Egyetemistaként szerződtem a zalaegerszegi újsághoz. A nyári szünetben tanultam a szakmát, és azt a feladatot kaptam, hogy sétáljak. Vegyem észre az utcán azt, ami mellett a helybéliek anélkül mennek el, hogy fölfigyelnének rá. Minden lapszámba kellett írni egy szösszenetet, akkor kedveltem meg a glossza műfaját (amelyben e bejegyzést is fogalmazom).

Néha azért tippeket is kaptam. Az egyik idős újságíró, Hári Sándor például elmesélte, hogy a város legrégebbi moziját Gábor Miklós papája üzemeltette. Ráadásul a múlt század hatvanas éveiben sztárnak is mondható színész Zalaegerszegen született. Akkoriban írtam erről valamit, tisztelve benne a sikeres fővárosi művészt, a hazai színjátszás egyik megújítóját. Azóta megtudtam persze, hogy a Kossuth-díjat Sztálin megformálásáért kapta. A szerepet bizonyára nehéz lett volna 1953-ban visszautasítani. Ugyanezt az elismerést azonban politikailag kevésbé érzékeny szerepeiért is megérdemelte volna.

S hogy 1956-ban milyen szemléleti válságba került, ő maga vetette papírra. Ezt szokatlan körülmények között tudtam meg. Pótmamám az északnémet Ruhr-vidéken élt, és valamilyen rejtélyes okból gyűjtötte a híres színész könyveit. Már nem kérdezhetem meg tőle, hogy miért, mindenesetre úgy voltam mellette utolsó heteiben, hogy a polcról egymás után emeltem le az addig nem ismert köteteket. Gábor Miklós mindig írogatott, mert volt érzéke hozzá, de amit hatvanon túl művelt, az több lett, mint egy művelt ember írogatása.

Az egyre kevesebb szerepet vállaló színész kezdte írószemmel látni a világot, benne önmagát is. Ha igaz, hogy az értelmiségi a reflexióról (elmélkedésről, értelmezésről, megfigyelésről, szemlélődésről) ismerszik meg, akkor azok közé sorolható, akik leginkább önmagukat figyelték. Fogalmazhatnám úgy is, hogy önmagukról szedték le a keresztvizet. A „fölkent” írók között se találtam olyat, aki ennyire kritikával elemezte, értelmezte, vesézte volna önmagát. Nem azt állítom, hogy szembe fordult hajdani önmagával, csupán azt, hogy próbálta megérteni, vajon a kiélezett helyzetekben, amikor a cselekvés lehetőségei vagy-vagyra szűkültek, miért döntött úgy, ahogy. Mikor bizonyult megalkuvónak, és melyik döntését igazolta az idő.

Ezzel magyarázható, hogy most, napra pontosan a századik születésnapján már nem föltétlenül a közismert színészt látom benne. Sokkal inkább a közismeretlen írót, akit a halála után huszonegy évvel is érdemes fölfedezni.