Sándor Erzsi színésznőből lett újságíró, majd író. Közösségi oldalán bedob egy-egy érdekes témát, hogy digitális ismerőseit meghallgatva kiérlelhesse. Tegnap például ezt pedzegette: „Igazán szép elképzelés a Klubrádió reggelijében, hogy a huszonéves generáció nem fogyasztja a KESMA médiatermékeit. Nem. Eszébe sincs. Éppen csak a többihez képest baromi magas fizetésért előállítja a tartalmat.”

Akadt, aki általánosítást rótt föl neki. Ebben van igazság, mégis az a benyomásom, hogy a KESMÁ-t inkább csak az orbáni médiapolitika jelképének tartja. Ha pedig digitális ismerősei a Magyar Televízióból hoztak példát, akkor aligha tudták, hogy egyelőre nem tartozik a Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítványhoz (mint ahogy a tv2 sem). Ráadásul Erzsi mellékelt egy linket is a kihegyezett álláspontjához. Három focicsapat látható rajta: a Pázmány Katolikus Egyetemé, a Közszolgálati Egyetemé és az MTVA válogatottjáé. Ez is jelkép. Azt sejteti, hogy a hagyományos felsőoktatási műhelyek elsorvasztása után javában tart a huszonéves újságírók kiképzése. De mert szeptemberben csatlakozik hozzájuk a Petőfi Irodalmi Múzeumban működő Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft is, a jelek arról árulkodnak, hogy még nem sikerült eldönteni, melyik intézmény legyen a kormánypárti újságíróképzés fő bázisa.

Csaknem három évtizedig tanítottam újságírással kacérkodó fiatalokat. Köztük mai huszonéveseket is, akik mostanában félrehúzódtak a kommunikáció egyéb ágazataiba, vagy nők lévén babaprojektbe menekültek. De olyanokat is, akik épp a legutóbbi években lettek szerkesztőségvezetők. Egyikükről se állítom, hogy nincsenek tisztában a helyzetükkel. Tudják, hogy meghasonlás nélkül nehéz szellemi épségben maradni. Nemzedéktársaik csapatszellemét a foci révén hiába erősítik, hiába tanítják őket a pártszolgálatos (politikailag elkötelezett, szinte kizárólag a tájékoztatást sulykoló) újságírásra, előbb-utóbb szűknek érzik a nyilvánosság kereteit.

A digitális vitatkozók figyelmébe ajánlom, hogy 1956 előkészítésében jelentős szerepet játszottak ama fiatal újságírók, akik 1954 októberében föllázadtak a Szabad Nép szerkesztőségében. Előtte azonban néhány évig olyan cikkeket írtak, amelyeket máig szégyellnek, ha még élnek. Majd kiábrándultak Rákosi rendszeréből, és ami ezzel egyet jelentett: korábbi önmagukból. 1956 utáni sorsukat azért nem részletezem, mert félő, hogy a mai huszonéves újságírók kedvét elvenném a kiábrándulástól.