A nők tetszeni akarnak, ősrégi fogásuk az ajakra kent máz. Tegnap olvastam, hogy Hitler utálta a rúzst, mert vegetáriánus lévén irtózott az állati eredetű kenceficétől. Különösen a piros színűt utálta, hisz’ a hadba lépett angolszász országokban a katonanők náciellenességét jelképezte. Az ismeretterjesztő cikkről eszembe jutott két emlék.

Médiatanárként rengeteg diplomamunkát olvastam. Az egyik nyíregyházi diák például a helyi újság 1944-es évfolyamáról írta a szakdolgozatát. Hogy érdemben ítélhessem meg, beültem a megyei könyvtárba, és átlapoztam a városi napilap egykori számait. Április közepétől feltűnt, hogy miközben gettóba zárták a helybéli zsidókat, szinte kizárólag budapesti szerkesztőségből érkeztek az állami antiszemitizmusról árulkodó jegyzetek. Mindössze egyetlen helyi publicista akadt, aki csatlakozott hozzájuk. A korzó „megtisztításáról” értekezett. Hálát adott Hitlernek, hogy végre eltűntek a puccos, púderezett arcú, vörösre rúzsozott szájú dámák.

A szerzőt negyedszázaddal később ismertem meg, az egyetemi kollégiumban a szobatársam papájaként mutatkozott be. Jámbor öregúr képzetét keltette. Semmi sem utalt arra, hogy 1944-ben önkéntesként formálta a kisvárosi közvéleményt. A másik mozzanat személyesebb jellegű. Anyám már túl volt a nyolcvanon, és egyszer megkért, hogy hozzak neki egy pohár vizet a fürdőszobából. A tükör alatti polcon észrevettem egy négyzet alakú, lapos fémdobozt. Szuvenírt a gyerekkoromból, anyám ebből púderezte az arcát. Volt rajta egy henger alakú cső is, bár a XXI. században már eltűnt a rúzs belőle.

A dobozt bevittem a szobába, és megkértem anyámat, hogy beszéljen róla. Elmesélte, hogy 1944 késő tavaszán, amikor a kalocsai zsidókat már a gettóból is elszállították valahová, neki és a többi gyereknek tanulmányi kirándulást szerveztek a főutcával szomszédos utcákba, amelyeket deszkakerítéssel választottak el a város „zsidótlanított” részétől. Akkor járt életében először fürdőszobás lakásban. Az ablakból kinézve látta, hogy tanárai szekéren viszik a szőnyegeket, a festményeket és a polgári életforma szintén hordozható kellékeit. Engedélyt kért az őket felügyelő tanító nénitől, hogy emlékül magával vihesse a fürdőszoba polcán található púderdobozt, a rúzzsal töltött fémhengerrel.

Most, hogy olvastam a hitleres történetet, már nem kérdezhetem meg tőle, vajon milyen színű rúzst használt fiatalasszony korában.       

Tíz mondat a polgárról

A polgár idejében végrendelkezik, de későn gondol a halálra. (Bodor Pál író, Nógrád Megyei Hírlap, 1996. augusztus 3.)

A Fidesz máig nem határozta meg, hogy szerinte ki a polgár, és ez úgy jó neki, hiszen a fogalmat nem "polgári", hanem politikai értelemben alkalmazza. (Zelei Miklós író, Népszabadság, 1999. április 16.)

Napról napra kevesebb polgárt és több államot látok magam körül. (Parti Nagy Lajos író, Népszava, 2013. március 14.)

A polgár magánúton jár. (Konrád György író, ATV, 2013. augusztus 19.)

A polgár befektet, az újgazdag felél. (Nádas Péter író, Zalai Hírlap, 2014. június 28.)

A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a „polgári Magyarország” hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. (G. Fodor Gábor politológus, Magyar Narancs, 2015. február 19.)

Dehogy nincs polgárságunk, csak egy kicsit fasiszta. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, 2017. december 25.)

A zsidó származású polgárok Magyarországon a kormány védelme alatt állnak. (Orbán Viktor miniszterelnök Izraelben, Origo.hu, 2018. július 19.)

A polgár ma már nem szavazó, hanem szurkoló. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, 2019. augusztus 9.)

A polgárokból időközben magyarembereket csinált. (Rab László újságíró Orbán Viktorról, VárosiKurír.hu, 2021. szeptember 12.)