Ez a 6802. bejegyzés a Médianaplóban. 2002 eleje óta egyetlen napot se hagytam ki, de legföljebb tucatnyiszor írtam az ÉS-ről. Ama hetilapról, amelynek tizennégy évfolyamát szerkesztettem 1975 elejétől 1988 végéig. Néha előveszem a bekötött példányokat, és amit olvasok, kevésbé tetszik, mint annak idején. Közben ugyanis változtak a politikai körülmények, és az ízlésem is változott.

Most azért tűnődöm, mert a Facebook ma reggel megkínált egy hirdetéssel. Antikvárium értesített arról, hogy az ÉS vitái című könyvem 300 forintért megvásárolható. Megdobogtatta a szívem, hogy az 52 forintos kötet ennyire vitte. Aztán felötlött, hogy először megjelent könyvem a második megírt volt. Megelőzte egy monográfia Nemeskürty István életművéről, amely csak 1989 őszén látott végre napvilágot. Az ÉS vitái a hetilap harmincadik születésnapjára készült, és 1987. március 15-én jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeumban volt a premierje, és Bálint András, a kor divatos színésze olvasott föl belőle részleteket.

Sok kritika jelent meg róla, mert a megyei lapok munkatársai közül nem kevés publicistát, riportert fedeztünk fel Katona Évával, a 16. oldal legendás szerkesztőjével együtt, és ők a könyv olvastán néztek szembe önmagukkal. Nemes Györgynek, az ÉS nyugalmazott főszerkesztőjének viszont nem tetszett, ő másként élte meg az 1974-es lemondásáig tartó időszakot. Utódja, Jovánovics Miklós azzal szerelte le, hogy az utánuk következő nemzedéknek joga van másként látni az ÉS-t. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a „becenevét” Németh Lászlótól kapta az újság. Nem sokkal a megjelenése után állítólag azt mondta róla, hogy se nem élet, se nem irodalom, csak és.

Az Élet és Irodalomból az életet szerkesztettem csaknem másfél évtizedig, és a vitákért ötször váltottak le. Csütörtök déltől hétfő reggelig ki voltam rúgva, amidőn az Aczél-titkárságról felhívott a fiatal munkatársak közül valaki, hogy nem találtak a helyemre szerkesztőt. Először kikészültem, az idő múltával azonban egyre rutinosabban vettem át a selyemzsinórt. Nem számoltam a következményekkel. A kilencvenes évek elején jöttem össze egy pszichiáterrel, aki a beszélgetéseket úgy összegezte, hogy a kiégés tüneteit produkáltam. A többi már egyetemi-főiskolai pályafutásom története, nem ide tartozik.

Az online hirdetésre persze örömmel válaszolok. Még ha e tűnődés közepette le is esett a tantusz, hogy a hajdani 52 forint vásárlóértéke nagyobb volt 1987 tavaszán, mint most a 300-é.