A társasházban van egy kert, ide járunk le napozni mi, önkéntes karanténozók. Az első emeleti mérnökkel szoktam eszmét cserélni, aki nemrégiben veszítette el az orvos feleségét. Úgy beszélgetünk, hogy néhány méternyire ülünk, és eltérő irányba nézünk, nehogy véletlenül egymásra lélegezzük azt a fránya vírust. Tegnap ugyanezt a faramuci helyzetet éltem át a lépcsőházban.

A lányom arcán szájmaszk, és kórházi kesztyűben nyújtotta a papírzacskót. Én szintén maszkban, de bőrkesztyűben vettem át a reggelit. A légmentesen lezárt celofánban rejlő rozskenyeret és a légmentesen lezárt dobozban sorjázó sonkaszeleteket. Közben elmagyarázta, hogy rosszul tettem föl a szájmaszkot. A drótozott részt nem alulra kellett volna helyezni, hanem az orrhoz. Tanácsát megfogadtam, és szájmaszkosan, bár még csak bőrkesztyűben épp most tértem vissza az első utcai sétáról.

A hétéves unokám, akit egy hónapja csak a FaceTime-on láttam, azt tanította, hogy séta közben együtt számoljuk kedvenc autóit, a kobaltkék jelű BMW-ket. Ma reggel egyedül indultam, kifelé a városból, a hajdani dologház irányába, ahol száz éve az Újlipótvárost építő tót atyafiakat szállásolták el. Ágyrajárók voltak, három műszakban váltották egymást, a zsúfolt épület eszményi járványfészek lehetett. Úgy gondoltam, hogy tíz BMW-ig megyek, aztán visszafordulok. Sokáig egy lélekkel se találkoztam, majd feltűnt egy idős hölgy, maszk nélkül, és hatalmas kuvasz vonszolta maga után. Úgy haladtunk el egymás mellett, hogy óvatosságból másfelé fordítottuk az arcunkat.

A tizedik BMW-ig jött még szembe négy kutyás hölgy, kivétel nélkül szájmaszkot viseltek. Észrevettem, hogy az egyikük lehajolt, és kesztyűs kézzel nejlonzacskóba csomagolta a frissiben elpottyantott ürüléket. Erről beugrott, hogy régen találkoztam Jankovics Marcell rajzfilmes rendezővel, aki azt fejtegette - néhány perce meg is néztem a pontos szöveget és a lelőhelyet -, hogy „Az a polgár, aki lehajol, és hajlandó felszedni a kutyapiszkot.” (Magyar Nemzet, 1998. május 22.)

Negyedtől háromnegyed nyolcig a Hegedűs Gyula, Dráva, Pannónia, Csanády utca övezte téglalapban kétszer hallottam emberi hangot. Női kacaj szűrődött ki a nyitott ablakon, és korombéli férfi nézelődött a második emeleti erkélyről, majd beszólt a szobába, hogy „Most ment el a troli.” A tizennegyedik BMW után értem haza. Szappanos vízzel lemostam a bőrkesztyűt, és a lányomtól kapott „folyékony koncentrátummal” fertőtlenítettem a kezem. Aztán megírtam e bejegyzést.