Minden évben beleszagolok az Ünnepi Könyvhét levegőjébe. Az idén esőhöz öltöztem, de sikerült megúszni a nyári zuhét. Tömeg préselődött a Vörösmarty-téren fölállított kiadói standokhoz, könyökök sűrejében araszolgattam. Ilyenkor megnézem ama kiadók kínálatát (a Magvetőét, a Kossuthét meg az Ob Ovoét), amelyekhez szerzőként vagy munkatársként közöm volt. Ezúttal azonban konkrét célom is akadt.

Verebes István Tólig című készülő könyvéből elég sok részletet olvastam a világhálón, amelyek fölhívták magukra a figyelmet. Érdeklődésemnek van személyes oka is. Vagy húsz éve azért is szegődtem a nyíregyházi főiskolához, mert Verebes jó színházat csinált a városban. Kár, hogy mire aláírtam a szerződést, ő már továbbállt. Azóta is látom benne az üzembiztos rendezőt, mégis az a benyomásom róla, hogy sokféle adottságát leginkább regényben vagy színdarabban aknázhatná ki. Talán majd most, a hetvenedik évében. Miközben kerestem a kötetét, hatalmas választék tárult a szemem elé. Káprázatosan döglődik a magyar könyvkultúra.

A Tinta Kiadónál például Tótfalusi István Vámmentes gondolatok című könyvére bukkantam, amelyben összegyűjtötte 344 neves személy 838 szállóigéjét. Megvettem Bárdosi Vilmos és Kiss Gábor Szólások című „dióhéj”-szótárát is, mindkettőre szükség lesz, amikor e rovatban egy-egy szállóige művelődéstörténeti előzményeit bogarászom. Végre kezembe került Vida Gábor marosvásárhelyi író Egy dadogós története című regénye is. Csupa jót olvastam róla, de nemcsak ezért érdekel. Ugyanoda valósiak vagyunk, ám az ő családja kisjenői, az enyém meg erdőhegyi. A két település egymással szemben terül el a Fekete-Kőrös két partján, az egyikben leginkább katolikusok laknak, az én falumban viszont reformátusok. Ebből az évszázadok alatt rengeteg feszültség származott. Ő vajon hogyan dolgozta fel a partiumi magyarság eme kettősségét?

De találtam még egy vékony könyvecskét is, amelyet másnak szánok. Unokám nemrég töltötte be a tízet, most lesz fogékony Lénárt Krisztina Offline kalandra kattanva című történetére. Panna készül a nyári táborra, a vékony, mindössze kilencvenoldalnyi könyvecske pedig arról szól, hogy mihez kezdjen egy kiskamasz, ha abban a fránya táborban nincs internet. Egyébként a Verebes-kötetet nem találtam meg. Vagy ki sem vitték a Vörösmarty-térre, vagy már elfogyott. Az utóbbira gyanakszom, de sebaj, legföljebb holnap az Ünnepi Könyvhéten szokásos kedvezmény nélkül veszem meg.

Tegnap este megszólalt a megszüntetett hetilap főszerkesztője. Borókai Gábor egy tévéstúdióban kifejtette, hogy amikor még az első Orbán-kormány szóvivője volt, minden megszólalása előtt azt mérlegelte, vajon állami mondandójához mit szólna az újságíró énje. A kérdés sok félrecsúszástól kímélte meg. Mi, újságírók annyit vettünk észre, hogy a miniszterelnök olyan szóvivőt tart, aki nemcsak a kormányt képviseli a nyilvánosságban, hanem a nyilvánosságot is a kormányban.

Ezt az érzést sosem tapasztaltam, ha a második és a harmadik Orbán-kormány szóvivője szólalt meg. Kovács Zoltán hegyes megnyilvánulásai és utálkozó metakommunikációja a miniszterelnök gyökeresen megváltozott médiapolitikáját érzékeltették: az egyre önkényesebb rendszer csak azt a nyilvánosságot tűri el, amely kedvez neki. S bár a Heti Válasz sosem vonta kétségbe az Orbán-kormányok stratégiáját, nem állt távol tőle a kritikus hangvétel. Emlékeztet a múlt századi Élet és Irodalomra, leginkább a nyolcvanas évekből, amidőn a hetilap sosem jutott el odáig, hogy ellenzékinek nevezhessék. Legjobb szerzői mégis meglátták a rendszer fonákságait, és ami legalább ennyire fontos: az írásaik meg is jelenhettek.

A párhuzamot persze nem erőltetném. Elvégre könnyebb volt akkor hatvanezer példányban kritikai szellemű újságot csinálni, mint most húszezer példányban kritikai szellemű újságot életben tartani. E szerepkörre manapság több hetilap is pályázik, és a szűk körű lappiacon belépésük veszteségessé tette, kilépésük pedig nyereségessé teheti a versenytársakat. Mint Borókai Gábor megírta a búcsúzó számban, ha a nevezetes G-nap (2015. február 6.) után élnek a kínálkozó lehetőséggel, és csatlakoznak a kétharmaddal kormányzó Orbán Viktorhoz, akkor meglesz az egzisztenciájuk, ám elsorvad a hivatástudatuk. Maradtak a Simicska-féle médiabirodalomban, ezért megerősödött a hivatástudatuk, de az április 8-i választási vereség nyomán elvesztették az egzisztenciájukat.

Sajnálom őket, mert a szintén megszüntetett Magyar Nemzet mellett ők képviselték az úgynevezett polgári újságírást. A Heti Válasz minden lapszámát megvásároltam, elvégre válaszokat találtam bennük. Nem kellett egyetérteni velük, de voltak annyira tartalmasak, hogy továbbgondolásra késztessenek. A jobb sorsra érdemes hetilap nyilván többet is jelentett az Orbán-kormányokkal rokonszenvező értelmiségieknek. Mostantól magukban őrlődhetnek, vajon meddig mehetnek el a rendszerrel való azonosulásban. 

Nem szoktam nézni, mert nem kedvelem az ordibáló műsorvezetőket. Hírtévés műsorát, a Sznobjektívet például ma reggel láttam először, azt is szokatlan módon. Egyik fészbukos ismerősöm megosztotta a Lendvai Ildikóval készített és a múlt vasárnap (június 3-án) sugárzott beszélgetést. Puzsér Róbert egy szocialistákat elmarasztaló kérdéssel kezdte, majd így fordult az MSZP volt elnökéhez: „Egyetért ön ezzel? Mert én bevallom neked, ez szimpatikus gondolat.”

Hát igen - tűnődtem -, ilyenkor üt vissza a képmutatás. A magánéletben tegezik egymást, műsor előtt azonban megállapodtak, hogy a nyilvánosság előtt imitálják az udvarias magázódást. Lám, most kiderült a turpisság. Arról nem is szólva, hogy Lendvai Ildikó önözve válaszolt neki, amivel elegánsan jelezte a távolságtartását. Eme apró trükkel a tapasztalt közszereplő már az első két percben megnyerte a szellemi párbajt. A műsorvezető pedig kínjában még kellemetlenebb helyzetbe hozta magát azzal, hogy az elmaradt visszategezés helyett mindvégig ildikózással keltette a bennfentesség látszatát.

Az is felötlött persze, hogy szintén távolságtartó volnék. Idestova három évtizede dolgozom a felsőoktatásban, ahol mindig fiatalabbak voltak a diákok. Éppenséggel le is tegezhettem volna őket, ők azonban aligha tegezték volna vissza az apányi, mostanában viszont inkább már nagyapányi korú oktatót. Utálom az úgynevezett csendőrpertut, amikor a hatalomban lévő letegezi a kiszolgáltatottat, és ugyanezt nem engedheti meg magának a hatalmában lévő. Ezzel magyarázható az is, hogy ebben a rovatban önözöm az engem letegező kommentelőket, és a fordított csendőrpertut sértésnek veszik. Holott nem akarom őket megbántani, csupán nem fogadom el a beidegződésüket.

Idáig jutottam a tűnődésben, amidőn az a fránya technika megbokrosodott. A tévéfölvétel visszasorolt az elejére, és újra kezdődött a tanulságos beszélgetés. A kétségkívül harsány műsorvezető megismételte az MSZP-t elmarasztaló mondatot, és másodjára már pontosan értettem, hogy mivel fordult a volt pártelnök felé: „Egyetért ön ezzel? Mert én bevallom, nekem ez szimpatikus gondolat.” Csak egy vesszőnyi meg egy betűnyi a különbség, és a rakoncátlan technika megkímélt egy téves következtetéstől. Ha vasárnap este láttam volna a Lendvai Ildikóval készített beszélgetést, nem ismétlődött volna meg a felvétel, és aligha vettem volna észre, hogy mindvégig magázták egymást. Bocs, kedves Puzsér, hogy kis híján bunkóságot feltételeztem - rólad. 

Kemény László üzenőfalán vita zajlik. A politológus digitális ismerőseit noszogatta, hogy szóljanak hozzá Hegyi Gyula tegnapi cikkéhez. A hajdani kulturális újságíró az MSZP egyik platformját vezeti, és jól írta meg az álláspontját. A Facebook-on kialakult vitában érdekes szempontok merültek föl, az izgalmas eszmecsere mégis a szabadság eme kis körében rekedt.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a valósággal való szembenézés nem hatja át a baloldali nyilvánosságot. Például az MSZP június 17-i kongresszusán nemcsak új elnököt kellene választani. Értékelni kéne a súlyos választási vereség okait, és föl kellene vázolni a megújulás lehetőségeit is. Eddig négy elemzés látott napvilágot. Az elnökjelöltek közül Szanyi Tibor küldött haza brüsszeli állomáshelyéről egy tízoldalnyi áttekintést, amelyet sikerült agyonhallgatni. Megírta a véleményét az ismeretlenségből felbukkanó elnökjelölt, Bródy Gábor is, akinek elképzelései szintén visszhangtalanok maradtak. Elemzéssel rukkolt elő Szekeres Imre és tegnap Hegyi Gyula is - e két cikk a Népszavában jelent meg.

Lehetséges, hogy a rovatszerkesztő merevlemezén gyűlnek a tartalmasabbnál tartalmasabb hozzászólások, amelyeket a baloldali napilap a kongresszus előtti héten hoz majd. Egyelőre mégis az a látszat, mintha az átmeneti pártvezetés visszafogná a befolyási övezetében maradt nyilvánosságot. Az öt elnökjelölt járja ugyan az országot, és válogatott párttagok körében mérik össze szónoki képességüket, szervezeti és tartalmi elképzeléseiket. Közülük azonban hárman nem írták meg (vagy nem hozták nyilvánosságra), hogy mihez kezdenének a pártjukkal. Ami nincs, abból aligha lehet vita, ami pedig van, a partvonalra szorult.

A döntési helyzetben lévő szocialista politikusok okkal panaszkodnak arra, hogy nincs elég médiafelületük a megszólalásra. A sors iróniája, hogy a rendelkezésükre álló felületeken viszont szűkítik a számukra nem kívánatos helyzetértékelések vitáját. 2010 óta hányszor élhettük át, hogy elodázták a vereséghez vezető okok feltárását. Vagy azért, mert az országgyűlési választás utáni évben készülni kellett az önkormányzati választásra, vagy azért, mert utána jött az uniós parlamenti, esetleg egy-egy időközi választás is. Mindig akadt valami, amely megakadályozta a valósággal való szembenézést. Ha valaki mégis megkísérelte, úgy járt, mint most az MSZP-beli elemzők, akiknek a gondolatai csak a szabadság kis köreibe jutnak el.             

Trianoni bejegyzésemhez elgondolkoztató hozzászólás érkezett. Domokos Lajos átküldte Bekiáltás című blogjából a szintén június 4-én kelt cikkét. Azt írta benne, hogy nyilvánosságunkban gyökeret vert egy „bonmot”, miszerint „Magyarország olyan állam, amely önmagával határos.” Így folytatta: „A szállóigévé vált mondat még azt is meggátolja, hogy a bennünket ténylegesen körbevevő országokat igazán meg akarjuk ismerni.”  

A mondás eredete homályba vész, bizonyára az 1920-as újságokban lelhető fel, dokumentálható viszont a legújabb kori alakulása. Például Eperjes Károly színész így fogalmazott: „A világtörténelem egyetlen olyan országa vagyunk, amelyet saját korábbi maga vesz körül.” (Kisalföld, 1996.01.06.) Orbán Viktor Fidesz-politikus meg így: „Geopolitikai sajátosság, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, melyet saját maga vesz körül.” (Délmagyarország, 1996.04.30.) Torgyán József kisgazda politikus szerint „Köztudomású sokat támadott definícióm: Magyarország a földkerekség egyetlen olyan országa, amelyet önmaga határai vesznek körül.” (Új Magyarország, 1996.08.05.)

Sütő András író értelmezése szerint „Magyarországon kívül Európának egyetlen olyan állama sincs, amely körös-körül hajdani önmagával lenne határos.” (Magyar Nemzet, 1997.12.20.) Csete György építész imigyen szóla: „Saját magunkkal vagyunk körülvéve.” (Magyar Rádió, 2004.12.26.) Usztics Mátyás színész szerint „Magyarország abban a sajátos helyzetben van, hogy saját területei veszik körül.” (Magyar Rádió, 2012.03.15.) Bayer Zsolt újságíró kifejtette, hogy „Körül vagyunk véve saját magunkkal.” (Echo TV, 2015.07.10.) Orbán Viktor miniszterelnök pedig így ismételte önmagát: „Ismerjük persze a szakállas viccet is, miszerint Magyarország az egyetlen ország a világon, amely saját magával határos, ráadásul köröskörül.” (Miniszterelnök.hu, 2016.02.28.)

E mondatok tartalmilag indokolják Domokos Lajos álláspontját, formailag azonban nem érik el azt a szintet, hogy szállóigének lehessen nevezni őket. Szájról szájra szálltak ugyan, de hiányzik belőlük ama szellemesség, amely a keserűséget bölcsességgé oldaná. Számomra Szakály Ferenc megjegyzése a zsinórmérték. A fiatalon elhunyt kitűnő történész méltányolta nemzeti fájdalmunkat, ám elrugaszkodott a külterjességünket hangoztató belterjességünktől. A közismert mondást erőteljes és meghökkentő hasonlattal emelte szállóigévé a Tolnai Népújság 1993. szeptember 4-i számában: „Trianonban hazánkat szabályszerűen körülmetélték.”

Amióta a volt miniszterelnök ellenzéki politikusként üldögél a parlamentben, ritkán hasznosította szónoki képességeit. Talán azért is takarékoskodott a megszólalással, mert frakció nélkül, független honatyaként amúgy is korlátozták a lehetőségeit. Ezért aztán tegnapi, immár saját frakcióval övezett hozzászólalása akár székfoglalónak is vélhető. Nem a leglényegesebb, de a legjellemzőbb mondata késztetett tűnődésre.

Gyurcsány Ferenc a magunk mögött hagyott országgyűlési választásra utalva fejtegette, hogy elismeri, nem kevés a Fidesz-KDNP pártszövetségre leadott 2,5 millió voks, de „ennél valamivel többen szavaztak arra, hogy ez a kormány ne folytassa”. Bizonyára gyanakvóbb vagyok a kelleténél, mindazonáltal úgy rémlik, mintha a DK-politikus hajlamos volna nagyvonalúan bánni a számokkal. Röviddel a voksolás előtt például azzal állt elénk, hogy „Amit gondolok erről a világról, az 700 ezer embernek fontos.” (Hír TV, 2018. március 17.) Ehhez képest a Demokratikus Koalíció április 8-án 308.836 szavazatot kapott, és 5,37 százalékkal éppen csak átcsusszant az ötszázalékos parlamenti küszöbön.

Gyanakvásom azonban indokolatlannak bizonyult, a két kormánypárt ugyanis 2.824.206 szavazatra tett szert. Csakhogy ez azért nem lett hiteles adat, mert a Kúria (a legfőbb bíróság) levont 4360 voksot, így jött ki a 2.819.864-es végeredmény. Ezt kellene összehasonlítani az országgyűlési választáson indult többi párt teljesítményével, ami 2.861.373 volt. Gyurcsány Ferenc tehát arányilag igazat mondott. Igen ám, de idézett mondatában az is olvasható, hogy szerinte a többi párt arra szavazott: ne folytassa az Orbán-kormány. Vajon e politikai szándékot ráfogta-e az úgynevezett kamupártokra, melyek nem sokat vittek el ugyan (mindössze 45.773 szavazatot), de épp annyit, hogy kijöjjön a 2.816.000.

Ha nem hagyott cserben a politikai logikám, akkor a két tömb között 3864 a különbség. Kétségkívül csekély, de a mérleg nyelve a kormánypártok oldalára billent. További mérlegelést igényel, vajon hová sorolható az LMP (404.425 vokssal), a Momentum (175.225-tel), a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (99.410-zel) és a Munkáspárt (15.640-nel). A kormányváltó szándékukat élénken vitatják ellenzéki körökben. El kéne végre dönteni, azt tűzik-e zászlajukra a DK, az MSZP, a Párbeszéd és az Együtt vereségmagyarázói, hogy több szavazójuk volt, mint a Fidesz-KDNP-nek, vagy ama pártokat hibáztatják a kudarcért, amelyek kilógtak a kormányváltó összefogásból. 

Jártam Párizs mellett, a Versailles-i épületegyüttes egyik pavilonjában. Láttam ama íróasztalt, amelyen a magyar állam képviselője 1920. június 4-én, napra pontosan kilencvennyolc éve, reszkető kézzel írta alá a történelmi Magyarország halálos ítéletét. S bár a második világháború után jöttem a világra, a negyedszázaddal korábbi esemény olyannyira befolyásolta a sorsomat, hogy nélküle aligha születtem volna meg.

Apai őseim Erdélyben élték le az életüket, az anyaiak Bácskában - majdani szüleim Trianon miatt találták magukat Magyarország határain kívül. Kolozsvárott ismerkedtek meg, és afféle „migránsként”, a zöld határon átszökve kerültek ide. Talán ezzel is magyarázható, hogy külön fájlban gyűjtöttem össze a Trianonról szóló megnyilatkozásokat. Három évtized alatt hatvanhat szónoki fordulatot találtam, többnyire június elején, emlékművek avatásán hagyták el közéleti személyiségek száját. Kettőt külön is kiemelnék - mint a Trianonról való gondolkodás jellegzetes termékét.

A kisgazda Torgyán József a maga érzelgős-dagályos modorában fejtegette: „Senki el nem vitathatja a magyarságnak azt a jogát, hogy trianoni koporsónkra borulva zokogja ki nemzeti fájdalmát.” (168 Óra, 1995. május 30.) Horn Gyula szocialista politikus hivatalban lévő miniszterelnökként szárazabban fogalmazott: „Trianon igazságtalan volt. De mit kezdjünk vele 1997-ben?” (Népszabadság, 1997. július 7.) A többiek e két szélsőség között ingadoztak, értelmezéseikből érdekes ellentmondások rajzolódnak ki.

Vannak, akik a naponta megtartott testnevelési órákkal, az iskolában megvalósítandó lövészkedéssel, a minden járási székhelyen felállítandó lőtérrel, a katonai kiadások növelésével, a tartalékos állomány bővítésével és a kötelező honvédelmi szolgálat esetleges visszaállításával militarizálnák az országot. A jelek szerint úgy készülnek a két év híján százéves trianoni állapot megszüntetésére, hogy a kerítés (vasfüggöny) építésével véglegesítik a trianoni határokat. A másik politikai oldalon furmányosabb módon készülnek a trianoni állapot meghaladására. Kitolnák a schengeni határokat, uniós keretben hoznának létre közös régiókat. Ha úgy tetszik: összefércelnék a szétszakított vármegyéket, hogy országhatárok nélkül álljon helyre a Kárpát-medence kívánatos gazdasági egysége.

Ezt a két ellentmondást hüvelyeztem ki a hatvanhat Trianon-értelmezésből. Most már csak azt kéne eldönteni, vajon hitelesen tükrözik-e a kétfelé ágazó jövőképünket.   

Az álneves hozzászólók ritkán hoznak lázba. De ha Drizari fejti ki az álláspontját, néhány percig Bob Woodward-nak érzem magam. A The Washington Post munkatársa egy másik újságíróval karöltve leplezte le Nixon elnököt, aki az ellenlábas párt, a demokraták kampányközpontját hallgattatta le. Cikksorozatukhoz szolgáltatott bizalmas információkat a Mély Toroknak (Deep Throat-nak) elnevezett kormányzati kiszivárogtató. Róla három évtizeddel később, 2005-ben derült ki, hogy azonos az FBI harmadik emberével, Mark Felt-tel. Az amerikai elnök belebukott a botrányba, a két riporter pedig Pulitzer-díjat kapott.

Drizari, akiben személyesen is jól ismert újságíró kollégát gyanítok, ezúttal a megyei sajtóról írott tegnapi bejegyzésemhez szivárogtatott háttér-anyagot. A magyar Mély Torok szintén tegnap 14 óra 40 perc 45 másodperckor küldött egy linket, a Fidesz 1990-es kampányfilmjét. Arra hívta föl a figyelmet, hogy 1 perc 10-től hallható ama mondat, amely érdekes színben láttatja a hajdani és a mostani Orbán Viktor közti különbséget. A Fidesz első embere akkor mondta, hogy „A kormányzó pártnak továbbra is tulajdonában vannak a megyei lapok, amelyeket  nem hajlandó visszaadni.” Némi kutakodás után sikerült kideríteni, hogy a négy és félperces filmecskét 1990. március 23-án sugározta a Magyar Televízió. Sőt, az előzményeit is megtaláltam a korabeli sajtóban.

Orbán Viktor fejtegette a Magyar Nemzet 1990. január 29-i számában, hogy „Az MSZP az egyetlen párt, amelynek megyei napilapjai vannak.” Majd ugyancsak ő részletezte a Magyar Nemzet március 3-i számában: „Olyan párt az MSZP, amelyik úgy indul el a választáson, hogy megtartja magának az összes megyei napilapot, miközben az ellenzéknek egyetlen napilapja sincs az országban.” Furcsa ezt olvasni éppen most, 2018-ban, alig öt héttel az országgyűlési választás után, amidőn a Fidesznek kétharmados győzelmet hozott a külföldi tulajdonosoktól visszavásároltatott 18 megyei napilap.

Ez azonban azt is jelenti, hogy ügyesebben használta a 400 ezer példányban megjelenő megyei sajtót, mint az MSZP hajdan a maga 1,2 millió példányát. A magyar szocialistáknak hiába volt befolyásuk az akkor 19 megyei napilapra, a kampány-üzenetekből nem telt a választási győzelemre, még a tisztes helytállásra sem. Az MSZP 33 mandátumra tett szert a 386 főnyi parlamentben. Ennél rosszabbul csak a sajtóban élvezett kormányzati túlsúly ellen többször is tiltakozó Fidesz szerepelt a 21 képviselői helyével.          

Hont Andrásnak most jelent meg publicisztikai kötete. Remélem, jó lesz, szívesen írnék róla, ha elolvastam. Egyelőre azonban egy elszólását kell szóvá tenni. A Hír TV-ben megemlítette, hogy 19 megyei napilap jelenik meg. A tévedés nem most sűrűsödött félreértéssé, hanem tavaly, október 17-én. Ugyanezt egymástól függetlenül fogalmazta meg az ATV-ben Juhász Péter Együtt-politikus, Szakács László MSZP-politikus és Kéri László politológus.

Csalóka az a fránya 19-es szám. Ha ugyanis 19 megye van, akkor bizonyára logikus, hogy 19 megyei napilapról beszélhetünk. Csakhogy 18 lát napvilágot, mert Pest megyében nincs. Az országos újságok elsősorban Budapesten és környékén kelnek el. Minél távolabb kerülünk a fővárostól, annál inkább nő a megyei napilapok jelentősége. A jelenség másik lélektani magyarázata, hogy aki nem olvassa a megyei sajtót, annak nehéz megértenie, hogy a vidéki Magyarországon kétségkívül 19 napilap jelenik meg, ám közülük az egyik városi újság. Mindössze Dunaújvárosnak van saját napilapja.

A tévedéssel felérő félreértést tavaly októberben azért nem tettem szóvá, mert az említett urak nem újságírók. Hont András viszont szakmabeli, neki illő figyelemmel kísérni a sajtó rezdüléseit. Például azt, hogy a nevezetes G-nap (2015. február 6.) után Orbán Viktor elveszítette a Simicska Lajos tulajdonában lévő médiumok támogatását. A Népszabadság megszüntetése (2016. október 8.) után pedig felgyorsult a megyei sajtóért vívott harc.

A miniszterelnök egyik bizalmi embere, Mészáros Lőrinc a Springer-lapok után megszerezte a pannon lapokat is. Ez nyolc plusz négy megyei és egy városi napilapot jelentett - ezek jelennek meg a Mediaworks nevű cég gondozásában. A másik két bizalmi ember is mozgásba lendült. Andy Vajna megvásárolta a Lapcom-cég két megyei napilapját, a szegedit és a győrit, Heinrich Pecina pedig Északkelet-Magyarországon rendezkedett be, övé lett az Inform Média miskolci, nyíregyházi és debreceni szerkesztésű megyei napilapja. Ha az olvasó összeadja a számokat, akkor csak 18 jön ki. A 19. napilap újabb szerzemény. A korábbi Springer-lapokhoz félig-meddig kötődő, de magyar magántulajdonban lévő Nógrád Megyei Hírlap nemrégiben került a Mediaworkshoz.

Belátom, hogy ez így bonyolult összefüggés, nem is várom el a politikusoktól és a politológusoktól, hogy otthonosan mozogjanak a megyei sajtó berkeiben. De ha valaki újságíró, akkor talán elvárható tőle a pontosság - ha már szóba hozta a megyei napilapokat.         

Érdekes hírt olvastam a digitális sajtóban. Hosszú idő után újra nyereséges lett a Népszava, a tavalyi bevételek több mint fele (56 százaléka) állami hirdetésekből származik. A hvg.hu még azt is hozzáfűzte, hogy a patinás napilap kiadója állítólag magával Orbán Viktorral állapodott meg egy ellenzéki újság létjogosultságáról. Ezt további információk híján egyelőre nem értelmezném, ám a közleményben van egy mozzanat, amely már most is tűnődésre késztet.

A kiadóhivatal „személyi jellegű ráfordításokra” 376 millió forintot költött. Ebbe nyilván beletartozott a főszerkesztőtől az újságírókon keresztül a portásig mindenki. Nehéz persze a körtét összehasonlítani az almával, a 376 millió mégis párhuzamba állítható két másik számsorral, amely szintén ezekben a napokban jelent meg. Az egyik az, hogy a felcsúti Puskás Ferenc Akadémia futballcsapata 847 millió forintot költött személyi kiadásokra. Az NB I-es keretben van néhány külföldi játékos is, bár nem a világklasszis kategóriából. Így jött ki az 1,1 millió/750 ezer közti átlagfizetés, amely az idén megduplázódik, a személyi költségek ugyanis valószínűleg 1,5 milliárd forintig kúsznak fel. S ami a legérdekesebb: a bevétel jelentősebbik része, 2,8 milliárd forint a tao-ból (társasági adókedvezményből) származik, amely még nem vesztette el közpénz-jellegét.

Van tehát két gazdasági vállalkozás Magyarországon. Az egyik állítólag a miniszterelnöki sajtókoncepciónak köszönheti a nyereségét, a másik pedig a miniszterelnök lokálpatrióta érzelmeinek. A harmadik számsor a győri Kisalföld lapozgatása közben ütötte meg a szemem. Az ETO kézilabdás lányaira az egyesület tavaly 850 millió forintot költött, beleértve az edzőktől a játékoskeret tagjain keresztül a portásig mindenkit. Íme, a magyarázat, hogy mit keres nálunk a norvég Grimsbő, Mörk és Oftedal, a holland Broch és Grooth, valamint a brazil Amorim. Rajtuk kívül is akadnak még idegenlégiósok, ők azonban kiegészítő emberek.

Ha a kerethez tartozó gimnazista lányok még csak zsebpénzt kapnak, amíg profi szerződést nem köt velük az egyesület, akkor egy-egy világsztár évente akár 20-25 millió forintnak megfelelő devizát is láthat a számláján. Azért nem sajnálom tőlük a pénzt, mert szórakoztató a teljesítményük. S ami legalább ennyit nyom a latban, a klub-bevételek tetemes része nem föltétlenül közpénzből érkezett, hanem szponzoruktól, a német Audi-cégtől. A három csapatból leginkább az ő játékuk tetszik.