Az interjú két ember intim beszélgetése a nyilvánosság előtt. Vagy a nyilvánosság számára. A kérdező tehetségét minősíti, vajon képes-e feloldani az ellentmondást. A legutóbbi napokban két szélsőséges értelmezéssel is találkoztam.

Az Országos Onkológiai Intézet körül botrány bontakozott ki, és a talán legjobb egészségügyi szakíró, Danó Anna interjút készített a kínos helyzetbe került kórház vezetőjével. A beszélgetés megjelent a Népszava tegnapi számában, és a szerkesztőség Rendhagyó interjú címmel közleményt fűzött hozzá: „Polgár Csaba főigazgató azzal a feltétellel nyilatkozott lapunknak: csak az előre elküldött kérdéseinkre felel írásban, válaszait pedig teljes terjedelmében, változtatás nélkül jelentetjük meg.” A másik végletről a Magyar Hang múlt heti száma tudósított.

Lakner Dávid terjedelmes interjút készített György Péter művelődéstörténésszel, aki nem akarta megjelenés előtt elolvasni, mondván az újságírónak: „A szöveget maga írja, tehát nem nekem van vele dolgom, hanem önnek.” Az interjúalany évtizedekig az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékét vezette, és olyan kommunikációs szakembereket bocsátott útjukra, akik közül sokan újságírásra adták a fejüket. S ha csak munkatársai nem tanították merőben másként az interjú műfaját, akkor a hajdani tanítványok nem mutatják meg az interjú kéziratát az alanynak.

A digitalizáció érkeztével úgy alakult az újságírás, hogy egyre inkább telefonon vagy ímélben firtatjuk a vezetői döntés indítékait. S mert ama szerkesztőség tesz szert több kattintásra, meg ami ezzel jár: több hirdetési bevételre, amelyik előbb közli az interjút, nincs idő udvariassági körökre. Akár még azon az áron sincs, hogy óhatatlanul elvész a beszélgetés hangulata, a bevezetőben említett ellentmondás feloldása. Én még azt tanítottam azonban, amit tanultam a múlt század utolsó harmadában: nem szabad sajnálni az időt. 

Nemcsak az interjú felvételekor érdemes ragaszkodni a személyes találkozóhoz. Akkor jár jól az olvasó-néző-hallgató, ha az elkészült szöveget is személyesen adjuk át az interjúalanynak. Mellé ülünk, és megbeszéljük vele a legkényesebb részeket is. Elvégre nem az a dolgunk, hogy megsemmisítsük a közintézmény vezetőjét, hanem hogy indoklásra ösztönözzük, sarkalljuk. E módszerbe aligha fér, hogy az általunk tömörített szavaiért ő vállalja a felelősséget. De az sem persze, hogy betűről betűre az lásson napvilágot, amit az interjúalany az íródeáki közreműködésünkkel kegyeskedik a nyilvánosság orrára kötni.

Tíz mondat az interjúról

Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Fiala János újságíró, Magyar Sajtó, 1995. május 22.)

A rendszerváltásig elvettek az interjúból, ma meg hozzátesznek. (Cserhalmi György színész, Hajdú-bihari Napló, 1997. szeptember 13.)

Ha minden újságinterjút átírnék, magam is újságíróvá válnék. (Kamarás Iván színész, Magyar Hírlap, 2003. február 15.)

Csak interjúban lehet kitenni indoklási kényszernek azokat, akik belemámorosodnak a hatalmi helyzetükbe. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2010. december 2.)

Interjút akar? Hallgasson végig, mert nem azért vagyunk, hogy az újságíró beszéljen, hanem azért, hogy én beszéljek. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki tanácsadó, Népszabadság, 2011. augusztus 2.)

Az újságírónak meg kell adnia a kötelező tiszteletet interjúalanyának. (Tarlós István budapesti főpolgármester, 168 Óra, 2012. október 25.)

Én arra törekszem, hogy az interjú dokumentum legyen, az akkor és ott történtek dokumentuma. (Veiszer Alinda újságíró, Vasárnapi Hírek, 2012. december 16.)

Ma már csak olyan interjú készülhet bizonyos emberekkel, amelyekbe igazság csak utólagos beírásokkal kerülhet. (Dési János újságíró, B1blogcsalád, 2017. január 4.)

Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)

Az interjú attól jó, ha el tudom érni, hogy az alany érdekesnek érezze magát. (Farkas Erika újságíró, Magyar Hang, 2019. május 10.)

Érdekes cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. Major Gábor, a Makerspace.hu ügyvezetője számolt be arról, hogy a digitális kultúra nálunk is mérföldkőhöz érkezett. A mérföldkő szó szerint értendő, mert a „tananyagfejlesztő” angolszász mintára gyömöszölné magyar keretbe a digitális ismereteket. Uniós forrásból a duális iskolarendszerben tenné versenyképessé a jövő munkavállalóit.

S bár az állami szerepvállalásról beszélt, bizonytalanságot sejtet, hogy hozzáfűzte: vállalkozása „az első megrendeléseket magán- és egyházi fenntartású iskolákból” kapta. Elképzelése szerint az állami szakközépiskolákban kéne olyan diákokat képezni, akik félprofivá válhatnának a digitális munkavégzésben. A másnapi sajtóban megjelent ugyan a cáfolat, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mégis érdemes eltűnődni azon, hogy az immár tizedik éve működő rendszer mozgatói azt hiszik, velük kezdődött minden. Ezzel magyarázható, hogy olykor még a legkonzervatívabb szemléletű szakértő is szembe kerül a NER-rel. Bántja a hiúságát, hogy a hatalmat gyakorlók figyelmen kívül hagyják az előzményeket.

Például azt, hogy a digitális ismeretek hol szervetlen, hol szerves részét alkották a nemzeti alaptantervnek. A NAT-ban hol egy mondatot, hol egy bekezdést érdemeltek. Ennek folytán mintegy háromszázezren tanulták a Mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgyat. 2007-ben ötszáz diák tett belőle emelt szintű érettségit, egy évvel később kétszer annyi. Jól jött nekik az a néhány plusz pont, mert épp ezzel vették fel őket a főiskolára vagy az egyetemre. A hosszú nevű tantárgy megjárta az általános iskola felső tagozatát is. Aminek azért lett jelentősége, mert akik a felsőoktatásban foglalkoztunk a médiával, intenzív nyári tanfolyamokon segítettük oklevélhez a főiskolásokat. Így aztán a diploma megszerzése után nagyobb eséllyel helyezkedhettek el a médiatanár-gondokkal küszködő általános iskolákban.

Majd jött az új köznevelési törvény, vele együtt Parragh és Palkovics László. Már nem az volt a fontos, hogy biztosan tájékozódó médiafogyasztókat bocsásson ki a felső tagozat és a gimnázium. Inkább az, hogy közismereti (a tájékozódást elősegítő) tantárgyak nélkül készítsenek digitális szerkentyűket a szakközépiskolások. Nem azt állítom, hogy az volt az egyedül üdvözítő, amivel e század első évtizedében kecsegtettük a diákokat. Hanem azt, hogy a tudatos médiafogyasztás és a digitális munkavállaláshoz szükséges ismeretek elsajátítása feltételezik egymást.      

Nem várta meg, hogy fél év múlva megünnepelhessük a 94. születésnapját. Gimnazistaként ismertem meg. A szegedi Somogyi-könyvtár folyóiratokra szakosodott munkatársaként kíváncsi lett a nyurga diákra, aki régi folyóiratokat lapozgatott. Majd amidőn tíz évvel később szerkesztettem az ÉS tájékozódás-rovatát, gyakran kértem tőle kéziratot. Nála jobban senki sem ismerte a szegedi tájegység múltját. Sokszor jártam szőregi házában, és mindannyiszor megcsodáltam a dolgozószobáját.

Fából ácsolt pódium emelkedett ki a padlózatból, rajta hatalmas íróasztal, amelyen kéziratok halmozódtak látszólag szeszélyes rendben. Mögötte, szemben vele és az ablakkal szemközti falon zsúfolt könyvespolcok, egészen a plafonig. A körülbelül tízezer kötetben pedig rengeteg cédula. Atyai barátom hétszer tíz centis cetlikre írta föl a kiegészítéseket. Ami azt jelentette, hogy a bélelt könyveket elolvasta. Egyszer fél délutánt töltöttem azzal, hogy a neki dedikált köteteim lapjai közé helyezett bejegyzéseket böngésztem végig. Akkor értettem meg, hogy miért tőle tanultam a legtöbbet mikrofilológiából, művelődéstörténetből.

Azért érdekel a házi könyvtár sorsa, mert tünet értékű. Laci bácsi ugyanis történelmi okok következtében - majd’ mindegyik rendszerrel szembe került - alacsony nyugdíjat „élvezett”. Nyugalmazott professzorként kapott azonban némi kiegészítést. A professzor emeritus címet megtarthatta, de az anyagi gondokkal küszködő egyetem visszavonta tőle a pénzt, holott felesége halála után ebből fizette a szomszédasszonyt, aki vállalta a ház körüli teendőket. Az aggastyán nyelvész, néprajzos, irodalomtörténész, helytörténész, muzeológus és könyvtáros ekkor határozta el, hogy megváltoztatja a végrendeletét. Egy fővárosi antikváriumnak ajánlja föl a házi könyvtárát, amelynek árából kiegészíti a nyugdíját.

Tisztában volt persze azzal, hogy az antikváriumban darabszám adják majd el a legféltettebb szakkönyveit. Számtalanszor ábrándozott arról, hogy korábbi munkahelyén, a szegedi könyvtárban kutatószoba őrzi a nevét, és diákok ülnek be, hogy lapozgassák a hét évtized alatt összegyűjtött kincseit. Amióta megromlott a hallása, telefonálgatás helyett íméleztünk, és a szűkszavú közleményekbe már nem fért bele a házi könyvtár sorsa. Azon tűnődöm, vajon miről kapok hírt. Arról-e, hogy a tisztes szegénység árán nem változtatta meg a végrendeletét? Vagy arról, hogy a szegedi felsőoktatás szegényebb lesz egy Péter Lászlóról elnevezett kutatószobával?               

Van egy kommentelő, aki álnéven is kulturáltan nyilvánít véleményt. Flankerr szigorú, ha pontatlanul fogalmazok, ám az elismerést se tagadja meg, ha néha fején találom a szöget. Tegnap este 23.26-kor inkább korholt, mondván, hogy nem érdemes összehasonlítani egy háromszázas meg egy tízmilliós ország atlétikáját, Amerikában ugyanis sokkal népszerűbb az alapsportág. Igaza van, talán nem fogalmaztam elég pontosan a tegnapi bejegyzésben. De atlétikai háttérrel se vetemednék arra, hogy összehasonlítsam az Egyesült Államok és Magyarország atlétikai kultúráját.

Mindazonáltal szakmám az újságírás, ráadásul a nyilvánossággal elméletileg is foglalkozom. Tegnap csupán azon csodálkoztam, hogy a múlt hét végén képben és hangban többet kaptam a 8124 kilométernyire megrendezett amerikai bajnokságról, mint a lakásomtól 7 kilométernyire lezajlott magyarról. Miközben tehát Mr. Algoritmus tökéletesen ellátott külföldi információkkal, Algoritmus Úr cserben hagyott. Sajnálom, hogy a hozzászóló nem ezt olvasta ki a soraimból. Úgy fogadom el a kritikáját, hogy élve a kínálkozó lehetőséggel most már csakugyan hasonlítgatok.

Jamaica tenyérnyi szigetország a Karibi-tengeren. 2,8 millió, többnyire szegény ember lakja. Mr. Algoritmus bemutatott egy Ackera Nugent nevű lányt, aki nemrégiben 12.89 másodpercet futott száz gáton. Nemzedéktársa, a tizenhat éves Tóth Anna 13.96-tal nyert korosztályos bajnokságot nálunk. Beírtam nevét a keresőbe, és a világháló nem dobott ki róla részletes ismertetőket. Nugentről viszont láttam egy ötperces filmet, amely tartalmazza a tíz legjellemzőbb futását. Hogyan jutott el 13.70-től 12.89-ig gáton, illetve száz síkon 11.92-től 11.42-ig.

Csak az összehasonlítás kedvéért, a 23 éves Kozák Luca 12.89-cel nyerte száz gáton a magyar bajnokságot, az amerikai Kendra Harrison pedig 12.20-szal tartja a világcsúcsot. A világhálón hozzáférhető még egy 9 perc 52 másodperces portréfilm is Ackera Nugentről. Elhanyagolt külvárosban él. Harmincas anyját aligha dobja fel a pénz, mert a fogsora hiányos, és húsz évvel öregebb önmagánál. A tehetséges kamasz lány salakos pályán edz, és nyeli a port. Egyetlen kitörési pontja, ha tökéletesen veszi a gátat százon meg a tanulásban. Sikeres érettségi után szeretne ösztöndíjat kapni valamelyik amerikai egyetemre.

Tegnap azzal fejeztem be az eszmefuttatást, hogy az Egyesült Államokban tervszerűen folyik a tehetségek kiválasztása és menedzselése. Ma azt fűzöm hozzá, hogy Jamaicában is.           

Iron Lady nem illik össze Urambátyámmal. (Gál J. Zoltán újságíró, Vasárnapi Hírek, 2016. január 9.)

Talán nem véletlen, de a Katinka név jelentése korona. (Bodnár Zalán újságíró, Népszabadság, 2016. július 30.)

Magyar prototípus. (Vitray Tamás sportkommentátor, ATV, 2016. augusztus 16.)

A világ legismertebb magyar sportolója. (Kálnoki Kis Attila újságíró, 24.hu, 2016. november 18.)

Aki ennyire intenzíven van, jelen, az jelenséggé válik. (Gazda Albert újságíró, Magyar Nemzet Online, 2017. május 31.)

Hosszú Katinka egy úszó üzletasszony. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2017. július 11.)

Hosszú Katinka a magyar úszósport zászlóshajója. (Wladár Sándor olimpiai bajnok úszó, ATV, 2017. augusztus 7.)

Ő bírja. (Sós Csaba, az úszóválogatott szövetségi kapitánya, ATV, 2018. október 16.)

Nyomás alatt egyre csak jobb lesz. (Petrov Árpád úszóedző, Index.hu, 2019. július 19.)

Az Iron Lady helyett visszakaptuk Hosszú Katinkát. (Knézy Jenő sportkommentátor, M4, 2019. július 28.)

A Magyar Hírlap Petrasovits Annával készített interjút. A szociáldemokrata párt volt elnökével, akiről egyik vetélytársa, Horn Gyula ezt mondta: „Azt hiszem, senki sem kétli, hogy Annuska nem egy Kéthly.” (Aréna, 1990. május 5.) A hajdani politikus asszony szerint az újsütetű pártokat zavarta a történelmi párt jelenléte, ezért úgy intézték, hogy ne jusson be a parlamentbe, holott a választást megelőző közvélemény-kutatás tízszázaléknyira saccolta a támogatottságát. Az interjúalany így magyarázta a politikai ellenfelek eljárását: „Nem akartak nekünk lapokat osztani.”

A kártya hasonlatról nekem egy sajtótörténeti mozzanat ugrott be. Az ugyanis, hogy az MSZP 1989/90-ben azokat a megyei lapokat adta el, amelyek nem is voltak a tulajdonában. Jogelődjei, az MDP és az MSZMP csak a kezelési jogot kapták meg az államtól, és amikor a szocialisták megneszelték, hogy aligha győzhetnek a kilencvenes választáson, pénzzé tették a megyei sajtót, amely máskülönben az államhatalmat gyakorló MDF kezébe kerülhetett volna. Ennek voltak is bizonyos előjelei. A helyi sajtóban megszólaltak a történelmi pártok tagjai, akik visszakövetelték a megyei napilapot.

Nem is ok nélkül, elvégre 1944 végén, 1945 elején vagy az ő pártjuk alapította az újságot, vagy egyike volt az alapítóknak. Alulról jövő kezdeményezésüket azonban fönt, a budapesti pártközpontban nem vették komolyan. A szociáldemokrata vezetők szerették volna ugyan visszakapni a Népszavát, ám ennél tovább nem jutottak. Hogy csak egy példát említsek, 1945. május 23-án Cseres Tibor főszerkesztésében napvilágot látott a Viharsarok című újság, amelyet a baloldali blokk (a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt) alapított. 1949-ig a szalámizásban utolérhetetlen Rákosi kivéreztette a parasztpártot, összeolvadt a szocdemekkel, és az általa alapított Magyar Dolgozók Pártja kezelésbe vette a megyei újságot.

Nemrégiben jelent meg Árpási Zoltán interjúkötete, amelyben a Békés Megyei Hírlap nyugalmazott főszerkesztője elmondta, hogy Petrasovits Anna 1990 elején meglátogatta a szerkesztőséget, de meg sem pendítette, hogy a pártja igényt tartana az újságra. A volt szocdem pártelnök most is azt hangsúlyozta az interjúban, hogy az MSZDP leginkább az elvett vagyonelemekre (szállodára, mozira, bankszámlára) áhítozott. De ha a Népszaván kívül nem tulajdonított különösebb jelentőséget a sajtónak, akkor most miért a nyilvánosságban keresi a választási kudarc okát?        

A legutóbbi napokban a Fidesz tusványosi tábora és a miniszterelnök uralta a közbeszédet. Lefülelt mondatok.

Elment Heller, most egy kicsit megint hülyébbnek érezhetjük magunkat. (Rab László újságíró, Városi Kurír, július 21.)

A lehülyézett többségnek egyre inkább viszket a tenyere. (Dippold Pál közíró, Magyar Hírlap Online, július 22.)

A rendszer alattomosan működik. (Donáth Anna Momentum-politikus, ATV, július 23.)

A trumpi politika ki- és beszámíthatatlan. (Benda László újságíró, Klubrádió, július 23.)

A kukorica turistaszemmel szép. (Kulik Zoltán, a Vitafort Zrt vezérigazgatója, Magyar Rádió, július 23.)

Orbán valóban Magyarország önéletrajza. (Bruck András író, Facebook.com, július 24.)

Gyurcsány belakja a keretet, amit Orbán szab neki. (Schiffer András volt LMP-politikus, 24.hu, július 24.)

Korábban az ellenzék kissé megosztottnak tűnt. (Molnár Zsolt szocialista politikus, ATV, július 24.)

Egymást gyűlölő emberek fognak össze csak a pénzért és a hatalomért. (Kósa Lajos Fidesz-politikus az ellenzékről, Hajdú Online, július 24.)

Probléma, hogy például a parlamenti focicsapatban nincs ellenzéki. (Orbán Balázs miniszterelnökségi államtitkár Tusványoson (Index.hu, július 25.)

A magyar ellenzék katasztrófája, hogy nem olyan kitartó, mint annak idején a jelenlegi kormánypárt. (Vekerdy Tamás pszichológus, Magyar Narancs, július 25.)

A képviselői munkámat ingázással el tudom látni, a kérdéseket és interpellációkat Tenerifén is meg tudom írni. (Tóbiás József szocialista politikus, az MSZP volt elnöke, Blikk.hu, július 25.)

Nem az az érdekes, hogy Tóbiás elköltözött, hanem az, hogy ezt valaki észrevette. (Rapai Ágnes költő, Facebook.com, július 26.)

A környezetemben nem lehet senki, akit jogerősen elítéltek. (Soproni Tamás Momentum-politikus, terézvárosi polgármester-jelölt, Népszava, július 26.)

Nacionalistáknak kell lennünk, mert a körülöttünk lévők is azok. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Tusványoson, Origo.hu, július 26.)

Nem állíthatjuk örökké szembe magunkat Nyugat-Európával. (L. Simon László Fidesz-politikus Tusványoson, Index.hu, július 26.)

Megakadályoztuk, hogy ideológiai gerillákat helyezzenek a fontos európai intézmények élére. (Orbán Viktor miniszterelnök Tusványoson, Hír TV, július 27.)

Orbán csillagzata nemzetközi szinten is felívelőben van. (Lánczi Tamás politológus, Mozgástér.blog.hu, július 27.)

Remek politikus, de rettenetes államférfi. (Kerner Zsolt újságíró Orbán Viktorról, 24.hu, július 27.)

Miniszterelnök úr a magyar kormány szövetségi kapitánya, ő tudja, milyen poszton számít rám a csapatban. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Nemzeti Sport, július 27.)

Még tizenöt évre ígérte meg nekünk önmagát. (Kabai Domokos Lajos újságíró Orbán Viktor tusványosi beszédéről, Bekiáltás.blog.hu, július 28.)

Az Iron Lady helyett visszakaptuk Hosszú Katinkát. (Knézy Jenő sportkommentátor, M4, július 28.)

Mr. Algoritmus beszámolt a nyolc órája lezajlott 400 méteres síkfutás döntőjéről. Az amerikai atléták Iowa állam fővárosában, a 200 ezres Des Moines egyetemi stadionjában versengtek a bajnoki címért. Esélyesnek számított Michael Norman, a világranglista idei vezetője, akit azonban legyőzött Fred Kerley 43.64 másodperccel. (Norman „csak” 43.79-et futott.) A döntőben még négyen értek el 44-gyel kezdődő eredményt, az utolsó is 45.07-et.

Mr. Algoritmus jóvoltából megnézhettem tegnap a pénteki előfutamokat is. 27-en indultak, ketten 45-ön belül futottak, 16-an 46 másodpercen belül. Ekkor figyeltem föl Blake Leeper-re. Épp úgy láb nélkül, művégtagokkal halad, mint a dél-afrikai Pistorius, aki börtönbüntetését tölti gyilkosság miatt. Az amerikai 45.05-tel jutott tovább az előfutamból, a döntőben pedig 44.48-ra javította Pistorius 46.34-es paralimpiai világcsúcsát. Ez még akkor is meghökkentő eredmény, ha egy laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy a protézis 25 százaléknyit spórol az erőkifejtésből, és a mechanikai előny a hajrában jól jön az ép futók között.

A Drake-stadion 8124 kilométernyire van Budapesttől. Újlipótvárosi lakásom hétre az MTK pályájától, ahol szintén tegnap zajlott az atlétikai bajnokság. Családi okból nem jutottam el Zuglóba, a Lantos Mihályról elnevezett sportközpontba (a hajdani Vörös Meteor pályára, ahol hajdan futkároztam). S bár a Nemzeti Sport mai száma közölte a férfi négyszázasok eredményét, Algoritmus Úr cserben hagyott. Se kép, se hang, csak számok, amelyek azonban beszédesek. Koroknai Tibor 47.72-vel nyert, és a második is 48 másodpercen belül ért célba. Még négyen futottak 48-cal kezdődő időt, volt köztük 17, 19. 21 és 26 éves.

Ezt csak azért említem, mert Mr. Algoritmus nemrégiben láttatta a 14 éves Mekhi Gammons-t, aki egy regionális versenyen 48.77-ig jutott. Ezzel hatodik lett volna tegnap, a magyar négyszázasok között. A magyar bajnok pedig Des Moines-ben nem jutott volna tovább az előfutamból. A korántsem erős testalkatú, ráadásul középtermetű „csodafutó” 9 éves kora óta szerepel az amerikai szövetség digitális nyilvántartásában. A tized és század másodpercek listája arról árulkodik, hogy az Egyesült Államokban tervszerűen folyik a tehetségek kiválasztása és menedzselése. Gammons az idén 21.81-et futott kétszázon.

Nem lepődnék meg, ha ma délután, a zuglói pályán kiderülne, hogy ezzel az idővel akár meg is nyerhetné a magyar bajnokságot.

Amikor meghalt Heller Ágnes, készítettem a legjellemzőbb mondataiból egy összeállítást. Beválogattam például eme gondolatát: „Magyarország egyszemélyes demokrácia.” (TV13, 2015. június 28.) A dokumentációhoz elég sok komment érkezett, közülük talán a legkulturáltabb Andráska8-é volt. 2019. július 22-én, éjfél előtt kilenc perccel imigyen fogalmazott: „Ezt ma másként gondolja, a születésnapján zsarnokságról beszélt.” Igaza alátámasztására két linket is mellékelt.

Álneve miatt nem ismerhetem, de gyanítható róla, hogy vagy ott volt a május 12-én kilencven esztendős filozófus születésnapi vacsoráján, vagy olvasta az összejövetelről megjelent élménybeszámolókat. Nem vélhető a július 19-én elhunyt Heller Ágnes ellenségének, a jelen időben fogalmazott ’gondolja’ pedig azt sejteti, hogy a kommentelés pillanatában még nem emésztette meg a halálhírét. Ezzel magyarázom, hogy ama bizonyos mondatból nem olvasta ki az iróniát. Az egyik legjelentősebb magyar bölcselő aligha gondolta másként 2015-ben, az egyszemélyes demokrácia ugyanis azt jelenti, hogy diktatúra.

Ez tett kíváncsivá. Vajon mások miként vélekednek Orbán Viktor hatalmi törekvéseiről? Nyolcvannyolc meghatározást, körülírást találtam a hazai nyilvánosság fórumain. Az elsőt 1989. december 12-én mondta Németh Miklós miniszterelnök, az eddigi utolsót tegnap Rapai Ágnes költő. Figyelemre méltó, hogy 2010 előtt tizenhét tűnődésre késztető diktatúra-jellemzést leltem, azóta viszont hetvenegyet. Az első húsz évben valószínűleg kevésbé figyeltem oda, elvégre abból indultam ki, hogy soha többé nem lesz diktatúra Magyarországon. Amióta azonban Orbán másodszor is hatalomra került, vagyis a legutóbbi kilenc évben mintha megsokasodtak volna a diktatórikus hatalomgyakorlásra jellemző tünetek. 

A meghatározásokból, körülírásokból kirajzolódik, hogy Bruck András író, a magyar szellemi élet talán legsötétebben látó képviselője már 2013 közepén jelző nélküli diktatúráról beszélt. Mindazonáltal a legtöbb véleményformáló a mai napig árnyal, enyhít, finomít, lágyít, tompít. A latin dicto (tollba mond, irányít) szóból származó diktatúra egyértelmű jelentését erőszakra törekvő hatalommal, hibrid rendszerrel, autokráciával, parancsuralommal puhítja. Őszintén szólva magam is a hezitálók közé tartozom. Egyelőre nem tudom eldönteni, vajon az, amit mostanában megélünk, még korlátozott demokráciának nevezhető-e, vagy már korlátozott diktatúrának.       

Tíz mondat a diktatúráról

Beszélhetünk-e Magyarországon diktatúráról? Beszélhetünk, de már nem sokáig. (Karcagi László újságíró, Vasárnapi Hírek, 2010. november 7.)

A diktatúrára az jellemző, hogy egyetlen ember kezében fut össze minden. (Szűrös Mátyás volt MSZMP-politikus, Magyar Hírlap, 2012. április 12.)

Orbán rendszere ma már diktatúra. (Bruck András író, 168 Óra, 2013. augusztus 15.)

Nincs diktatúra, mert akkor ezt most a börtönben morzézném. (Bödőcs Tibor humorista, Magyar Rádió, 2013. december 31.)

Nem tekintem Magyarországot diktatúrának, Ez egy tekintélyelvű társadalom, amelyben bizonyos mennyiségű kritika megengedett. (Fischer Iván karmester, Népszava, 2014. június 14.)

Az ellenzéki pártok megtanulták, milyen a puha diktatúra - megint. (Haraszti Miklós volt SZDSZ-politikus, ATV, 2016. május 27.)

Nem diktatúrában, de sajnos egypártrendszerben élünk. (Hörcher Ferenc filozófus, Mandiner.hu, 2017. február 24.)

Ez itt most viszonylag puha diktatúra. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Index.hu, 2018. november 20.)

Ez pillanatnyilag eurokomform diktatúra. (Parti Nagy Lajos író, ATV, 2019. február 22.)

Tutyimutyi diktatúra. (Péterfy Gergely író, Magyar Hang, 2019. június 14.)

És Heller Ágnes csak egy öreg, bigott és elavult kommunista. (Kovács Zoltán kormány-szóvivő, Twitter.com, 2018. augusztus 13.)

Elsőként kezdte félteni Orbántól a demokráciát. (Nagy Ervin publicista, PestiSrácok.hu, 2019. július 14.)

Egy világ süllyedt el a Balatonban. (Kőbányai János író, Facebook.com, 2019. július 20.)

Nem úgy élt, hogy így menjen el. (Simó György médiamenedzser, Facebook.com, 2019. július 20.)

Nem mondom, hogy nyugodjék békében, mert úgyse fog. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, 2019. július 20.)

Van, akinek az életműve a Twitteren található, és van, akinek könyvtárakban. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. július 20.)

Mindig előbb kérdezett, mint állított. (Kassai Zsigmond író, Mérce.hu, 2019. július 20.)

Az egész világ leborul Heller Ági előtt, csak a magyar maffiaállam nem. (Kornis Mihály író, 24.hu, 2019. július 20.)

Versenyben írják a nekrológokat. Csak a kormány hallgat. (Némety László kommentelő, Facebook.com, 2019. július 23.)

Nem adott esélyt a lelassult öregkornak. (Révész Sándor újságíró, HVG, 2019. július 25.)