Jártam Párizs mellett, a Versailles-i épületegyüttes egyik pavilonjában. Láttam ama íróasztalt, amelyen a magyar állam képviselője 1920. június 4-én, napra pontosan kilencvennyolc éve, reszkető kézzel írta alá a történelmi Magyarország halálos ítéletét. S bár a második világháború után jöttem a világra, a negyedszázaddal korábbi esemény olyannyira befolyásolta a sorsomat, hogy nélküle aligha születtem volna meg.

Apai őseim Erdélyben élték le az életüket, az anyaiak Bácskában - majdani szüleim Trianon miatt találták magukat Magyarország határain kívül. Kolozsvárott ismerkedtek meg, és afféle „migránsként”, a zöld határon átszökve kerültek ide. Talán ezzel is magyarázható, hogy külön fájlban gyűjtöttem össze a Trianonról szóló megnyilatkozásokat. Három évtized alatt hatvanhat szónoki fordulatot találtam, többnyire június elején, emlékművek avatásán hagyták el közéleti személyiségek száját. Kettőt külön is kiemelnék - mint a Trianonról való gondolkodás jellegzetes termékét.

A kisgazda Torgyán József a maga érzelgős-dagályos modorában fejtegette: „Senki el nem vitathatja a magyarságnak azt a jogát, hogy trianoni koporsónkra borulva zokogja ki nemzeti fájdalmát.” (168 Óra, 1995. május 30.) Horn Gyula szocialista politikus hivatalban lévő miniszterelnökként szárazabban fogalmazott: „Trianon igazságtalan volt. De mit kezdjünk vele 1997-ben?” (Népszabadság, 1997. július 7.) A többiek e két szélsőség között ingadoztak, értelmezéseikből érdekes ellentmondások rajzolódnak ki.

Vannak, akik a naponta megtartott testnevelési órákkal, az iskolában megvalósítandó lövészkedéssel, a minden járási székhelyen felállítandó lőtérrel, a katonai kiadások növelésével, a tartalékos állomány bővítésével és a kötelező honvédelmi szolgálat esetleges visszaállításával militarizálnák az országot. A jelek szerint úgy készülnek a két év híján százéves trianoni állapot megszüntetésére, hogy a kerítés (vasfüggöny) építésével véglegesítik a trianoni határokat. A másik politikai oldalon furmányosabb módon készülnek a trianoni állapot meghaladására. Kitolnák a schengeni határokat, uniós keretben hoznának létre közös régiókat. Ha úgy tetszik: összefércelnék a szétszakított vármegyéket, hogy országhatárok nélkül álljon helyre a Kárpát-medence kívánatos gazdasági egysége.

Ezt a két ellentmondást hüvelyeztem ki a hatvanhat Trianon-értelmezésből. Most már csak azt kéne eldönteni, vajon hitelesen tükrözik-e a kétfelé ágazó jövőképünket.