E bejegyzéssel kivártam egy napot. Tegnap kellett volna értelmezni egy tegnapelőtt este elhangzott mondatot, a körülmények azonban úgy alakultak a hazai nyilvánosságban, hogy amikor a volt budapesti főpolgármester beül egy stúdióba, akkor nem vitatkozik, vagy nem vitatkozhat vele a jelenlegi főpolgármester. Ő csak a másnapi műsorban, tegnap este szólalt, szólalhatott meg, amikor a hivatali elődje már lehazugozta az eladásra állítólag felkínált Városháza ügyében. A jelenség akár általánosítható is, elvégre naponta tapasztalhatjuk a nyilvánosság fórumain.

A politikai kultúra odáig fajult, hogy a kormánypárti politikusok nem ülnek egy asztalhoz az ellenzékiekkel. De az ellenzékiek sem a kormánypártiakkal. Mindenki fújja a maga nótáját. A jobb sorsra érdemes újságíró pedig, esetünkben az ATV műsorvezetője próbál közöttük kapcsolatot teremteni úgy, hogy mi is megértsük a feszültség okát. Jobb híján összefoglalja az éppen távol lévő álláspontját, máskülönben nem szembesíthetné annak gyökeresen eltérő véleményét a stúdióvendégével. Ez volt az a pillanat tegnapelőtt este az Egyenes beszéd című műsorban, amidőn Tarlós István volt budapesti főpolgármester lekapta a tíz körméről a műsorvezetőt, mondván, hogy „Tőlem játszhat védőügyvédet is.”

Ha a nyilvánosság fórumain szóba állnának egymással a közéleti személyiségek, például a két közvetlenül megválasztott budapesti főpolgármester, Tarlós István és Karácsony Gergely, akkor a vitában nemcsak a többségi álláspont képviselője fejthetné ki a véleményét, hanem a kisebbségié is. Egyébként az úgynevezett automatikus válaszadás jogának gyökerei az ókori Rómába nyúlnak vissza, és így hangzik: Audiatur et altera pars. Vagyis hallgattassék meg a másik fél is.

Vannak azonban olyan országok Európában, mostanában ilyen Magyarország is, ahol a másik fél távolléte miatt a vita kiment a divatból. Ilyenkor az újságíró kénytelen megfogalmazni a vitatott álláspontot. Jól-rosszul, ügyesen-ügyetlenül, de semmiképpen sem védőügyvédként. Sokkal inkább közvetítőként, aki arra vállalkozik, hogy tájékoztatja a médiafogyasztókat. A jelek arra utalnak, hogy Tarlós István nem érti az automatikus válaszadás jogát és az újságírók szorult helyzetből fakadó beidegződését.

Ha három évtizednyi közhivatalnOKOSKODÁS után, a 74. életévében sem fogta fel, akkor talán már nem is érdemes megértenie. De vajon az olvasó hajlamos-e megérteni a mai magyar sajtó egyik rákfenéjét?