Az a benyomásom, hogy a miniszterelnökünk jobb debatter, mint beszéd-felolvasó. Bocsánat az idegen szóért, mindjárt megmagyarázom.

A latin de (el) és a szintén latin battuere (üt) szóból származó kifejezés azt jelenti, hogy a vitázó félreüti az ellenfél vágását, ha úgy tetszik, az érvét. Kis híján ez történt az országgyűlés épületében, a napirend előtti kérdések óráján. Bedő Dávid Momentum-politikus azt firtatta, vajon hogyan jött ki a legutóbbi nemzeti konzultációnál a „magyarok” 97 százalékos tiltakozása az uniós szankciók ellen, ha csak 1,4 milliónyian reagáltak a kérdésekre. Orbán Viktor így felelt a pályakezdő honatya pikírt megjegyzésére: „A fontos kérdésekben a magyar kormány hasonló szankciókat fog szervezni a jövőben is.” (YouTube.com, 2023.02.27. ) Hát bizony a kormányfői válaszból kilóg a lóláb.

Úgy rémlik, hogy a hazai nyilvánosság első számú kedvezményezettje már a szankciók elleni kampányt is szervezteti. Körülbelül úgy, ahogy két esztendeje elszólta magát az akkori nemzeti konzultációról: „Ma délután szeretném véglegesíteni a kérdéseket.” (Magyar Rádió, 2021. február 12.) Lehetséges, hogy országunk első emberének mégis van köze a tőle teljesen független konzultációban olvasható kérdésekhez? A rögtönzés kétségkívül erre utalt, a miniszterelnök mostani elszólását mégse idéztem az elmúlt hét legérdekesebb mondatait tartalmazó összeállításban.

A Lefülelt mondatok című idézetcsokor hitelességét azzal óvom három évtizede, hogy akkor sem élek a kínálkozó lehetőséggel, ha egyik-másik közéleti személyiség a rögtönzés hevében pontatlanul fogalmaz. Ahhoz ugyanis, hogy érdemben idézhessem, a szövegnek illeszkednie kell a már nem idézhető összefüggéshez. A textusnak a kontextushoz. Márpedig Orbán néhány napja úgy kezdte a parlamenti válaszát, hogy szavaiból kiderült: ő a nemzeti konzultációról beszél. Az idézetben elhangzott ’szankciók’ helyett tehát konzultációkat akart mondani.

Efféle tévedés bármelyikünkkel előfordulhat, emiatt nem érdemes senkit sem kipellengérezni. Még azt a politikust sem, akit a másik oldalon utálnak. Kár, hogy a YouTube tanúsága szerint a körülötte lévő kormánypárti képviselők szolgálatkészen nevettek a Főnök elmés riposztján, holott a rögtönzése kivételesen nem jött be. Ráadásul az őt froclizó ellenzéki képviselő se figyelt föl az elszólásra. Ahelyett, hogy pontosította volna (találatot vitt volna be neki), előzetesen megírta, hogy mit válaszolna, ha Orbán Viktor elhessegetné. Talán azért mulasztotta el a kínálkozó lehetőséget, mert egyelőre jobb felolvasó, mint debatter.          

A legutóbbi napokban Orbán Viktor brüsszögött, Polyák Gábor orbánozott, Jámbor András szikrázott, Raskó György parlamentált, Pusztai Erzsébet kamarázott, Kelemen Hunor pedig erdélyezett.

Ezt a pénzt Brüsszel vette ki a magyarok zsebéből a szankciókkal. (Orbán Viktor miniszterelnök a 4000 milliárd forintos tavalyi energiaszámláról, MTI, február 27.)

Kinn sunnyog, itthon brüsszög. (Balla Ferenc újságíró, Facebook.com, február 27.)

Erejük csekély, s azt a kicsit is inkább egymás ellen veszik igénybe. (Tamás Ervin újságíró az ellenzéki pártokról, Jelen.media.hu, február 27.)

A helyzet nem rossz, de a jó nem pont ilyen. (Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, a román kormány miniszterelnök-helyettese az erdélyi magyarokról, Magyar Rádió, február 28.)

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara exkatások tízezreinek kötelezően fizetendő tagdíjából konkrétan a kata ellen politizált. (Kohán Mátyás újságíró, Mandiner.hu, február 28.)

Pintér miniszter úr most az orvosok közé lövet. (Lukács László György orvos, Jobbik-politikus a Magyar Orvosi Kamara kivéreztetéséről, ATV, február 28.)

A tisztikar megtizedelése után lassan jöhetnek az orvosperek. (Berkó Pál újságíró, Facebook.com, március 1.)

Alpári cirkusz zajlik a Tiszteletlen Házban. (Raskó György volt MDF-politikus a parlamenti munkáról, Újnépszabadság.com, március 1.)

Bármiféle irányváltást elnéznek neki a hívei. (Polyák Gábor médiajogász Orbán Viktorról, Klubrádió, március 2.)

A politikai nézőtér tükröződik vissza a nyilvánosságban is. (Koltay András médiajogász, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke, Origo.hu, március 2.)

Az ellenzéken belül a DK jelenti a legnagyobb erőt - a Fidesz nem kis örömére. (Nagy Attila Tibor politológus, Népszava, március 2.)

Decemberben elkezdtük a Fizessenek a gazdagok! kampányt. (Jámbor András országgyűlési képviselő, a Szikra-mozgalom vezetője, Magyar Narancs, március 2.)

A szabad madarak neoliberális utódpártja. (Bán Károly újságíró a Momentumról, Magyar Hírlap Online, március 2.)

A polgári értékeket elhagyó Fidesz után maradt egy betöltetlen hely, ide próbál betalálni a Jobbik. (Ónody-Molnár Dóra újságíró, Jelen.media.hu, március 3.)

A Munkáspárt eddig legfeljebb látogatóként jutott be a parlamentbe. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, március 3.)

Mindenki a maga szintjén nyomorog. (Varga Orsolya baranyai pedagógus, Magyar Hang, március 3.)

A kormány meglengette a jogalkotás bunkósbotját. (Danó Anna újságíró a Magyar Orvosi Kamara megbüntetéséről, Népszava, március 3.)

A világban sehol nincs ilyen rendőri szemlélettel irányított orvostársadalom. (Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke, Medicalonline.hu, március 3.)

Világbotrány. (Pusztai Erzsébet orvos, volt egészségügyi államtitkár, volt MDF-politikus,  ATV, március 4.)

Férje reggel nyolckor közlegényként köszönt el tőle, ám mindjárt tíz óra, hamarosan sor kerül ellentengernagyi eskütételére. (Gábor György vallástörténész Novák Katalinról, Klubrádió, március 4.)

Van mit nem megnézni is. (Forgács Iván kritikus a Partizán-csatorna műsorválasztékáról, Népszava, március 4.)

Ha jól számoltam, a Népszava ma közölt hatvanötödször olyan politikai hirdetést, amelyet tulajdonképpen szégyellnie kellene. A tulajdonképpent nem mentségnek szánom, magyarázatként azonban akár még tudomásul vehető is, hogy akik október 17-e óta közlésre fogadják el a bombázós, az év eleje óta pedig a 97 %-os hirdetést, a megszűnéstől akarják megmenteni az immár csak egyetlen ellenzéki napilapot. Kérdés persze, hogy ezt az árat, a hatvan és hetven millió forint közti összeget érdemes-e megfizetni az életben maradásért.

A sajtószakmai tapasztalatokat imigyen foglalta össze egy ma már nyugdíjas szerkesztő: „A hirdetők nem lapot vesznek, csak helyet a lapban.” Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese 1996. augusztus 3-án véste ezt a kor falára, midőn az újsága csúcsformában volt. Nyereséget könyvelhetett el, és megengedhette magának, hogy óvatosan közölje a másik politikai oldal hirdetéseit. Inkább odafigyelt a korabeli ellenzékre,  interjúkat készített az ellenzéki politikusokkal, és beszámolt a másik oldal eseményeiről is. Azóta több mint negyedszázad telt el, a Népszabadságot az időközben hatalomba került ellenzéki párt megszüntette, és a szállóige manapság így fogalmazható át: a hirdetők lapot vesznek, ha fizetnek az üzeneteik után.

A mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy a 150 éves Népszava talán megéri a 151. születésnapját. A másikban meg az, hogy a patinás napilap hat az olvasóira, és óhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy a százezernyi törzsközönség egy része csatlakozott az unióellenesek és putyinbarátok egyre népesebb táborához. E veszélyt a Népszava munkatársai is érzékelik. Miközben lapjuk minden második napon egész újságoldalnyi terjedelemben csatlakozott a kormányzati propaganda-hadjárathoz, ők a cikkeikben legalább tucatnyiszor határolódtak el a hatalmon lévők üzeneteitől. Vajon melyik hatásosabb: a hatvanöt újságoldalnyi politikai hirdetés vagy a tucatnyi és nyúlfarknyi politikai elhatárolódás?

A Népszava mai számában érdekes reklám jelent meg. Sárga alapon kék betűk, az ukrán nemzeti színek hirdetik, hogy „Szabadság, béke és energiafüggetlenség”. Alatta pedig ez olvasható: „Európa te vagy”. Mármint a fényképen látható és kört alkotó néhány fiatal. Vajon a hetedik oldalon látható „társadalmi hirdetés” ellensúlyozza-e a tizenharmadik oldalon megjelentetett „társadalmi célú hirdetés” 97 %-os tartalmát és remélhetőleg csekélyebb hatását? Vajon az egyrészt-másrészt szemlélet illik-e egy mégiscsak ellenzéki újság profiljába? Az újdonsült gyakorlat emlékeztet egy másik szerkesztőségére.

Az úgynevezett gyermekvédelmi törvényt előkészítő kampány idején az ATV gyakran sugárzott egy-egy társadalmi, illetve társadalmi célú hirdetést. Az egyikben koros házaspár szomorkodik azon, hogy fiúk a saját neméhez vonzódik, ők persze így is szeretik és vállalják. Majd a következő blokkban feltűnt egy fiatalasszony, aki elment kislányáért az iskolába. S az alsó tagozatos gyerek arról számolt be, hogy az órára bejött egy bácsi, és elmesélte, hogy ő akár fiú is lehetne. A televízió számlájára mindkét hirdettető pénzt utalt át, csakhogy a kormányzati reklám „igazságtartalmát” (a pedofíliával törvényileg összekapcsolt homoszexualitást) a hatalmon lévők propagandagépezete ezerrel sulykolta. Kell ehhez még az ellenzéki fórumok támogatása is?   

Néhány napja a Médianapló-retróban közöltem egy húsz év előtti bejegyzést arról a sajtóbeli jogesetről, amely 2002-ben elég nagy port kavart a nyilvánosságban. A most először megjelent elemzést elküldtem az egyik főszereplőnek, a Békés Megyei Hírlap nyugalmazott főszerkesztőjének azzal, hogy ha van kedve hozzá és ideje rá, akkor kommentálja a történteket. Nem élt a lehetőséggel, telefonon azonban elmesélte, hogy a másik főszereplő (Gyula akkori polgármestere) nem nyert az önkormányzati választáson. Elköltözött a városból, és nyoma veszett.

Majd Árpási Zoltán digitális postafordultával küldött egy jegyzetet, amelynek témáját időszerűbbnek véli. E rovat immár 21 éves történetében még nem jelent meg vendégszerző. Ezt is érdemes kipróbálni. Íme, a viszonyainkat és közérzetünket jellemző történet.       

Árpási Zoltán: Urnák

Ugyanabban a kórteremben feküdt az asszony és asszonylánya. A járvány alatt fertőződtek meg, akkor kerültek kórházba, pár nap különbséggel. Az előírt protokoll szerint lélegeztető gépre kapcsolták őket, így küzdöttek az életükért heteken keresztül. Aztán egy idő után a gépek üresen kezdtek járni, először az anyáé, valamivel később a lányáé. Csaknem egyszerre haltak meg. Az ilyenkor szokásos teendők intézése az asszony másik lányára és családjára hárult, akiket elkerült a vírus.

Két temetés, az édesanya és a testvér elvesztése lelkileg is iszonyú teher, hát még anyagilag. Ahogy a középosztálybeli család tagjai számba vették a teendőket, azzal szembesültek, hogy nincs miből eltemetni a szeretteiket. A hamvasztásra még futja - állapították meg -, aztán majd meglátjuk. Amikor a hamvak megérkeztek a kegyeleti irodába, átvették az urnákat, és úgy számolták, talán fél év múlva tudnak sírhelyet vagy kolumbáriumot vásárolni, és a szertartás költségeit megfizetni. Csakhogy az ismerősök egyre-másra kérdezték, mikor lesz a temetés, egy idő után pedig a sanda tekintetekről érezték, hogy hálátlannak tartják őket. Különféle magyarázatokkal álltak elő, szégyellték volna bevallani, hogy nem futja rá.

Az eset nem egyedi. Az elmúlt években, különösen a járvány időszakában a növekvő terhek még a viszonylag konszolidált körülmények között élő családokat is „megütötték”. Miközben a döntéshozók a fertőzöttek megmentésére összpontosítottak - nagyon helyesen -, megfeledkeztek a nagyszámú áldozat hozzátartozóiról. A túlméretezett és túlárazott lélegeztetőgép-beszerzés mellett senki nem törődött azzal, hogy az elhunytakat el is kell temetni. Egyik oldalon a segítség, másikon a magukra hagyott gyászolók. Oldják meg, ahogy tudják! Ha pedig nem tudják, viseljék annak következményeit. Akár a sanda tekinteteket is.                  

Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, volt miniszterelnök, Orbánviktor.hu, 2007. október 1.)

Putyin elvtárs megérkezett a spájzba. (Horváth Zoltán újságíró, ATV, 2014. január 18.)

Lassan mondom, hogy Putyin is megértse: Ruszkik haza! (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Twitter.com, 2014. március 3.)

Putyin elnök úr vitatott, de elismert szereplője az európai politikának. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2015. február 13.)

Putyin nem Sztálin. (Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, 168 Óra, 2021. július 8.)

Putyin rakétái Ukrajnát lövik, de Orbánt is telibe találták. (Bruck András író, Facebook.com, 2022. március 1.)

Putyin nevére vette a háborút. (Makai József újságíró, kijevi haditudósító, 168 Óra, 2022. március 3.)

Ha magát ez boldoggá teszi, akkor agresszornak tartom Putyint. (Lázár János Fidesz-politikus, hvg.hu, 2022. március 27.)

Engem egyáltalán nem érdekel Vlagyimir Putyin. (Orbán Viktor miniszterelnök Berlinben, Miniszterelnök.hu, 2022. október 11.)

Orbán Putyinra tesz. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, 2023. február 10.)

E különös műfajjal kezdetben hobbiként, a rendszerváltás óta azonban már kutatóként foglalkozom. Azóta van rovatom valamelyik újságban a mögöttünk hagyott hét legérdekesebb megnyilvánulásaiból. Egy-egy összeállítás 21 mondatot tartalmaz, ez havonta 84 velős, szellemes korfestő adalékot jelent. Évente másfél ezer mondatból választom ki a heti 21-et. Ugyancsak évente átlagosan hatvanat emelek át a szállóige-gyűjteménybe. 2023 első két hónapjában tíz gyanúsítható azzal, hogy talán szállóige lesz belőle. Azt hiszem, meg kell magyarázni, hogy miért használtam a talán kifejezést. Azért, mert nem én döntöm el, hanem az utókor.

Ahhoz, hogy egy mondatból szállóige legyen, időre van szükség. El kell kopnia mögüle az alkalomnak, az eseménynek, az ügynek. Amikor az utókor embere utalás nélkül is megérti a gondolatot, és a saját korára, helyzetére nézve is időszerűnek és találónak tartja. Gyanúra ad okot, ha az idézett mondatot valaki „csak” a nevére vette. Olvasott valahol valamit, amiről eszébe jut valami. Elvesz vagy hozzáad, ezért akár társalkotónak is vélhető. Így lesz a konyhában látott faliszőttes-szövegből vagy a kocsmában hallott közmondásból a hozzáadott érték révén aforizma, maxima, azaz szállóige. Vagy nem lesz, mert hiába szellemes az a fránya mondat, az utókor nem érti az utalást.

Ahogy elnézem, az idei tízből három szállóige-gyanús gondolat a kormánypárti sajtóban jelent meg. Kettő az ellenzékiben, amely szőrmentén bírálja a hatalmat gyakorlókat. A kormányzati hirdetéseket visszafogottsággal hálálja meg, és ez nem föltétlenül kedvez a sarkos és szellemes fogalmazásnak. Öt pedig a hazai nyilvánosság független fórumain látott napvilágot. Az a benyomásom, hogy az olyan orgánumok, amelyek az olvasók, nézők, hallgatók jóvoltából próbálnak megélni, alkalmasabbak arra, hogy a helyzetünket, közérzetünket megvilágító szállóigékkel kecsegtessenek bennünket.   

Tíz mondat 2023-ból

Cenzúra, mikor valamit titkolnak, és propaganda, ha valamit sulykolnak. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, január 26.)

Nem vagyunk messze attól, hogy télen nyaraljunk, nyáron pedig túléljünk. (Papp Sándor Zsigmond publicista, Népszava, február 4.)

Mindig helyzet van. (Kiszelly Zoltán politológus, Magyar Nemzet Online, február 8.)

Az öregség jele, hogy már nem a jövődet, hanem a múltadat tervezed. (Cs. Kádár Péter hangmérnök, Facebook.com, február 13.)

A kocsma délelőtt presszó. (Bödőcs Tibor humorista, Comedy Central TV, február 17.)

A baj nem szól előre. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, 2023. február 18.)

Utólag szovjet tagköztársaság lettünk. (Spiró György író, Klubrádió, február 20.)

A polgár önmagától függ, a nincstelen mindenki mástól. (Dévényi István újságíró, Magyar Hang, február 24.)

A rendszer együtt él és hal a rendszergazdával. (Lengyel László publicista, Népszava, február 25.)

A helyzet nem rossz, de a jó nem pont ilyen. (Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, a román kormány miniszterelnök-helyettese az erdélyi magyarokról, Magyar Rádió, február 28.)

A jelmondat (szlogen) hívószavak halmaza. Többnyire jól megválasztott összessége. A magyar politikai kommunikációban bonyolultabb a helyzet. Sikertelenségre vannak ítélve azok a pártok, amelyek lemondanak az igei állítmány mozgósító hatásáról. Ha csak olyan jelmondatot képesek kiötleni, melyben fogalmak találhatóak, akkor előnyben részesítik a fogalmi gondolkodású értelmiségieket, és lemondanak az igei állítmánnyal bekapcsolható tömegek mozgósításáról.

Néhány napja erről a jelenségről közöltem egy húsz évvel ezelőtti Médianapló-bejegyzést. Nem robbant ki róla országos vita, néhányan azonban kifejtették a véleményüket. Okosakat mondtak, ráadásul ma már én is árnyaltabban látom a témát. Érdemes újra nekirugaszkodni. Már csak azért is, mert február elején kezdődött a politikai szezon, a pártok egymás után rendezték meg az évértékelőket. Az első emberek összefoglalták a pártjuk mögött hagyott esztendőt, és elmondták, hogy az idén mit terveznek.

Legutóbb a Jobbik tartott kongresszust Újpesten, egy furcsa nevű rendezvényközpontban. Az elnök, Gyöngyösi Márton olyan szónoki pultra támaszkodott, amelynek homlokzatán ezt olvashattuk: „Európa a biztonságunk!” Általában kijelentő mondat végére nem teszünk felkiáltójelet, kivétel azonban, ha felhevült állapotban vagyunk, vagy nyomatékosítani akarunk valamit. Tartalmilag nincs is bajom a jelmondattal, bár igei állítmány nincs benne. Talán nem is kell, elvégre az összejövetelt zárt körben tartották, mintegy 300 meghívottal. Aligha kell őket noszogatni, hogy azonosuljanak az újjászervezett párt programjával. Ha majd a vezetői járják az országot, bizonyára sort kerítenek arra is, hogy olyan állítmány írjanak az eléjük helyezett szószék homlokzatára, amely tömegeket mozgósít.

Egy másik párt, a Demokratikus Koalíció már el is indult az országjárásra. Pécsett szervezett egy kampánygyűlést. Az árnyékkormány miniszterelnöke, Dobrev Klára mögött hatalmas betűkkel ez a mondat tűnt fel: „A NATO-tagság megvédése”. Szerencsésebb lett volna a ’Védjük meg a NATO-tagságunkat!’ jelmondat. Van benne igei állítmány, és a mondat felszólító, következésképpen a végén indokolt a felkiáltójel. Feltételezhető persze, hogy az 1200 résztvevő mindegyike fogalmi gondolkodású, és őket már nem is kell mozgósítani. De akkor mihez kezdjünk a pártelnök Gyurcsány Ferenc néhány nappal korábbi évértékelőjével Budapesten? A pult homlokzatán ezt olvashattuk: „Elhozzuk a reményt!” A kijelentő mondat végére nem tettem volna ki a felkiáltó jelet, de talán a szónok felhevült állapotban volt. Mindenesetre a DK két népes rendezvényén a jelmondatok közti ellentmondás nyilvánvaló.

Most már csak vázlatosan a többi ellenzéki párt kongresszusáról, munkaértekezletéről, szezonindító összejöveteléről. Az MSZP társelnökei, Komjáthi Imre és Kunhalmi Ágnes előtt, ama bizonyos homlokzaton ezt olvashattuk: „Fordulat Magyarországnak!” (Vajon mit jelenthet?) A Mi Hazánk elnöke, Toroczkai László előtt ez látszott: „Magyarország a magyaroké!” Donáth Anna Momentum-politikus előtt ezt emészthettük: „Vezessük új útra Magyarországot!” A jelek, sőt a jelmondatok is arra utalnak, hogy az ellenzéki pártok közül leginkább a Momentum akar mozgósítani. A DK pedig még nem döntötte el, hogy akar vagy nem akar.                 

Olvasni élmény volt, akkor is, ha néha nehéz. (Makai József újságíró, Népszava, 2023. január 31.)

A kortárs magyar közgondolkodás rocksztárjától búcsúzunk. (Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester, Facebook.com, 2023. január 31.)

Mintha szerzőként az idő múltával fiatalodott volna. (Parászka Boróka publicista, Mozgó Világ, 2023/2.)

Író volt mindvégig. (Markó Béla költő, Mozgó Világ, 2023/2.)

TGM-et sokan kísérték végső útjára. Olyanok is, akik talán viszolyogtak az ott elhangzott Munkás gyászindulótól. (Kabai Domokos Lajos újságíró, Bekiáltás.blog, 2023. február 1.)

Kevés embert érzett - joggal - a maga színvonalán. (Radnóti Sándor filozófus, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Egyike vagyok az olvasóknak és a küszködve értőknek. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Bárkivel szót értett. (Selyem Zsuzsa író, Transtelex.ro, 2023. február 2.)

Vajon TGM halálával sírba szállt-e az ellenállás életformája? (Kardos András filozófus, Facebook.com, 2023. február 3.)

Gazsival az ellenállás fontos alakja szállt sírba, de nem az ellenállás lehetősége. (Vajda Mihály filozófus, Magyar Narancs, 2023. február 23.)

 A legutóbbi napokban Orbán Viktor boldogult, G. Fodor Gábor, Haraszti Miklós, Lattmann Tamás és Lengyel László orbánozott, Dobrev Klára pedig térképezett.

Vétóival, oroszbarátságával Orbán Viktor nem a legnépszerűbb figura ma Európában. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász, Mozgó Világ, 2023/2.)

Kitanultuk, hogyan kell boldogulni a megújított Magyarországon. (Orbán Viktor miniszterelnök évértékelőjéből, Miniszterelnök.hu, február 18.)

Énértékelő. (Szűcs Róbert Gábor volt diplomata, Facebook.com, február 19.)

Az európai béketábor egyetlen megmaradt képviselője. (G. Fodor Gábor politológus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója Orbán Viktorról, Origo.hu, február 20.)

Az ellenzék a kormányzat politikájára veszélytelen. (Török Gábor politológus, InfoRádió, február 20.)

Nem a történelemben erős, hanem a szarvasbőgésben. (Gábor György vallástörténész Semjén Zsoltról, Klubrádió, február 21.)

Formai szempontból mindkettő tisztes munka. (Kovács Ákos énekes az Elk.rtuk és a Blokád című filmről, Origo.hu, február 22.)

Ne csak a térképen tartozzunk Európába! (Dobrev Klára DK-politikus, árnyékkormány-miniszterelnök, ATV, február 22.)

Felkapaszkodott senkik lopják ki a szemünket. (Sermer Ádám liberális politikus, ATV, február 23.)

Milyen kiválasztódás eredménye, hogy az ellenzék tele van gyakorló elmebetegekkel? (Bencsik Gábor újságíró Jakab Péter Völner-bilincselő akciójáról, Facebook.com, február 23.)

Amíg nem válaszolnak, hogy milyen nézeteket vallanak, nem nyilatkozom. (Németh Sándor, a háromszéki Vitézi Rend törzskapitánya, Transtelex.ro, február 23.)

Oroszországot ezen a módon épp úgy nem lehet megmenteni, ahogy a Szovjetuniót sem lehetett. (Szilágyi Ákos esztéta, Magyar Narancs, február 23.)

Oroszország megtámadta Ukrajnát. (Simicskó István KDNP-politikus, volt honvédelmi miniszter, Magyar Hírlap Online, február 24.)

Az orosz hadsereg mítosza szertefoszlott. (Jászberényi Sándor haditudósító, ATV, február 24.)

Orbán az orosz ultimátumok önkéntes postása. (Haraszti Miklós médiapolitikus, 444.hu, február 24.)

A polgár önmagától függ, a nincstelen mindenki mástól. (Dévényi István publicista, Magyar Hang, február 24.)

Soha ekkora szükség nem volt épkézláb ellenzékre. (Lakner Zoltán szociológus, Jelen, február 24.)

Az ellenzék saját magával versenyez, és ebben el is fárad. (Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő, ATV, február 25.)

Ebből vasfüggöny lesz. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, február 25.)

A rendszer együtt él és hal a rendszergazdával. (Lengyel László publicista, Népszava, február 25.)

Utólag szovjet tagköztársaság lettünk. (Spiró György író, Klubrádió, február 26.)

Látszólag helyi jelentőségű cikk a Békés Megyei Napló tegnapi számában. A bírósági tudósítás szerint Árpási Zoltán, a Békés Megyei Hírlap nevű konkurens napilap főszerkesztője másodfokon is veszített a gyulai polgármesterrel szemben.

A történet röviden az, hogy a főszerkesztő Gyulán lakik, és szombati jegyzeteiből az derül ki számomra, hogy nem rajong a város első polgáráért. Aki érdekes fickó lehet, mert nemrégiben kizárta soraiból a Fidesz. Például 2000 legelején árokba csúszott az önkormányzati autóval. Állítólag nyúl szaladt át előtte az úton, és miközben fékezett, a jégbordán szánkázni kezdett a kocsi. Az ügy hónapokra elaludt, mígnem érkezett egy levél mindkét csabai napilap szerkesztőségébe.

Az olvasható benne, hogy a polgármester alkohollal köszöntötte hivatalában az új esztendőt, ráadásul nem is egyedül autókázott. S amikor az árokban kötött ki, csinos utasa fújt helyette a szondába. Egy másik változat szerint is volt utasa, de a polgármester rádiótelefonon kihívta az egyik lekötelezettjét, aki gyorsan magával vitte a kellemetlenné vált mitfárert. A lekötelezett vállalkozó, megint csak állítólag, később milliós megrendeléseket kapott a várostól.

Emlékszem, hogy jegyzetében a főszerkesztő hivatkozott a levélre, és kérdéseket tett föl. Igaz-e, hogy a polgármester nem volt egyedül a kocsiban? Igaz-e, hogy más fújt a szondába? Igaz-e, hogy az ismerős vállalkozó megrendeléseket kapott a várostól? Sajtószakmai szempontból érdekes az ítélet indoklása: „A bíróság a főszerkesztő jegyzetének második felét találta jogsértőnek, és kimondta, hogy híreszteléssel is megvalósítható a nagy nyilvánosság előtti rágalmazás vétsége.”

Úgy rémlik, három évtizede abban a hiszemben űzöm az újságírást, hogy ha nem tudok valamit bizonyítani, akkor inkább ne állítsak, hanem kérdezzek. A közérdek ugyanis megkívánja, hogy a nyilvánosan föltett kérdésekre nyilvánosan illik válaszolni. Lehet kínos, esetleg igazságtalan a kérdés, de ha foglalkoztatja a helybéli közvéleményt, akkor a közszereplőnek válaszolnia kell rá. Ha szükségesnek érzi, akár cáfolhatja is. S íme, az újságíró még csak nem is kérdezhet, mert a rágalmazás tényálladékát valósítja meg, hogy stílszerű legyek.

A 75 ezer forintra ítélt alperes becsületére válik, hogy a saját újságja, a Békés Megyei Hírlap is beszámolt a tárgyalásról. A Jogerősen elmarasztalták lapunk főszerkesztőjét című tudósítás szerzője még terjedelmesebben is foglalkozik az üggyel, mint az ellenlábas napilap. A bíróság szerint ama bizonyos jegyzet második része „A névtelen levélen alapult, az abban felmerülő állításokat híresztelte. Híresztelni kérdésként, feltételes módban is lehet. A mostani valóságbizonyítás szerint megállapítható volt: nem igaz, hogy a polgármester ittasan vezetett, hogy más fújta meg a szondát. Megvalósult a rágalmazás.”

A bíróság szerint a jegyzet első fele viszont „a szabad véleménynyilvánítás körébe esett”. Akkor kezdődött tehát a baj, amikor Árpási Zoltán hivatkozott arra a fránya levélre. Csakhogy épp azért hivatkozott rá, mert amikor újólag szóba került az ügy, a polgármester sebtében összehívott egy sajtótájékoztatót. Saját szája íze szerint magyarázta a bizonyítványát, az újságírók kérdéseire azonban nem volt hajlandó válaszolni. A főszerkesztő tehát kénytelen volt az újságban föltenni azokat a kérdéseket, amelyeket nem fogalmazhatott meg a polgármester jelenlétében.

Ha a levélíró nem mondott igazat, akkor a sajtótájékoztatón, szűk körben meg lehetett volna győzni az újságírókat arról, hogy rágalmazott. De ha a közszereplő polgármester elzárkózott a válaszadástól, akkor miért csodálkozik, ha az egyik újságíró szélesebb körben, a megyei napilap hasábjain tért vissza a levélíró állításaira? Mi van tehát akkor, ha a közszereplő úgy fordul a nyilvánossághoz, hogy elzárkózik a nyilvánosságtól? Vajon a gyulai polgármester kitől örökölhette azt a gyakorlatot, hogy otthon elhatározom: mit mondok majd az újságíróknak, aztán megtiltom nekik, hogy bármit is kérdezzenek?

Nem kéne visszavenni a Fideszbe?