Tegnap láttam egy régi, fekete-fehér filmet. A féltékeny férj beült egy kávéházba, és hogy a felesége meg annak szeretője ne vegye észre, a maga elé tartott újságba temetkezett. Lyukat tépett vagy vágott a papírba, csak hogy lesse a megfigyelendőket. Egy ma játszódó mozifilmben vagy tévéjátékban a lyukon kikandikáló férj, magándetektív, titkosügynök aligha lehetne a hitelesség jelképe. 

A való életben alig látunk újságolvasó embert. Ha valamilyen okból mégis figyelni akarnak valakit, legföljebb egyik lábukról a másikra állnak, azt mímelve, hogy csak úgy ácsorognak. Márpedig e szerepet nehezebb eljátszani, mint az újság mögé bújót. A kifutott szériának minősített papírsajtó végnapját egy amerikai médiakutató 2043 második negyedévére teszi, amely ugyebár április elsején kezdődik. Jövendölése mégsem vicc, a napilapok példányszáma a harminc év előtti tizedére esett vissza.

Néhány éve megszámoltam a leginkább veszélyeztetett napilapokat, és Magyarországon 42-őt találtam. Azóta 25-re csökkent a számuk, közülük 19 jelenik meg a vidéki Magyarországon. Az a benyomásom, hogy egyre nehezebben tartható a 3,6-os szorzó, régebben ennyi olvasó jutott egy kinyomtatott példányra. Ma már csak három körül van, vagyis például a Népszava 21 ezer példánya mintegy hatvanezer olvasót ér. Sokan morzsolódtak le, de nem annyian, mint amennyit feltételezünk. A papír alapú újságtól való eltávolodás ugyanis nem föltétlenül azt jelenti, hogy csak ennyien olvassák a patinás lapot. Anyagi vagy más okból nem kevesen igazoltak át az online kiadáshoz. S ha a szerkesztőség épp úgy bevallaná az online, mint a hagyományos olvasottságot, akkor többre kerekedne ki a végső szám.

Hogy egy lezárt folyamatból hozzam a bizonyítékot, a Népszabadság átlagos példányszáma 2016 októberében 37 ezer volt, ez valamivel több mint százezer olvasónak felel meg. Csakhogy tudomásom szerint az online kiadást naponta 75 ezren kísérték figyelemmel, ami azt jelenti, hogy jobb napokon, mondjuk a hétvégi számokat akár 200 ezren is olvasták. Pontosabban látnánk a kormánypárti sajtó működését is, ha a Magyar Időkből Magyar Nemzetté alakított szócső olvasottságát hitelesíttetné a kiadóhivatal. (Egy auditálásra szakosodott cég a nyomdában számolná meg a futószalagról legördülő példányokat.) S ha még az online kiadás iránti érdeklődésről is beszámolna a szerkesztőség, most nem a nyomtatott sajtó fejfájára írandó szöveget fogalmaznám.      

Hajdani filmkritikusként érdeklődéssel olvastam Szász János levelét. A nemzetközileg is elismert rendező közölte a hazai nyilvánossággal, hogy lemondott a Hunyadi-film forgatásáról. S bár lépését a producerrel való ellentétre vezette vissza, a feszültség mögött fölsejlik az úgynevezett kultúrharc.

A hónapok óta zajló vita kezdeményezői a kormányzás kilencedik évében immár a kultúrában is követelik a hatalom átvételét. Például történelmi filmek készítésében látják a magyar nemzettel való azonosulás biztosítékát. Egyikük a kormányhoz közel álló napilap hasábjain azért marasztalta el a Hunyadi-film forgatókönyvét, mert a nándorfehérvári várvédők között az alkotók „héber tüzéreket és lovári pattantyúsokat” kívántak megjeleníteni. Az illető nevét azért nem írom le, mert inkább a jelenségről érdemes tűnődni.

Épp nincs kezem ügyében az Egri csillagok, ezért talán kisegít egy figyelmes olvasó, vajon Gárdonyi Géza beleírta-e a cigány pattantyúst. A közismert filmváltozat alkotói, Nemeskürty István és Várkonyi Zoltán Agárdy Gábornak adták Sárközi ziccer szerepét, nyomatékos jelenlétét pedig még egy látványos tábortűzi jelenettel is kiegészítették, amelyben tarka szoknyás cigánylányok ropták a táncot. Héber tüzéreket viszont 1968-ban még ők sem vállaltak. Mindazonáltal felbukkantak németes akcentussal beszélő, pityókás pattantyúsok a borospincében, jelezvén, hogy a középkorban a „bombászás” mesteremberekhez kötődött, akik csapatostul szerződtek. Így aztán tartozhattak akár egyazon etnikumhoz vagy/és felekezethez is.

Egy folyóirat megbízásából Goebbels naplóját olvasgatom. A náci kultúrpápa 1925-től húsz éven át, öngyilkosságáig számolt be a napi munkájáról. Rengeteget írt a korabeli kultúrharcról, amelyet ő irányított. Kényes stiliszta lévén azonban megunta, hogy ugyanabban a bejegyzésben többször is említette a zsidókat, ezért rokon értelmű szóval imigyen fejezte be aznapi mondandóját: „Ha egyszer hatalomra kerülünk, kamatostul megfizetünk ezeknek a hébereknek.” (1932. január 7.) Egy évvel később pedig, már a Hitler-kormány tájékoztatási és propaganda minisztereként ezt jegyezte föl: „A film csak akkor lehet egészséges, ha újra ráébred németségére.” (1933. március 26.)

A második világháború egyik tanulságát úgy szokták összefoglalni, hogy a zsidók és a cigányok nagyüzemi (Auschwitzba vezető) megsemmisítése szavakkal kezdődött. Azt már én fűzöm hozzá, hogy olykor olyan kódszavakkal, mint a héber meg a lovári.

Most, hogy új elnököt kapott a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, azon tűnődöm, vajon hány Szántó Miklós lehet. Az „átkosból” ismertem egy ilyen nevű szociológus-újságírót, aki vagy negyedszázadon át szerkesztette a Magyar Hírek című lapot. A Magyarok Világszövetsége jóvoltából ő tartott kapcsolatot a hivatalos Magyarország és a Nyugatra szakadt emigránsok között. Némi bogarászás után azonban kiderült, hogy 2015-ben meghalt, egyébként 99 éves korában.

Már csak a kora miatt sem lehetett a KESMA frissiben kinevezett főnöke, aki ráadásul h-val írja a vezetéknevét. Szánthó Miklós 2009-ben végzett az ELTE jogi karán, azóta meglepően sokra vitte. 2013-ban például joghallgatókból és pályakezdő jogászokból alapította meg az Alapjogokért Központot. E civilnek mondott szervezet igazgatójaként szerepel a kormánypárti médiumokban, a hazai és a nemzetközi konferenciákon. Kíváncsiságból néhány archivált tévéműsort is megnéztem a világhálón, és figyelemre méltó változást vettem észre rajta.

Ahogy telt az idő, egyre vastagabb bajuszt viselt, valószínűleg azért, hogy idősebbnek tűnjön fel, és egyre kenetteljesebben beszélt. Harcosan és hajlékonyan képviseli a kormány éppen időszerű álláspontját, amelynek álmából felébresztve is képes jogi hátteret kölcsönözni. Miközben elismeréssel adózom rögtönző képességének, úgy rémlik, hogy még csak nem is konyít a médiához. Talán ezért választották a nemrégiben lemondatott alapítványi elnök, Varga István helyére. Gyanútlan elődje a „konzervatív-nemzeti” újságírást még föl akarta emelni a baloldali-liberális sajtó szintjére, mondván: „Igényes, jó tollú újságírókat a másik oldalon látok.” (Behir.hu, 2019. február 4.)

Pikírt megjegyzését rossz néven vették a kinevezői, akiknek képviseletében Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője utasította rendre. „Mind a ’régi nagy öregek’, mind az új generáció tagjai döntő többségükben tanultabb, műveltebb, ha úgy tetszik igényesebb újságírók, mint odaát.” (PestiSrácok.hu, 2019. február 5.) Az a benyomásom, hogy a hatalomban lévők most ügyesebben választottak. Szánthó Miklós szerint ugyanis „A balliberális oldal csak a szájszagos leheletét szereti viszont érezni a nyilvánosságban.” (Magyar Nemzet, 2019. február 6.) Kijelentése kétségkívül jobban illik a 476 szerkesztőséget összefogó nonprofit alapítványhoz, amelynek épp annyira nincs köze a kormányhoz, mint az Alapjogokért Központnak.    

Megnéztem Ujhelyi István negyvenperces hirdetését a fészbukon. A szocialista politikus elunta, hogy valaki drónt küldött a szőregi háza fölé, és a felvételek nyomán azzal vádolták a kormánypárti sajtóban, hogy igénybe vette egy csődbe jutott építőipari cég „30-40 millió forintnyi” segítségét. Meghívta hát a nyilvánosság képviselőit. Azokat is, akiknek szerkesztősége a rossz hírét költötte. A hirdetés 198018. nézője voltam, ami azt sejteti, hogy sokak érdeklődését tartott számot. Kár, hogy felemásra sikerült.

Kiderült, hogy a kacsalábon forgó palota házgyári elemekből készült, és évekkel korábban újították föl, mint ahogy a kormánypárti sajtó állította. Az is, hogy a számlával igazolt költségek a tizedét sem tették ki a feltételezettnek. Az épület 160 négyzetméternyi, ami aligha luxus egy hattagú családnak, az a fránya pezsgőfürdő pedig egy használaton kívüli, ránézésre kopott, műanyag medence. A „birtok” inkább egy Brüsszelben és Budapesten időző politikus elhanyagolt tulajdonának látszott. Miért néztem mégis feszengve az együttérzésre okot adó kommunikációs műveletet?

Azért, mert a kapu előtt a házigazda letegezte a nyilvánosság képviselőit, a kapun belül, a kamerák kedvéért pedig önözésre váltott. Azért, mert perrel fenyegette a meghívott újságírókat, következésképpen nem várhat tőlük tárgyilagosságot, pláne jóindulatú értelmezést. Nem lepődnék meg, ha a karaktergyilkossági akció folytatásában a házigazda vissza-visszatérő iróniájából (íme, „luxus a köbön”) hangharapások lesznek. A kormánypárti sajtó kedvenc módszere, hogy összefüggéseiből kiragadott mondatok hangzanak el a kipécézett politikus szájából. A túlzásig fokozott irónia eme hamisításra tökéletesen alkalmas.

A házigazda üzent tehát Orbán Viktor „mind az ötszáz médiájának”. Ha civil, esetleg álneves kommentelő használja pontatlanul a nyilvánosság eszközrendszerére utaló kifejezést, akkor csak legyintek. Ujhelyi István azonban az MSZP-elnökség egyik tagjaként évekig a párt médiapolitikájáért felelt, és elvárható tőle, hogy tudja: a média a sajtó, a rádió, a televízió és az internet összefoglaló neve. Vagyis Orbán Viktornak csak ötszáz médiuma lehet. Pontosabban szólva 476, amennyinek gondozásával a miniszterelnök nemrégiben bízta meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt.

Ezért aztán úgy foglalható össze Ujhelyi István erkölcsileg bizonyára indokolt házbemutatója, hogy átgondolatlan kommunikációval, ügyetlen kapcsolatteremtéssel párosult.   

Egy nagy mohikánnal megint kevesebb.

Székely Ferenc újságíró (Facebook.com, 2019. március 18.)

Kordában sem nagyon lehetett tartani.

Sebes György újságíró (Népszava Online, 2019. március 18.)

A közszolgálati újságírás megszemélyesítője.

Bolgár György újságíró (Klubrádió, 2019. március 18.)

Ha lett volna sok Baló Györgyünk, talán másként alakul a sorsunk.

Keszthelyi András politológus (Facebook.com, 2019. március 18.)

Helyettünk kérdezett.

Simó György újságíró (WMN.hu, 2019. március 19.)

Balót mindegyik oldal becsülte, ugyanakkor tartott is tőle.

Tamás Ervin újságíró (168 Óra, 2019. március 21.)

A nyilvánosság „felkent” képviselőjeként uralta a beszélgetést.

Szerető Szabolcs újságíró (Magyar Hang, 2019. március 22.)

Betegségét úgy viselte, hogy az rajta kívül ne fájjon senkinek.

Lipovecz Iván újságíró (Élet és Irodalom, 2019. március 22.)

Nem vettük észre, hogy /a műsorokat/ nem helyettünk, hanem velünk csinálná.

Braun Róbert kommunikációs szakértő (Index.hu, 2019. március 30.)

Az RTL-ben legalább tudomásul vették Balót és a még nyomokban létező másik Magyarországot.

Rangos Katalin újságíró (Facebook.com, 2019. március 31.)

A nyilvánosság fórumain csökkent a politikusok és nőtt a sajtólevelezők ázsiója. Lefülelt mondatok.

Majd az európai választások után eldöntjük itt, a Fideszben, hogy mi jó Magyarországnak.

Orbán Viktor miniszterelnök (Magyar Rádió, március 24.)

Horthy Miklós visszaadta a nemzet önbecsülését.

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója (hvg.hu, március 25.)

A jelenlegi ellenzék leginkább a hatalom támasza.

Puzsér Róbert publicista, az LMP és a Jobbik budapesti főpolgármester-jelöltje (InfoRádió, március 25.)

Az ellenzék támogatottsága még nem elég az áttöréshez.

Pető Péter újságíró (ATV, március 26.)

Orbán Viktor kiírta magát az európai vezetők közül.

Ujhelyi István szocialista politikus (Klubrádió, március 26.)

A szőlőtőke is bölcsebb lesz, ha megöregszik.

Borbás Marcsi műsorvezető (Duna TV, március 26.)

Nem tudok a baloldalon senkit, akire fel tudok nézni.

Nagy Feró rockzenész (24.hu, március 27.)

A képviselői kártyám még megvan, és én is megvagyok.

Szél Bernadett volt LMP-politikus (ATV, március 27.)

Én szeretek izgulni.

Hosszú Katinka olimpiai bajnok úszó (M4, március 27.)

Itt egy ember dönt, de az nagyon.

Fábri Ferenc sajtólevelező (168 Óra, március 28.)

Tudományt csak okos emberekkel lehet csinálni.

Pálinkás József atomfizikus, az MTA volt elnöke (Magyar Narancs, március 28.)

A hazai tejiparnak jószerivel egyetlen minőségi márkaterméke van, a Túró Rudi.

Raskó György agrár-közgazdász (Népszava, március 28.)

A pénz a labdarúgás anyateje.

George F. Hemingway a Budapest Honvéd tulajdonosa (Index.hu, március 28.)

Rendkívül okos ember, aki szereti hazáját, nemzetét.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Habony Árpádról (Magyar Hang, március 29.)

Kövér nem házelnöknek, hanem a ház urának képzeli magát.

Molnár István sajtólevelező (Népszava, március 29.)

Tállai András például az Avatár, mert mindent ő avat fel.

Szele Tamás újságíró (FüHü.hu, március 29.)

Az eredményeket nem a szél fújta össze.

Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara elnöke a munkanélküliség csökkentéséről (Magyar Rádió, március 29.)

Nem vettük észre, hogy a műsorokat nem helyettünk, hanem velünk csinálná.

Braun Róbert kommunikációs szakértő Baló György temetésén (Index.hu, 2019. március 30.)

Magyarországon a legolvasottabb, a legnézettebb és a leglátogatottabb médiumok mind kormányellenesek vagy kormánykritikusok.

Szijjártó Péter külügyminiszter (Origo.hu, március 31.)

Ki tudtam szedni a jót az életből.

Del Medico Imre 96 éves sajtólevelező (24.hu, március 31.)

Egy rokonszenves kommentelő ma reggel 9.35-kor megszólított. Azt írta, hogy nyilván nem először tévesztettek össze az azonos nevű pályatárssal, aki a szülővárosának nevével különbözteti meg magát tőlem. Nem érti, miért kaptam föl a fejvizet.

A pályatárs akkor született, amikor átvettem a diplomát. A szakmánkban pedig van egy íratlan szabály, miszerint a fiatalabb névtárs egy betűvel vagy más módon különbözteti meg magát, nehogy összetévesszék őket. A pálya- és névtárs jobboldali értékrendű, és halad előre a kormánypárti sajtóban, én baloldali, és túl vagyok a zeniten. Kölcsönösen hagyjuk békén egymást, remélem, ezután is így lesz. Ettől azonban még akadnak, akik olykor összetévesztenek bennünket.

Tegnap például egy kommentelő a tévedésre épített egy politikai minősítést, amely a BTK szerint megfelel a rágalomnak, és érte sérelmi díj igényelhető. Egyelőre csak a figyelmeztetésig jutottam el, ő azonban nem kért elnézést, Majd néhány óra múlva, mintha mi sem történt volna, visszatért a vitafórumra. Ekkor tanácsoltam el. Más álnéven jelentkezett be, és számon kérte rajtam a törlést. Ismét hibázott, az álnévhez fűzött e-mail címéről ugyanis kiderült, hogy valódi vezeték- és keresztnevet tartalmaz.

Az illető be is mutatkozott az egyik közösségi oldalon. Ugyanahhoz a nemzedékhez tartozunk, hajdan honvédségi alkalmazott volt, és van hat közös ismerősünk is. Elképzelem a helyzetet, amidőn drónt működtetett, és tévedésből nem azt a falut bombázta, melyet parancsoltak neki, hanem egy másikat, mert elértette a nevet. Másnap mégis a szolgálati számítógép elé ült, és mintha mi sem történt volna, kezébe vette a botkormányt. Ő számomra a troll, egy digitális szakember megfogalmazása szerint „a fórumok hőzöngője”.

A kommentelők között megkülönböztetem az arctalanokat és az arcátlanokat. Az arctalanoknak bizonyára okuk van arra, hogy ne mutatkozzanak be a nyilvánosság fórumain. Az arcátlanok viszont olyan kocsmázók, akik áttévedtek a digitális kávéházba, találtak egy üres széket a törzsasztalnál, és beleböfögnek a polgárok beszélgetésébe. A rokonszenves hozzászólót nem sorolom a trollok közé, és kérdésére az a válasz, hogy néhány hónapja kétségkívül volt egy hasonló esetem. Azt illetőt szintén figyelmeztettem, hogy összetévesztett a pályatárssal, ő pedig nyilvánosan kért elnézést, ami persze könnyebben megy álnéven. Majd kedvesen hozzáfűzte: „Igazad van, de azért a qrva anyád.”      

A hét közéleti eseménye volt egy vita. Egyetemisták eresztettek össze két politikust, Novák Katalint a Fideszből és Bangóné Borbély Ildikót az MSZP-ből. Mindegyik tudósításból a családokkal foglalkozó államtitkár győzelmét olvastam ki. A Népszava például, amelynek legalábbis elvileg az ellenzéki politikus pártját kellett volna fognia, ezt írta: „A szócsata több fordulata nagy derültséget keltett a többségében fiatal jogászhallgatókból álló közönségben - az államtitkár javára.” (2019. március 27.)

Novák Katalin (42 éves) közgazdasági és jogi diplomára tett szert. Évekig élt külföldön, beszél franciául, németül, angolul és spanyolul. Bangóné (47 éves) óvónő, Wikipédia-szócikkében sejtelmesen utal arra, hogy végzett valami gazdasági vezetőknek szánt tanfolyamot, és jelentkezett egyetemre is. Az idegen nyelvek iránti érdeklődésnek nincs nyoma, anyanyelvében pedig az ly-nal vívott reménytelen küzdelmét e rovatban már értelmeztem. A két politikus asszony egyetlen közös pontja, hogy egyaránt három gyermeket nevelnek.

Bangóné akkor is vesztett volna, ha az utókor egyszer esetleg neki ad majd igazat a családoknak felkínált kormányzati kedvezmények ügyében. Nincsenek egy súlycsoportban, ő ezzel a felkészültséggel nem győzhet le egy profi, jól felkészült és alaposan felkészített politikust. Feszengve nézem és hallgatom, miközben rendszeresen bakot lő a nyilvánosság fórumain. Érdekel azonban a jelenség, amely érzelmi politizálásnak nevezhető. Pártjában mindig voltak bangónék, ők kölcsönöztek mozgalmi jelleget az MSZP-nek. Ilyen most a nádudvari-kabai óvónő, illetve az edelényi vegyipari szakmunkás, Komjáthi Imre.

Az utóbbi azért figyelemre méltó, mert úgy öltözik, ahogy kényelmesen érzi magát, és úgy beszél, ahogy jól esik neki. Rokonszenves autodidakta, aki nem lép túl az illetékességi körén. Öltözékével, hanghordozásával és viselkedésével behozza a munkavállalók világát a nyilvánosság fórumaira. Bangóné menő frizurát csináltatott, és úgy öltözik, mint a belvárosi üzletasszonyok meg az újságírónők. Ráadásul furcsa szavak csúsznak ki a száján. Nemrégiben például, egy stúdióbeszélgetés csúcspontján a vitatott gondolatot vissza akarta helyezni a szöveg-összefüggésbe, de a kontextus helyett nexust talált mondani.

Sok kis hibával beszéli és írja a magyart, ami nem volna feltűnő, ha magánemberként nyilvánulna meg. Csakhogy egyre kínosabban szerepel, miközben egy ellenzéki pártot képvisel - önmagából kivetkőzve.  

A Független Hírügynökség filléres gondokkal küszködik. Legtöbb munkatársa már szakított vele, és várja, hogy a tulajdonos kifizesse. Hetek óta Szele Tamás tartja fenn a látszatot, méghozzá színvonalasan. Delente kér egy kávét a pincértől, és a képzeletbeli kávéházban mesélni kezd nekünk, a digitális törzsasztalnál üldögélőknek. Legutóbb arról mesélt, hogy 2006. szeptember 18-án, hétfőn este miként kerülhetett a Hír TV közvetítő kocsija a Magyar Televízió székháza elé.

Ama változatot pedzegette, hogy Hír TV 48 órával korábban, vagyis még az őszödi beszéd vasárnap délutáni kiszivárogtatása előtt értesítette a külföldi tévéket, hogy izgalmas esemény ígérkezik hétfőn estére, és ha igényt tartanak a szolgálatára, akkor készen áll a közvetítésre. Ezzel a cikkíró azt sugallta, hogy az ellenzéki Fideszhez közel álló szerkesztőség a Gyurcsány-kormány ellen ügyesen megszervezett akciósorozat szerves része volt. Becsületére válik, hogy másnap megszólaltatta a Hír TV hajdani gyártási igazgatóját, aki szerint a magyarázat sokkal prózaibb. Két közvetítő kocsijuk állt a Parlament előtt, és amikor kiderült, hogy a tüntetők átvonulnak az MTV közeli székházához, az egyik kocsit oda irányították.

Ez nem igazán magyarázat a Fideszt kárhoztató teóriára, mindazonáltal Szele Tamás megtette azt, amit ilyenkor egy újságíró megtehet. Felvázolt egy lehetőséget, majd helyt adott az ezzel ellentétes érvelésnek is. Nos, azokban a zaklatott napokban létezett már a Médianapló, és azon melegében két bejegyzést is szenteltem a történteknek. Talán nem lesz érdektelen, hogy miként láttam 2006 őszén a lehetséges összefüggéseket.      

Másnapi bejegyzés: A tűz közelében

A tegnap este szégyenfolt a Magyar Televízió történetében. Tüntetők ostromolták meg az épületét, és a közszolgálati intézmény elfelejtett élni a kínálkozó szakmai lehetőséggel. Este tízkor kezdődött Baló György műsora, amelyben Juhász Ferencet, az MSZP ügyvezető alelnöke és Navracsics Tibor, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője vitatkozott. Még most is huzakodnának, ha a műsorvezető nem jegyezte volna meg, hogy az épület bejáratánál tüntetők gyülekeznek.

Aztán láthattuk a Kultúrház megismételt adását, hallottunk híreket (benne egy-két bejátszás a székház ostromáról), majd egy amerikai sorozat harmadik része tűnt föl. A hírigazgató ugyanis hazaküldte az embereit, mondván: ne lábatlankodjanak ott, miközben a tüntetők kintről döngetik az ajtót. A rendőrök könnygázt fújtak a támadókra, a támadók köveket dobáltak a rendőrökre, itt is, ott is sebesülteket vittek el a mentősök. Ezt azonban csupán a többi televízióból tudhattuk meg. A Hír TV például hajnali háromig kísérte figyelemmel az eseményeket.

Amit láttunk tehát, az része a Magyar Televízió történetének, de hiányzott a Magyar Televízió képernyőjéről. Vajon miért? Nem fogadható el az a magyarázat, hogy érvényben van egy elnöki utasítás, miszerint a kormány ellenőrzése alatt álló tévé nem közvetítheti kormányellenes tüntetők megmozdulásait. Elvégre a közszolgálati televíziónak épp az a dolga, hogy tájékoztasson arról, ami érdekli az ország népét. Lehetséges persze másik magyarázat is. Az, hogy a köztévések nem ismerték föl a történtek jelentőségét. Erről jut eszembe a világhírű riporter, Egon Erwin Kisch anekdotája.

Újdondász korában a főnöke elküldte a prágai külvárosba, hogy hozzon anyagot az öregek otthonából. Lógó orral állított be a szerkesztőségbe, mert félúton rendőrök szállították le a villamosról, a közelben ugyanis kigyulladt egy malom, A rovatvezető epeömlést kapott, hisz’ pályakezdő munkatársa elsőként tudósíthatott volna a szenzációról. A Magyar Televízió munkatársainak nem is kellett volna félúton visszafordulniuk. Elég lett volna, ha kinéznek az ablakon.       

Harmadnapi bejegyzés: Balhé a szomszédban

Az újságok minden információt megosztottak velünk, amit megtudtak a hétfő esti és kedd hajnali eseményekről. Ez akkor is elismerésre méltó, ha közben lemaradtak arról, ami keddről szerdára virradóra a Köztársaság téren, a Rákóczi úton és a Blaha Lujza téren ment végbe. Hja, ez a nyomtatott sajtó keresztje, a lapzártával megvert újságírók sosem előzhetik meg az elektronikus sajtó munkatársait.

Az újságokból az is kiderült, hogy sokan orrolnak a Hír TV-re, mert a riportere, Császár Attila az MTV-t megostromló tüntetőknek szurkolt. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke nem is áll szóba a Hír TV munkatársaival, Rudi Zoltán, a Magyar Televízió elnöke pedig a székház épületéből kiutasította őket. Igen ám, csakhogy ez a fránya tévé volt az egyedüli, amely végig tudósított a szégyenteljes eseményekről. A konkurens hazai csatornák és a külföldi televíziók is az ő képeit vették át, mert közvetítő kocsijuk a Parlament előtt rekedt. De ki gátolta őket abban, hogy a Szabadság térre, az MTV székházához is irányítsanak egy-egy közvetítő kocsit?

Talán nem elemezték a politikai helyzetet? Talán nem gondoltak arra, hogy akik a Parlament előtt tüntetnek a kormány ellen, esetleg átmennek az állami televízió kétpercnyire lévő székházához? Vajon miért csak a Hír TV számított arra, hogy balhé lesz a szomszédban? Erről is olvastam magyarázatot: az őszödi kazettát állítólag Orbánék tulajdonították el. Nem is zárnám ki ezt a lehetőséget, az viszont túlzásnak hat, hogy a Fideszhez kétségkívül közel álló médium előre tudott volna a tüntetők székház-romboló szándékáról. A rejtélyre van szakmaibb magyarázat is.

A Hír TV szakosodott az információkra. Munkatársait arra képezte ki, hogy feltalálják magukat a rendkívüli helyzetekben. Ezt rajta kívül még az InfoRádió munkatársai gyakorolják. Figyelemre méltó, hogy mindkét médium Orbán Viktorhoz kötődik, a tévé szorosabban, a rádió lazábban. A szociálliberális oldal 2002 közepe óta van hatalmon. Vajon ki vagy mi akadályozta meg abban, hogy az azóta eltelt több mint négy év alatt létrehozzon egy hírkezelésre szakosodott médiumot? Mondjuk, olyan hírtévét, amely ellensúlyozza a Hír TV elfogultságát?

Friss Róbertről nemrégiben azt írtam, hogy mértékadó publicista. Tapasztalt újságíró, kiforrott világlátással és stílussal. Vele még vitatkozni is megtiszteltetés. A Népszava mai számában például az ügyeletes szenzációról fejtette ki az álláspontját, és okfejtése nem is annyira vitára, mint inkább továbbgondolásra késztet.

A PestiSrácok.hu ama munkatársáról tűnődik, „aki kezdetektől elmerült a Czeglédy-ügy tálalásában, talán mert megunta az újságírást, vagy inkább mert semmit sem ért a média hivatásából”. Az összetett mondat folytatását úgy foglalom össze, hogy a neves publicistát zavarja az illető hölgy magatartása. Nem elég, hogy kiadta  informátorát a nyomozó hatóságnak, még egy legfőbb ügyészhez írt levélben is nógatja, sürgeti, unszolja a totojázó Polt Pétert, hogy a szombathelyi ügyvéd-politikus elleni eljárásban bontassa ki beosztottjaival a baloldalhoz vezető szálakat. .

Kétségkívül nem szép, hogy a kormánypárti portál munkatársa efféle cselekedetekre ragadtatta magát. Megértem az ügyeletes szenzációról tűnődő publicista felháborodását, mégis az a benyomásom, hogy az ifjú hölgy nem unta meg az újságírást, és érti a média hivatását. Csakhogy gyökeresen másféle újságírást művel, és merőben másként képzeli a média hivatását. Robi is meg én is dolgoztunk a rendszerváltás előtti nyilvánosságban. A múlt század nyolcvanas éveiben találkoztunk olyan újságírókkal-szerkesztőkkel, akik frontharcosnak vélték magukat, és ha szükség volt rá, akár az informátoraikat is kiadták, sőt a legfőbb ügyésszel is leveleztek.

Az 1986-os sajtótörvény után azonban háttérbe szorultak, és olyan nemzedék került helyzetbe, melynek tagjai szakmai felkészültségük, idegen nyelvtudásuk és nyugati tapasztalataik alapján elfogadták az újságírás polgári demokráciában kikristályosodott erkölcsi kódexét. Legalábbis ebben a tekintetben túlléptek a nem baloldali és nem liberális kollégákon, akik közül sokan a frontharcos mentalitásban érzik jól magukat. (Vagy ha telik az életkorukból, megint elemükben vannak az ismét állampárti sajtóban.)

A fényképe alapján harmincas újságírónőt bizonyára megdorgálná a MÚOSZ etikai bizottsága - ha tagja volna a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Csakhogy ő olyan légkörben él és dolgozik, amelyben követelmény, hogy frontharcosként viselkedjen. S ha a pártérdek úgy kívánja, adja ki informátorát a nyomozó hatóságnak, és noszogassa a legfőbb ügyészt a gyűlölt politikai ellenfél levadászására.