Az interjú két ember intim beszélgetése a nyilvánosság előtt. Vagy a nyilvánosság számára. A kérdező tehetségét minősíti, vajon képes-e feloldani az ellentmondást. A legutóbbi napokban két szélsőséges értelmezéssel is találkoztam.
Az Országos Onkológiai Intézet körül botrány bontakozott ki, és a talán legjobb egészségügyi szakíró, Danó Anna interjút készített a kínos helyzetbe került kórház vezetőjével. A beszélgetés megjelent a Népszava tegnapi számában, és a szerkesztőség Rendhagyó interjú címmel közleményt fűzött hozzá: „Polgár Csaba főigazgató azzal a feltétellel nyilatkozott lapunknak: csak az előre elküldött kérdéseinkre felel írásban, válaszait pedig teljes terjedelmében, változtatás nélkül jelentetjük meg.” A másik végletről a Magyar Hang múlt heti száma tudósított.
Lakner Dávid terjedelmes interjút készített György Péter művelődéstörténésszel, aki nem akarta megjelenés előtt elolvasni, mondván az újságírónak: „A szöveget maga írja, tehát nem nekem van vele dolgom, hanem önnek.” Az interjúalany évtizedekig az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékét vezette, és olyan kommunikációs szakembereket bocsátott útjukra, akik közül sokan újságírásra adták a fejüket. S ha csak munkatársai nem tanították merőben másként az interjú műfaját, akkor a hajdani tanítványok nem mutatják meg az interjú kéziratát az alanynak.
A digitalizáció érkeztével úgy alakult az újságírás, hogy egyre inkább telefonon vagy ímélben firtatjuk a vezetői döntés indítékait. S mert ama szerkesztőség tesz szert több kattintásra, meg ami ezzel jár: több hirdetési bevételre, amelyik előbb közli az interjút, nincs idő udvariassági körökre. Akár még azon az áron sincs, hogy óhatatlanul elvész a beszélgetés hangulata, a bevezetőben említett ellentmondás feloldása. Én még azt tanítottam azonban, amit tanultam a múlt század utolsó harmadában: nem szabad sajnálni az időt.
Nemcsak az interjú felvételekor érdemes ragaszkodni a személyes találkozóhoz. Akkor jár jól az olvasó-néző-hallgató, ha az elkészült szöveget is személyesen adjuk át az interjúalanynak. Mellé ülünk, és megbeszéljük vele a legkényesebb részeket is. Elvégre nem az a dolgunk, hogy megsemmisítsük a közintézmény vezetőjét, hanem hogy indoklásra ösztönözzük, sarkalljuk. E módszerbe aligha fér, hogy az általunk tömörített szavaiért ő vállalja a felelősséget. De az sem persze, hogy betűről betűre az lásson napvilágot, amit az interjúalany az íródeáki közreműködésünkkel kegyeskedik a nyilvánosság orrára kötni.
Tíz mondat az interjúról
Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Fiala János újságíró, Magyar Sajtó, 1995. május 22.)
A rendszerváltásig elvettek az interjúból, ma meg hozzátesznek. (Cserhalmi György színész, Hajdú-bihari Napló, 1997. szeptember 13.)
Ha minden újságinterjút átírnék, magam is újságíróvá válnék. (Kamarás Iván színész, Magyar Hírlap, 2003. február 15.)
Csak interjúban lehet kitenni indoklási kényszernek azokat, akik belemámorosodnak a hatalmi helyzetükbe. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2010. december 2.)
Interjút akar? Hallgasson végig, mert nem azért vagyunk, hogy az újságíró beszéljen, hanem azért, hogy én beszéljek. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki tanácsadó, Népszabadság, 2011. augusztus 2.)
Az újságírónak meg kell adnia a kötelező tiszteletet interjúalanyának. (Tarlós István budapesti főpolgármester, 168 Óra, 2012. október 25.)
Én arra törekszem, hogy az interjú dokumentum legyen, az akkor és ott történtek dokumentuma. (Veiszer Alinda újságíró, Vasárnapi Hírek, 2012. december 16.)
Ma már csak olyan interjú készülhet bizonyos emberekkel, amelyekbe igazság csak utólagos beírásokkal kerülhet. (Dési János újságíró, B1blogcsalád, 2017. január 4.)
Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)
Az interjú attól jó, ha el tudom érni, hogy az alany érdekesnek érezze magát. (Farkas Erika újságíró, Magyar Hang, 2019. május 10.)
