Ez a 6802. bejegyzés a Médianaplóban. 2002 eleje óta egyetlen napot se hagytam ki, de legföljebb tucatnyiszor írtam az ÉS-ről. Ama hetilapról, amelynek tizennégy évfolyamát szerkesztettem 1975 elejétől 1988 végéig. Néha előveszem a bekötött példányokat, és amit olvasok, kevésbé tetszik, mint annak idején. Közben ugyanis változtak a politikai körülmények, és az ízlésem is változott.

Most azért tűnődöm, mert a Facebook ma reggel megkínált egy hirdetéssel. Antikvárium értesített arról, hogy az ÉS vitái című könyvem 300 forintért megvásárolható. Megdobogtatta a szívem, hogy az 52 forintos kötet ennyire vitte. Aztán felötlött, hogy először megjelent könyvem a második megírt volt. Megelőzte egy monográfia Nemeskürty István életművéről, amely csak 1989 őszén látott végre napvilágot. Az ÉS vitái a hetilap harmincadik születésnapjára készült, és 1987. március 15-én jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a premierje, és Bálint András, a kor divatos színésze olvasott föl belőle részleteket.

Sok kritika jelent meg róla, mert a megyei lapok munkatársai közül nem kevés publicistát, riportert fedeztünk fel Katona Évával, a 16. oldal legendás szerkesztőjével együtt, és ők a könyv olvastán néztek szembe önmagukkal. Nemes Györgynek, az ÉS nyugalmazott főszerkesztőjének viszont nem tetszett, ő másként élte meg az 1974-es lemondásáig tartó időszakot. Utódja, Jovánovics Miklós azzal szerelte le, hogy az utánuk következő nemzedéknek joga van másként látni az ÉS-t. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a „becenevét” Németh Lászlótól kapta az újság. Nem sokkal a megjelenése után állítólag azt mondta róla, hogy se nem élet, se nem irodalom, csak és.

Az Élet és Irodalomból az életet szerkesztettem csaknem másfél évtizedig, és a vitákért ötször váltottak le. Csütörtök déltől hétfő reggelig ki voltam rúgva, amidőn az Aczél-titkárságról felhívott a fiatal munkatársak közül valaki, hogy nem találtak a helyemre szerkesztőt. Először kikészültem, az idő múltával azonban egyre rutinosabban vettem át a selyemzsinórt. Nem számoltam a következményekkel. A kilencvenes évek elején jöttem össze egy pszichiáterrel, aki a beszélgetéseket úgy összegezte, hogy a kiégés tüneteit produkáltam. A többi már egyetemi-főiskolai pályafutásom története, nem ide tartozik.

Az online hirdetésre persze örömmel válaszolok. Még ha e tűnődés közepette le is esett a tantusz, hogy a hajdani 52 forint vásárlóértéke nagyobb volt 1987 tavaszán, mint most a 300-é. 

A legismertebb kosárlabda-edző Újvidékről érkezett Pécsre. Gyorsan karriert csinált, és éppen negyedszázada, hogy először nyert bajnokságot a csapatával, amelyet a szurkolók elneveztek Rátgéber-egyetemnek. Most pedig megünnepeltük a kosárlabda akadémiára visszahúzódott Professzort, cikk jelent meg róla a Népszavában is. Az egyik mondat ez volt: „Ugyan súrolja a szalonképesség határát, ettől még szállóigévé vált az egyik nyilatkozata, amelyik így szólt: ’Az élet túl rövid ahhoz, hogy sz@r bort igyunk.’ ” (2020.04.18.)

Amióta a digitális szalonba a digitális kocsmából nyílik a bejárat, egyre inkább szalonképes a csúnya szó. Ezen tehát nem érdemes fennakadni. De vajon Rátgéber László vetemedett-é efféle kijelentésre? Csaknem húsz éve interjút adott a szomszédos megye napilapjának, és kétségkívül ezt találta mondani: „Ahhoz túl rövid az élet, hogy sz@r borokat igyunk.” (Tolnai Népújság, 2000.12.24.) Csodálom a Népszava-cikk névtelen szerzőjét, hogy a jubileum alkalmából kinyomozta az idézet szekszárdi lelőhelyét. Igazán kár, hogy a szállóige nem Rátgéber Lászlótól ered.

Ha megnézte volna a borházak hirdetéseit a világhálón, nemcsak magyarul, hanem sok más nyelven is ezer számra találta volna meg, hogy e mondattal hirdetik a portékájukat, és ezt fűzik hozzá: „Johann Wolfgang von Goethe”. Világszerte jól hangzik a német költő neve, és halála után 188 évvel is érdemelne némi honoráriumot, hogy a cégek vele adják el a borukat. Az idézet németül így hangzik: „Das Leben ist zu kurz, um schlechten Wein zu trinken.” Magyarra úgy fordítható, hogy a Rátgéber-féle csúnya szó helyett Goethe még a rossz kifejezést használta.

Mégse kéne túl nagy feneket keríteni az eredetiség kérdésének. A német szakirodalom ugyanis megjegyzi, hogy angeblich, vagyis Goethe-től csak állítólag ered a közismert reklámszlogen. A rajnai borkultúrában évszázadok óta kristályosodott ki a falvédőre való mondás, míg Goethe a nevére nem vette. Ez gyakran megtörténik, elvégre a közmondás a nép szállóigéje, ha pedig a kor valamelyik híres embere a nevére veszi, akkor a szállóigét Alexander Bernát filozófus nyomán akár az értelmiség közmondásának is nevezhetjük.

Amennyiben ezt a XVIII-XIX. század fordulóján megengedte magának a német költőfejedelem, miért ne engedhette volna meg magának a XXI. század legelején a magyar kosárlabda professzora? Egyébként is változtatott rajta, mert a rossz jelzőt sz@rra cserélte ki.         

Néhány napja telt le az egyhónapos karantén, és szájmaszkban, kesztyűben kimerészkedtem az utcára. Azóta reggelenként negyed és háromnegyed nyolc között rovom a környéket. Közben sok minden jut az eszembe. Például az, amit egy kommentelő írt Az első séta című bejegyzésemre. Szerinte túl sterilre sikeredett az „élménybeszámoló”. Azt kifogásolta, hogy a szembejövő járókelők a találkozás pillanatában épp úgy elfordították a fejüket, mint én. Egyszerűbben szólva hatásvadásznak vélte a vissza-visszatérő mozzanatot.

Ha az olvasó jó indulattal fogalmazza meg a véleményét, akkor magamban keresem a hibát, hátha neki van igaza. Annyit mindenesetre találtam, hogy talán túl sokat forogtam írók társaságában, és eltanultam tőlük, hogy a drámai hatás kedvéért érdemes fölturbózni a történetet. El is határoztam, hogy a mai sétát az önkontrollnak szentelem. Nos, az újlipótvárosi (Csanády, Visegrádi, Dráva, Hegedűs Gyula utcai) téglalapban tíznél kevesebb emberrel futottam össze, és immár árnyalhatom a múltkori képet. A huszonéves járókelők fittyet hánynak a koronavírusra, és szájmaszk-kesztyű nélkül haladtak el mellettem. Ráadásul a képembe bámultak, vajon ez az idős csodabogár mit keres itt a furcsa, már-már űrhajós öltözékben.

A korombéliek viszont szájmaszkosan és kesztyűsen kerülték a tekintetem. Tévedek-e, ha azt feltételezem róluk, hogy ők a felelősebbek? Nem akarnak megfertőzni, és persze én se akarom őket végromlásba taszítani. Így jutottam el majdnem hazáig, a Hegedűs Gyula és a Victor Hugó sarkára. Míg vártam, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, azt vettem észre, hogy a hatalmas foghíjon, ahol parkolót rendeztek be, nyoma sincs a járvány előtti zsúfoltságnak. Több száz éjszakázó autó helyett mindössze hat árválkodott. De nem maradt idő a morfondírozásra, mert a lámpa átengedett a másik oldalra. A sarkon két fiatalember álldogált szájmaszk nélkül, cigarettázva, beszélgetve.

S mert szemlátomást a mögöttük lévő, félig nyitott ajtóhoz tartoztak, azon tűnődtem, mit kereshetnek itt, nyolc előtt néhány perccel, holott szinte az összes környékbeli üzlet, cég zárva. A presszósok és ingatlanközvetítők, a fodrászok és manikűrösök-pedikűrösök, a kozmetikusok és virágárusok, a masszőrök és masszőzök március közepén nyitottak ki utoljára. Mivel foglalkozhat ez két jól öltözött fickó, vajon járvány idején mi teszi virágzóvá az üzletüket? Bárki ellenőrizheti, hogy a reggeli ügyeletet tartó cég bejárata fölött ez olvasható: „Budapest Temetkezési Intézet”.    

Mostanában kétszer is tűnődtem erről. Először egy hozzászóló a családomról írt olyasmit, ami nem felelt meg a történelmi valóságnak, Másodjára egy másik hozzászóló Orbán-ellenes újságírók konzervatív értékrendű hetilapját, a Magyar Hangot gyanúsította azzal, hogy külföldi - globális háttérhatalom - pénzéből lát napvilágot. Mindketten az álnév rejtekéből lövöldöztek, ezért morfondíroztam azon, hogy érdemes-e próbapert indítani ellenük. Egy harmadik hozzászóló pedig azt firtatta, vajon ők ketten vállalták-e, hogy névvel és címmel állnak a bíróság elé. „Természetesen” nem vállalták.

A Médianapló idestova két évtizedes történetében még soha nem vállalta névtelen hozzászóló, hogy leleplezi önmagát. IP-címűk alapján nem is olyan nehéz kinyomozni őket, ezért gondoltam arra, hogy egy médiaügyekben járatos ügyvéd segítségét kérem. Nem föltétlenül azért, hogy a gatyájukat a lepereljük róluk. A jobb érzésű kommentelők és az álláspontjukat névvel vállaló bloggerek közös érdeke, hogy tisztán lássuk: mi az, amit a nyilvánosság fórumain megengedhetünk magunknak? Ha egy sajtóperekben edződött bíró, például Pataki Árpád kijelölné a szólásszabadság határait, akkor talán megszűnne mindkét fél bizonytalanságérzete.

Az ő neve azért ötlött fel, mert tavaly nyáron két bírótársával együtt ítélkezett a Vona kontra Bayer pörben. A talán legismertebb kormánypárti publicista ugyanis „g…”-nek és „sz..rkupac”-nak nevezte a Jobbik akkori elnökét, és nem pontozta ki az otromba szavakat. Az elsőfokú ítélet szerint a politikusnak el kell viselnie a le”g…zés”-t, mert 2016. február 6-a (Simicska Lajos miniszterelnököt illető megjegyzése) után átment a köztudatba, a másik kifejezés azonban már nem fér bele a szólás szabadságába. A másodfokú ítélet mindkét szót nehezményezte, a Kúria pedig jogerőssé emelte a verdiktet. Értelmezése szerint bizonyos rétegek (kocsmai) szóhasználata, különösen személyekre való kihegyezése nem fogadható el a nyilvánosság fórumain. A blogger-publicistának 300 ezer forint sérelmi díjat kellett fizetni, és a perköltséget is ő állta.

E sorok írója tehát már tudja a precedens értékű ítéletből, hogy névvel meddig mehetünk el. Aligha ártana, ha a névtelen kommentelők is tudhatnák, hol a határ. Ehhez kéne az a fránya próbaper. A Magyar Hang szándékát nem ismerem, de ha a sérelmi díj megérkezik a számlámra, felajánlom egy alapítványnak, amely laptopot osztogat a digitális távoktatásból kiszorult diákoknak.  

A legtöbbre nem érdemes szót vesztegetni. Hajlamosak tanácsot adni, hogy milyen témát írjunk meg. Vagy amit már megírtunk, azt nem így kellett volna, hanem úgy, ahogy ők írták volna meg, ha blogot írtak volna. Egy bizonyos megamovieboy nem tartozik közéjük. Ő úgy szól hozzá mások bejegyzéseihez, hogy közben maga is blogot vezet.

Az europeanphalanx gazdája szerint „Alapvetően a diktatúra nem az ördögtől való.” (2020.03.23.) S ha ehhez vesszük, hogy a kommentjeit Kim Dzsongun arcképével díszíti, akkor kirajzolódik előttünk „a globalista propaganda” ellen küzdő értelmiségi, aki a Milyen a polgár hangja? című bejegyzésemhez 12-szer szólt hozzá. Nem is annyira velem keveredett vitába, mint inkább a Magyar Hang lapigazgatójával. Azt fejtegette, hogy az Orbán nélküli konzervativizmus utópia, és a Magyar Nemzetből kivált újságírók alapította hetilap „ugyanazt képviseli, mint az Index.hu, ugyanúgy ’független’…, és fenenagy függetlenségük mögött komoly tőke áll. Mivel a kormány elleni támadások mögött külföldi pénzek vannak, ezért esélyes, hogy itt is erről van szó.”

Erre írta neki Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója: „Névtelen vádaskodás helyett - amennyiben hajlandó arccal-névvel vállalni személyét -, jöjjön be a szerkesztőségbe és egy Ön által kiválasztott hónap elszámolását megmutatom…Cserébe itt megírja, hogy alaptalanul vádaskodott, és nincs mögöttünk rejtett támogató.” Az álneves kommentelő így válaszolt: „Ugye ez csak valami vicc?” Nem vicc. Vajon a világhálón elterjedt névtelenség bárkit is felhatalmaz-e arra, hogy olyan feltételezésekbe bocsátkozzon, amelyek rossz hírét keltik valakinek vagy valaminek? Érdemes volna próbapert indítani, hogy kifejthesse álláspontját a sajtóperek talán legalaposabb ismerője, Pataki Árpád bíró. Ha a Magyar Hang vállalná a jogi eljárást, az europeanphalanx alapján a kommentelő kicsalogatható volna az álnév rejtekéből, hogy számon lehessen kérni rajta a befeketítést, a mószerolást, a rágalmazást.

Volna persze egyszerűbb megoldás is. Ha elnézést kérne, ami azért volna könnyű, mert rajta kívül senki sem tudja, ki rejlik az álneve mögött. Ez azonban, mint a mellékelt példa is mutatja, nehezen képzelhető el. A Médianapló bejegyzéseihez hozzászólva sokan bocsátkoztak indokolatlan vagy kifejezetten sértő feltételezésekbe, bár csupán egyetlen kommentelő kért bocsánatot. Imigyen: „Igazad van, de azért a qrva anyádat.”       

A legutóbbi napokban Orbán Viktor akciózott, Török Gábor orbánozott, a volt miniszterek közül pedig Csillag István kormányzott, Juhász Ferenc vírusozott és Kökény Mihály  cecíliázott. Lefülelt mondatok.

A kormányzati intézkedések szinte megfojtják az önkormányzatokat. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, április 13.)

A kormány jobban fél az ellenzékvírustól, mint a koronavírustól. (Juhász Ferenc szocialista politikus, ATV, április 13.)

Minden idők leggyengébb tiszti főorvosa. (Kökény Mihály volt egészségügyi miniszter Müller Cecíliáról, Facebook.com, április 13.)

Próbáltunk megfelelni a nagyon nehezen követhető utasításoknak. (Cserháti Péter, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet leváltott főigazgatója, YouTube.com, április 13.)

Személyében egy konzervatív, elkötelezett jobboldali, mélyen hívő keresztény embert és egy kiváló szakembert tisztelhetünk. (Szepesi András orvos-menedzser Cserháti Péterről, Weborvos.hu, április 14.)

Tisztáldozatot hozni még sakkban is kockázatos, háború időkben meg roppant veszélyes. (Rácz Jenő volt egészségügyi miniszter, Népszava, április 14.)

Orbánnak annyi köze van a konzervativizmushoz, hogy időnként eszik konzervet. (Oláh Gábor gasztroblogger, Blog.hu, április 14.)

Az ellenzék nem számít. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, ATV, április 14.)

A pandémia első pillanatában kiderült, a kormány Kásler Miklóssal nem tud erőt sugározni. (Élő Anita újságíró, Válaszonline.hu, április 15.)

Azok az országok tudnak úrrá lenni a helyzeten, ahol van vita, visszabeszélés, anyázás a hatalommal. (Lányi András ökofilozófus, Válaszonline.hu, április 16,)

A kormány most azonnal semmit sem ad. (Csillag István közgazdász, volt gazdasági miniszter, 168 Óra, április 16.)

A többi betegség nem veszi figyelembe, hogy járvány van. (Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, ATV, április 16.)

Orbán a járványt alapvetően 2022 felől nézi. (Török Gábor politológus, Magyar Narancs, április 16.)

Háború idején még sose kergettek el diktátort. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.blog, április 16.)

Egy nagy, katonai akció kellős közepén vagyunk. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, április 17.)

Ne csak a tisztekről beszéljünk, hanem a tesztekről is. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Facebook.com, április 17.)

Megvan az esélye, hogy a járvány beleég a viselkedésünkbe. (Kende Anna pszichológus, Magyar Hang, április 17.)

Ma már tudjuk, hogy az illegális migránsinvázió legalább annyira veszélyes, mint a koronavírus. (Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum elnöke, Magyar Hírlap Online, április 18.)

A jó döntések most erénnyé, a rossz döntések pedig bűnné változhatnak. (Fricz Tamás politológus, Magyar Nemzet, április 18.)

Ha nem is olyan, mint máskor, de azért lesz nyarunk. (Merkely Béla szívsebész, a Semmelweis-egyetem rektora, PestiSrácok.hu, április 18.)

Lelassult az életünk. (Váradi Júlia műsorvezető, Klubrádió, április 19.)

A társasházban van egy kert, ide járunk le napozni mi, önkéntes karanténozók. Az első emeleti mérnökkel szoktam eszmét cserélni, aki nemrégiben veszítette el az orvos feleségét. Úgy beszélgetünk, hogy néhány méternyire ülünk, és eltérő irányba nézünk, nehogy véletlenül egymásra lélegezzük azt a fránya vírust. Tegnap ugyanezt a faramuci helyzetet éltem át a lépcsőházban.

A lányom arcán szájmaszk, és kórházi kesztyűben nyújtotta a papírzacskót. Én szintén maszkban, de bőrkesztyűben vettem át a reggelit. A légmentesen lezárt celofánban rejlő rozskenyeret és a légmentesen lezárt dobozban sorjázó sonkaszeleteket. Közben elmagyarázta, hogy rosszul tettem föl a szájmaszkot. A drótozott részt nem alulra kellett volna helyezni, hanem az orrhoz. Tanácsát megfogadtam, és szájmaszkosan, bár még csak bőrkesztyűben épp most tértem vissza az első utcai sétáról.

A hétéves unokám, akit egy hónapja csak a FaceTime-on láttam, azt tanította, hogy séta közben együtt számoljuk kedvenc autóit, a kobaltkék jelű BMW-ket. Ma reggel egyedül indultam, kifelé a városból, a hajdani dologház irányába, ahol száz éve az Újlipótvárost építő tót atyafiakat szállásolták el. Ágyrajárók voltak, három műszakban váltották egymást, a zsúfolt épület eszményi járványfészek lehetett. Úgy gondoltam, hogy tíz BMW-ig megyek, aztán visszafordulok. Sokáig egy lélekkel se találkoztam, majd feltűnt egy idős hölgy, maszk nélkül, és hatalmas kuvasz vonszolta maga után. Úgy haladtunk el egymás mellett, hogy óvatosságból másfelé fordítottuk az arcunkat.

A tizedik BMW-ig jött még szembe négy kutyás hölgy, kivétel nélkül szájmaszkot viseltek. Észrevettem, hogy az egyikük lehajolt, és kesztyűs kézzel nejlonzacskóba csomagolta a frissiben elpottyantott ürüléket. Erről beugrott, hogy régen találkoztam Jankovics Marcell rajzfilmes rendezővel, aki azt fejtegette - néhány perce meg is néztem a pontos szöveget és a lelőhelyet -, hogy „Az a polgár, aki lehajol, és hajlandó felszedni a kutyapiszkot.” (Magyar Nemzet, 1998. május 22.)

Negyedtől háromnegyed nyolcig a Hegedűs Gyula, Dráva, Pannónia, Csanády utca övezte téglalapban kétszer hallottam emberi hangot. Női kacaj szűrődött ki a nyitott ablakon, és korombéli férfi nézelődött a második emeleti erkélyről, majd beszólt a szobába, hogy „Most ment el a troli.” A tizennegyedik BMW után értem haza. Szappanos vízzel lemostam a bőrkesztyűt, és a lányomtól kapott „folyékony koncentrátummal” fertőtlenítettem a kezem. Aztán megírtam e bejegyzést.            

Pauska Zsolt a hagyományos sajtóban elsőként hozta létre az online rovatot. Bayer József menedzser rá is bízta a Springer-lapok digitalizálását. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a vidéki sajtó megelőzte az országost. Azóta sok minden történt a nyilvánosságban, ő például a Mediaworks tartalomfejlesztési igazgatója lett. Legutóbbi cikkét a Magyar Nemzet online kiadásában olvastam április 15-én, de tegnap megjelent a megyei napilapokban is.

Kiindulópontja ez volt: „Ha az nem is igaz, amit a jobboldali sajtó növekedéséről Brüsszelben és persze Budapest belvárosából terjesztenek (lásd „90 százalékos fölény”), azért összességében a fifty-fifty lassan kijön.” Becsületére válik, hogy eljutott legalább a fele-feléhez, miközben a kormánypárti politikusok és publicisták még mindig a „balliberális” sajtó túlsúlyáról értekeznek. Ráadásul érzékeny pontján sebezte meg az ellenzéki oldal véleményformálóit. Azokat, akik arról szoktak írni, beszélni, hogy a kormánypártok 90 százalékban uralják a hazai nyilvánosságot.

Például Bolgár György, Demeter Márta, Farkasházy Tivadar, Hargitai Miklós, Kuncze Gábor, Lévai Júlia, Nagy-Navarro Balázs, Németh Péter, Petschnig Mária Zita, Szilágyi György, Tamás Gáspár Miklós, Vágó István. Vannak köztük, akiket tisztelek, szeretek, és vannak kevésbé rokonszenvesek is. Közös ismertetőjelük, hogy politikusok és publicisták, és nyomasztja őket a kormánypárti túlhatalom. Nem elégednek meg az ezt érzékeltető jelzőkkel, ezért ugyanazzal a számmal adnak nyomatékot az álláspontjuknak. Ebben nem követik őket a médiakutatók, akik tisztában vannak azzal, hogy lehetetlen fölmérni a nyilvánosság állapotát, mert ehhez mintegy 8000 sajtóterméket kéne minősíteni.

Pauska Zsolt így folytatta a gondolatmenetet: „És ez tényleg nem kevés, ha a néhány évvel ezelőtti helyzetet vesszük alapul, amikor a balliberális médiánál volt - és akkor valóban ott volt - a 90 százalék.” Csakhogy néhány évvel ezelőtt is 8000 sajtóterméket kellett volna szétszálazni a politikai befolyás szempontjából. A médiakutatóknak akkor is volt annyi eszük, hogy felmérés híján óvakodtak számokkal jelezni az arányokat. Miközben tehát a kormánypárti sajtót összefogó óriáscég tartalomfejlesztési igazgatója okkal marasztalta el a kilencvenező ellenzéki véleményformálókat, maga is olyasmire hivatkozik, amit nehezen lehetne hiteles számokkal bizonyítani. Az ő helyében is maradtam volna inkább a jelzőknél.                   

Csillag István, a Medgyessy-kormány hajdani gazdasági minisztere kétszer is megszólalt a vírusjárvány következményeit enyhíteni óhajtó Orbán-csomag ügyében. Először tegnapelőtt, a Népszavában fejtette ki gazdaságmentő elképzeléseit, tegnap pedig a 168 Óra hasábjain ismételte meg ugyanezt. Egy kicsit másképp, de ugyanolyan hevülettel, meglepően gyakran használva szépirodalomból kölcsönzött szóképeket. Az említett napilapban volt egy körmondata, melyet teljes egészében idézek. Nélküle ugyanis nem volna érthető a rövid bejegyzés után olvasható esszé.

Íme, a gondolatmenet: „A kínaiak nagy barátjaként tetszelgő, ezért vélhetően jól értesült magyar kormánynak legalább két teljes hónapja volt 2020 januárjától húsvétig, hogy felkészüljön, és felkészítse a magyar közvéleményt és a gazdaság szereplőit arra, hogy „ló..sz lesz itt, nem acél!” (ahogyan ezt Örkény a sztálinvárosi esetről megírta).” (Népszava, 2020. április 15.) Mit is írt meg Örkény István? Ha megírta, hogyan írta meg? Ha nem írta meg, ki írta meg helyette? Ennek néztem utána néhány hónappal ezelőtt, akkor még persze Csillag Istvántól függetlenül. Megjelent az újírás.hu című digitális folyóirat 2019. november 4-i számában. Átdolgozott változatában azért nem pontozom ki a népies nevén megnevezett lószerszámot, mert dramaturgiai funkciója lesz az alábbi oknyomozásban.

Egy poén változatai

Szerkesztőként, az írók közelében megtanultam, hogy miről ismerhető fel a dilettáns. Arról, hogy ha riportot vagy színdarabot ír, akkor mindegyik riportalanya-szereplője az ő nyelvén beszél. Az igazi riporter és író azonban egyéníti a partnereit és a teremtményeit. Ezzel magyarázható, hogy náluk a házmesterek és a kocsmapultnál álldogálók nem föltétlenül az akadémikusok nyelvét beszélik. A lófaszok csak úgy röpködnek a levegőben. Amúgy is polgárjogot nyertek.

Az Országgyűlési Napló 2019. október 21-i számában például ez olvasható: „Dr. Hadházy Ákos képviselő helyén ülve felmutat egy táblát, amelyen a következő szöveg látható: ’A lónak a faszát!’” A honatya civilben állatorvos, és azt tanulta az egyetemen, hogy az említett testrész emberi indulatot is kifejezhet. Valaminek vagy valakinek a tagadását is jelenti, ezúttal a miniszterelnöki hatalomgyakorlás elutasítását. Most mégse bocsátkoznék az aktuálpolitikai értelmezésbe. Beérem azzal, amit évtizedekkel ezelőtt, az Élet és Irodalom című hetilapnak helyet adó háztömb közelében, a Nimród nevű talponállóban hallottam egy Kossuth-díjas írónktól.

Dunapentelén javában építették a későbbi Sztálinvárost. A félig kész Sztálin Vasműbe 1950-ben írókat és riportereket hívtak, hogy megörökítsék a szocialista ipar legszebb, legmaradandóbb pillanatait. A vendégek között volt Örkény István is. A vasmű párttitkára kísérte őket a kohó épületébe, és lendületesen magyarázta, hogy két hét, legföljebb egy hónap múlva itt már acél fog folyni. Egy pillanatra megakadt azonban tekintete az egyik vendégen. Ismerős volt az arca, bár hajdanában mintha több haja lett volna. Majd némi zökkenő után ugyanolyan lelkesen folytatta a kiselőadást, ahogy elkezdte. Az üzemlátogatás végén pedig odament Örkényhez, és megkérdezte tőle, vajon honnan ismerheti. Amikor kiderült, hogy az író papája Örkény Hugó, aki Pesten működtette a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésénél lévő Csillag gyógyszertárat, ahol a párttitkár még patikussegéd volt. A kísérő bizalmasan átkarolta az író vállát, és ezt súgta a fülébe: „Österreicher úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.”

Utánanéztem az Örkény István tollára kívánkozó anekdotának, és az időben visszafelé menet az első utalást az Index.hu 2016. november 17-i számában találtam. Nagy Attila Károly üdvözölte „Örkény István legendás egypercesét.” A történetet meg is találtam az Egyperces novellák 2004-es kiadásában, Radnóti Zsuzsa dramaturg magyarázó jegyzetével. Az író özvegye 16 éve kifejtette, hogy a sztálinvárosi epizódot a férje sosem novellásította. Helyette ő közölte, „a rendelkezésére álló dokumentumok alapján”. Házi könyvtáram becses darabja az Egyperces novellák legvaskosabb gyűjteménye, melyet 2018-ban jelentetett meg a Helikon Kiadó. A 762 oldalnyi kötet 247., 248. és 249. oldalán látott napvilágot Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota, melyről a szerkesztői jegyzetben ismét megemlékezett Radnóti Zsuzsa.

Ezt írta róla: „1987-ben a rendelkezésre álló dokumentumok alapján állítottam össze.” A 249. oldalon még azt is hozzáfűzte, hogy 1960-ban a férje „saját szavaival”… És itt most bizonytalanság fog el. Nem derült ki, hogy saját szavaival Örkény írta vagy csak mondta. Ha csupán mondta, akkor a feleségének négyszemközt, esetleg népesebb társaságban idézte-é a párttitkár és az író beszélgetését. Imigyen: „- Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író urat? - Igen. - A gyógyszerész fia? - Igen. - A Csillag-patika tulajdonosáé? - Igen. - Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”

A hagyatékot gondozó özvegy által közölt dokumentumok érdekes előzményekről is árulkodnak. Tíz évvel a Sztálin Vasmű avatása után, 1960. június 10-én cikk jelent meg a Magyar Nemzetben. A finom tollú újságíró, Tamás István úgy érzékeltette az örkényes történetet, hogy Szabónak nevezte az íróvendéget, akit felismert a hivatalos kísérő, és félrevonva ezt mondta neki: „Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó.” Örkény István azonban helyreigazítási kérelemmel fordult a napilap főszerkesztőjéhez, Mihályfi Ernőhöz. Közölte vele, hogy ő nem Szabóként volt Sztálinvárosban, hanem Örkényként, és „Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt.” A pontosítás persze nem jelent meg az újságban.

Vagyis Csillag István a Népszava hasábjain annyiban hivatkozhatott rá, hogy Örkény kétségkívül megírta, de nem a nyilvánosság számára. A közgazdász jóhiszemű tévedése valószínűleg abból fakad, hogy Radnóti Zsuzsa sportszerű megnyilvánulása elkerülte a figyelmét. Most már csak két mozzanatot kéne tisztázni. Az egyik az, hogy a Nimród-kocsma pultjánál álldogáló Kossuth-díjas író miért nevezte Österreichernek Örkény Istvánt. Az író apja ugyanis 1906-ban magyarosított, fia tehát már Örkényként született 1912-ben. Ettől azonban a patikussegédből lett párttitkár 1950-ben, a legvadabb Rákosi-országlás idején még urazhatta az íróvendéget a hajdani gyógyszertár-tulajdonos eredeti nevén. De vajon párttitkárként fogadta-e a küldöttséget?

Miskolczi Miklós, Dunaújváros krónikása összegyűjtötte az ilyen és ehhez hasonló történeteket, a Kacagtató Sztálin-városi anekdoták című könyv 2013-ben jelent meg. A Mi fog itt folyni? című szösszenetben a szerző két ponton változtatott a korjellemző és mulatságos anekdotán. A vendégeket a helyi források szerint nem a párttitkár, hanem a főmérnök kísérte. Aki délelőtt, a Vasműben, a kor szokásainak megfelelően még elvtársazta Örkény Istvánt. Délután azonban, a Béke téri Késdobálóban ismét összefutott vele, és két rum között rájött, hogy voltaképpen az Örkény-patika tulajdonosának fiával beszélget. Ekkor mondta neki bizalmasan, a hátát lapogatva: „Örkény úr, lófasz fog itt folyni, nem acél.”

Orbán nem diktátor, hanem sikeres politikus akar lenni. (Török Gábor politológus, Mandiner.hu, 2010. december 18.)

Orbán nem diktátor, de erős kontroll nélkül azzá válhat. (Balavány György publicista, Mindennapi.hu, 2011. április 29.)

Orbán Viktornak 1989-ben nem a diktatúrával volt baja, hanem azzal, hogy nem ő a diktátor. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, DKP.hu, 2012. március 15.)

Lehet, hogy Magyarország még nem diktatúra, de már van jelölt a diktátori állásra. (Majtényi László alkotmányjogász, ATV, 2013. március 18.)

Diktatúrát csak diktátoroktól lehet tanulni. (Görög Ibolya protokoll-szakértő Putyinról és Erdogánról, ATV, 2017. április 15.)

Ennek a diktátornak egykor én is támogatója voltam. (Kasza László újságíró, Szabad Európa Rádió volt munkatársa Orbán Viktorról, Élet és Irodalom, 2017. december 20.)

Ha nem is diktátor, de autokrata lett. (Horn Gábor volt SZDSZ-politikus Orbán Viktorról, ATV, 2019. július 29.)

Orbán Viktor egy diktátor-törvényt akar elfogadtatni a parlamenttel. (Fekete-Győr András Momentum-politikus, 2020. Facebook.com, 2020. március 23.)

Az ellenzék vezetői Orbánt kapásból diktátornak kiáltották ki, akit többé nem ellenőriz a parlament - mintha eddig ellenőrizte volna. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, 2020. április 3.)

Háború idején még sose kergettek el diktátort. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.blog, 2020. április 16.)