A szocialisták miniszterelnök-jelöltje ontja az interjúkat. Amit Medgyessy Péter mond, az rokonszenves, csak éppen nincs érzéke az aforisztikus (szellemes, velős) fogalmazáshoz. Ez elég baj egy politikusnál, bár orvosolható volna, ha a kommunikációs stábjában dolgozók kicsontoznák (tömörítenék) az érdekes, de hosszadalmas gondolatait.

Föl sem ötlik bennük, hogy szükség volna néhány kihegyezett mondatra, amelyet főnökük majd az interjú helyszínen, egy rádió- vagy tévéstúdióban, hivatali helyiségben beépít a beszélgetésbe. A jobb sorsra érdemes Medgyessy úgy készült egy országos kampányra, hogy az újságírók és az ügyeletes szerkesztők nem tudnak mit kiemelni az üzeneteiből. Például megfigyeltem, hogy kínban vannak a címadással. Többnyire fogalmakat emelnek ki az interjúból, és egymás mellé helyezik őket.

Márpedig fogalmakkal csak fogalmi gondolkodású értelmiségieket lehet cselekvésre ösztönözni. Olyan mondatokat kellene kitalálni, amelyeket nem lehet ugyan kőbe vésni, de föllelhető bennük az igei állítmány. Caakhogy az MSZP választási kampányából hiányzik az a fránya állítmány. Az egyszerű olvasó, hallgató, néző nem tudja persze, hogy miért idegenkedik az egymásra torlódó névszóktól. Csupán azt érzi, hogy az olvasott vagy hallott szöveg nem készteti azonosulásra, bekapcsolódásra, cselekvésre. Magában esetleg igazat is ad az üzenetben föllelhető megállapításoknak, mégse megy el szavazni.

Az a benyomásom, hogy egyelőre nincs, ami a potenciális szavazót megragadja az MSZP szövegeiben. Nincs, ami érzelmileg mozgósítja. Ha esetleg a szocialisták elveszítik a választásokat, akkor a vereség okai között végig kell majd gondolni, vajon miért nem tudtak közérthető, mozgósításra ösztönző, igei állítmányt is tartalmazó mondatokkal operálni.

Nemrégiben a győri önkormányzat egyik képviselője azt javasolta, hogy Borkai Zsolt volt polgármester kapjon díszpolgári címet. Számítani lehetett arra, hogy felhorkan az ellenzéki sajtó. Ezért sem lepett meg, hogy az erkölcsi botránya miatt lemondatott Fidesz-politikus (és hajdani olimpiai bajnok) ürügyén szóba került az orosz államelnök 2017-es ügye is.

A debreceni egyetem szenátusa ódzkodott ugyan, hogy kitüntesse Putyint, a rektor mégis lenyomta javaslatát a tiltakozó professzorok torkán. Igen ám, de mégiscsak felsőoktatásban járatos szakemberként feltűnt neki, hogy a nagy hatalmú politikus tudományos életműve egyenlő a nullával. Ezzel magyarázható, hogy nem díszdoktori, hanem „csak” díszpolgári címet szánt a diktátornak. Ez épp olyan képtelenségnek hatott, mintha a debreceni önkormányzat a díszpolgári címek helyett díszdoktorikat osztogatna. Nem is csoda, hogy a logikusan gondolkodó magyar újságírók cikkek tucatjaiban marasztalták el az egyetemet, mert „díszdoktorrá” akarta fölkenni Putyint.

A kivételek közé tartozik Rónay Tamás, aki a Népszava tegnapi számában arról tűnődött, hogy a győri képviselőtestület egy másik adriai yachtozót, Szijjártó Péter külminisztert tüntette ki Borkai helyett. Óhatatlanul eljutott az orosz példáig, és azt találta írni, hogy „egykor Vlagyimir Putyin is megkapta Debrecen díszpolgári címét, amit tavaly legalább visszavontak”. Miközben a jó tollú újságíró még csak véletlenül sem adományozott díszdoktorságot a háborút is kirobbantó orosz államelnöknek, beleesett a logikus gondolkodás csapdájába. Elvégre csakugyan az lett volna logikus, hogy a debreceni önkormányzat kedveskedjen díszpolgári címmel Putyinnak.

Csakhogy nem a város díszpolgári címét kapta meg, hanem az egyetemét. A szégyen maradt a Nagyerdőben, az impozáns épület falai között. A kitüntetés tavaly márciusi visszavonását épp az tette lehetővé, hogy az orosz államelnök nem is vette át azt a fránya oklevelet. Vagyis a debreceni egyetemtől sem kapta meg a díszpolgárságért járó kitüntetést. A maga szempontjából persze Putyin is logikusan gondolkodott. Abban az országban, ahol száz városnak van 200 ezernél több lakosa, a nagyhatalom agresszív vezetője aligha látogat egy amúgy is ismeretlen magyar kisvárosba.  

Nagyon jó vele römizni. (Orbán Ráhel miniszterelnöki sarj, Mandiner.hu, 2022. december 22.)

Orbán csak önmagát tudja leváltani. Akkor, ha nagyot hibázik. (Stumpf András újságíró, Mozgó Világ, 2023/1.)

Kanosszát járatnak vele az eurómilliárdokért. (Bruck András író, Facebook.com, 2023. január 21.)

Orbánt külső szemmel könnyű zseninek látni. (Nagy Iván László újságíró, hvg.hu, 2023. január 27.)

Orbán Viktor napjai naponta meg vannak számlálva. (Ungár Péter LMP-politikus, Telex.hu, 2023. február 4.)

Orbán Putyinra tesz. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, 2023. február 10.)

Azt kérdezném tőle, hogy fej vagy gyomor. (Dombóvári István humorista, RTL Klub, 2023. február 17.)

Énértékelő. (Szűcs Róbert Gábor volt diplomata, Facebook.com, 2023. február 19.)

Az európai béketábor egyetlen megmaradt képviselője. (G. Fodor Gábor politológus, Origo.hu, 2023. február 20.)

Bár Orbán állítólag egy ezeréves Nokiát használ telefonálására, de láthatóan kiválóan érzi a korszellemet. (Kárpáti Iván újságíró, Klubrádió, 2023. február 21.)

A katolikus püspöki kar üdvöskéje. (Hack Péter SZDSZ-politikus, Hetek, 2001. április 21.

Szakállasbácsizó, vejszsvarcozó, melegjog-fosztogató zsebpártelnök. (Andrassew Iván publicista, Népszava, 2008. július 9.)

Pótorbán. (Veress Jenő újságíró, Népszava, 2012. augusztus 18.)

Semjén olyan keresztény, aki szíve szerint mindenre lő, ami mozog. (Ujlaky István tanár, Népszava, 2013. február 15.)

Soha nem volt senki. (Föld S. Péter újságíró, Népszabadság Online, 2014. június 14.)

A hit nála nem manír. (Bayer Zsolt publicista, Hír24.hu, 2015. április 21.)

Keresztet utoljára a vadászpuskája távcsövén látott. (Tömpe István közgazdász, ATV, 2015. május 6.)

A nemzet szalonkavadásza. (Hollósi Zsolt újságíró, Délmagyarország, 2017. május 30.)

Szemmel is tud nyalni. (Somogyi Richárd kommentelő, Facebook.com, 2019. május 13.)

Nem a történelemben erős, hanem a szarvasbőgésben. (Gábor György vallástörténész, Klubrádió, 2023. február 21.)

Itthon várt egy csaknem harmincflekkes interjú-kézirat, amelyet még tavaly vett föl Varga Domokos György. Érdekes körülmények között ültünk le beszélgetni. Vagy két esztendeje telefonált Tamás Ervin a Népszabadságból, nem írnék-e V. D. Gy. akkoriban megjelent könyvéről. Miért ne?

Azt tudtam a szerzőről, hogy ÉS-beli szobatársam, Varga Domokos fia. Azt is tudtam róla, hogy Antall József miniszterelnökösködése idején a Nemzeti Sajtóiroda vezetője volt, majd az Új Magyarország egyik főszerkesztője a sok közül. Mindez azonban aligha akadályoz abban, hogy írjak, sőt ha jó a könyve, elismerően írjak róla. Csakhogy a kilencvenes évek elején megjelentetett egy cikket a Népszabadságban, és ennek nyomán rátapadt az antiszemita-bélyeg. Pedig „csak” árnyalatlanul fogalmazott egy kényes témában (a zsidók szerepéről a hazai sajtóban).

Könyve nélkülözte a neki tulajdonított előítéletet, eismerően írtam róla. Aztán tavaly megjelent egy kétkötetes munkája, az Elsőkből lesznek az elsők. Az első kötet alcíme MédiaHarcok, a másodiké MédiaArcok. Az elsőben kifejtette nézeteit a sajtóban dúló „törzsi” háborúról, a másodikban interjúkat közölt, például Eötvös Pállal és Tamás Ervinnel, a Népszabadság két irányítójával. Nyilván ezzel magyarázható, hogy Tamás megint telefonált, nem írnék-e a két kötetről. Miért is ne?

A második kötet nagyon jó, mert V. D. Gy. hagyta kibontakozni a beszélgetőpartnereit. Az első nem nagyon jó, mert miközben nyitott a másik oldal irányába, újszerű gondolatai régi rögeszméivel keveredtek. Ezt a gyürkőzést írtam meg. Íme, itt van egy népnemzeti érzelmű értelmiségi, aki azért lóg ki a sorból, mert nem fogadja el az előre gyártott válaszokat. A senki földjén áll, két lövészárok között. Innen is lőnek rá, meg onnan is. Legyen végre valaki, aki nyújtja a kezét. A kritika néhány hétig nem fért bele a Népszabadságba. Akadtak, akik nehezen viselték el, hogy az „antiszemita” V. D. Gy.-ről méltányló sorok látnának napvilágot.

De aztán Tamás Ervin visszajött a nyári szabadságról, és leadta. A nagy példányszám miatt elég sokan reagáltak az írásomra, maga a szerző is fölkeresett. Anyagot gyűjtött a következő könyvéhez, ebbe kért interjút. Villámpostán küldte vissza a szöveget, most ezen dolgozom. Az interjúban megpróbáltam elmondani, hogy a zsidó származású és magyar kultúrájú újságírók egy évszázad óta milyen szerepet töltenek be a nyilvánosság fórumain. Ha megjelenik a terjedelmes beszélgetés, bizonyára félreértik majd mind a két oldalon, noha árnyaltan igyekeztem láttatni a kényes kérdést.

Sokat foglalkoztam a témával, hogy sikerüljön megértetni a kommunikáció szakos diákokkal a magyar újságírás fontos mozzanatait. Ami pedig V. D. Gy. kedvenc témáját illeti, elfogadom belőle, hogy a törzsi háború megosztja az újságíró-társadalmat. Azt viszont hozzáfűzöm, hogy szerencsére a szellemi igénytelenség egyesíti.

Néhány napja összefutottam egy kollégával. Több szerkesztőségben dolgoztunk együtt, és mindig ott folytatjuk a beszélgetést, ahol néhány hónapja abbahagytuk. Most azt firtatta, mi a bajom Németh Péterrel.

Azt válaszoltam, hogy az újságíróval nincs bajom, a Népszava főszerkesztőjével azonban szoktam vitatkozni. Például arról, hogy két kormányzati hirdetést, a bombásat és a 97 százalékosat eddig 63-szor közölte az ellenzék immár csak egyetlen napilapja. Az újságíróval azért nem lehet bajom, mert elköteleztem magam a tehetsége mellett. Amikor a Népszava tulajdonosai elbúcsúztak tőle, ő a Hírklikk szerkesztőségében kezdett új életet. Ekkor fedeztem föl a baloldali portálon egy Lendvai Péter nevű újságírót, aki egészen jókat írt.

Ennek külön bejegyzést is szenteltem a Médianaplóban. Ekkor hívott fel az említett kolléga, és közölte, hogy ezeket a cikkeket Németh Péter írja az édesanyja vezetéknevén. Ezek után akkor sem vélhettem volna tehetségtelennek, ha annak tartottam volna. Ő azonban a mai magyar sajtó egyik legtájékozottabb személyisége. Amióta a tulajdonosok visszahívták a Népszava élére, lehet vitám a lap hirdetéspolitikájáról, ám a cikkei tájékozódási pontok. Ha most mégis szóba hozok valamit, akkor az csökkenti valamelyest az elismerésemet, száz százalékból kiindulva, mondjuk, tíz százalékkal.

A patinás napilap hétvégi számában azt fejtegette Németh Péter, hogy a média 90 százaléka került a kormányzat befolyási övezetébe. E szám közkeletű tévedés az ellenzéki nyilvánosságban. Azok használják, akik nem elégednek meg azzal, hogy a kormányzati túlsúlyt jelzővel érzékeltetik. Számmal próbálnak nyomatékot kölcsönözni a véleményüknek. Ilyen felmérési eredmény azonban nincs. Ehhez körülbelül 8000 médium politikai hovatartozását kellene föltérképezni. De ha csak a politikával közvetlenebbül foglalkozó szerkesztőségekre szűkítenénk a mezőnyt, akkor is több százat kéne fölmérni.

A bűvös 90-nek nem is tulajdonítanék különösebb jelentőséget, ha Németh Péter a cikkében, amely Varga Judit igazságügyi miniszter szerepéről szól a Völner-ügyben, nem ismételte volna meg a számot. Az a benyomásom, hogy ez a sokat tapasztalt újságíró talán végig se gondolja, amikor utalni akar a médiában kialakult túlsúlyra. A bejegyzésem utáni összeállításban észreveheti az olvasó, hogy a szerző ilyen szavak kíséretében használja azt a fránya 90 százalékot: a „több mint”. a „nagyjából”, a „majd 100 százalék”. Azt sejtetik, hogy a kijelentése bizonytalan lábakon áll.

Az első idézetben olvasható egy 95 százalékos arány is, amely négy nappal a Népszabadság beszántása előtt látott napvilágot. Mielőtt tehát a kormányzat elsüllyesztette az ellenzéki sajtó zászlóshajóját, a túlsúly 95 százaléknyi volt. Hogyan lett ebből a Népszabadság megszüntetése, a 18 megyei napilap megszerzése, a Magyar Nemzet visszaszerzése, a 168 Óra, az Index, az ATV és a Népszava pacifikálása után 90 százalék? Nemcsak engem tisztelne meg Németh Péter, hanem a Népszava olvasóit is, ha ezt a folyamatot végre megmagyarázná.

Tíz mondat Németh Pétertől

/Orbán Viktorról/ Övé immár a média 95 százaléka. (Népszava, 2016. október 4.)

A kormány „szétterítette” eddig talán legocsmányabb „kreatív” üzenetét, a Soros György elleni kampányt, és helyezte el ennek kiegészítő szövegét a saját rádióiban, televízióiban, internetes felületein, vagyis a média több mint 90 százalékában. (Népszava, 2017. július 15.)

A magyar sajtót, amelynek 90 százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe. (Népszava, 2018. november 17.)

A média eme része nagyjából 90 százalékot tesz ki (Népszava, 2019. január 12.)

A térfél 90 százalékát uralja a hatalom. (HírKlikk.hu, 2020. január 14.)

/A kormányzati propagandagépezetről/ Azzal foglalkozik, amit rá akar és rá is tud erőltetni erre az országra, a média majd’ 100 százalékos elfoglalásán keresztül a folyamatos agymosással. (Népszava, 2021. augusztus 7.)

90 százalékban arról értesülnek az emberek, amiről a Fidesz akarja. (ATV, 2022. március 25.)

Orbán Balázs szerint most tartanak 50 százalék körül: mi lesz itt még, ha elérik a 90 százalékot. Ja bocs, már most ott tartanak. (Népszava, 2023. január 28.)

Elképesztő energiákat mozgósít a kormánypári sajtó - a média 90 százaléka. (Népszava, 2023. február 18.)

A hazai kormánypárti sajtó - ismét: a média 90 százaléka. (Népszava, 2023. február 18.)

A legutóbbi napokban Donáth Anna, Márki-Zay Péter, Mellár Tamás és Schiffer András ellenzékezett, Puzsér Róbert kompozott, Borkai Zsolt pedig díszpolgárságról áhítozott. Lefülelt mondatok.

Nem az egyént építjük fel, hanem a csapathoz keressük az egyéneket. (Zsiga Gyula kézilabda mesteredző, 24.hu, február 11.)

Amennyiben egy kommentelő a közösségi médiában belép a nyilvános térbe, maga is közszereplővé válik. (Bodrogi Bea médiajogász, Telex.hu, február 12.)

Az ellenzéki pártok nagyokat mondanak, hogy jobban figyeljenek rájuk. (Donáth Anna Momentum-politikus, 24.hu, február 13.)

Minden ellenzéki párt őrzi a maga kis, néhány százalékos szuverenitását. (Fábri Ferenc sajtólevelező, Népszava, február 13.)

Nem kell összerakni, ami nem fér össze. (Márki-Zay Péter volt ellenzéki miniszterelnök-jelölt az ellenzéki pártokról, Klubrádió, február 13.)

A rúdunk kifelé áll az Európai Unióból. (Herényi Károly volt MDF-politikus, ATV, február 13.)

Az öregség jele, hogy már nem a jövődet, hanem a múltadat tervezed meg. (Cs. Kádár Péter hangmérnök, Facebook.com, február 13.)

Magyarország Nyugatra tart, de újra meg újra Keleten köt ki. (Puzsér Róbert publicista, Index.hu, február 14.)

Szomjas lesz az akkugyár. (Doros Judit újságíró a kínai beruházás vízigényről, Népszava, február 14.)

Az biztos, hogy ki kell szállni az olaj alapú közlekedésből. (Ürge-Vorsatz Diána környezetvédelmi szakértő, ATV, február 14.)

Lesz 888 - az Origón. (G. Fodor Gábor politológus, a 888 alapító-főszerkesztője, 888.hu, február 15.)

Fele annyira sem volt jó, mint a 444. (Bakos András újságíró a 888-ról, Facebook.com, február 15.)

Az időjárás kegyesebb volt a kormánynál. (F. Szabó Emese újságíró az energiaárakról, Magyar Narancs, február 16.)

Egymást jobban utálják, mint a Fideszt. (Schiffer András volt LMP-politikus az ellenzéki pártokról, Spirit FM, február 17.)

Ahelyett, hogy az egyre jobban elhatalmasodó Orbán-rendszert szeretnék legyőzni, egymással hadakoznak. (Mellár Tamás országgyűlési képviselő az ellenzéki pártokról, Magyar Hang, február 17.)

Nem túl sok maradt a magyar demokráciából.(Gelencsér Ferenc Momentum-politikus, Index.hu, február 17.)

Azt kérdezném tőle, hogy fej vagy gyomor. (Dombóvári István humorista Orbán Viktorról, RTL Klub, február 17.)

A mi Ferink. (Orbán Viktor miniszterelnök Gyurcsány Ferencről, Hír TV, február 18.)

Mire a végére érnek, már kezdhetik a következő évit. (Somogyi Zoltán szociológus a miniszterelnöki évértékelőkről, Facebook.com, február 18.)

Ha megkapom a díszpolgári címet, örülni fogok neki. (Borkai Zsolt volt győri polgármester, Blikk.hu, február 18.)

A felcsúti Churchill. (Ágoston Hugó marosvásárhelyi újságíró Orbán Viktorról, ÚjHét.com, február 19.)

Oroszország megtámadta Ukrajnát.

A szankciók Oroszországot célozták meg, de Európát találták el.

Brüsszel megpróbálta kiszárítani a kincstárat.

Valójában a tagállamoknak kellene ellenőrizniük Brüsszelt, és nem Brüsszelnek a tagállamokat.

A Jóistenen kívül senkit sem ismerünk el magunk fölött.

Kitanultuk, hogyan kell boldogulni a megújított Magyarországon.

Már lobog a szélben a szélzsák.

Az év végéig egyszám-jegyűre gyaluljuk az inflációt.

A baj nem szól előre.

Itt kell lennie Európa legszigorúbb gyermekvédelmi rendszerének!

Megtapasztaltam, hogyan működik a német médiaipar. Az utolsó délután elbúcsúztam a saarbrückeni filmfesztivál sajtófőnökétől. Rendeltem egy taxit, hogy kiérjek a pályaudvarra, amikor odalépett hozzám egy csinos hölgy. A helybéli televízió munkatársa, és csak néhány percre szeretne föltartani. Mi a véleményem a látottakról?

Szabadkoztam, hogy vár a taxi, különben is külföldi kritikus vagyok. Miért nem kérdezik a német filmek szakértőit? Azért - válaszolta -, mert két évtizede őket faggatják, most pedig egy külföldi kritikus tapasztalataira kíváncsiak. Félrevonultam, hogy átgondoljam a legutóbbi napokban látottakat, majd a kamera előtt elmondtam, hogy „a” német film nem létezik. Van müncheni (Bavaria), berlini (Babelsberg), hamburgi, frankfurti, bécsi, zürichi film. De van bumfordi bajor, székelyes góbéságokra emlékeztető fríz. Van luxemburgi és tiroli, de még ausztráliai és brazíliai is. Mindegyiknek más a hangulata.

Nem túl eredeti megfigyelés, mindazonáltal a riporter szemében láttam az érdeklődést. Különösen akkor, amikor a német dialektusok közti különbségről beszéltem. Annyira eltérnek egymástól, hogy csodálkozásomnak adtam hangot: a német filmeket ugyanis szinkronizálni kell a német mozilátogatók számára. Már vettem volna a pilóta-táskát, hogy kirobogjak a vasútállomásra, amikor a csinos asszisztens a másik szobába terelt. Egy hosszúkás borítékot nyújtott át. A taxiban fölnyitottam, százötven euró lapult benne. Magyarországon még sosem kaptam pénzt rádió- vagy tévé-interjúért. Mi, kulturális újságírók legyünk megtisztelve, hogy egyáltalán megszólalhatunk a hazai nyilvánosság fórumain.

Amikor hazaértem, kiderült, hogy folyik a hűtőszekrény. Nemcsak az ennivaló romlott meg benne, hanem elromlott a szerkentyűje is. Vettem egy újat. Körülbelül annyiba került, amennyit Saarbrückenben kaptam az interjúért.

Krug Emília az adás utolsó percében elbúcsúzott a három stúdióvendégtől. Megköszönte nekik a „kommentárokat”. Pontosan fogalmazott. Az egyik vendég ugyanis közismert védőügyvéd, a másik hitoktató, a harmadik pedig politológus volt. Elvárható tőlük, hogy A nap híre című ATV-műsorban magyarázzák a híreket. Márpedig a hírmagyarázatot kommentárnak nevezik.

E sajtó-műfaj az idő tájt született, amikor már nem egy betűmérettel dolgoztak a nyomdászok, hanem kettővel. Az újabbat, a kisebbiket arra szánták, hogy a túlnyomórészt gazdasági híreket értelmezhessék az újság munkatársai. A hírmagyarázatot keretbe zárták, így hívták fel rá a figyelmet. Azóta a hírmagyarázat a szakújságírók egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formájává nőtte ki magát. Rövid, szakmai jellegű és nem túlságosan egyéni hangvételű iromány. Minél szubjektívebb az újságíró hangvétele, annál inkább közeledik a glosszához, a jegyzethez, a publicisztikához. Annál kevésbé kommentátor az újságíró.

Ezzel néhány évszázadig nem is volt különösebb gond. A hírmagyarázó kommentált, és a műsorvezető (moderátor) megköszönte neki a kommentárt. Tegnap este azonban a szegedi és a kieli kézilabdázók izgalmas mérkőzésén egy 38 éves, 247-szeres válogatott, nemrégiben visszavonult játékos, Császár Gábor ült a meccset közvetítő sportriporter (Méhes Gábor) mellett. A pályakezdő sportkommentátor azt találta mondani, hogy „Próbáltam szakkommentálni”. Itt pillanatnyi szünetet tartott, majd néhány másodperc múlva így folytatta: „telni”.

Zavara érthető. Újdonsült sportkommentátorként még nem képes eldönteni, hogy ha igésíteni akarja azt, amit mostanában egyre ügyesebben és alaposabban művel, akkor ő tulajdonképpen kommentál vagy kommentel. A bejegyzés utáni összeállításból kirajzolódik, hogy zavara korántsem egyedi. Például az egyik publicista nem dicsérni akarta Gyurcsány Ferencet, mégis felértékelte a volt miniszterelnök politikusi tevékenységét. A kommentálni kifejezéssel akaratlanul is szakmai felkészültséget feltételez róla. Maga Gyurcsány Ferenc is zavarba jött, amikor a pillanat hevében kellett eldöntenie, vajon ő most indulatos véleményeket (kommenteket) kapott-e vagy szakmailag megalapozott álláspontokat (kommentárokat).

A 2010 után kulturális államtitkárként is dolgozó költő pedig leértékelte magát, amikor úgy vélte, nincs abban a helyzetben, hogy kommentálhasson művészi életműveket. Kósa Lajos több mint három évtizede érkezett a politikába, és még mindig nem tudja, hogy mi a különbség a komment és a kommentár, a kommentelés (a zsigeri megnyilvánulás) és a kommentálás (a hírmagyarázat) között. S ami a legérdekesebb, a műsorvezetők között is akadnak, akik kommenteket várnak olyan stúdióvendégektől, akiket azért hívtak meg, mert értenek a szakmájukhoz.               

Tíz mondat a közéleti megnyilvánulásokról

Az a kommentátor közvetít jól, aki az eseményt átéli, és szavakban vissza tudja adni. (Szepesi György sportriporter, 168 Óra Online, 2008. július 29.)

Laptop fölé helyezett kézzel várja, hogy azonnal kommentálhassa a kormány legújabb baklövését. (Hont András publicista Gyurcsány Ferencről, Hírszerző.hu, 2011. március 30.)

Olimpiai aranyom még nincs. Néhány napig azt hittem, hogy van - Annus Adrián athéni győzelmét én kommentálhattam. (Faragó Richárd sportriporter a doppingról, Nemzeti Sport, 2013. július 27.)

Magamat kommentáljam? Aztán meg a kommentemet kommentáljam? (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Népszabadság, 2016. március 17.) 

Sok száz kommen…tár érkezik. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, ATV, 2016. szeptember 6.)

Hol vagyok én ahhoz, hogy kommentáljam ezeket a művészpályákat? (Szőcs Géza költő, Irodalmi Jelen, 2016/november)

Gyors kommenteket várok. (Simor András műsorvezető, ATV, 2020. október 23.)

Kíváncsi vagyok egy gyors kommentre. (Petúr András műsorvezető Pásztor István kézilabda szakkommentátorhoz, Sport 1, 2021. május 9.)

Köszönöm a kommentárokat. (Krug Emília műsorvezető, ATV, 2023. február 15.)

Próbáltam szakkomentálni… telni. (Császár Gábor kézilabda szakkommentátor, Sport 1, 2023. február 16.)