A hazáért nem meghalni, hanem élni kell. (Napló, 2002. május 4.)

A tényfeltáró újságírás hazánkban nem hatol sem elég mélyre, sem elég magasra. (Magyar Hírlap, 2003. december 9.)

A legjobban megszervezett egészségügy is csak halogatni képes a halált. (Népszabadság, 2007. március 22.)

Vasfüggöny nélkül is elszigetelődtünk Európa boldogabbik részétől. (Népszabadság, 2011. december 6.)

Az MSZP ezüsttálcán adta a kétharmadot a Fidesznek. (Klubrádió, 2012. augusztus 31.)

Elárulja a demokráciát, aki inkább ellenzékben élné túl a következő ciklust, mert az alatt remél megerősödni. (Élet és Irodalom, 2013. december 6.)

Orbán háza a monumentális Pancho Aréna mellett úgy néz ki, mint a hét törpe házikója a Hófehérke-mesében. (Népszava, 2014. július 26.)

Mindannyian halálra születünk. (Népszabadság, 2015. május 21.)

Az ellenzék nem mer nyerni, mert tudja, hogy nem lesz képes kormányozni. (Klubrádió, 2016. augusztus 23.)

Korruptokrácia. (Klubrádió, 2017. február 9.)

Megbeszéljük című műsorában Bolgár György 32 percig faggatta az ellenzék immár közös miniszterelnök-jelöltjét. A nyilvánosság kérdését nem hozta szóba. Az is csak a 30. perc táján hangzott el, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester milyen médiumoknak szánja a megnyilvánulásait. Az interjúalany körülbelül egy percet áldozott a válaszra. Kétszer említette a sajtószabadságot, egyszer a Fidesz uralta Médiatanácsot, egyszer a Nyomtassteis! című ellenzéki hírportált, de nem vitte túlzásba a részletezést. Vajon ő és a veterán műsorvezető miért nem tulajdonított jelentőséget a nyilvánosságnak?

Bolgár felkészült újságíró. Azt képzelem róla, hogy tud valamit, amit nem kívánt az orrunkra kötni. A választási szövetségbe tömörült ellenzéki pártok vezetői megfogadták, hogy kerülik ama témákat, amelyekben nagy köztük a felfogásbeli különbség. Ezek közé tartozik a nyilvánosság is. Ha megnézzük a kozosalap.hu nevű honlapon olvasható programvázlatot, kirajzolódik belőle, hogy általánosságokon kívül nincs különösebb mondandójuk a nyilvánosság eszközrendszerének tekinthető médiáról. De ha a kívülről jött közös miniszterelnök-jelölt máskülönben nem tartja magát a megválasztása előtt kötött megállapodáshoz, miért éppen a nyilvánosság esetében tartja mégis?

Márk-Zay Péter médiaszemlélete körvonalazódik a bejegyzés utáni összeállításból. Sok benne a jól hangzó általánosság és kevés a konkrétum. Ami pedig konkrétum, arról sejthető, hogy nála aligha számíthatunk kiforrott médiafelfogásra. Amidőn polgármesterré választották, kinevezte magát az önkormányzati médium kiadójának, holott a Medgyessy-kormány idején módosított önkormányzati törvény megtiltotta ezt. Márki-Zay megúszta a törvénysértést, ettől azonban még nem ő a médiapolitika legalaposabb ismerője. Ezzel párhuzamosan szorgalmazta az ellenzéki Távirati Iroda felállítását, hogy az összegyűjthesse és feldolgozhassa a választópolgárok számára fontos információkat. Szándékát az ellenzéki pártok azóta is szabotálják, noha értelmes javaslat volna.

Az ellenzéknek van tehát egy közös miniszterelnök-jelöltje, aki a klubrádiós nyilatkozata szerint úgy állítja majd föl „mintegy húsz szakterület” illetékeseiből az árnyékkormányt, hogy ők „koordinálják a kormányprogram megírását és kommunikációját”. De ha nincs átfogó elképzelése arról, hogy mit csinálna a médiában és a médiával, hogyan akarja kommunikálni az interjúban valamilyen rejtélyes okból kiemelt gazdaságot, belügyet és sportot? A nyilvánosságról nem is beszélve.

Tíz MZP-mondat a nyilvánosságról

Az a groteszk helyzet állt elő, hogy Simicska Lajos a sajtószabadság utolsó bástyája. (Promenád.hu, 2018. február 6.)

Szerencsére az internet szabad, és a felületemet rengetegen látogatják. (Magyar Narancs, 2018. február 15.)

Hál’istennek a Facebook-on még van sajtószabadság. (Mérce.hu, 2018. február 24.)

A Fidesz országosan jelentkező problémája a Facebook. (ATV, 2018. október 16.)

/A Vásárhelyi Valóságról/ A felelős kiadó természetesen én vagyok. (Klubrádió, 2019. november 14.)

 A mai rendszerben a nyilvánosság az egyetlen visszatartó erő. (ATV, 2020. január 3.)

Szeretnénk létrehozni egy független hírszolgálatot, amolyan ellenzéki MTI-t. Az ellenzéki városok és a budapesti kerületek médiumai megosztanák egymással az anyagaikat, így terjesztve azokat a híreket, amelyek nem jutnak el az emberekhez a közmédián és a megyei lapokon keresztül. (Népszava Online, 2020. február 10.)

Több mint egy éve könyörgök, hogy indítsunk ellenzéki MTI-t. Még mindig nem sikerült. (Szabad Európa Rádió, 2021. szeptember 2.)

Nincs demokrácia sajtószabadság nélkül. Jelenleg a mi adónkból fenntartott köztévébe egy ellenzéki párt képviselője négyévenként öt percre juthat be. (Szemlélek.blog.hu, 2021. november 12.)

Természetesen helyre kell állítanunk a sajtószabadságot, a jogállamot, a demokráciát. (Klubrádió, 2021. november 12.)

A legutóbbi napokban Karácsony Gergely városházázott, Jakab Péter krumplipaprikásozott, Vona Gábor narancsozott, Demeter Szilárd rendőrködött, Kocsis Máté gyurcsányozott, Bolgár György pedig orbánozott. Lefülelt mondatok.

Csak megszületni és meghalni ne kelljen ebben az országban. (Enyedi Ildikó filmrendező, Partizán, november 8.)

A filmszakma szereplői többnyire a félelemben egységesek. (Herendi Gábor filmrendező, Népszava, november 8.)

Kultúrcsendőr. (Andor Mihály szociológus Demeter Szilárdról, Facebook.com, november 8.)

A Fidesz nagy párt, mindenre akad benne alkalmatlan ember. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, november 8.)

Szerintem nem derült ki semmi. (Halász János Fidesz-politikus a Pegasus-ügyről, Telex,hu, november 8.)

A Pegazus-ügy biztos, hogy nem érte el a falusi nép ingerküszöbét. (Raskó György agrár-közgazdász, Újnépszabadság.com, október 9.)

Az aréna pazar, az együttes fakó. (Hegyi Iván újságíró a DVSC focicsapatáról, Népszava, november 9.)

Rogán Antal nemcsak a kormánypárti nyilvánosságot teremti meg, hanem az ellenzékit is. (Bódis András újságíró, Múosz.hu, november 10.)

A szakma csak együtt őrizheti a függetlenségét. (Rudolf Péter, a Vígszínház igazgatója, Népszava, november 10.)

Ez akkora marhaság, hogy operálni támad tőle kedvem. (Szombathy Pál újságíró egy konteóról, Facebook.com, november 10.)

Az, hogy keményeket mond, önmagában egy figyelemmágnes. (Lakner Zoltán politológus Márki-Zay Péterről, Klikk FM, november 11.)

Oroszország is veszélyes, de az egy slendrián ország. (Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, Válaszonline.hu, november 11.)

Most a rossz rendőr szerepét játszom, mindenki utál. (Demeter Szilárd miniszteri biztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Index.hu., november 12.)

A kerítésépítés helyett elég lenni a határon kiírni a magyar átlagbéreket. (Kovács Gergely kutyapárti politikus, Magyar Hang, november 12.)

Ez az elképesztően nagy épület alapvetően folyosókból áll. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester a Városházáról, ATV, november 12.)

Az állatok mindent jobban tudnak, mint az ember, kivéve talán a gondolkodást. (Bodrogi Gyula színész, Origo.hu, november 13.)

Nálunk semmilyen fa nem nő az égig, csak a narancs. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Index.hu, november 13.)

Az olyan frontvonalat szereti, ahol ágyúval lehet lőni minden verébre. (Bolgár György újságíró Orbán Viktorról, Népszava, november 13.)

Úgy érzem, a legjobb korban vagyok. (Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz újraválasztott elnöke, Telex.hu, november 14.)

A baloldal 15 év alatt eljutott Gyurcsány Ferenctől Gyurcsány Ferencig. (Kocsis Máté Fidesz-politikus, Magyar Hírlap Online, november 14.)

Jelenleg olcsóbb megfőzni egy paprikás krumplit az Egyesült Királyságban, mint idehaza. (Jakab Péter Jobbik-politikus, Facebook.com, november 14.)

A nők tetszeni akarnak, ősrégi fogásuk az ajakra kent máz. Tegnap olvastam, hogy Hitler utálta a rúzst, mert vegetáriánus lévén irtózott az állati eredetű kenceficétől. Különösen a piros színűt utálta, hisz’ a hadba lépett angolszász országokban a katonanők náciellenességét jelképezte. Az ismeretterjesztő cikkről eszembe jutott két emlék.

Médiatanárként rengeteg diplomamunkát olvastam. Az egyik nyíregyházi diák például a helyi újság 1944-es évfolyamáról írta a szakdolgozatát. Hogy érdemben ítélhessem meg, beültem a megyei könyvtárba, és átlapoztam a városi napilap egykori számait. Április közepétől feltűnt, hogy miközben gettóba zárták a helybéli zsidókat, szinte kizárólag budapesti szerkesztőségből érkeztek az állami antiszemitizmusról árulkodó jegyzetek. Mindössze egyetlen helyi publicista akadt, aki csatlakozott hozzájuk. A korzó „megtisztításáról” értekezett. Hálát adott Hitlernek, hogy végre eltűntek a puccos, púderezett arcú, vörösre rúzsozott szájú dámák.

A szerzőt negyedszázaddal később ismertem meg, az egyetemi kollégiumban a szobatársam papájaként mutatkozott be. Jámbor öregúr képzetét keltette. Semmi sem utalt arra, hogy 1944-ben önkéntesként formálta a kisvárosi közvéleményt. A másik mozzanat személyesebb jellegű. Anyám már túl volt a nyolcvanon, és egyszer megkért, hogy hozzak neki egy pohár vizet a fürdőszobából. A tükör alatti polcon észrevettem egy négyzet alakú, lapos fémdobozt. Szuvenírt a gyerekkoromból, anyám ebből púderezte az arcát. Volt rajta egy henger alakú cső is, bár a XXI. században már eltűnt a rúzs belőle.

A dobozt bevittem a szobába, és megkértem anyámat, hogy beszéljen róla. Elmesélte, hogy 1944 késő tavaszán, amikor a kalocsai zsidókat már a gettóból is elszállították valahová, neki és a többi gyereknek tanulmányi kirándulást szerveztek a főutcával szomszédos utcákba, amelyeket deszkakerítéssel választottak el a város „zsidótlanított” részétől. Akkor járt életében először fürdőszobás lakásban. Az ablakból kinézve látta, hogy tanárai szekéren viszik a szőnyegeket, a festményeket és a polgári életforma szintén hordozható kellékeit. Engedélyt kért az őket felügyelő tanító nénitől, hogy emlékül magával vihesse a fürdőszoba polcán található púderdobozt, a rúzzsal töltött fémhengerrel.

Most, hogy olvastam a hitleres történetet, már nem kérdezhetem meg tőle, vajon milyen színű rúzst használt fiatalasszony korában.       

Tíz mondat a polgárról

A polgár idejében végrendelkezik, de későn gondol a halálra. (Bodor Pál író, Nógrád Megyei Hírlap, 1996. augusztus 3.)

A Fidesz máig nem határozta meg, hogy szerinte ki a polgár, és ez úgy jó neki, hiszen a fogalmat nem "polgári", hanem politikai értelemben alkalmazza. (Zelei Miklós író, Népszabadság, 1999. április 16.)

Napról napra kevesebb polgárt és több államot látok magam körül. (Parti Nagy Lajos író, Népszava, 2013. március 14.)

A polgár magánúton jár. (Konrád György író, ATV, 2013. augusztus 19.)

A polgár befektet, az újgazdag felél. (Nádas Péter író, Zalai Hírlap, 2014. június 28.)

A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a „polgári Magyarország” hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. (G. Fodor Gábor politológus, Magyar Narancs, 2015. február 19.)

Dehogy nincs polgárságunk, csak egy kicsit fasiszta. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, 2017. december 25.)

A zsidó származású polgárok Magyarországon a kormány védelme alatt állnak. (Orbán Viktor miniszterelnök Izraelben, Origo.hu, 2018. július 19.)

A polgár ma már nem szavazó, hanem szurkoló. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, 2019. augusztus 9.)

A polgárokból időközben magyarembereket csinált. (Rab László újságíró Orbán Viktorról, VárosiKurír.hu, 2021. szeptember 12.)

E bejegyzéssel kivártam egy napot. Tegnap kellett volna értelmezni egy tegnapelőtt este elhangzott mondatot, a körülmények azonban úgy alakultak a hazai nyilvánosságban, hogy amikor a volt budapesti főpolgármester beül egy stúdióba, akkor nem vitatkozik, vagy nem vitatkozhat vele a jelenlegi főpolgármester. Ő csak a másnapi műsorban, tegnap este szólalt, szólalhatott meg, amikor a hivatali elődje már lehazugozta az eladásra állítólag felkínált Városháza ügyében. A jelenség akár általánosítható is, elvégre naponta tapasztalhatjuk a nyilvánosság fórumain.

A politikai kultúra odáig fajult, hogy a kormánypárti politikusok nem ülnek egy asztalhoz az ellenzékiekkel. De az ellenzékiek sem a kormánypártiakkal. Mindenki fújja a maga nótáját. A jobb sorsra érdemes újságíró pedig, esetünkben az ATV műsorvezetője próbál közöttük kapcsolatot teremteni úgy, hogy mi is megértsük a feszültség okát. Jobb híján összefoglalja az éppen távol lévő álláspontját, máskülönben nem szembesíthetné annak gyökeresen eltérő véleményét a stúdióvendégével. Ez volt az a pillanat tegnapelőtt este az Egyenes beszéd című műsorban, amidőn Tarlós István volt budapesti főpolgármester lekapta a tíz körméről a műsorvezetőt, mondván, hogy „Tőlem játszhat védőügyvédet is.”

Ha a nyilvánosság fórumain szóba állnának egymással a közéleti személyiségek, például a két közvetlenül megválasztott budapesti főpolgármester, Tarlós István és Karácsony Gergely, akkor a vitában nemcsak a többségi álláspont képviselője fejthetné ki a véleményét, hanem a kisebbségié is. Egyébként az úgynevezett automatikus válaszadás jogának gyökerei az ókori Rómába nyúlnak vissza, és így hangzik: Audiatur et altera pars. Vagyis hallgattassék meg a másik fél is.

Vannak azonban olyan országok Európában, mostanában ilyen Magyarország is, ahol a másik fél távolléte miatt a vita kiment a divatból. Ilyenkor az újságíró kénytelen megfogalmazni a vitatott álláspontot. Jól-rosszul, ügyesen-ügyetlenül, de semmiképpen sem védőügyvédként. Sokkal inkább közvetítőként, aki arra vállalkozik, hogy tájékoztatja a médiafogyasztókat. A jelek arra utalnak, hogy Tarlós István nem érti az automatikus válaszadás jogát és az újságírók szorult helyzetből fakadó beidegződését.

Ha három évtizednyi közhivatalnOKOSKODÁS után, a 74. életévében sem fogta fel, akkor talán már nem is érdemes megértenie. De vajon az olvasó hajlamos-e megérteni a mai magyar sajtó egyik rákfenéjét?         

Ahol a neves publicista a kenyerét keresi - a Magyar Nemzet szerkesztőségében -, ott politizál. Miért ne tenné? Ez a közírók kedvenc foglalatossága. Magánemberként viszont, a fészbukos üzenőfalán, már a vitatott személyiség egyéni adottságait veszi figyelembe.

A tapolcai mozi igazgatója nem sietett műsorra tűzni az Elkxrtuk című dokumentum-játékfilmet, és ezt a területileg illetékes Fidesz-politikus, Navracsics Tibor zokon vette. A publicista újságcikkében az igazgató munkásőri lelkületéről értekezett. Ahhoz azonban, hogy a történelmi metafora hatásos legyen, a mozisnak nyugdíjasnak kéne lennie. Eme ellentmondás fölment az értelmezés kötelessége alól. Annál érdekesebb a magánemberi megjegyzés, amely a mozit vezető hölgy nemének szólt. Bayer abban a stílusban küldi melegebb éghajlatra, melynek tárgyi alapja régóta foglalkoztat.

A magyar újságírás legutóbbi száz évében az egyik leggyakrabban idézett szállóige így kezdődött: „E helyről óva intjük Angliát…” A folytatásban a kisvárosi újság cikkírója figyelmeztette Nagy Britanniát, a második világháború előestéjén pedig és merőben más előjellel az ötvenes évek elején az Egyesült Államokat, hogy ha az említett nagyhatalmak nem hallgatnak rá, akkor bizony megnézhetik magukat. A mulatságos szállóigét a vele foglalkozók „olvasták” a balmazújvárosi, a besztercei, a kaposvári, a kézdivásárhelyi, a nagybecskereki, a sepsiszentgyörgyi, a székelyudvarhelyi, a székesfehérvári, a szilasbalhási, a verseci és a zentai újságban. Valamint a csíki, a Torontál megyei sajtóban és a Nyírvidék című lapban.

Jómagam Zágon Istvánnál, több cikkében és levelében is. A két világháború közti kabaréjelenetek szerzője, a Fekete Péter öcsém és a Holdvilágos éjszakán című slágerek szövegírója, vagy ahogy ő nevezte magát, „a humor kisöregje” az első világháborút megelőző évekbe vezeti vissza az ’e helyről óva intjük”-et. Fleischl Istvánként 1912-ben érettségizett Zentán. S mert szerelmes versét a helyi újság közölte, fölkeltette figyelmét az Angliát figyelmeztetésben részesítő cikk. Szerzőjét a lap tulajdonosával, a „karikalábú, kis, vörös emberkével.”, a közismert könyv- és papírkereskedővel azonosította.

Bár a korabeli adatok ellentmondásossága miatt egyelőre nem nevezhetem meg, a jelek arra utalnak, hogy a búrok (a Dél-Afrikában élő holland telepesek) ellen katonákat küldő brit uralkodót beszélte le a világpolitikát megbolygató hadműveletről. Ott aztán tényleg melegebb éghajlatról volt szó, ehhez képest Bayer Zsolt fészbukos megjegyzése valóságos oázisnak számít.

Tíz mondat az óva intésről

Emlékeztetve a szilasbalhási Tárogató háborús cikkére: „Óva intjük Angliát”. (Görgey Márton dr. egyházmegyei táblabíró, Magyarság, 1936. január 29.)

A beállott belpolitikai helyzettel kapcsolatban az európai béke érdekében óva intjük Angliát minden meggondolatlan lépéstől. (Szerkesztőségi cikk, Székely Nép, 1938. március 20.)

A második világháború kitörésekor, egyik nagyközségnyi méretű székely kisváros napilapjában elsőoldalas vezércikk jelent meg. Címe: „Óva intjük Angliát”. Elképzelhető, milyen pánikba estek a szigetország vezető körei ettől a kontinentális fenyegetéstől. (Vári Attila költő, Kritika, 1986/12.)

„Óva intjük Angliát” - a háború előtti vidéki újság szállóigévé lett címe jut akaratlanul is az eszünkbe. Az azóta feledésbe merült lapocska amatőr külpolitikusa határtalan elbizakodottságában megfenyegette az akkori világ egyik nagyhatalmát. (J. Garai Béla vajdasági újságíró, Magyar Szó, 1991. május 27.)

Érdemes utalni arra a sajtóanekdotára, miszerint a Nyírvidék című orgánum Anglia második világháborúba lépésekor az „Óva intjük Angliát” felkiáltású szalagcímmel jelent meg. (Eötvös Pál újságíró, Népszabadság, 1994. január 17.)

Ismert adoma, hogy a XX. század elején a Beszterce és Vidéke nevezetű kis napilap állítólag „Óva intjük Angliát” címmel közölt vezércikket a tudatlan vidékiek szokásosan túlzott önbizalmával. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, hvg.hu, 2013. január 24.)

Boris Johnson, maga egy kis, széteső ország élén áll! (Schmidt Mária miniszterelnöki tanácsadó, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Facebook.com, 2021. szeptember 3.)

Nem minden nap intjük óva Angliát, százévente csak párszor szokás ez mifelénk. (Szele Tamás újságíró Schmidt Mária nyílt leveléről, Zóna.hu, 2021. szeptember 4.)

Óva intenék mindenkit attól, hogy ebben a Kína-Amerika küzdelemben egyoldalúan elkötelezzük magunkat. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, 2021. szeptember 20.)

E helyről üzenjük Bakonyi Veronikának, a tapolcai mozi vezetőjének, hogy Navracsics Tiborhoz intézett válaszának témája és minősége okán takarodjon azonnal a büdös picsába. (Bayer Zsolt publicista, Facebook.com, 2021. november 9.)

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének új elnöke van, és Kocsi Ilona havonta egyszer kerekasztal-beszélgetést szervez. Tegnap például arról, hogy miért és miként szűntek meg az újságok. Eredetileg bejelentkeztem, hogy a 70 személyre szabott teremben hallgassam az érdekesnek ígérkező vitát. Csakhogy a vártnál nagyobb erővel támadt a vírus, ezért óvatosságból itthon maradtam, és a MÚOSZ honlapján kísértem figyelemmel a szakmai összejövetelt.

Hárman mondták el a tapasztalataikat. Bátorfy Attila egyetemi oktató, aki a VS.hu munkatársaként élte meg azt a fránya megszüntetést. Bódis András, a Válaszonline.hu kiadóhivatali vezetője a papír alapú Heti Válasz végnapjait ecsetelte. Pető Péter, a 24.hu főszerkesztője pedig a hajdani Népszabadság vezető munkatársaként mesélte el a baloldali napilap „beszántását”. Az első fél óra azért hatott továbbgondolásra serkentőnek, mert különböző módon élték meg a kormányzati médiapolitika nyilvánosságtorzító hatását.

A legdrámaibb élménybeszámolót Pető Péter adta közre, az Orbán-kormány ugyanis nem lacafacázott a Népszabadsággal. Statáriális módon végeztette ki. Bódis András viszont egy konzervatív szellemiségű hetilap lassú kivéreztetéséről beszélt. Bátorfy Attila volt közülük az egyedüli, aki úgy részletezte a VS.hu elmúlását, hogy kamatoztatta oktatói tapasztalatait is. A hírportál végelgyengülését ama folyamatban helyezte el, amelyet a legújabb kori magyar sajtó bekebelezésének nevezhetünk.

A második félóra azért sikerült gyöngébbre, úgy közepesre, mert az inkább egymást kiegészítő, mint egymással vitatkozó előadók a visszatekintésben nem jutottak tovább 2010-nél. Holott a hatalmon lévők nyilvánosságtorzító hatása korábban is érvényesült, ha nem is olyan tökéllyel, mint az Orbán-kormányok országlása idején. A 73. percben érkezett el a pillanat, amidőn a moderátorságra vállalkozó MÚOSZ-elnök felkérte a teremben tartózkodó kilencfőnyi közönséget, hogy kérdezzen.

A mikrofonhoz lépett Enyedi Nagy Mihály. Első kérdése az volt, hogy 28 éves korában életformát váltott. A második az, hogy 1992-ben túrabakancsot vásárolt, amelyet ma is hord, mindössze meg kellett talpaltatni. A harmadik kérdését nem vártam meg. Lezártam a honlapot, átültem a tévé elé, és belenéztem egy sportközvetítésbe. A kézilabdás lányok stílusérzékére vall, hogy nem túrabakancsban szántották fel a műanyag pályát.                 

Tíz mondat a nyilvánosságról

A magyar ember nem bőbeszédű, kivéve, amikor nyilvánosság elé lép. 8John Lukács amerikai magyar történész, Népszabadság, 1994. június 11.)

/A 125 éves székesfehérvári sajtóról/ Gratulálok a Fejér Megyei Hírlapnak és mindenkinek, aki Székesfehérváron a nyilvánosságban dolgozik. A gratuláció alól csak kevesen kivételek, de ők tudni fogják majd, hogy rájuk gondoltam. (Orbán Viktor miniszterelnök, Fejér Megyei Hírlap, 1999. július 1.)

A nyilvánosság nem a hatalom kegye, hanem a polgári lét természetes velejárója. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2004. január 15.)

/Az őszödi beszédről/ Én most azért járok politikai kanosszát, mert mást mondtam a frakciónak és mást a nyilvánosságnak. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Magyar Televízió, 2006. október 6.)

A Nemzeti Együttműködés Rendszere hozzávetőlegesen annyira kedveli a nyilvánosságot, mint az átlagos adócsaló. (Pető Péter újságíró, Népszabadság, 2012. augusztus 30.)

A kormány számára a nyilvánosságban csak lakájok vagy ellenségek vannak. (Pallagi Ferenc újságíró, Bors Online, 2014. június 4.)

Kormányzati befolyás alá került szinte a teljes nyilvánosság. A maradék pedig elbulvárosodott. (Kéri László politológus, FüHü.hu, 2018. augusztus 26.)

A mai rendszerben a nyilvánosság az egyetlen visszatartó erő. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, 2020. január 3.)

A fejlemények világosan mutatják, hogy a nyilvánosság fölött átveszi a teljhatalmat Orbán Viktor és csapata. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, HírKlikk.hu, 2020. július 22.)

Rogán Antal nemcsak a kormánypárti nyilvánosságot teremti meg, hanem az ellenzékit is. (Bódis András újságíró, Múosz.hu, 2021. november 10.)

Volt egy barátom, akit korán temettünk el. Jól írt, kísérletezett novellával és irodalomtörténettel is, mellettük pedig kitűnően zongorázott. Telt-múlt az idő, dramaturgként kereste a kenyerét (mások írásait tévésítette), és fröccsözés közben kesergett. Műfaj nélküli művésznek nevezte magát. A negyvenedik születésnapján lett öngyilkos. Úgy érezte, hogy nem találta meg önmagát.

Eddigi alkotásai alapján ugyanilyen művésznek vélem a 46. életévét taposó Demeter Szilárdot, aki szintén nem találta meg a műfaját. A szellemi öngyilkosság sajátos formáját választotta, a kultúra menedzselésére adta a fejét. Ebben az értelemben a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetői között voltak elődei. Horváth Márton, aki a Rákosi-korszakban töltött be jelentős szerepet az állami kultúrpolitikában, és „érdemei elismerése mellett” nevezték ki a PIM főigazgatójává. Raffai Sarolta kalocsai írónő - mellesleg anyám általános iskolai osztálytársa - is a PIM főigazgatójaként sertepertélt az országgyűlésben. Horváth Márton egyetlen regénye a lebukott kultúrfunkci szembenézése önmagával, Raffai Sarolta pedig a Rokkant-telepi kisemberekről írt vastag regényt.

Irodalmi igazgatóként egyikük sem tett szert akkora hatalomra, mint kései utódjuk, aki tárca nélküli miniszterként intézi a kultúra ügyeit. S mert tisztában van a művészeti teljesítménye és a hatalma közti ellentmondással, évenként kurjant egy nagyot. Most éppen kukázná a magyar irodalmat, gyűlöli a magyar színházat, és unja a magyar filmeket. A tőle függő és/vagy független művészek pedig felhorkannak. A nyilvánosság fórumain adnak hangot az ellenérzésüknek, nemtetszésüknek. A magyar kultúrát sok milliárd forintból igazgató Demeter Szilárd tehát nagyotmondásairól vált híressé, sőt hírhedtté.

Esetében a nagyotmondás azt jelenti, hogy adja a bankot. Fontoskodva állít valamit, ami borzolja a kedélyeket. Hantázik, henceg, hivalkodik, hűhót csap, kérkedik. Magas lóra ül. Mondandójának nagy feneket kerít, nagyra van magával, nagyzol. Van egy közmondás, miszerint „Olyat mondok, hogy magam is megbánom.” Nos, ez az, ami őt aztán nem jellemzi. Olyasmit mond, amivel hiteles művek híján hívja föl magára a figyelmet. Esze ágában sincs megbánni azt, amivel provokálta a magyar művészvilágot. Megnyilvánulásai azt sejtetik, hogy ha alkotóként nem is, nagy hatalmú kultúrfunkcionáriusként megtalálta a hangját.

Tíz mondat Demeter Szilárdtól

Eleve nem tartom magam írónak, az írás csak a hobbim és szenvedélyem. (Origo.hu, 2017. november 24.)

Döntéseket kell hoznom olyan témákban, amikhez vajmi keveset konyítok. (Előretolt Helyőrség, 2018. október 20.)

Senkiházizhat engem Radnóti professzor úr, ettől még minden papírt én írok alá. (Origo.hu, 2020. február 1.)

Én úgy vagyok zenész, mint ahogyan író. (Mandiner.hu, 2020. június 26.)

Az összes személyi ambíciómmal szembemegy az, amit éppen csinálok. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Ebben a rendszerben is megbukhatok, ha túl nagyra növök. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

Prózaíróként az engem gyalázó írók többségénél akkor is jobb novellát írok, ha éjszaka felébresztenek, és nem adnak kávét meg cigit. (Kontra.hu, 2020. november 7.)

A multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos. (Origo.hu, 2020. november 28.)

Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom 80 százalékát valószínűleg kukáznám. (Telex.hu, 2021. november 8.)

Gyűlölöm a színházat. (Telex.hu, 2021. november 8.)

Szakértői becslés szerint Magyarországon körülbelül harmincezer blogger van. Néhányan megalapították a Reaktort, amely annyit árult el magáról, hogy pályakezdők írják és szerkesztik, többnyire kommunikáció szakosok. Közülük Novák Dorka „Büfé” szakon és azután címmel adta közre a tapasztalatait.

Elég alaposan járta körül a témát, még egy meghatározással is szolgált. Íme: „Ezzel a gúnynévvel illetik az egyetemisták az olyan szakokat, amiket könnyebben, rövidebb idő alatt lehet elvégezni, és olyan szakterületen, ami viszonylag telített, vagy nem a legfontosabbak közé tartozik.” (Reaktor.hu, 2021.11.04.) 1993 szeptemberétől 2015 júniusáig tanítottam úgynevezett büfé szakon, és e gúnynevet sosem hallottam egyetemistától. Hallottam viszont a felsőoktatásban tanítóktól, meg azoktól, akik cikket írtak a jelenségről. Máskülönben a definíció elfogadható, még akkor is, ha a részleteit másként éltem meg.

Néhány év után épp azért váltottam egyetemről főiskolára, mert a fél évtizednyi stúdium túl sok volt tanításom tárgyának, az újságírásnak. Szakmánk annyira gyakorlatias, hogy tíz szemeszter helyett simán belefér nyolcba is. Büfének (felduzzasztott időtartamúnak) éreztem az egyetemen, és helyénvalónak a főiskolán. Ami pedig a büfé telítettséget illeti, az újságíróképzést 1958-ban megszüntették, és csak 1993 őszén hozták vissza az állami felsőoktatásba.

Az országgyűlés 1996-ban elfogadta a médiatörvényt, amely plurális nyilvánosságot hozott létre. A végzősök épp akkoriban kapták meg a diplomájukat, amikor felálltak a kereskedelmi televíziók és rádiók. Majd' mindenkit felszívtak, aki a nyilvánosság második és harmadik válfajában képzelte el magát. Az ezredfordulótól pedig az első válfajt, a hagyományos sajtót azért kezdtük offline jelzővel illetni, mert megalakultak az online szerkesztőségek, amelyek a „büfé” szakosok újabb százainak adtak munkalehetőséget.

E csúcs-időszakokban érdemes volt pénzt áldozni az újságíróképzésre, elvégre a második médiatörvényig, 2010 végéig az újságok, rádiók, tévék és portálok elhelyezkedéssel kecsegtették a friss diplomásokat. Napjainkra, nem egészen függetlenül az Orbán-kormány médiapolitikájától, a kommunikáció szak megszűnt a felsőoktatás „fejőstehene” lenni. Elapadtak a bevételei, az egyetemek és főiskolák már nem az ő pénzéből tartják el a veszteséges tanszékeiket. Funkciója gazdaságilag és ideológiailag elenyészett, a büfé felfüggesztette a működését.                 

A múlt század kilencvenes éveiben a szegedi egyetemen tanítottam. Azért vállaltam a sok utazással járó munkát, mert apám orvosa figyelmeztetett, hogy kevés időnk maradt a beszélgetésekre. Faggatóztam a családi gyökerekről, majd mentem tanítani, másnap pedig beugrottam Huszár Sándorékhoz is, a Fekete Sas utcai lakásba.

Ilyenkor A Hét című bukaresti magyar hetilap alapító-főszerkesztője elővette a mintegy tízezer lapnyira duzzadt naplójegyzeteit, és a frissiben írtakat a kezembe nyomta. A kilencvenes évek végén apám meghalt, nem sokkal később „Huszárúr” is, én meg átköltöztem a nyíregyházi főiskolára. Mostanában A Hét digitális utódja, az ÚjHét.com című marosvásárhelyi portál részleteket kezdett közölni Huszár Sándor naplójából. Kiderül belőlük, hogy nem egyszerűen a régi följegyzéseket vette elő, hanem amit 1956 nyarától papírra vetett, azt a magyarországi emigrációban értelmezte is. Reflektált hajdani önmagára, például ilyen mondattal: „A lejtőn felfelé nem volt számomra megállás.”

A Dermata-gyárból, a kolozsvári munkásság fellegvárából kiemelt fiatalembert jellemzi, akiből először újságírót, majd színházigazgatót csináltak, és úgy érezte, hogy a rendszernek meg kell hálálni a bizalmat. Így jutott el 1960-ban oda, hogy kifejtse: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is.” Az a fránya ugye azt jelenti, hogy magától értetődőnek tartotta az újságírók alávetettségét a politikai széljárásnak. Erről később, már bukaresti főszerkesztő korában megváltozott a véleménye, de csak Szegeden írta ki magából a fejleményeket. Nálunk más volt a helyzet. A magu(n)kat baloldalinak vélő újságírók nyíltabban vallhatták meg a szemléleti változást.

De itthon körülnézve másban is látok különbséget. A jobboldali újságírók, akiktől egy percig se vonom meg az újságírói titulust, hozzánk képest jókora késéssel jutottak abba a helyzetbe, hogy a világnézetükhöz közel álló kormányzat szinte teljhatalmat gyakorolhasson. Márpedig a hatalom csúcsán lévők szemlátomást jó néven veszik tőlük az úgynevezett propagandisztikus újságírást. Vannak persze, akik kinőttek ebből, és a Válaszonline.hu digitális felületén meg a Magyar Hang hasábjain keresik a kenyérre valót, amelyet nagyon vékonyan kenhetnek rá. Tisztelem őket, hogy a nehezebbik utat választották.

A baloldali Huszár Sándor is hosszú és fájdalmas utat tett meg a kolozsvári újságíró pártemberségétől a szegedi író szellemi függetlenségéig.        

Tíz mondat az újságíróról

Arra számítok, hogy minden újságíró megkeresi a maga normáinak megfelelő fórumot. (Eötvös Pál újságíró, a Népszabadság című napilap főszerkesztője, Magyar Rádió, 1990. február 1.)

A független sajtót úgy képzelem el, hogy a lap független, de az újságíró rokonszenvezhet bizonyos pártokkal. (Balogh Ödön veszprémi újságíró, Napló, 1990. április 24.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Bodor Pál újságíró, a MÚOSZ volt elnöke, Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Szerintem az újságírónak csatornának kell lennie, amin keresztülfolynak az infók az olvasóhoz. (Pocsaji Richárd békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2003. március 22.)

Újságíró az, akit engednek, hogy az legyen. (Wisinger István újságíró, a MÚOSZ elnöke, Zalai Hírlap, 2004. január 12.)

A politika szeretné szolgálónak tekinteni az újságírót, pedig az újságíró nem személyzet. (Győrffy Miklós újságíró, Fejér Megyei Hírlap, 2004. március 14.)

Az újságírónak nem az a dolga, hogy egyik vagy másik fél oldalára álljon, hanem hogy mindkét fél álláspontjáról tájékoztassa az olvasót. (Zöldi László újságíró, Klubháló.hu, 2011. március 23.)

Az újságírónak mindig az igazságot, a törvényességet, a jogállamiságot és a demokráciát kell képviselnie, nem az ellentétes álláspontot. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2012. május 20.)

Rossz szokás, hogy a jobboldali újságírók fillérekért dolgoznak. (Bencsik András újságíró, a Demokrata című hetilap főszerkesztője, Pesti TV, 2021. november 2.)

Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen - ugye - pártember is. (Huszár Sándor újságíró 1960. április 30-i naplójegyzetéből, ÚjHét.com, 2021. november 6.)