Lendvai Ildikó visszavonult az aktív politizálástól, és kiképezte magát publicistának. Van egy rovata a Népszava szombati számában, és az egyik közösségi oldalon szorgalmasan gyűjti hozzá a témákat. Bedob valamit a digitális ismerősök tudatába, akik meghányják-vetik a rögtönzött gondolatmenetet, és az érvelések nyomán levonja a következtetést. Vagy talál a vitákban kellő gyúanyagot a szombati értelmezésre, vagy hagyja a csudába az egészet. Ezzel magyarázható, hogy amit a Facebookon pedzeget, azt nem érdemes kiérlelt álláspontnak tekinteni.

Például augusztus 4-én elengedte a képzeletét, és eltűnődött azon, hogy „A kormányzat a maradék ellenzéki sajtót is készül összevonni. Akkor lehetne a KESMA mellett egy KUSSMA.” A kormánypárti hálózatot összemarkoló Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítvány rövidítése tehát alkalmat teremtett a hasonló hangzású kussolás megfogalmazására. Ügyes, ráadásul van is benne igazság. Ha egy pártszövetség túlnyeri magát, és kétharmados többséggel azt csinálhat, amit csak akar, akkor ügyel a látszatra. S hogy a kelleténél jobban ne vádolhassák médiafölénnyel, lélegeztető gépen tartja az ellenzéki sajtót.

Lám, a Fidesz-KDNP pártszövetség is életben tart néhány ellenzéki orgánumot. Nem viszi túlzásba persze. Csupán annyi állami hirdetést ad nekik, amennyi a jóllakáshoz kevés, az éhenhaláshoz pedig sok. Ezáltal ugyanis megőrizheti a demokratikus hatalomgyakorlás látszatát, és elérheti, hogy a módjával kistafírozott szerkesztőségek távol tartsák magukat az országvezetők családtagjaitól. Ilyen értelemben mintha az ellenzéki sajtóból kezdene összevonódni az akár KUSSMÁ-nak is nevezhető hálózat. Noha akadnak még olyan orgánumok, amelyek nem fogadják el Orbán Viktor játékszabályait.

A médiapolitika eme formája nem előzmény nélküli. Horn Gyula kétharmados többségre tett szert 1994-ben, mégis adott a látszatra. A Postabank révén életben tartotta a Magyar Nemzetet és néhány szintén ellenzékbe szorult szerkesztőséget. Az MSZP-SZDSZ médiapolitikájáról azonban többet tudna mondani Lendvai Ildikó. Engem inkább az érdekel, vajon az életben maradt ellenzéki orgánumok milyen szerepet játszottak abban, hogy a Fidesz 1998-ban átvehette a kormányrudat. A történelmi párhuzam némi bizakodásra ad okot. Ha a kilencvenes évek második felében az állami lélegeztető készülék jóvoltából megerősödhetett az ellenzéki nyilvánosság, akkor most miért ne tehetné meg ugyanezt a szolgálatot?