Néhány napja a Médianapló-retróban közöltem egy húsz év előtti bejegyzést arról a sajtóbeli jogesetről, amely 2002-ben elég nagy port kavart a nyilvánosságban. A most először megjelent elemzést elküldtem az egyik főszereplőnek, a Békés Megyei Hírlap nyugalmazott főszerkesztőjének azzal, hogy ha van kedve hozzá és ideje rá, akkor kommentálja a történteket. Nem élt a lehetőséggel, telefonon azonban elmesélte, hogy a másik főszereplő (Gyula akkori polgármestere) nem nyert az önkormányzati választáson. Elköltözött a városból, és nyoma veszett.

Majd Árpási Zoltán digitális postafordultával küldött egy jegyzetet, amelynek témáját időszerűbbnek véli. E rovat immár 21 éves történetében még nem jelent meg vendégszerző. Ezt is érdemes kipróbálni. Íme, a viszonyainkat és közérzetünket jellemző történet.       

Árpási Zoltán: Urnák

Ugyanabban a kórteremben feküdt az asszony és asszonylánya. A járvány alatt fertőződtek meg, akkor kerültek kórházba, pár nap különbséggel. Az előírt protokoll szerint lélegeztető gépre kapcsolták őket, így küzdöttek az életükért heteken keresztül. Aztán egy idő után a gépek üresen kezdtek járni, először az anyáé, valamivel később a lányáé. Csaknem egyszerre haltak meg. Az ilyenkor szokásos teendők intézése az asszony másik lányára és családjára hárult, akiket elkerült a vírus.

Két temetés, az édesanya és a testvér elvesztése lelkileg is iszonyú teher, hát még anyagilag. Ahogy a középosztálybeli család tagjai számba vették a teendőket, azzal szembesültek, hogy nincs miből eltemetni a szeretteiket. A hamvasztásra még futja - állapították meg -, aztán majd meglátjuk. Amikor a hamvak megérkeztek a kegyeleti irodába, átvették az urnákat, és úgy számolták, talán fél év múlva tudnak sírhelyet vagy kolumbáriumot vásárolni, és a szertartás költségeit megfizetni. Csakhogy az ismerősök egyre-másra kérdezték, mikor lesz a temetés, egy idő után pedig a sanda tekintetekről érezték, hogy hálátlannak tartják őket. Különféle magyarázatokkal álltak elő, szégyellték volna bevallani, hogy nem futja rá.

Az eset nem egyedi. Az elmúlt években, különösen a járvány időszakában a növekvő terhek még a viszonylag konszolidált körülmények között élő családokat is „megütötték”. Miközben a döntéshozók a fertőzöttek megmentésére összpontosítottak - nagyon helyesen -, megfeledkeztek a nagyszámú áldozat hozzátartozóiról. A túlméretezett és túlárazott lélegeztetőgép-beszerzés mellett senki nem törődött azzal, hogy az elhunytakat el is kell temetni. Egyik oldalon a segítség, másikon a magukra hagyott gyászolók. Oldják meg, ahogy tudják! Ha pedig nem tudják, viseljék annak következményeit. Akár a sanda tekinteteket is.