Mostanában sokat gondolok Bodor Pálra. Két éve halt meg, de még mindig nem előzte meg senki a szellemes mondatok gyűjteményében. Ő az első 42 szállóigével. Az egyiket mondogatom is az újságírással kacérkodó tanítványoknak, néha pedig írásban idézem. Íme: „Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el.” (Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Ez nem azt jelenti, hogy szakmánk a leggyakrabban tévedő hivatásrend. Csak éppen a nyilvánosság fórumain élünk, és jobb, ha megbarátkozunk a gondolattal, hogy megnyilvánulásaink ki vannak téve az olvasók, nézők, hallgatók állásfoglalásának. Eme beleérzéssel olvastam vergyula ma reggel 7.39-kor küldött megjegyzését: „Köszönöm a pozitív jelzőt. Ugyanakkor a ’Nem érti, miért kaptam föl a fejvizet.’ kijelentéssel vitatkoznék. Azt írtam: 'Én is kikérném magamnak.'" Enyhe dorgálás. Szó nélkül is hagyhatnám, érinti azonban az újságírás viszonyát ahhoz a fránya idézőjelhez.   

A kommentelő csakugyan nem azt írta, amit tulajdonítottam neki. Igen ám, de jelenségről tűnődtem, ezért nem is neveztem meg őt. Egy hozzászólónak tituláltam, és idézőjel helyett a magam szavaival foglaltam össze a véleményét. Elismerem persze, hogy a „fölkapta a fejvizet” erőteljesebb kifejezés, mint a „kikértem magamnak”. Ám ha valaki fél évszázada űzi a kíváncsiság mesterségét, óhatatlanul használja a dramatizálás hatáselemét. E beidegződésnek hátrányai vannak a magánéletben, amidőn túldramatizálunk bizonyos helyzeteket, szakmailag viszont akár előnyt is kovácsolhatnak belőle a beszélgetőpartnereink.

Ha például egy közéleti személyiséggel interjút készítünk az újságba, úgy csinálhatunk kedvet az elolvasáshoz, hogy a beszélgetőpartner szövegéből emelünk ki egy blickfangos címet. Ha nem találunk megfelelő mondatot, a saját szavainkkal foglaljuk össze a lényegi megállapítását. Képletesen szólva ilyenkor lesz a kikérem magamnakból fölkapta a fejvizet. Amennyiben jól sül el a mondat, a közéleti személyiség magáénak tekinti, és besöpri a dicséretet. Ha balul üt ki a munkahelyén, azzal védekezik, hogy nem is ő mondta, hanem az újságíró találta ki. Értelmezésében szerepünk hasonlít a tolmácséra.

Egyszer megkérdezték Horn Gyulát, vajon a nemzetközi tanácskozásokra miért cipel magával tolmácsot, amikor diplomataként megtanult idegen nyelveket. Azért, válaszolta a későbbi miniszterelnök, mert „Ha valami nagy félreértés van, akkor a tolmácsra lehet kenni az egészet.” (Képes 7, 1989. szeptember 30.)