Cs. Kádár Péter üde színfolt a digitális mezőben. Civilben mérnök, sokáig dolgozott a Magyar Rádióban, amióta nyugdíjas, rövid bejegyzésekkel véteti észre magát a Facebook-on. Legutóbb ezt kérdezte: „Ez megvan? ’Az amatőrnek ihletre van szüksége, a profinak előlegre.’„

A hozzászólók közül akadtak, akik a szellemes mondás eredetét firtatták. Egyikük például Zelk Zoltánnak tulajdonította. Akár a kitűnő költő is mondhatta, mint annyian, akik a kávéházban élték le a fél életüket. Jómagam szintén írótól hallottam először, Kardos G. Györgytől, aki azonban az előleg helyett a határidőt kapcsolta a profihoz. Annyit pedig már megtanultam a szállóigék művelődéstörténetéből, hogy egy-egy aforizma számtalan változáson megy keresztül, amíg egy közismert ember a nevére veszi.

A Szólások, közmondások eredete című kézikönyvben nem találtam nyomát az idézett mondásnak. Nagyobb sikerrel jártam a világhálón. Kovács András filmrendező Bessenyei Ferencnek, az ötvenes-hatvanas évek híres színészének adományozta a cinikus és őszinte megjegyzést, nyilván tőle hallotta először. Bessenyei kortársa volt Zelknek, talán ugyanabban a nagykörúti kávéházban szedték össze a mondást. Ha alaposabban néznék utána a részleteknek, nem lepődnék meg, hogy Molnár Ferencnél horgonyoznánk le. A New York kávéház „mélyvizében” ő gyűjtötte a legszellemesebb gondolatokat. De nem azért, hogy a nevével hozzák összefüggésbe őket, hanem hogy a következő színdarabjában még egy percnyi szerepet kapott epizodista szájába is jól hangsúlyozható, tapssal kecsegtető mondatot adhasson. Végül G. B. Shaw-ig jutottam, egyelőre őt tekintem a forrásnak.

Egyébként engedékeny volnék a szájról szájra szállongó igék eredetével kapcsolatban. Egyetlen ember nevezhető ugyanis szellemi kútfőnek: Ádám ősapánk. Mi, a leszármazottjai csak ismételgetjük, formálgatjuk, alakítgatjuk, néha pedig a nevünkre vesszük a szavait. Mint például Moldova György író, ő így fogalmazott: „Az amatőrnek ihlet kell, a profinak előleg.” (Hócipő, 1997. március 12.) Nála kevésbé ismert, de kézilabdás körökben tekintélynek örvend Rosta Miklós, aki az élsport irányába nyitott, mondván: „Az amatőr játékosnak ihlet, a profinak előleg kell.” (Dunaújvárosi Hírlap, 2015.09.11.) A szállóigét érdekesen variálta Ebedli Ferenc. A hajdani válogatott focista a Nemzeti Sport 2001. június 17-i számában fejtegette: „A profi szórakoztat, az amatőr szórakozik.” Az utóbbi szerintem ezért nem érdemel előleget.     

Több mint harminc éve ismerem. Először a Magyar Televízióban futottunk össze, ahol a gazdasági igazgató, Bayer József egyik legközelebbi munkatársa volt. Aztán jött a rendszerváltás, a vidéki sajtó privatizációja, és a Pannon Lapok Társaságánál kötött ki. Széleskörű nyelvtudása és a médiában szerzett tapasztalatai miatt a négy dunántúli megyében (Zalában, Vasban, Veszprémben és Fejérben) berendezkedett német cég ügyvezetőként alkalmazta. Stratégiai ügyekkel foglalkozott, és az volt a benyomásom róla, hogy leginkább ő értette meg a Ruhr-vidéki vállalkozás mottóját: „Gondolkodj globálisam, cselekedj lokálisan!”

Aztán jött a harmadik Orbán-kormány, amely a G-nap (2015. február 6.) után kinézte magának a megyei sajtót. Volt az a pénz, amennyiért az esseni cég megszabadult a pannon lapoktól. Judit velük együtt került át a Mészáros Lőrinc-féle Mediaworkshoz. Benne maradt a legszűkebb vezetésben, amidőn ’16 karácsonyán valaki meghekkelte a miniszterelnök interjúját. Kitört a botrány, néhány újságírót és szerkesztőt el is távolítottak a magyarosított cég kötelékéből. A döntés részese volt Kázmér Judit is, ezt azonban szakmabeliként nem nehezményezném.

Orbán Viktor megérdemelte, hogy képmutató soraiba vicces folytatást csempésszenek, de zavart, hogy a sajtóban ilyen könnyen lehet hamisítani. Azóta a munkaügyi bíróság rehabilitált két elbocsátottat, egy másik bíróság pedig perbe fogta az állítólagos vétkest. Valószínűleg ő lesz majd a „felségsértés” utolsó áldozata. Az utolsó előtti Kázmér Judit, akinek most szűnt meg az állása. Igaz, hogy már nem engedték a sajtószakmai döntések közelébe, de még jól fizették a pr- és marketing-igazgatói beosztását.    

Amikor vagy másfél évtizede megválasztották a Magyar Lapkiadók Egyesületének élére, sokat dolgoztunk együtt. A SÉTA (Sajtó és Tanulás) újságolvasásra nevelési nozgalom például a kettőnk nevéhez fűződik. Jó menedzsert és kellemes embert ismertem meg benne. Mostanában talán csak azt nem hitte el, hogy a megyei sajtó gleichschaltolásában (egybehangolásában, vonalasításában) nincs megállás. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy azért tolta a Mediaworks szekerét, mert máskülönben a zalaegerszegi, a szombathelyi, a veszprémi, a székesfehérvári és a dunaújvárosi napilap nem maradhatott volna az igényes újságírás takaréklángon pislákoló tűzhelye.

Végül is nem maradt, ő pedig ráment az egészre. Lesz miről beszélgetni, ha leülünk ebédelni Budán, a Feneketlen-tó melletti vendéglőben.  

A tegnapi bejegyzés egyik olvasója azt firtatja, vajon honnan veszem a digitális tájékozódásban résztvevők számát. Nos, április 8-án 7928748 hazai lakcímű választópolgár szavazhatott volna. Azért nem adom hozzájuk a határon túl élő kettős állampolgárokat, mert őket gyakorlatilag lehetetlen fölmérni az internetezés szempontjából. Csakhogy a választópolgárság korhatára 18 év, márpedig a kérdezőbiztosok 16 évestől keresték föl a világhálón szörfölő határon belüli médiafogyasztókat. S mert egy-egy korosztály körülbelül százezer embert jelent, a lekerekített 7,9 millióhoz még 200 ezret adnék hozzá, hogy 8,1 millióból induljunk ki.

Összegzem három felmérés arányait. A 16 évesnél idősebb magyar állampolgárok 89 százaléka használja a számítógépet vagy/és az okostelefont, hogy a világhálóról tájékozódjék. A 45 fölöttiek 45 százaléka naponta netezik, ugyanez a tevékenység az 55 fölöttieknél 43, az 58 fölöttieknél 28 százaléknyi. 2,7 millió nyugdíjasunkból 600 ezren netezünk, ez 22 százaléknyi arány. A számsor sebezhető pontja az alsó korhatár, elvégre a 16 éven aluliak is használják a számítógépek vagy/és az okostelefont.

Ryszard Kapuscinski lengyel médiakutató nyomán jellemzem a netezőket. Digitális bevándorló a nyugdíjasok nemzedéke, mi akcentussal beszéljük a számítástechnika nyelvét. Gyerekeink a digitális bennszülöttek, akiktől tanulgatjuk azt a fránya számítástecnikai kultúrát. Idősebbik lányom és a fiam a múlt század hetvenes éveiben született, ők a digitális X-nemzedékhez tartoznak. Fiatalabbik lányom a nyolcvanas években jött a világra, ő Y-nemzedékbeli. 14 éves fiú-unokám Z-nemzedékes, a másik két unokámat azonban nehéz besorolni. Bizonytalanságomat egy kis történet érzékelteti.

Szüleik távollétében vigyáztam rájuk, amikor az édesanyjuk felhívta őket. Kérte, hogy a hűtőszekrényből válasszanak ki egy tésztafélét, ha majd hazaér, ebből rittyentene vacsorát. Arra figyeltem föl, hogy a két gyerek áll a nyitott hűtőszekrény előtt. Némi tanakodás után a Gnocchi feliratú tasakról állapodtak meg. Ezután a 10 éves nagylány a könyvespolchoz ment, és leemelt egy lexikont, majd felolvasta az olasz krumplinudli szócikkét. Öt és féléves öccse még nem jár iskolába, de már megtanult olvasni. Kihagyta a könyvespolcot, elővette viszont a kistévét (így nevezi a tabletet). Mellém ült, és közösen olvastuk végig a gnocchi szócikkét. Vajon őt is érdemes volna a netezés használatáról készítendő felmérésbe bevonni?

Okfejtésben egyszer se merészkedtem tovább annál, hogy ez volt az utolsó választás, amelyben még jelentős szerepet játszott a hagyományos sajtó. Nem meghatározót tehát, hanem csupán jelentőset. Mégis mindig akadtak hozzászólók, akik felrótták, hogy lebecsülöm a falvak népét. Nem igaz ugyanis, hogy csak a kormánypropaganda jutott el hozzájuk. Aki akarta, akár még a Budapest vonzáskörzetébe kétségkívül beszorított Klubrádiót is hallgathatta a világhálón.

Tudtam, hogy nem ismerik az országos médiahelyzetet, de azért nem voltam vitaképes, mert számokkal és arányokkal kellett volna előjönni, hogy igazán érvelhessek. Most már van mivel érvelni. Egy friss felmérésből tudhatjuk, hogy a magyarországi lakosság 81 százaléka böngészik a világhálón. Ez szép eredmény, ráadásul a mintegy hétmillió embernek a 89 százaléka naponta szörföl a neten. Az is tudható immár, hogy feltűnően változott az okostelefont használók aránya. Míg 2013-ben csak 34,3 százaléknyi volt, vagyis minden harmadik netező az okostelenofonnal (vagy a számítógép mellett azzal is) böngészte a világhálót, az arány tavaly kétharmadosra, 65 százaléknyira növekedett.

Az is kiderült, hogy a 45 fölöttiek 45 százaléka, vagyis majd’ minden második netezik a számítógéppel, az okostelefonnal, esetleg mindkettővel. Az 55 fölöttiek körében „csak” 43 százaléknyi az arány. Nem ebből a felmérésből tudható, hanem egy másikból, amely néhány hónapja látott napvilágot, hogy a 2,7 milliónyi nyugdíjas korúból 600 ezren neteznek. Ha jól számolom, ez valamivel több, mint 20 százaléknyi, vagyis körülbelül minden negyedik-ötödik szépkorúra vonatkozik. Óriási a fejlődés ahhoz képest, hogy tíz évvel ezelőtt száz akkori nyugdíjasból még csak négy böngészett a világhálón. Egy évtized alatt oly sok fiatal ment külföldre dolgozni vagy tanulni, hogy ugrásszerűen gyarapodott a szkájpoló nagyszülők száma.

Az egyébként hiteles felmérésekkel az a baj, hogy hiányzik belőlük a településtípusokra való lebontás. Márpedig azt állítom, hogy április 8-án a Fidesz abszolút győzelme azért is erősödött kétharmadosra, mert üzenetei a kormányközeli kezekbe került sajtó révén eljutottak a kistelepülésen élő kisnyugdíjasokhoz. A fővárosi vonzáskörzeten túl csak világhálón fogható ellenzéki rádiók, tévék és digitális portálok közleményei viszont a 600 ezer nyugdíjas korúnak csupán a töredékéhez jutottak el a faluvégi, Erzsébet-utalvánnyal kibélelt házakban.             

Fél évszázada vagyok szerkesztő, harminc éve tanítom az újságírást, e szakmai rovatot pedig 2002. január elseje óta írom. A nyilvánosságban tapasztaltakat osztom meg benne azokkal a diákokkal, akik kacérkodnak a médiával. Legtöbben az online sajtóban helyezkednek el, és úgy művelik a gyorsújságírást, hogy nincs idejük elgondolkozni egy-egy szó jelentésén. Nem árt, ha egy életre megtanulják, miért érdemes elkerülni a szószaporításnak (tautológiának) nevezett jelenséget.

Például a Magyar Rádió ma reggeli műsorában megszólalt Benkő Tibor újdonsült honvédelmi miniszter. A magyar hadsereg volt vezérkari főnöke ezt találta mondani a Vasárnapi Újságban: „Most a légierő az elsődleges prioritás.” Az ő hangján játszották be a tartalmilag figyelemre méltó gondolatot. A szakmában ezt nevezzük hangharapásnak, a kijelentés hitelességéhez tehát nem férhet kétség. Nem baj persze, hogy egy katona életéből kimaradt a latin, de ha állást vállal a kormányzatban, és az eddiginél gyakrabban fordul meg a nyilvánosság fórumain, akkor bizony jó, ha tudja, hogy a prioritás elsőbbséget jelent. Fölösleges megkettőzni, mert az elsődleges jelzővel se mond többet önmagánál.

De hogy véletlenül se legyek politikailag részrehajló, idézem az ellenzéki MSZP honlapjáról Szanyi Tibor szocialista politikust, az uniós okosfalu-projekt kidolgozóját is, aki szerint „A mezőgazdasági üzemek biztonsága elsődleges prioritás.” (2018. május 3.) Enyhítő körülmény, hogy mindketten latintalan iskolákban tanultak. De mit szóljunk ahhoz, amikor a latint rendszeresen használó orvosok is a szószaporítás hibájába esnek? Mint például Dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, aki ezt firtatta: „Megértik-e, hogy elsődleges társadalmi prioritás?” (ATV, 2017. június 14.) A Momentum egészségügyi szakpolitikusa, Dr. Cseh Katalin pedig kifejtette, hogy „Mi ezt kiemelt prioritásként kezeljük.” (ATV, 2017. október 11.)

Egy nyelvész összeszedte az idem per idem (ugyanazt ugyanazzal) jelenség ide vonatkozó megnyilvánulásait. A débuter egy francia golyójáték kezdő dobását jelenti, ezért mulatságos, ha egy magyar kritikus azt írta a pályakezdő művészről, hogy „először debütált”. Az is furcsa, ha egy magyar mérnök az „első prototípusról” áradozott, a prototípus ugyanis latinul első példányt jelent. Egyszóval a kommunikáció szakos diákokkal van miről beszélgetni a gyorsújságírás-szemináriumon, a nyilvánosság fórumain megszólalók szállítják hozzá a nyersanyagot.  

Bíró Marianna fel-feltűnik tévés vitaműsorokban. Körülményesen fogalmaz, igényt tarthatna a legmodorosabb magyar újságíró címére. Kedvezőtlen benyomásomat tetézi azzal, hogy a 168 Óra legfrissebb számában közölt cikke tizenhárom sornyi körmondatot is tartalmaz, ami nálam véteknek számít. Az okfejtés érdekes címe miatt mégis nekiduráltam magam az olvasásnak, és egy alaposan felkészült kollegina jóvoltából ismeretlen világ tárult fel előttem. Az úgynevezett véleményvezérekről írt.

Csakhogy nem azokról, akiknek évtizedek óta adok az álláspontjára. Most fel kéne sorolni a nemzedéktársaimat, akik a papír alapú sajtóban tettek szert hírnévre. Azért nem említem őket, mert a nevük már a digitális sajtóban újságíróskodó tanítványaimnak se mond semmit. Vagy azokat a harmincasokat-negyveneseket kéne felsorolni, akik már a digitális sajtóban dolgoznak? Belőlük is akad néhány véleményvezér, kár, hogy az ő nevük pedig a mai tizenéveseknek nem mond semmit. A tinédzserek nem olvasnak újságot, nem néznek tévét, leginkább okostelefonról tájékozódnak. Ama véleményvezéreket követik, akik uralják a világháló hazai részét.

Néhány név Bíró Marianna arckép-csarnokából: Dancsó Péter (1,3 millió követővel), Kasza Tibor (1 millióval), a 15 éves Hollósi Jázmin (470 ezerrel), Schobert Lara (300 ezerrel), Szász Dorina (200 ezerrel). Közülük csupán Kasza szórakoztatóipari szakmunkás nevét ismerem, ennél sokkal többet róla sem tudok - a számomra ismeretlen véleményvezérekkel együtt Magyarország határain belül más világban él. Ők azok, akik mindent képesek eladni, „mi szem-szájnak ingere”: rucit, sportcipőt, parfümöt, étrend-kiegészítőt, satöbbit. Épp azzal férkőztek be az apolitikus tizenévesek bizalmába, hogy távolságot tartanak a kétségkívül szövevényes közélettől.

A terjedelmes és tartalmas összeállítás szememben rehabilitált szerzője azt firtatja: mire számíthatunk, ha a mai tinédzsereknek benő a fejük lágya, és elkezdenek érdeklődni a politika iránt? Változásukat megneszelik-e a kereskedelmi hirdetésekből élő példaképeik? Miért ne érzékelnék? - fűzöm tovább Bíró Marianna eszmefuttatását. Az egyelőre celebkedő véleményvezérek már most is a piacról élnek. Könnyen elképzelhető róluk, hogy felismerik a követőik változásában rejlő lehetőségeket. Vajon a kormányzat emberei vagy az ellenzéki politikusok veszik-é előbb észre, hogy a felnövő fiatalok berobbanása a választópolgárok társadalmába gyökeresen megváltoztathatja a hatalmi viszonyokat?

Ceglédi Zoltán a legélesebb nyelvű politológus. Olykor túlzásba viszi az ítélkezést, nem is annyira azzal, amit mond, hanem ahogy mondja. Tegnap este az ATV stúdiójában a kamera felé fordult, és kéretlenül szólította meg a magyar szocialistákat. Amit azonban mondott - „Molnár Gyula Bangónétól kapta a selyemzsinórt.” -, az ült. Nemcsak szellemesnek hatott, hanem igaznak is.

A selyemzsinór az oszmán birodalom emberséges kivégzési módja volt. A szultán népes rokonságában mindig akadtak főhatalomra ácsingózók, és ha az uralkodó megunta az intrikájukat, akkor selyemzsinórt küldött nekik. A megalázó elvérzés helyett a vérrokon hurokkal vethetett véget az életének. A XXI. századi selyemzsinór azt jelenti, hogy aki elveszítette az első ember bizalmát, jobban teszi, ha visszavonul, máskülönben a pártja megszabadul tőle. Bangóné Borbély Ildikó azonban nem az MSZP első embere, inkább a küldönc (kapudzsi basi) szerepét tölti be.

A nyilvánosság egyik fórumán azt állította, hogy „Fodor Gábor velünk nem kötött szerződést, Molnár Gyulával kötött.” Majd kifejtette: hogy „Olyan ember, aki ártani akar a Magyar Szocialista Pártnak és a Választás Szövetségének, az nem lehet tagja az MSZP-nek.” (Hír TV, 2018. május 23.) A politikai szappanopera szövevényesebb ennél. Botka László szavaival így foglalható össze: „Ha senki nem akar velünk összefogni, akkor nem tudunk senkivel összefogni.” (atv.hu, 2017. május 31.) A szocialisták miniszterelnök-jelöltje néhány hét múlva le is vonta a tanulságot, a helyére érkezett Karácsony Gergely pedig hozta magával a Párbeszéd nevű pártocskát és az összefogás reményét.

De hozománya soványkának bizonyult a Változás Szövetségéhez, ezért szükség lett egy harmadik pártocskára, a Fodor Gábor köré tömörült Magyar Liberális Pártra is. A három elnök szerződést írt alá, miszerint az MSZP állami támogatásából tíz százalék jár majd a Párbeszédnek, öt Fodoréknak. Csakhogy az országgyűlési választás nem igazolta a szocialisták reményeit, most pedig megpróbálnak kihátrálni a kínossá vált egyezségből. Akár annak árán is, hogy feláldozzák a vereség után lemondott elnöküket. Fiókjukban nem Bangóné a legélesebb kés. Szerepét úgy jellemezném, hogy minden pártban van egy politikus, aki a nyilvánosság fórumain ki-kikotyogja, miként vélekednek kellemetlenné vált bajtársukról a párt berkeiben. A bejegyzés elején említett politológus szellemes mondása a kiközösítés (exkommunikáció) szándékát örökítette meg.   

Legidősebb tanítványom, Nagy József hamarosan ötvenéves lesz. Kitűnő újságíró lett belőle, ismert interjúkészítő, tapasztalt parlamenti tudósítója, tévés vitaműsorok gyakori vendége. Háromszor is bedobott egy számot a köztudatba. Szerinte a hazai médiafogyasztók hatvan százaléka csak a kormány befolyása alatt álló szerkesztőségek közleményeihez jut hozzá.

Magam is osztom ezt az álláspontot, a kormányzati befolyást körülbelül kétharmadnyira becsülöm a nyilvánosságban. Jóska viszont felmérésre hivatkozott. Nemcsak azért kértem el tőle a számokat, hogy alátámasszam a kétharmadnyi feltételezést, hanem azért is, hogy figyelmükbe ajánlhassam a nagyotmondóknak, akik az ellenzéki pártok választási vereségét a kormánypártok kilencvenszázaléknyi média-túlsúlyának tulajdonítják. A megérkezett link az Átlátszó.hu 2017. november 22-i számából való. Szerzője nincs, ami azt jelenti, hogy a portál munkatársai közösen összegezték a számításaikat. Becsületükre válik, hogy hangsúlyozták: a Kilenc grafikon a kormánymédia túlsúlyáról című elemzés sem tekinthető minden részletre kiterjedő felmérésnek. Az a benyomásom, hogy ennél hitelesebbhez egyelőre aligha juthatunk.

Az összegző diagram szerint a kormányközeli médiumok a hazai médiapiac 59 százalékát teszik ki, az úgynevezett semleges szerkesztőségek aránya 20, az ellenzékieké pedig 21 százaléknyi.  Az értékelés a 2017 második negyedévi arányokat veszi figyelembe, de a következtetések a múlt év végi állapotot is sejtetik. Azóta elég sok változás ment végbe. Látszólag csekély változtatások, amelyek azonban arról árulkodnak, hogy az arányok még inkább a kormányzati propaganda irányába tolódtak el. Annyira mégsem teljesedtek ki, hogy túlmentek volna a bűvös kétharmadon.

Ha már a média és az országgyűlési választás közti összefüggéseket latolgatjuk, akkor a nyilvánosság eszközrendszerét abban vélem tetten érni, hogy Orbán Viktor és munkatársai a hagyományos sajtóra helyezték a tétjüket. A papír alapú újságok ugyanis még mindig jelentős mértékben befolyásolják a vidéki Magyarország hangulatát. A kisvárosokban és a falvakban sokkal több választópolgárhoz jutnak el, mint az ellenzék által egyébként ügyesen használt digitális sajtó. Márpedig abban többé-kevésbé egyetértenek az országgyűlési választás értelmezői, hogy ama bizonyos kétharmadot a falvak-kisvárosok információs buborékba gyömöszölt népe hozta a hivatalban lévő kormánynak.       

Tegnap volt a Délmagyarország 108 éves. Nem kerek az évforduló, mégis érdemes eltűnődni a Népszava utáni legpatinásabb magyar napilapról. Az első szám megjelenése vasárnapra esett. Olvasói közül senki sem akadt fönn azon, hogy nevében a dél és a Magyarország egybe íródott. Csak azok akadnak fönn rajta, akik manapság nem értik, miért írják kötőjellel az Észak-Magyarország és a Kelet-Magyarország nevét.

Hát csak azért, mert a miskolci és a nyíregyházi napilapot a múlt század közepén alapították, amikor már más volt a helyesírás. A szegedi pedig őrzi a hagyományt. S mert az érettségi óta olvasom, bizonyíthatom, hogy a literátus jelleg, például a tárca műfaja iránti tisztelet a szellemiségére is vonatkozik. Amióta van egyetem a városban, ontja magából a tehetséges tollforgatókat. Közülük sokan helyezkedtek el a „Délmagyar” szerkesztőségében. Ha felsorolnám őket, csak a nevük kitöltené e bejegyzés 2500 karakternyi keretét. Amikor Csongrád megyét a Komócsin-család uralkodása idején Pol Pot-megyének csúfolták, a Délmagyarszág akkor is jó újságírókat alkalmazott. A rendszerváltás előtti helyzetét Szávay István nyugalmazott főszerkesztő-helyettes érdekes tanulmányban világította meg.

A rendszerváltás után francia cég gyakorolta a kiadás jogát, aztán német, angol, félig amerikai, most pedig egy félig magyar (Andy Vajna). A tulajdonosváltások mindig meglátszottak az újság vonalvezetésén, a gerinc azonban maradt: szakújságírók színvonalasan végezték-végzik a munkájukat. Legföljebb politikai publicisztikában fogják vissza magukat. Hol azért, mert a külföldi tulajdonos nem akart beavatkozni a magyar belpolitikába, hol pedig azért, mert a kormányközeli tulajdonos ügyesen tereli őket a helyi témák irányába.

Akkor éreztem meg, hogy hamarosan elveszítem az anyámat, amikor azt mondta, hogy az új évben ne a Délmagyarra fizessek elő. Járókeretével ugyanis beszorult a lakásba, és ezzel megszűnt érdeklődése a város ügyei iránt. Holott korábban kijegyzetelte a helyi újságot, olykor még olvasólevelet is írt kézzel persze, és bevitte a Tisza-parti szerkesztőségbe. (Chikán Ági tudna mesélni szerkesztői megpróbáltatásairól.) Anyám azt kérte, hogy inkább a Blikkre fizessek elő neki, mert abban sokat foglalkoznak a tévés szappanoperák szereplőivel. Bocs a személyes megjegyzésért, de ígérem, ha kerekebb lesz a Délmagyarország évfordulója, szakmaibb szöveget írok a magyar sajtó második legpatinásabb napilapjáról.

A tegnap szóba hozott Pars-ügyben van még valami, melyről érdemes eltűnődni. Amikor a botrány kirobbant, a doppingoláson ért kalapácsvető olimpiai bajnokunk azt kérte a nyilvánosság képviselőitől, ne faggassák a miértekről, mert szeretné csöndben, a nyilvánosság kizárásával jóvá tenni a vétkét. Az egyik cikk szerzője pedig, aki sportújságíró, szintén azt javasolta, hogy hagyjuk békén Pars Krisztiánt, elvégre elismerte a bűnösségét. Eszmefuttatását azzal fejezte be, hogy „így veszít egy magyar úr”.

Méltányolnám mindkét megnyilvánulást, ha a Pars-ügy mögött nem rejlene a szombathelyi dobóiskola tisztázatlan helyzete. Mielőtt ugyanis a nemzetközi sportszervezetek elmarasztalták volna 2012-es olimpiai bajnokunkat, ugyanebből a szellemi műhelyből már eltiltották Gécsek Tibor kalapácsvető Európai bajnokot és a szintén kalapácsvető Annus Adrián olimpiai bajnokot, valamint a diszkoszvető Fazekas Róbert olimpiai bajnokot, őt kétszer is. Miközben tehát dicséret illeti Pars Krisztiánt az önkritikáért, talán mégsem kéne szó nélkül elmenni a sorozatos doppingolások mellett.

A média mégis ezt teszi. Április 10-e körül megjelent ugyan néhány cikk a Pars-ügyről, azóta azonban a hazai nyilvánosság eszközrendszerét megtestesítő újságírók hallgatnak, mint hal a szatyorban. Köztük a tanítványaim is. Öt évig tanítottam a szombathelyi főiskolán, ahonnan tehetséges újságírók igazoltak át a helyi szerkesztőségekbe. Például sportújságírók is, akik nálam sokkal többet tudnak a világhírű dobóiskolában zajló munkáról. Mindazonáltal éltető víz - a valóságfeltárás szándéka - híján csak tátognak, egy szó sem hagyja el a szájukat. Évek óta úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Még tudomásul is venném valószínűleg lokálpatriotizmusból fakadó hallgatásukat, ha nem olvasnám a Vas Népét.

A megyei napilap odafigyel a szombathelyi dobóatlétákra. Rendszeresen közöl terjedelmes tudósításokat a Dobó SE-ben edző fiúk és lányok versenyeiről. 14-tő 20-ig minden évjáratban akad kiemelkedően tehetséges kalapácsvető, diszkoszvető, súlylökő. Aligha doppingolnak, elérnek azonban az utánpótlás korba, amikor be kéne kerülniük a nemzetközi élmezőnybe. Az a benyomásom, hogy ez az a holtpont, amelyen átlendítik őket. A szombathelyi dobóiskola alapítójától, néhai Németh Páltól már nem kérdezhetem meg, mit értett azon, amit a Magyar Hírlap 2001. augusztus 31-i számában így fogalmazott meg: „A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres.”