A tegnap eseménye kétségkívül Bajnai Gordon felbukkanása volt. Engem is érdekel, hogy a volt miniszterelnök előkerülése a belső elszigeteltségből vajon összefüggésbe hozható-e a választásokra készülő ellenzék vezetőkeresésével. A friss fejlemény azonban elég nehezen illeszthető egy médiaszakmai rovatba. Beérem hát a tegnap másik eseményével.

A Népszava távozó tulajdonosa, Puch László 30-35 ezer példányban jelölte meg a kívánatos példányszámot. Ha 21 ezer példánynál adta tovább, akkor ez az elégedetlenségét fejezi ki? Vagy időarányosan teljesített ugyan a szerkesztőség, ám jött egy új befektető, akinek több pénze van a patinás újság életben tartására? Leisztinger Tamás tizenkettedik a leggazdagabb magyarok listáját, vagyonát forintban 80 milliárdnyira becsülik. Az agráriumban és az építőiparban munkálkodik, de korábban helyet talált magának a szállodaiparban is. Ráadásul működteti a DVTK kiesésre álló focicsapatát.

Egy interjúban arra panaszkodott, hogy a miskolci egyesület vezetői átigazolási és ügynöki pénzeket nyúltak le. Mégis maradt, mert az üzleti tevékenységét értelmezők szerint Orbán Viktor sportkoncepciójába illett, hogy a nemzeti tőke képviselői szerepet vállaljanak a nemzeti labdarúgásban. De ha így volt, akkor a miniszterelnöknek ahhoz is érdeke fűződik, hogy az ellenzék egyetlen napilapja életben maradjon, és fügefalevél legyen az egypártrendszer alig leplezett testén. Ennél tovább most nem is mennék. Annyi persze sajtószakmailag nyilvánvaló, hogy a tulajdonosváltás és a tőkeinjekció érdekes pillanatban érte a szerkesztőséget.

A bevételek 56 százalékát kitevő kormányzati hirdetések miatt nem érintheti ugyan a hatalmon lévők szeretteit, ezt azonban lehet vállalni, ha a társadalmi rétegekből begyűjti a mértékadó információkat és véleményeket. Kétévnyi munkával a Népszava törzsgárdistái és a Népszabadság volt munkatársai létrehozták ama napilapot, amely már emlékeztet a Népszabadság megszüntetés előtti formájára. Ehhez képest nem túl nagy áldozat, hogy még egy családi tabut kell figyelembe venni. Az új laptulajdonos élettársa ugyanis a nyilvánosság fórumain egyre gyakrabban mutatkozik. Für alle Fälle egyszerre Európa-parlamenti képviselőjelt és Budapest V. kerületi polgármesterjelölt.

Valamelyik csak bejön neki. Feltéve, ha az ellenzéki sajtó zászlóshajója nem firtatja, hogy egy újabb magyar milliárdos családtagja miért akar karriert csinálni a politikában.       

Furcsán kezdődött az uniós választási kampány. A baloldali MSZP „eligazít” a baloldali Demokratikus Koalíció ellen, illetve a baloldali MSZP és DK Budapesten közösen kampányol a szintén ellenzéki LMP és Jobbik ellen. Az utóbbi két párt politikusai persze szintén kifejtik álláspontjukat a nyilvánosság fórumain.

Mindegyik politikai szervezetnek van méltánylandó szempontja, mégis az a benyomásom, hogy semmit sem tanultak 2014 és 2018 tapasztalataiból. A vereséghez vezető út, ha nyilvánosan adják közre nem teljesen indokolatlan ellenérzéseiket. Elvégre azért vannak különböző pártokban, mert másként látják az országot és a világot. A helyzet ilyetén alakulását úgy magyarázzák az ellenzéki politikusok, hogy eszük ágában sem volt a nyilvánosság előtt berzenkedni, dohogni, füstölögni, mérgelődni a potenciális szövetségesek ellen. Ők csupán válaszoltak azoknak a fránya újságíróknak. Vagyis az immár megszokott ellenzéki békétlenséget a média munkatársai gerjesztik.

Ebből annyi igaz, hogy az újságírók sosem mulasztják el firtatni, vajon a velük szemben álló-ülő ellenzéki politikus miként vélekedik Puzsér Róbert közéleti ambíciójáról. Bizonyára a nagyszájú celeb-publicistának kijáró érdeklődés indokolja az ellenzéki együttműködés szempontjából jelentéktelen kérdést. Ettől eltekintve mégis úgy rémlik, hogy a választópolgárok képviselői megpróbálják áthárítani a felelősséget a nyilvánosság képviselőire. Abban is látok logikát, hogy ki kell beszélniük magukból a szövetségi rendszeren belüli lehetőségeket. Csakhogy ezeket a tárgyalóasztalnál kéne megvitatni, nem pedig a nyilvánosság fórumain.

S bár a politikával foglalkozó újságírók a politikusi információkból, véleményekből élnek, alighanem tudomásul vennék, ha interjúalanyaik udvariasan elhárítanák, hogy kiteregessék az ellenzék belső ellentéteit. Abból kéne ugyanis kiindulni, hogy a választópolgárok miért szavazzanak a békétlenkedőkre az egységet mutató kormánypárti politikusok helyett. A baj „csak” az, hogy a nyilvánosság kisebbik részére visszaszorított ellenzéki politikusok áhítoznak a médiafogyasztók figyelmére, máskülönben nem teremthetnek maguknak helyet a pártelitben. S ami ezzel egyet jelent: a busásan fizető brüsszeli kiküldetésben meg a jól fizető országgyűlési munkában.

Az ellenzéki politikusok tehát jó pénzért érzik rosszul magukat. A 2014-es és a 2018-as bukás után úgy tűnik fel, mintha ezen nem is nagyon akarnának változtatni.

A hajdani Népstadion tőszomszédságában van egy vásárcsarnok. Jártam már ott atlétikai versenyen és kézilabda mérkőzésen is, legtöbbször azonban nyomdaipari kiállításon. A hazai és külföldi, leginkább német nyelvterületről érkezett cégek épp most mutatják be a kínálatukat. A nyomtatott kommunikáció szaklapja, a Print&Publishing pedig bérelt egy standot, ahol közös asztalhoz ültek a magyar könyvészet elszánt hívei. A szerzők, szerkesztők, tervezők, nyomdászok, kereskedők és olvasók képviselői.

Tegnap megbeszélték azt, amivel a hónap utolsó napján állnak a szélesebb nyilvánosság elé. Mit kéne csinálni, hogy érdekképviseleti szerveik közös nevezőre jussanak? Bár a digitalizáció érzékenyen érinti a hadállásaikat, sokáig külön-külön keresték a kitörés lehetőségeit. Most is azt vettem észre, hogy más és más nézőpontból látják a papír alapú kommunikáció esélyeit, mégsem becsülném alá az összejövetelt. Végre kibeszélték magukat, tisztázták a kölcsönös félreértéseket; egyikük sem állt föl rossz szájízzel az asztaltól. Szívesen tudósítanék majd a hó végi nagy bejelentésről, addig is tűnődöm az egyik megnyilvánuláson.

Egy nyomda vezérigazgatója azt pedzegette, hogy a felsőoktatásban a kivágott fák ürügyén keltenek hangulatot a papír alapú kommunikáció iránt. Csaknem harminc évig tanítottam. Megfordultam budapesti, szegedi, nyíregyházi, egri, székesfehérvári és szombathelyi intézményekben, az imént jelzett hangulattal azonban nem szembesültem. Azzal persze találkoztam, hogy az újságírással kacérkodó főiskolások és egyetemisták spóroltak a papírra nyomtatott információkkal és gondolatokkal. De nem azért, mert zöld fanatikusok, hanem digitális bennszülöttek. A kérdés számomra inkább ez: mit kezdjenek a könyvvel, amelyben reflexszerűen keresnének rá egy frissiben olvasott névre vagy fogalomra - ahogy ezt a számítógép előtt ülve megszokták?

Egyelőre nincs hiteles válaszom, ám a digitális korszakban nem az ellenséget vélem fölfedezni a papír alapú kommunikációban, inkább a kapcsolatteremtés lehetőségét. Ezt médiatanárként úgy éltem meg, hogy ha a tanszékvezető A hagyományos sajtó gyakorlata címmel írta ki a szemináriumot, akkor tanítottam az online újságírást is. Ha pedig a digitális sajtó szerepelt a szeminárium címében, tanítottam a papír alapú zsurnalisztikát is. Végzés után akár ide, akár oda kerülnek a tanítványok, ne érezzék magukat idegenül a szerkesztőségben.  

Ma hajnalban Lorászkó Gábor hangjára ébredtem. A rádióban épp azt magyarázta, hogy állatorvosi munkája közben ritkán úszott meg sérülés nélkül egy nemszeretem műveletet. Azt, amikor tablettát kellett letuszkolnia a macska torkán.

Elmesélte, hogy a műveletnek három válfaja van. 1. Speciális szerkentyűt kell betenni a cica szájába, amely lenyomja a nyelvét, és a jobb sorsra érdemes háziállat képes lesz öklendezés nélkül lenyelni a féregirtásra alkalmas gyógyszert. 2. Homályos, hogy mit mondott, mert vagy tíz másodpercre elszenderedtem. 3. Van egy nem tablettás változat is, amelyet csöppenteni kell. Bőrön át hat, ezért ujjunkat nem haraphatja meg az a fránya macska. Hátránya viszont, hogy drágább a tablettánál, és a kispénzű nyugdíjasok nem szívesen költenek rá.

A kisállatokra szakosodott székesfehérvári orvos néhány hónapja beszél a Hajnal-Táj című műsorban. Már megszokta, hogy csak két percben válaszolhat macskabarát, magányos öregasszonyok kérdéseire. Sajtószakmai értelemben ma először írt-mondott klasszikus glosszát. Kiderült belőle, hogy még egy gyakorlott állatorvos életében is van valami, amit nem lehet megszokni. Szlovákos hangzású vezetéknevéről ugrott be egy másik háziorvosé. Dr. Lorászkó akkor lett Az év állatorvosa, 2005-ben, amikor Dr. Lavicska Kálmán viszonylag fiatalon elhunyt.

Lavicska doktort gyakran láttuk a képernyőn, különböző műsorokban osztotta meg háziorvosi tapasztalatait a médiafogyasztókkal. Könyvtáram becses darabja Ha felmegy a pumpa című kötete, melyet a régi ismeretség okán dedikált. A debreceni egyetemen ismerkedtünk meg a múlt században, a rokonszenves orvostanhallgató verset mondott ünnepségeken. Mi, bölcsészek is meg-meghívtuk, mert izgalmasan értelmezte Adyt és József Attilát, de Juhász Ferenc költészetét is kedvelte. Előadó készségét később ismeretterjesztőként kamatoztatta. A diploma után ugyanis Jászkarajenőn vállalt körzetet, és a Cegléd környéki tanyavilágban tett szert emberorvosi tapasztalatokra.

Évtizedekig dolgozott a legnehezebb terepen. Ősztől tavaszig például csak lófogaton közelíthette meg az elszigetelt betegeket. A tanyasi emberek között szerzett közvetlenséget mentette át a közszolgálati tévéműsorokba, és sikerült kikísérleteznie ama kellemesen humoros, öniróniától se mentes glossza-típust, amely nem lehet hosszabb kétpercnyinél. Épp effélét hallottam ma reggel a tátott szájú macskákkal küszködő Lorászkó doktor oldott hangvételű előadásában.    

Egyszer összeszámoltuk, és kiderült, hogy a tanítványaim 129 szerkesztőségben helyezkedtek el. Közülük sokan szerepelnek élő adásban is. E rovatot tizennyolcadik éve írom nekik, talán hasznosítják e bejegyzést. Az adott alkalmat rá, hogy vasárnap délután, egy kézilabda mérkőzés előtt imigyen válaszolt a győri kézilabdások edzője: „Az, hogy pályára lép-e Nora Mörk, teljesen helyzet- és szituációfüggő.”

Danyi Gábor arra utalt, hogy az Audi-gyár norvég alkalmazottja, akinek többször is megoperálták a térdét, hosszú lábadozás után most jutott olyan állapotba, hogy pályára léphetett volna egy dán csapat ellen. Igen ám, csakhogy idegenben is győzött a jól fizetett külföldi sztárokkal teletűzdelt magyar csapat, és az edző nem kockáztatta a frissiben gyógyult világklasszis játékát. Döntése aligha tartozik a Médianapló vonzáskörébe, annál inkább az, ahogy felelt a tévériporternek. Mentségére szóljon, hogy nemrégiben lépett elő másodedzőből főedzővé, és még nem szokta meg a nyilvánosságot.

Az ügyetlen fogalmazást nem kifogásolnám, ha nem vétett volna olyan típushibát, amellyel elég gyakran találkozunk a nyilvánosság fórumain. Néhány kísértetiesen hasonló példa. „Élethelyzeti szituáció” - fejtegette Kordás László szakszervezeti vezető (ATV, 2015. július 13.) „Keresem ezeket a helyzeteket, szituációkat” - közölte Vona Gábor Jobbik-politikus (ATV, 2016. szeptember 21.) „Valahogy föl kell dolgozni bizonyos helyzeteket, szituációkat” - tűnődött Péterfi Judit műsorvezető (Hír TV, 2018. március 17.) S most, íme, a győri sikercsapat edzője is hódolt egy divatjelenségnek.

Az idem per idem latin kifejezés, és azt jelenti, hogy ugyanazt ugyanazzal. A nevekből kiderül, hogy nemcsak pályakezdő közéleti személyiségek gyakorolják az indokolatlan szóismétlést, hanem tapasztaltak is. Nem könnyű persze a nyilvánosság fórumain megszólalni, különösen élő adásban nehéz, ezért szóba se hoznám az elhangzottakat, ha az illetők fordítva használták volna ugyanazokat a szavakat. Ha előbb mondják ki az idegen nyelvből kölcsönözött szituációt, de rögtön észbe kapnak, és a helyzettel pontosítják magukat. Akkor indokolt a szóismétlés, és az önkritikáért még nőnek is a szememben. A sors iróniája, hogy mind a négyen előbb használták a helyzet kifejezést, majd fűzték hozzá az immár fölösleges idegen változatot.

Egyébként a jelenség görög neve tautológia, és magyarra úgy fordítható, hogy ugyanazt mondás, a mondottak ismétlése. Vagyis szófecsérlés, szószaporítás.

Nálam kezd beválni a kávéház digitális változata. Abból indultam ki, amit a szakirodalom úgy határoz meg, hogy a szállóige az értelmiség közmondása. Olyan közös gondolat tehát, amely beszélgetés közben kapta meg, nyerte el végső formáját. Ahogy a hajdani polgárok beültek kedvenc kávéházukba, és foglalták el törzshelyüket a márványasztalnál, úgy üldögélünk most a számítógép előtt, amely összeköt bennünket. Valaki bedob egy figyelemre méltó mondatot, a többiek pedig fúrnak-faragnak rajta, míg végül egyikük a nevére veszi. A módszer ugyanaz, de immár XXI. századi kiadásban.

A mondatom egyébként ez volt: „A szocializmusban a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusban a szocializmus hiányzik.” Egyszer már nekifutottam, igaz, akkor még távolságtartóbban hoztam szóba. E rovatban Bertha Bulcsu publicisztikájáról tűnődtem, és az olvasók nem kapták föl a fejüket. Vagy azért nem, mert már nem emlékeznek a huszonkét éve halott író országos visszhangot keltett cikkeire, például a Kesudióra. Vagy azért nem gondolták tovább, mert a 2500 karakternyi Médianapló-bejegyzéseket kevésbé kísérik figyelemmel, mint a nyúlfarknyi mondatokat, amelyeket a közösségi oldal szerkesztői nagyobb betűkkel nyomtatnak.

Talán az is szerepet játszott a megszokottnál élénkebb érdeklődésben, hogy a Bertha Bulcsu közírói tevékenységét értelmező mondatot még eltávolítottam magamtól. Az egyénített változat viszont arról árulkodik, hogy magamra nézve is érvényesnek tartom. Ezt vette észre az egyik hozzászóló, aki úgy értelmezte, hogy visszavágyódom a diktatúrába. Ebből annyit elismerek, hogy a fiatalságomba vágyódom vissza. De ha már értelmezni kell azt a fránya mondatot, az „átkosban” hiányzott a kiegyensúlyozott piacgazdaság, a jelenlegi rendszerben pedig hiányzik a kiegyensúlyozott szociálpolitika. A puha diktatúrából így érkeztünk a kemény demokráciába, a korlátozott diktatúrából a korlátozott demokráciába.

A másik álláspontot épp a ból-ból bontotta ki a hozzászóló, akit azért nevezek meg, mert a barátom, és régóta adok a véleményére. Miskolczi Miklós ezt fűzte hozzá: „Ja, de én a -ban rag helyett a -bólt javasolnám.” Vagyis a 81 esztendős közíró imigyen véli: „A szocializmusból a kapitalizmus hiányzott, a kapitalizmusból pedig a szocializmus hiányzik.” A mondat előnye, hogy az egyénítésből átkerült az általánosításba. Annyira ütős, hogy a digitális asztaltársaság oszlopos tagja akár a nevére is vehetné.

A legutóbbi napokban az ellenzék ágált, kipécézett, nem népben-nemzetben gondolkodott, nem állt össze, de félig egységet teremtett. Lefülelt mondatok.

A gyenge kulturális háló miatt könnyebb befolyásolni őket.

Székely János szombathelyi megyéspüspök a romákról (Magyar Kurír, március 31.)

Ha cipőből sincs két egyforma, véleményből miért legyen?

Szele Tamás újságíró (FüHü.hu, március 31.)

Privátban se mondok mást, mint adásban.

Kálmán Olga műsorvezető (24.hu, április 1.)

A médiatulajdonosok nem pártatlanságot és függetlenséget várnak el, hanem a saját nézeteik hatékony és erőteljes képviseletét.

Halmágyi Miklós szombathelyi újságíró (Nyugat.hu, április 1.)

A rendszer legádázabb ellenfele vagyok.

Ujhelyi István szocialista politikus (Facebook.com, április 1.)

Az ellenzékiek semmire se mentek azzal, hogy egy-egy visszásságot kipécézve, gyakran magukból kikelve ágáltak.

Kabai Domokos Lajos újságíró (Bekiáltás.blog, április 2.)

A kutatóknak jobban áll a szakadozott laborköpeny, mint a zakó.

Kádár Eszter biológus Palkovics László technológiai miniszterről (ATV, április 3.)

Egy fokkal alacsonyabb beosztásban dolgoznak, mint amilyen munkakörben voltak idehaza.

Pálffy István volt műsorvezető, dublini nagykövet az Írországban dolgozó magyarokról (Napló, április 3.)

Én vagyok az az ember, akinek esélye van visszavenni ezt a várost a Fidesztől.

Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester-jelölt (Magyar Narancs, április 4.)

Most nem a különbségek ideje van, hanem az egyetértésé.

Gyöngyösi Márton Jobbik-politikus az ellenzéki pártoknak (Facebook.com, április 4.)

A híveinket meg kell tanítanunk gondolkodni, és ezt most a politikai propaganda miatt ellenszélben kell megtennünk.

Hodász András, az angyalföldi Szent Mihály templom plébánosa (168 Óra, április 4.)

Nem tudtam megfogalmazni az igazságot, de amit írtam, az mind igaz.

Hobo-Földes László rocker (ATV, április 4.)

Ha nem dolgozunk azon, hogy az olló ne nyíljon tovább, előbb-utóbb elevenbe vág.

Kukorelly Endre író  a szociális feszültségekről (Magyar Hang, április 5.)

Elég nagy kudarc, hogy megint nem tudtak összeállni.

Kéri László politológus az ellenzéki pártokról (ATV, április 5.)

Az ország többsége lapít, fél és hallgat.

Kerékgyártó István író (Népszava, április 5.)

Többen vagyunk, mint az oroszok és az amerikaiak.

Orbán Viktor miniszterelnök az Európai Unióról (Hír TV, április 5.)

A miniszterelnök realitásérzéke csökkenőben van.

Jeszenszky Géza volt külügyminiszter (Hírklikk.hu, április 6.)

Hazánk jelentősége a nemzetközi politikai közéletben sokkal nagyobb, mint amit a mérete indokolna.

Szijjártó Péter külügyminiszter (Magyar Nemzet, április 6.)

Nagy kár, hogy nincs Magyarországon népben-nemzetben gondolkodó baloldal, amely a Fidesz alternatívája lehetne.

Szili Katalin volt szocialista politikus (PestiSrácok.hu, április 6.)

A fél ellenzéki egység megvan Budapesten.

Windisch Judit és Tóth Richárd újságírók (hvg.hu, április 6.)

Nincs rendszer a fújásukban.

Tóth Tímea volt válogatott kézilabdázó a játékvezetőkről (Sport TV1, április 7.)

Egyetemistaként szerződtem a zalaegerszegi újsághoz. A nyári szünetben tanultam a szakmát, és azt a feladatot kaptam, hogy sétáljak. Vegyem észre az utcán azt, ami mellett a helybéliek anélkül mennek el, hogy fölfigyelnének rá. Minden lapszámba kellett írni egy szösszenetet, akkor kedveltem meg a glossza műfaját (amelyben e bejegyzést is fogalmazom).

Néha azért tippeket is kaptam. Az egyik idős újságíró, Hári Sándor például elmesélte, hogy a város legrégebbi moziját Gábor Miklós papája üzemeltette. Ráadásul a múlt század hatvanas éveiben sztárnak is mondható színész Zalaegerszegen született. Akkoriban írtam erről valamit, tisztelve benne a sikeres fővárosi művészt, a hazai színjátszás egyik megújítóját. Azóta megtudtam persze, hogy a Kossuth-díjat Sztálin megformálásáért kapta. A szerepet bizonyára nehéz lett volna 1953-ban visszautasítani. Ugyanezt az elismerést azonban politikailag kevésbé érzékeny szerepeiért is megérdemelte volna.

S hogy 1956-ban milyen szemléleti válságba került, ő maga vetette papírra. Ezt szokatlan körülmények között tudtam meg. Pótmamám az északnémet Ruhr-vidéken élt, és valamilyen rejtélyes okból gyűjtötte a híres színész könyveit. Már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miért, mindenesetre úgy voltam mellette utolsó heteiben, hogy a polcról egymás után emeltem le az addig nem ismert köteteket. Gábor Miklós mindig írogatott, mert volt érzéke hozzá, de amit hatvanon túl művelt, az több lett, mint egy művelt ember írogatása.

Az egyre kevesebb szerepet vállaló színész kezdte írószemmel látni a világot, benne önmagát is. Ha igaz, hogy az értelmiségi a reflexióról (elmélkedésről, értelmezésről, megfigyelésről, szemlélődésről) ismerszik meg, akkor azok közé sorolható, akik leginkább önmagukat figyelték. Fogalmazhatnám úgy is, hogy önmagukról szedték le a keresztvizet. A „fölkent” írók között se találtam olyat, aki ennyire kritikával elemezte, értelmezte, vesézte volna önmagát. Nem azt állítom, hogy szembe fordult hajdani önmagával, csupán azt, hogy próbálta megérteni, vajon a kiélezett helyzetekben, amikor a cselekvés lehetőségei vagy-vagyra szűkültek, miért döntött úgy, ahogy. Mikor bizonyult megalkuvónak, és melyik döntését igazolta az idő.

Ezzel magyarázható, hogy most, napra pontosan a századik születésnapján már nem föltétlenül a közismert színészt látom benne. Sokkal inkább a közismeretlen írót, akit a halála után huszonegy évvel is érdemes fölfedezni.

A képviselőik belemondták a kamerákba, hogy külön indulnak ugyan, egyesítik azonban az erejüket, hogy ellenőrizhessék a május 26-án esedékes szavazást. A „nagyjából 14 ezer választókörzetben” így lehet emberük. Máskülönben megismétlődik 2018. április 8., amidőn az országgyűlési választáson ellenőrzésük nélkül maradt az urnák jelentős része. Állítólag a szavazókörök kétharmadába nem jutott számlálóbiztosuk. Tegnap este Gy. Németh Erzsébet DK-s politikus mást fejtegetett az ATV stúdiójában. Szerinte tavaly a „tízezer” körzetben „nyolcezer” ellenzéki őrködött a választás tisztasága fölött.

A választási törvényből azt hámoztam ki, hogy minden listát állító párt két számlálóbiztost küldhet a 10285 választókörzetbe. Ez elvileg 20570 aktivistát jelent, hozzá képest a nyolcezer ellenzéki küldött nagyjából megfelel az egyharmadnak. Csakhogy a nyilvánosság elé közösen kiálló ellenzéki politikusok más számokkal traktáltak bennünket. A szocialista Harangozó Tamás 5500-at tulajdonított az MSZP-nek, a jobbikos Jakab Péter 5400-at a pártjának, a DK-s Varju László „több mint háromezret” a sajátjának. Más műsorban pedig Ujhelyi István 5600 MSZP-s számlálóbiztosról beszélt. Ha összeadjuk a számokat, nagyjából kijön az a fránya 14 ezer.

De ha Harangozó Tamás szerint ennyi szavazókör van az országban, vajon tavaly áprilisban mi volt a gond? Elvégre mindegyik szavazóhelyiségbe juthatott legalább egy ellenzéki aktivista. Lehetséges, hogy a 14 ezer nem is a szavazókörök számát jelenti, hanem azt, hogy az országgyűlési választáson az ellenzéki pártok a 20570 számlálóbiztos kétharmadát küldték az urnákhoz? Mindenesetre van egy adatsor az uniós menekültkvótáról 2016-ban rendezett népszavazásról. A Fidesz 13122 aktivistát küldött az urnákhoz, a vele szövetséges KDNP 239-et, a Jobbik 170-et, az MSZP pedig 3811-et. A szocialista Szanyi Tibor szerint „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából három-négyezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016. június 15.) Ezt módosította az akkori pártelnök, Molnár Gyula 6500-ra. Néhány héttel később, október 2-án inkább Szanyit igazolta a népszavazás.

Vajon a számok kavargásából levonható-e ama következtetés, hogy az ellenzéki pártok akkor lesznek képesek ellenőrizni az uniós választás tisztaságát, ha a hadra fogható aktivisták számát a többszörösére növelik? Ehhez kétségkívül tettek egy lépést azzal, hogy bár május 26-án külön indulnak, most mégis együtt álltak a nyilvánosság elé.  

Mostanában sokat gondolok Bodor Pálra. Két éve halt meg, de még mindig nem előzte meg senki a szellemes mondatok gyűjteményében. Ő az első 42 szállóigével. Az egyiket mondogatom is az újságírással kacérkodó tanítványoknak, néha pedig írásban idézem. Íme: „Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el.” (Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Ez nem azt jelenti, hogy szakmánk a leggyakrabban tévedő hivatásrend. Csak éppen a nyilvánosság fórumain élünk, és jobb, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy megnyilvánulásaink ki vannak téve az olvasók, nézők, hallgatók állásfoglalásának. Eme beleérzéssel olvastam vergyula ma reggel 7.39-kor küldött megjegyzését: „Köszönöm a pozitív jelzőt. Ugyanakkor a ’Nem érti, miért kaptam föl a fejvizet.’ kijelentéssel vitatkoznék. Azt írtam: 'Én is kikérném magamnak.'" Enyhe dorgálás. Szó nélkül is hagyhatnám, érinti azonban az újságírás viszonyát ahhoz a fránya idézőjelhez.   

A kommentelő csakugyan nem azt írta, amit tulajdonítottam neki. Igen ám, de jelenségről tűnődtem, ezért nem is neveztem meg őt. Egy hozzászólónak tituláltam, és idézőjel helyett a magam szavaival foglaltam össze a véleményét. Elismerem persze, hogy a „fölkapta a fejvizet” erőteljesebb kifejezés, mint a „kikértem magamnak”. Ám ha valaki fél évszázada űzi a kíváncsiság mesterségét, óhatatlanul használja a dramatizálás hatáselemét. E beidegződésnek hátrányai vannak a magánéletben, amidőn túldramatizálunk bizonyos helyzeteket, szakmailag viszont akár előnyt is kovácsolhatnak belőle a beszélgetőpartnereink.

Ha például egy közéleti személyiséggel interjút készítünk az újságba, úgy csinálhatunk kedvet az elolvasáshoz, hogy a beszélgetőpartner szövegéből emelünk ki egy blickfangos címet. Ha nem találunk megfelelő mondatot, a saját szavainkkal foglaljuk össze a lényegi megállapítását. Képletesen szólva ilyenkor lesz a kikérem magamnakból fölkapta a fejvizet. Amennyiben jól sül el a mondat, a közéleti személyiség magáénak tekinti, és besöpri a dicséretet. Ha balul üt ki a munkahelyén, azzal védekezik, hogy nem is ő mondta, hanem az újságíró találta ki. Értelmezésében szerepünk hasonlít a tolmácséra.

Egyszer megkérdezték Horn Gyulát, vajon a nemzetközi tanácskozásokra miért cipel magával tolmácsot, amikor diplomataként megtanult idegen nyelveket. Azért, válaszolta a későbbi miniszterelnök, mert „Ha valami nagy félreértés van, akkor a tolmácsra lehet kenni az egészet.” (Képes 7, 1989. szeptember 30.)