Megtapasztaltam, hogyan működik a német médiaipar. Az utolsó délután elbúcsúztam a saarbrückeni filmfesztivál sajtófőnökétől. Rendeltem egy taxit, hogy kiérjek a pályaudvarra, amikor odalépett hozzám egy csinos hölgy. A helybéli televízió munkatársa, és csak néhány percre szeretne föltartani. Mi a véleményem a látottakról?

Szabadkoztam, hogy vár a taxi, különben is külföldi kritikus vagyok. Miért nem kérdezik a német filmek szakértőit? Azért - válaszolta -, mert két évtizede őket faggatják, most pedig egy külföldi kritikus tapasztalataira kíváncsiak. Félrevonultam, hogy átgondoljam a legutóbbi napokban látottakat, majd a kamera előtt elmondtam, hogy „a” német film nem létezik. Van müncheni (Bavaria), berlini (Babelsberg), hamburgi, frankfurti, bécsi, zürichi film. De van bumfordi bajor, székelyes góbéságokra emlékeztető fríz. Van luxemburgi és tiroli, de még ausztráliai és brazíliai is. Mindegyiknek más a hangulata.

Nem túl eredeti megfigyelés, mindazonáltal a riporter szemében láttam az érdeklődést. Különösen akkor, amikor a német dialektusok közti különbségről beszéltem. Annyira eltérnek egymástól, hogy csodálkozásomnak adtam hangot: a német filmeket ugyanis szinkronizálni kell a német mozilátogatók számára. Már vettem volna a pilóta-táskát, hogy kirobogjak a vasútállomásra, amikor a csinos asszisztens a másik szobába terelt. Egy hosszúkás borítékot nyújtott át. A taxiban fölnyitottam, százötven euró lapult benne. Magyarországon még sosem kaptam pénzt rádió- vagy tévé-interjúért. Mi, kulturális újságírók legyünk megtisztelve, hogy egyáltalán megszólalhatunk a hazai nyilvánosság fórumain.

Amikor hazaértem, kiderült, hogy folyik a hűtőszekrény. Nemcsak az ennivaló romlott meg benne, hanem elromlott a szerkentyűje is. Vettem egy újat. Körülbelül annyiba került, amennyit Saarbrückenben kaptam az interjúért.