A Fidesz háza táján nem ő a legélesebb kés a fiókban. De talán mégis túlzásba vitte Föld S. Péter, amidőn tegnap kioktatta a honvédelmi minisztérium államtitkárát. Németh Szilárd ezúttal azért nem érdemli meg az iróniát, mert olyan témát osztott meg a nyilvánossággal, amely mozgósítja a filológusokat. Választókörzeti elnökként és országgyűlési képviselőként jegyezte föl a közösségi üzenőfalára, hogy „Az ellenzék ismét gallyra vágná Csepelt”.

Arra utalt, hogy Csepelen bemutatkozott az ellenzék közös polgármester-jelöltje, aki ki tudja, mire vetemedik, ha ősszel esetleg kezébe kaparintja az önkormányzati testületet. A művelt publicista okkal csipkedte meg a kormánypárti politikust. Az ág, nyesedék, rőzse rokon értelmű szavát gallynak kell ugyan írni, de az eredeti mondásban szereplő gajnak semmi köze a fához Attól tartok azonban, hogy ezt hiába rójuk fel a hajdani rezsibiztosnak, akinek nyelvi érzékenysége legföljebb a rőzséig terjed.

Az egyik nézet szerint azért kéne j-vel írni a sajátos kifejezést, mert a jiddis gajdesz szóból származik, amely enyészetet, halált, pokolt, pusztulást jelent. Ezzel magyarázható, hogy nem a faipari tevékenységre utaló vág ige illik hozzá, hanem a megy. Vagyis a Fidesz szerint Csepel gajra megy, ha az ellenzék nyeri az önkormányzati választást. Igen ám, de van egy olyan nézet is, miszerint a gaj eredete homályba vész, ezért nem is köthető az askenázi zsidók nyelvéhez. A szerkesztők nélkül dolgozó bloggerek legendás segítője, a Korrektorblog szerzője például 2007. augusztus 13-én felhívta a figyelmet Bárczi Géza egyik tanulmányára.

A híres nyelvész a szókezdő zárhangok zöngésítéséről elmélkedett, és arra jutott, hogy a gaj talán mégsem a gajdesz rövidítéséből származik, hanem a finnugor kaj zöngésített változata. Ebből fakad a kajla (csálé, ferde, görbe, lekonyuló, lelógó) és a kajtat (böngészik, fürkészik, keresgél, kutat, pásztázik, tallózik, utánajár). Lett volna minek utánanézni, ha Németh Szilárdot egy pillanatra is megkísérti az alaposság gondolata. Ebben az esetben távolabb került volna a fránya jiddis jövevényszótól, eljutott volna azonban a finnugor nyelvi rokonsághoz, amely mostanában nem tetszik a türk rokonságot szorgalmazó pártjának és kormányának.

Sokfelé ágazik tehát a fészbukos bejegyzés zsigerileg megfogalmazott címe. Mindazonáltal a különböző értelmezések egybevágnak abban, hogy a vitára okot adó szót kivétel nélkül j-vel írják.        

Lendvai Ildikó visszavonult az aktív politizálástól, és kiképezte magát publicistának. Van egy rovata a Népszava szombati számában, és az egyik közösségi oldalon szorgalmasan gyűjti hozzá a témákat. Bedob valamit a digitális ismerősök tudatába, akik meghányják-vetik a rögtönzött gondolatmenetet, és az érvelések nyomán levonja a következtetést. Vagy talál a vitákban kellő gyúanyagot a szombati értelmezésre, vagy hagyja a csudába az egészet. Ezzel magyarázható, hogy amit a Facebookon pedzeget, azt nem érdemes kiérlelt álláspontnak tekinteni.

Például augusztus 4-én elengedte a képzeletét, és eltűnődött azon, hogy „A kormányzat a maradék ellenzéki sajtót is készül összevonni. Akkor lehetne a KESMA mellett egy KUSSMA.” A kormánypárti hálózatot összemarkoló Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítvány rövidítése tehát alkalmat teremtett a hasonló hangzású kussolás megfogalmazására. Ügyes, ráadásul van is benne igazság. Ha egy pártszövetség túlnyeri magát, és kétharmados többséggel azt csinálhat, amit csak akar, akkor ügyel a látszatra. S hogy a kelleténél jobban ne vádolhassák médiafölénnyel, lélegeztető gépen tartja az ellenzéki sajtót.

Lám, a Fidesz-KDNP pártszövetség is életben tart néhány ellenzéki orgánumot. Nem viszi túlzásba persze. Csupán annyi állami hirdetést ad nekik, amennyi a jóllakáshoz kevés, az éhenhaláshoz pedig sok. Ezáltal ugyanis megőrizheti a demokratikus hatalomgyakorlás látszatát, és elérheti, hogy a módjával kistafírozott szerkesztőségek távol tartsák magukat az országvezetők családtagjaitól. Ilyen értelemben mintha az ellenzéki sajtóból kezdene összevonódni az akár KUSSMÁ-nak is nevezhető hálózat. Noha akadnak még olyan orgánumok, amelyek nem fogadják el Orbán Viktor játékszabályait.

A médiapolitika eme formája nem előzmény nélküli. Horn Gyula kétharmados többségre tett szert 1994-ben, mégis adott a látszatra. A Postabank révén életben tartotta a Magyar Nemzetet és néhány szintén ellenzékbe szorult szerkesztőséget. Az MSZP-SZDSZ médiapolitikájáról azonban többet tudna mondani Lendvai Ildikó. Engem inkább az érdekel, vajon az életben maradt ellenzéki orgánumok milyen szerepet játszottak abban, hogy a Fidesz 1998-ban átvehette a kormányrudat. A történelmi párhuzam némi bizakodásra ad okot. Ha a kilencvenes évek második felében az állami lélegeztető készülék jóvoltából megerősödhetett az ellenzéki nyilvánosság, akkor most miért ne tehetné meg ugyanezt a szolgálatot?      

Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy a Katalizátor Kiadó tulajdonosa. Aztán kiderült, hogy az LMP etikai bizottságát is vezeti. Ő távolította el Szél Bernadett és Hadházy László társelnököket, és tisztségviselési tilalommal sújtotta Schmuck Erzsébetet meg Ungár Pétert. Miután lefejezte a jobb sorsra érdemes pártot, maga is kilépett belőle. Most pedig függetlenként polgármester-jelölt a budapesti Erzsébetvárosban.

Nem szívesen adnék hitelt annak, hogy a Fidesz beépített embere. Bár kétségtelen, hogy megbénította ama pártvezetőket, akik 2018-ban csatlakoztak volna az ellenzéki egységhez. Most, az önkormányzati választás előtt azzal csökkenti a DK-s polgármester-jelölt, Niedermüller Péter esélyeit, hogy bejelentkezésével megbontja az ellenzéki pártok egységét. Az már a helyzet iróniája, hogy az MSZP-ből kilépett Hunvald György is bejelentkezett polgármesternek. Ezzel a két szakadár jelölt fölerősíti a jelenlegi polgármester esélyeit. Mindazonáltal azért nem veszem komolyan az iménti feltételezést, mert akkor azt is meg kéne vizsgálni, vajon mennyire hiteles jelölt a Brüsszelből hazatért Niedermüller Péter, aki a legutóbbi fél évtizedben aligha élte meg az erzsébetvárosi valóságot.

Van viszont valami, amiben vannak tapasztalataim. Tegnap délután, a Klubrádióban Moldován László sajátosan értelmezte a beszélgetés műfaját. Amikor kissé elnyújtott válaszát félbeszakította a műsorvezető, kikérte magának a közbeszólást. Amidőn pedig ő unta meg Bolgár György okfejtését, nem várta meg, hogy a műsorvezető befejezze, hanem félbeszakította. Ezt nevezik kettős mércének, és divattá vált a professzori karban. A tételt húzó diák kidolgozza a választ, majd elkezdi mondani, a vizsgáztató azonban félbeszakítja, és átveszi az irányítást. A két beszédhelyzet között csupán az a különbség, hogy a gondolatmenetétől eltérített diák nem meri megszakítani a tanár okfejtését.

A katalizátor egyébként azt jelenti, hogy valami felgyorsítja a kémiai folyamatot. Átvitt értelemben pedig azt, hogy változást elősegítő személy. Vajon Moldován László milyen változást segít elő, ha az ellenzéki szavazók megosztásával konzerválja a jelenlegi polgármester hatalmát? De ha mégis őszinték a szándékai, és megszerezné a választók támogatását, vajon a professzori mentalitással hogyan irányítaná az önkormányzati testület üléseit? Kikérné magának, ha a képviselők közbeszólnának, és letorkolná őket, ha megfogalmaznák a véleményüket?

Sándor Erzsi színésznőből lett újságíró, majd író. Közösségi oldalán bedob egy-egy érdekes témát, hogy digitális ismerőseit meghallgatva kiérlelhesse. Tegnap például ezt pedzegette: „Igazán szép elképzelés a Klubrádió reggelijében, hogy a huszonéves generáció nem fogyasztja a KESMA médiatermékeit. Nem. Eszébe sincs. Éppen csak a többihez képest baromi magas fizetésért előállítja a tartalmat.”

Akadt, aki általánosítást rótt föl neki. Ebben van igazság, mégis az a benyomásom, hogy a KESMÁ-t inkább csak az orbáni médiapolitika jelképének tartja. Ha pedig digitális ismerősei a Magyar Televízióból hoztak példát, akkor aligha tudták, hogy egyelőre nem tartozik a Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz (mint ahogy a tv2 sem). Ráadásul Erzsi mellékelt egy linket is a kihegyezett álláspontjához. Három focicsapat látható rajta: a Pázmány Katolikus Egyetemé, a Közszolgálati Egyetemé és az MTVA válogatottjáé. Ez is jelkép. Azt sejteti, hogy a hagyományos felsőoktatási műhelyek elsorvasztása után javában tart a huszonéves újságírók kiképzése. De mert szeptemberben csatlakozik hozzájuk a Petőfi Irodalmi Múzeumban működő Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft is, a jelek arról árulkodnak, hogy még nem sikerült eldönteni, melyik intézmény legyen a kormánypárti újságíróképzés fő bázisa.

Csaknem három évtizedig tanítottam újságírással kacérkodó fiatalokat. Köztük mai huszonéveseket is, akik mostanában félrehúzódtak a kommunikáció egyéb ágazataiba, vagy nők lévén babaprojektbe menekültek. De olyanokat is, akik épp a legutóbbi években lettek szerkesztőségvezetők. Egyikükről se állítom, hogy nincsenek tisztában a helyzetükkel. Tudják, hogy meghasonlás nélkül nehéz szellemi épségben maradni. Nemzedéktársaik csapatszellemét a foci révén hiába erősítik, hiába tanítják őket a pártszolgálatos (politikailag elkötelezett, szinte kizárólag a tájékoztatást sulykoló) újságírásra, előbb-utóbb szűknek érzik a nyilvánosság kereteit.

A digitális vitatkozók figyelmébe ajánlom, hogy 1956 előkészítésében jelentős szerepet játszottak ama fiatal újságírók, akik 1954 októberében föllázadtak a Szabad Nép szerkesztőségében. Előtte azonban néhány évig olyan cikkeket írtak, amelyeket máig szégyellnek, ha még élnek. Majd kiábrándultak Rákosi rendszeréből, és ami ezzel egyet jelentett: korábbi önmagukból. 1956 utáni sorsukat azért nem részletezem, mert félő, hogy a mai huszonéves újságírók kedvét elvenném a kiábrándulástól.      

A Mozgó Világnál hagyomány, hogy a szerkesztőség elmegy nyári szabadságra, előtte azonban elkészíti a júliusi-augusztusi összevont számot. Ebben jelennek meg azok az írások, amelyek nem fértek bele a vékonyabb számokba. Ám van egy rovat, amely jelzi a folytonosságot. A Hónaplóban látnak napvilágot a Berlinben élő Dalos György, a marosvásárhelyi Parászka Boróka és az újvidéki Végel László esszéi. Hozzájuk csatlakozott a budapesti Lángh Júlia, aki Soros Tivadar emlékiratáról értekezett.

A Soros György papájáról írott cikkben meghökkentő mondatot olvastam a kiadóról: „Kár, hogy nem könnyíti meg a gyakori hátralapozást egy könyvgerincbe beépített könyvjelzőszalag.” Hogyan is állunk azzal a fránya könyvjelzővel, amelyet kutyanyelvnek, olvasónyelvnek és slejfninek is neveznek? Noha már Gutenberg évszázadában, a XV.-ben is alkalmi emlékeztetőket helyeztek el a kinyomtatott bibliákban, a könyvjelző válfajai mégis inkább a XIX-XX. század fordulóján váltak divatossá. Azóta készülnek elefántcsontból, gumiból, merített papírból, műanyagból, préselt virágból, puha szilikonból, rézből, rozsdamentes acélból, textilből, sőt üvegből is.

Az online kínálatban leltem elsőáldozós könyvjelzőt, amelyet Olaszországban gyártottak, 4,5x15 centinyi, műanyagból készült, és színes meg fényes. Az árak egyébként 180 és 3500 forint között mozognak. A világhálón pedig látható (hasig lelógó) békanyelves, cipzáros, fényképes, gombos, gyöngyös, hímzett, hologramos, idézetes, mágneses, selyemzsinóros, tappancsos, zenés és zsiráfnyakos könyvjelző is. Színvonaluk a csicsástól a művésziig terjed, abban viszont azonosak, hogy külön, a könyvtől függetlenül rendelhetőek és vásárolhatóak. Hiányt töltenek ki, ama bizonyos beépítés ugyanis oly ritka, mint a fehér holló.

Miközben a könyvek ára az eget verdesi - és jelentős részét a terjesztők vágják zsebre -, a kiadók mintha lemondtak volna a könyvjelzőről. Minél tehetősebbek, annál smucigabbak. Nem számítanak arra, hogy az olvasó esetleg vissza akar lapozni egy-egy emlékeztető adatért vagy szépen megírt bekezdésért. Nemrégiben szembesültem egy ellenpéldával. Kritikát írtam a Plusz-mínusz 30 című esszékötetről, amelyben közismert tudósok, írók értelmezték a közelmúltat és a közeljövőt. A Napvilág Kiadó anyacége, a Politikatörténeti Intézet filléres gondokkal küszködik, a könyv gerincéhez mégis egy selyemszálat varratott. Köszönet a kivitelezésért és a kivételezésért.          

Közeledik a szeptemberi tanév-kezdet, és két cég is meghirdette az újságíró-képzést. Egyaránt nonprofit vállalkozások. Vagyis nem elsősorban az a dolguk, hogy anyagi nyereséget termeljenek. A körülményeik azonban különbözőek.

A két világháború közti közíróról, Bálint Györgyről elnevezett iskola a MÚOSZ keretében működik. Amikor Kádárék 1958-ban megszüntették az egyetemi újságíró-képzést, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1993-ig monopóliumot élvezett. Amidőn pedig az állami felsőoktatásban ismét lehetett újságírást tanulni, a patinás tanfolyam az oktatási rendszeren kívül rekedt. Magam is tanítottam benne sajtótörténetet, de már nem az Andrássy úti székház mögötti, Bajza utcai épületben. Azt ugyanis eladta a még állami támogatással működő, de anyagi gondokkal is küszködő MÚOSZ.

Vagy harmincan szorongtunk az eredetileg más célra szánt osztálytermekben, és a hallgatók méltányolható felkészültsége nem párosult kifogástalan technikai körülményekkel. A mostani tanfolyam a korszerűbb Vörösmarty utcai székházban található, jobb technikai körülmények közepette, de állami támogatás híján. Állítólag szeptember 21-én lesz a tanévnyitó ünnepség, már ha összejön annyi diák, hogy önköltséges alapon legalább null szaldóra legyen kihozható a két féléves képzés.

A Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft szintén meghirdette a maga iskoláját. Négy féléves lesz, és anyagi támogatással kecsegteti a jelentkezőket. A honlapon 1 perc 50 másodpercnyi film mutatja be a technikai feltételeket. Ahogy elnézem, néhány százmillióba kerülhettek. Vajon miből telt rájuk? A kft-t egy kormányrendelet az EMMI-ből átigazolta a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, amely az idén 2,9 milliárd forintból gazdálkodik. Jövőre 6,1 milliárdnyi költségvetéssel számolhat, 2021-ben 5,8-del, 2022-ben pedig 5,4-del. E választási ciklusban tehát 20,2 milliárd forintból működhet az „irodalmi erőközpont”, ebből kapnak ösztöndíjat és a fizetős MÚOSZ-tanfolyamra jelentkezők számára elképzelhetetlen technikai színvonalat az újságírással kacérkodók.

A jelentkezésre ösztönző megnyilvánulások egyelőre szűkszavúak. De a MÚOSZ szövegéből azért kiderül, hogy íráskészséget és közéleti tájékozottságot vár az érdeklődőktől. A „keresztény, nemzeti” újságíró-képzést felügyelő Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója konkrétabban fogalmaz. Július 17-én ezt mondta az MTI munkatársának: „Az első körben alanyt és állítmányt egyeztetni tudó újságírókra van szükség.”            

A legutóbbi napokban Áder makkabizott, Orbán nagycsaládozott, Gyurcsány orbánozott, Lendvai pedig kussozott. Lefülelt mondatok.

Nem Kálmán Olga jelölése volt rossz, hanem Kálmán Olga. (Török Gábor politológus a főpolgármester-jelölti előválasztásról, InfoRádió, július 29.)

Ha nem is diktátor, de autokrata lett. (Horn Gábor volt SZDSZ-politikus Orbán Viktorról, ATV, július 29.)

Az általuk lenézett miniszterelnök a teljes szürkeállománynál frissebb intellektuálisan. (Megadja Gábor publicista a liberális elitről, 888.hu, július 30.)

A közös zászló közös csapatában a sokféle személyes identitás mindig jól megfér egymással. (Áder János köztársasági elnök a Maccabi-játékok budapesti megnyitóján, Magyar Távirati Iroda, július 30.)

Megvan rá az esélyünk, hogy mindent megnyerünk. (Görbicz Anita győri kézilabdázó, Magyar Rádió, július 31.)

A Balaton a szegények számára elveszett. (Horváth Gábor újságíró, ATV, július 31.)

A NER-ben a sportakadémia többet ér, mint a tudományos. (Majtényi László alkotmányjogász, Facebook.com, július 31.)

Nagy lábon élnek a NER nyertesei. (Bod Péter Ákos közgazdász, ATV, augusztus 1.)

Ha én nyerem az előválasztást, Baranyi Krisztinát felkérem antikorrupciós alpolgármesternek. (Jancsó Andrea ferencvárosi polgármester-jelölt, Facebook.com, augusztus 1.)

Ha én nyerem az előválasztást, Ferencvárosban nem lesz korrupció.(Baranyi Krisztina IX. kerületi polgármester-jelölt, Facebook.com, augusztus 1.)

A betegeknél már csak az orvosok vannak rosszabb állapotban. (Nagy N. Péter újságíró, 168 Óra, augusztus 1.)

A kormány bármire előbb talál pénzt, mint az egészségügyre. (N. Kósa Judit újságíró, Népszava, augusztus 2.)

A kormány lyukas hordóba nem akar vizet hordani. (Maróth Miklós keletkutató az akadémiai kutatóhálózat leválasztásáról, 24.hu, augusztus 2.)

Ha a kormány az üzeneteink nagy részét beemeli a kommunikációjába, akkor azzal mi feleslegessé válunk. (Domokos Endre János, a Pax Hungarica újnyilas mozgalom volt vezetője, Mandiner.hu, augusztus 2.)

A magyar kormány is nagycsaládos emberekből áll. (Orbán Viktor miniszterelnök a Von der Leyennel való találkozóról, Magyar Rádió, augusztus 2.)

Ez a pökhendi kisember egyszer még futni fog. De a nyomában leszünk, és azt kapja, amit megérdemel. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus Orbán Viktorról, Facebook.com, augusztus 2.)

Meggyőződésem, hogy az önkény fokozódni fog. (Csintalan Sándor volt politikus, Magyar Hang, augusztus 2.)

Éppen azoknak kellene lázadni, akik helyzetüknél fogva erre a legkevésbé képesek. (Wittinghof Tamás budaörsi polgármester, Népszava, augusztus 3.)

Szocialista harangozó. (Pilhál György újságíró Ujhelyi Istvánról, Magyar Nemzet, augusztus 3.)

A kormányzat a maradék ellenzéki sajtót is készül összevonni. Akkor lehetne a KESMA mellett egy KUSSMA. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, augusztus 4.)

Nem a középosztály-építésre akarja használni a korrupciót. (Hajdu Nóra és Vasali Zoltán politológusok Caputova szlovák államfőről, Újszó.com, augusztus 4.)

Gálvölgyi János klubrádiós műsorában elhangzott egy mondat, amelyre fölkaptam a fejem. A szép magyar beszédre érzékeny színész azt fejtegette, hogy anyanyelvünkben rengeteg az ’e’ hangzó. Egyhangú tehát a magyar nyelv. Nem mindig volt ez így.

Például a családunk alsó-tiszai része megkülönböztette a nyílt és a zárt ’e’-t. Ezért hallgattam szívesen az öregeket a Zenta melletti Adán. Följebb, Szegeden viszont ő-vel enyhítették a mekegés egyhangúságát. Erről ugrott be a néhány napja elhunyt Péter Lászlóról írott nekrológ, amely a Délmagyarország című napilapban jelent meg. Kovács András újságíró úgy foglalta össze Laci bácsi életművét, hogy „Megteremtette a tudományos szögediség fogalmát.” Majd fölelevenített egy levelezést, amidőn a nyelvész, néprajzos és irodalomtudós kifogásolt valamit az egyik cikkében: „Rajtam akkor a felújítást kérte számon, hogy miért nem fölújítás.” Majd hozzáfűzte: „Bátrabb ő-zésre biztatott bennünket.”

Családunk Szegedre elszármazott ága szintén ő-zött, például a húgom ma is ízesen beszél. Amikor pedig a debreceni egyetemre kerültem, a kollégiumi szobatársak azon viccelődtek, hogy egyszer azt találtam mondani: „Öttem könyeret möggyel.” Aztán lekopott rólam a tájszólás, de annyi azét maradt belőle, hogy fővárosi szerkesztőként is hajlottam az ő-zésre. Föl is jegyeztem néhány példamondatot. Horváth Zoltán HVG-s újságíró így fogalmazott a Népszavában: „Egyébként teljesen feleslegesnek vélem.” (2016. május 14.) Hajós András tévészemélyiség a Facebookon így: „Merek csendben lenni, ha felesleges a véleményem.” (2016. október 14.) S hogy Bazsarózsát, Benkő Dániel lantművész barátnőjét is idézzem a Lokál című bulvárújságból, ő ezzel nyugtatta meg a magánéletére fogékony olvasókat: „Felnevelem a gyerekem.” (2017. július 11.)

Változatosabb lenne a stílusuk, jobban hatnának a szavaik, ha a felesleges helyett fölöslegest írtak, mondtak volna. Vagy ha a gyerekes mondat egyhangúságát a fölnevelemmel enyhítették volna. Mint ahogy tette a politikus Kuncze Gábor (vagy az interjút készítő Szegő Péter újságíró). Ők ugyanis így fogalmaztak a The Budapest Beacon hasábjain: „Nincs sok esélye a kormányváltásnak, de nem kellene teljesen föladni.” (2017. október 9.) Bár a XXI. században már ritka a tájszólás, e kommunikációs szakos diákoknak és pályakezdő újságíróknak szánt rovatban talán mégis érdemes fölhívni a figyelmet arra, hogy ha túl mekegősre sikerül a mondatunk, akkor a felújítás helyett nyugodtan használhatjuk a fölújítást.  

A rendszerváltás óta gyűjtöm a közéleti személyiségek idézni való mondatait. Miniszterelnökünk politikai veterán, csaknem harminc éve országgyűlési képviselő, és eddig tizenhárom esztendőt töltött a kormányfői székben. Ama bizonyos gyűjteményben mintegy háromezer mondattal van jelen, e teljesítménnyel ő a csúcstartó. Jelentősebb megnyilvánulásaiból átlagosan tíz mondat emelhető ki, az egy hete Tusnádfürdőn elhangzott beszédéből hármat találtam idézhetőnek.

Közülük az egyik méltán váltott ki nevetést és tapsot. Így hangzott: „Az a jó, hogy ez a harminc év mögöttünk van, és nem előttünk.” Ezt nemcsak hallottam, hanem kíváncsiságból el is olvastam a miniszterelnöki honlapon. Ekkor derült ki, hogy az öniróniától se mentes mondatot információ előzte meg. Az erdélyi szabadegyetem fő szónoka a mellette ülő Németh Zsoltra nézett, majd a közönség felé fordult: „Zsolt azt az utasításszerű kérdést és kérést intézte hozzám, hogy húsz percben, na jó, ha nagyon muszáj, harminc percben összegezzem a mögöttünk hagyott harminc évet.” Ekkor hangzott el a szállóigének is nevezhető mondat.

Aztán, a beszéd tizenharmadik percében Orbán Viktor megint a táborvezetőhöz fordult, és ismét a közönségnek magyarázta: „Az időkorlátra Zsoltnak kell, hogy engem figyelmeztessen.” Németh Zsolt rögtön meg is szólalt: „Félidő.” Az alaphelyzet tehát az, hogy a vendéglátó szívesen veszi a magyar miniszterelnök erdélyi látogatását, Orbán pedig udvariasan utal az őt korlátozó időkeretre. Íme, egy magas rangú közéleti személyiség, aki tisztában van azzal, hogy ő itt csak vendég, és ebben a közegben bizony még neki is alkalmazkodnia kell a három évtized alatt kialakult szabályokhoz. Ezek után még harminckilenc percet beszélt. Az önkényesen meghosszabbított második félidőt kétszeresen teljesítette túl.

Eddig is tudtuk persze, hogy a magyarországi nyilvánosság első számú kedvezményezettjeként ritkán engedi közel magához az újságírókat. Ezzel magyarázható, hogy olykor feltűnően ütős mondatait illetéktelenek nem zavarják a kérdéseikkel. Azt is tudjuk róla, hogy leginkább a vele rokonszenvezők társaságában fejti ki az álláspontját. A tusványosi (lánykori nevén bálványosi) szabadegyetem kezdeményezője, Németh Zsolt ősfideszes, a külügyminisztériumban államtitkárságig vitte, jelenleg az országgyűlés külügyi bizottságát vezeti. A múlt szombaton megtudhattuk azt is, hogy a pártelnök-miniszterelnök miként értelmezi azt a fránya időkorlátot, és hogyan bánik a régi harcostárssal.

Az interjú két ember intim beszélgetése a nyilvánosság előtt. Vagy a nyilvánosság számára. A kérdező tehetségét minősíti, vajon képes-e feloldani az ellentmondást. A legutóbbi napokban két szélsőséges értelmezéssel is találkoztam.

Az Országos Onkológiai Intézet körül botrány bontakozott ki, és a talán legjobb egészségügyi szakíró, Danó Anna interjút készített a kínos helyzetbe került kórház vezetőjével. A beszélgetés megjelent a Népszava tegnapi számában, és a szerkesztőség Rendhagyó interjú címmel közleményt fűzött hozzá: „Polgár Csaba főigazgató azzal a feltétellel nyilatkozott lapunknak: csak az előre elküldött kérdéseinkre felel írásban, válaszait pedig teljes terjedelmében, változtatás nélkül jelentetjük meg.” A másik végletről a Magyar Hang múlt heti száma tudósított.

Lakner Dávid terjedelmes interjút készített György Péter művelődéstörténésszel, aki nem akarta megjelenés előtt elolvasni, mondván az újságírónak: „A szöveget maga írja, tehát nem nekem van vele dolgom, hanem önnek.” Az interjúalany évtizedekig az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékét vezette, és olyan kommunikációs szakembereket bocsátott útjukra, akik közül sokan újságírásra adták a fejüket. S ha csak munkatársai nem tanították merőben másként az interjú műfaját, akkor a hajdani tanítványok nem mutatják meg az interjú kéziratát az alanynak.

A digitalizáció érkeztével úgy alakult az újságírás, hogy egyre inkább telefonon vagy ímélben firtatjuk a vezetői döntés indítékait. S mert ama szerkesztőség tesz szert több kattintásra, meg ami ezzel jár: több hirdetési bevételre, amelyik előbb közli az interjút, nincs idő udvariassági körökre. Akár még azon az áron sincs, hogy óhatatlanul elvész a beszélgetés hangulata, a bevezetőben említett ellentmondás feloldása. Én még azt tanítottam azonban, amit tanultam a múlt század utolsó harmadában: nem szabad sajnálni az időt. 

Nemcsak az interjú felvételekor érdemes ragaszkodni a személyes találkozóhoz. Akkor jár jól az olvasó-néző-hallgató, ha az elkészült szöveget is személyesen adjuk át az interjúalanynak. Mellé ülünk, és megbeszéljük vele a legkényesebb részeket is. Elvégre nem az a dolgunk, hogy megsemmisítsük a közintézmény vezetőjét, hanem hogy indoklásra ösztönözzük, sarkalljuk. E módszerbe aligha fér, hogy az általunk tömörített szavaiért ő vállalja a felelősséget. De az sem persze, hogy betűről betűre az lásson napvilágot, amit az interjúalany az íródeáki közreműködésünkkel kegyeskedik a nyilvánosság orrára kötni.

Tíz mondat az interjúról

Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Fiala János újságíró, Magyar Sajtó, 1995. május 22.)

A rendszerváltásig elvettek az interjúból, ma meg hozzátesznek. (Cserhalmi György színész, Hajdú-bihari Napló, 1997. szeptember 13.)

Ha minden újságinterjút átírnék, magam is újságíróvá válnék. (Kamarás Iván színész, Magyar Hírlap, 2003. február 15.)

Csak interjúban lehet kitenni indoklási kényszernek azokat, akik belemámorosodnak a hatalmi helyzetükbe. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2010. december 2.)

Interjút akar? Hallgasson végig, mert nem azért vagyunk, hogy az újságíró beszéljen, hanem azért, hogy én beszéljek. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki tanácsadó, Népszabadság, 2011. augusztus 2.)

Az újságírónak meg kell adnia a kötelező tiszteletet interjúalanyának. (Tarlós István budapesti főpolgármester, 168 Óra, 2012. október 25.)

Én arra törekszem, hogy az interjú dokumentum legyen, az akkor és ott történtek dokumentuma. (Veiszer Alinda újságíró, Vasárnapi Hírek, 2012. december 16.)

Ma már csak olyan interjú készülhet bizonyos emberekkel, amelyekbe igazság csak utólagos beírásokkal kerülhet. (Dési János újságíró, B1blogcsalád, 2017. január 4.)

Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)

Az interjú attól jó, ha el tudom érni, hogy az alany érdekesnek érezze magát. (Farkas Erika újságíró, Magyar Hang, 2019. május 10.)