Tegnap este, az egyik tévés vitaműsorban arról beszélgettek a vendégek, vajon holnap, vagyis ma mi osztja meg a családi összejövetelek résztvevőit. Argentin vagy francia focisták? Két versenyautó-istálló vetélkedése? Esetleg az, hogy marcipános vagy banántöltetű szaloncukor kerüljön-e a karácsonyfára? A harmadik téma napra pontosan hetvenéves történetet hozott fel az emlékezet mélyéről. A textust azonban el kéne helyezni a kontextusban, a családi eseményt a Rákosi-korszakban.

A szaloncukornak mintegy kétszáz éves múltja van nálunk, ez is osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk. A német Salonzuckerből lett szalonczukedli, amiben a szalon az arisztokrácia városi palotáit és vidéki udvarházait jelenti. A polgárság kávéházaiban a főúr legföljebb egy-egy szemet helyezett el a törzsasztalokon. A két világháború közt egy újságíró hetvenféle szaloncukrot számolt össze. Azért lett belőle hungarikum, mert a Trianon után elszakított területeket többnyire olyan országok kapták, ahol államvallási okból háttérbe szorult a karácsonyfa intézménye. Ipari szaloncukor híján a magyarok házi főzésre fanyalodtak. A Hét című bukaresti újság „sok olvasó kérésére” 1993. december 10-én közölte a receptet. E mondatot találtam benne: „Ha a kristálycukorba két evőkanál nagyon erősre főzött kávét keverünk, akkor kávé ízű szaloncukor lesz.”

Történetem 1952-ben játszódik. Apám megunta a kőkemény, ízesített, égetett gezemicéből készített szaloncukrot. Szerzett valahonnan egy kilónyi zseléset, amely ritkaságnak számított. Mint annyi kisgyerek, én is fölfedeztem a ruhásszekrény alján, és naponta csak egy szemet ettem meg. S mert a háború előtti kínálatból ismert színes papír helyett arany vagy ezüst színű aluminium fóliába csomagolták, a merev lemezkét úgy lehetett formálni, mintha volna benne szaloncukor. A karácsonyfa-díszítés napján a szüleim elküldtek moziba. Ilyenkor 1 forint 20 fillérért a Bátor emberek című szovjet filmet lehetett megnézni. Végigizgultam a náci kém garázdálkodását a kaukázusi méntelepen, miközben otthon azon tanakodtak, mivel büntessenek meg.

Azóta nemcsak hetven év telt el, hanem már a zselés szaloncukor is kiment a divatból. A rendszerváltás után idetelepült külföldi vállalkozók mindössze alkoholos, almás, banános, citromos, epres, fogyókúrás, gesztenyés, joghurtos, konyakmeggyes, kókuszos, mandulás, marcipános, mazsolás, mákos, mézeskalácsos, mogyorós, narancsos, pálinkás, pisztáciás, rum-puncsos, tejcsokoládés, töpörtyű-tokajis, túrós és vajkaramellás karácsonyfa-díszítményt állítanak elő.    

Tíz mondat a szaloncukorról

Szaloncukrot hiába keres a vevő. (Pécsi László, a budapesti Csemege Meinl 1-es áruház igazgatója, Kurír, 1992. december 23.)

Anyánk lassú tűzre tette az edényt, s addig kavargatta, amíg a melasz be nem sűrűsödött, s miután kihűlt, lehetett formálni a cukorkákat. (Hatvani Dániel író, Magyar Fórum, 1992. december 24.)

Volt államfői köszöntő az újév első pillanataiban - és nem volt szaloncukor. (Alexa Károly főszerkesztő, Heti Magyarország, 1993. január 8.) 

Látszott, hogy a szaloncukor nem penészes, és csak nyáron jár le a szavatossága. (Kollár Miklós zsámbéki vállalkozó a szeméttelepen lerakott 20 tonnányi édességről, Új Demokrata, 1995. február 9.)

A tavalyi túltermelésnek az lett a vége, hogy karácsony előtt már 40 százalékos kedvezménnyel meg lehetett vásárolni a szaloncukrot. (Zentai László, a Magyar Édesség Szövetség alelnöke, Népszava, 1995. december 1.)

A mai napon a hajléktalanok narancsot és szaloncukrot vihettek haza - lelkesedik be a karácsonyira csinosított képernyőn a tévébemondó. (Zalán Tibor költő, Kritika, 2001/2.)

Hungarikumként is jellemezhető a karácsonyi nyalánkság. (Batka Zoltán újságíró, Népszabadság, 2007. november 23.)

Az idős vevők megbíznak a régi ízekben. A gyermekkorukra emlékeztetik őket. (Baranyai István zalaegerszegi kiskereskedő, Zalai Hírlap, 2009. december 23.)

A szaloncukor voltaképpen metafora. Az ember a csomagolás, a test a csokoládé, a szív a töltelék. (Szív Ernő-Darvasi László író, Délmagyarország, 2010. december 27.)

A szaloncukor sajátos magyar karácsonyi díszítő eszköz, az emberek nem elsősorban az élelmiszert látják benne. (Németh Erzsébet szociálpszichológus, Magyar Nemzet, 2012. december 13.)

Kitűnő látleletet ad, de csak látleletet. (Berkes Erzsébet kritikus, Filmvilág, 1980/8.)

A Makra Kertész Ákos talán máig a legjobb regénye, több kiadásban megjelent, és én nem bánnám, ha akár minden évben megjelenne. (Bikácsy Gergely kritikus, Magyar.film.hu, 2000. november 7.)

Már rég Kossuth-díjat adtam volna neki. Tán azért nem kapott, mert örökké kellemetlenkedik. (Bodor Pál író, Klubháló.hu, 2006. november 21.)

Nagy színészt vesztett, s hatalmas írót nyert vele a világ, nem véletlenül fogyott milliós példányban a Makra. (Onagy Zoltán író, Népszabadság Online, 2009. június 17.)

Ákosnál baloldalibb írót nemigen ismerek. (Föld S. Péter újságíró, Klubháló.hu, 2009. november 22.)

Sordíjas. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, 2011. október 4.)

Kertész Ákos szabálytalan ember, sosem fért el a szabályozott Magyarország keretei között. (Zöldi László újságíró, Blog.hu, 2012. július 18.)

Bátorrá emigrálta magát. (Ambrózy Áron publicista, PestiSrácok.hu, 2020. május 23.)

Elment. Még messzebbre. (Arató András médiavállalkozó, Facebook.com, 2022. december 22.)..

Magyarnak túl zsidó, zsidónak túl magyar volt. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2022. december 22.)

A jelek arra utalnak, hogy Zalatnay Sarolta elhatározta, jövő tavasszal ő is Kossuth-díjas lesz. Ha már a nemzedéktársai, Koncz Zsuzsa és Kovács Kati megkapták, akkor neki is jár. Azt nem rovom föl, hogy lépten-nyomon szóba hozza, azt azonban rossz néven veszem, hogy a kormánypárti sajtó előkészíti a terepet a kitüntetéshez. Például a Mandiner munkatársa azt kérdezte tőle, miként vélekedik Orbán Viktorról. A táncdal-énekesnő ezt válaszolta: „Komálom.”

Nem mentségül, csupán magyarázatul: hajdan együtt élt Komár Lászlóval, a magyar rock and roll koronázatlan királyával. Ha pedig most, hetvenen túl egykori élettársa nevére utalva fejezi ki rokonszenvét az ország első embere iránt, akkor az egyetlen szóra lecsupaszított mondat óhatatlanul felhívja magára a figyelmet. E szellemi műveletet nehéz elképzelni az interjúalanyról, alighanem kellett hozzá az újságíró segítsége is. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a komálomot ő javasolta. Szakmailag ezt nevezzük blikkfangnak. A német der Blickfang szó szerint azt jelenti, hogy a pillantás megragadása. Átvitt értelemben pedig, hogy feltűnő, szembeötlő.

Interjút készítő újságíróként gyakran javasoltam blikkfangos mondatot a többnyire tudós beszélgetőpartnereknek, akik árnyaltan igyekeztek megvilágítani az összefüggéseket. Több egyetértéssel szembesültem, mint elutasítással. A politikusok a másik táborba tartoztak, holott a mondanivalójukat kevésbé kiforrottnak - alkalmibbnak - éreztem, mint a tudósokéit. Ha a téma iránt érdeklődő idáig jut az olvasásban, javaslom, tekintse át a bejegyzés utáni összeállítást. 2013-ban egy kitűnő történész még szinte bocsánatot kért, mert a kilencvenes években Horn Gyula rövid, velős mondatokkal hódította meg a lakossági fórumok népét.

Azóta a blikkfangos tőmondatok iránti igény kötelezővé vált a hazai közéletben. Aki nem képes tömör, szellemes tételmondatba foglalni az álláspontját, előbb-utóbb kihullik a politikából. Például Orbán Viktor nem véletlenül beszélt 2010-ben ama bizonyos sör alátétről, amelyre fölfér majd az adóbevallásunk. (Elképzelését nem sikerült megvalósítani.) Lendvai Ildikó figyelmeztetése is témánkba vág. Szerinte jó, ha a tételmondat elfér egy gyufacímkén. De csak akkor hat igazán, ha előtte szakpolitikusok és kommunikációs szakemberek néhány száz oldalt (választási programot) írnak róla.

Az alábbi idézetcsokor utolsó mondatát úgy gondolom tovább, hogy a digitális korban már „mindenki megpróbálja egyetlen mondatba sűríteni az üzenetét”, ez azonban nem mindenkinek sikerül.       

Tíz mondat a blikkfangos mondatokról

Elképzelem a nyelvzsonglőrökből verbuvált ellenzéki válságstábot, vajon miféle blikkfangos egyszavakból álljon a választási reklámszöveg. (Mátyás Győző publicista, 168 Óra, 1993. május 4.)

Ha a politikusok nem találnak ki egy blikkfangos mondatot, akkor a televíziók, rádiók, napilapok nem idéznek tőlük. (Árpási Zoltán újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2004. február 21.)

A fórumokon blikkfangos válaszokat kell adni a kérdésekre. (Giró-Szász András politológus, 168 Óra, 2005. szeptember 8.)

Orbán Viktor a dolgok leegyszerűsítésére való hallatlan képességével és az érthető tőmondatok világosságával sokak számára tette átélhetővé a politikáját. (Tölgyessy Péter alkotmányjogász, Magyar Nemzet, 2006. április 29.)

Nyerni a gyufacímkére is elférő mondanivalóval lehet. De ahhoz, hogy összeálljon az öt rövid, markáns mondat, előtte olykor több száz oldalnak kell megszületnie. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Népszava, 2009. augusztus 15.)

Az óriásplakátra csak egyetlen mondatot lehet kiírni. (Somogyi Zoltán szociológus, ATV, 2013. február 6.)

Megmaradt Horn Gyula szikár stílusa. A mondatai rövidek voltak, a maguk logikája szerint követték egymást. Viszont mindig volt mondanivalója. (Ormos Mária történész, Népszabadság, 2013. július 8.)

Megtanultak a politikusok nyolcszavas mondatokban beszélni. (Pokorni Zoltán Fidesz-politikus, Mandiner.hu, 2015. május 6.)

A plakát olyan műfaj, ami nem szószátyárkodva, hanem tőmondatokban beszél. (Árendás József plakáttervező, Magyar Hírlap, 2016. november 19.)

Mindenki megpróbálja egyetlen mondatba sűríteni az üzenetét. (Polyák Gábor médiakutató, HírKlikk.hu, 2022. december 21.)

Halálhíre azért nem rendített meg, mert túl volt a kilencvenen. Ő az a magyar állampolgár, aki a XXI. század második évtizedében politikai menedékjogot kapott Kanadában. 2012 tavaszán abban bizakodott, hogy egyszer hazatérhet. Nem részletezte, vajon végleg vagy látogatóba, de a kívánsága nem teljesült. A Médianapló négy korabeli bejegyzésével búcsúzom és tíz mondatot is idézek tőle. Béke soraira.

2011. szeptember 3.

Kedveli-e Kertész Ákos Gyurcsányt?

Ma hágott tetőfokra a botrány. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap is vezércikkben közösíti ki a magyar nemzetből és irodalomból. Az Amerikai Népszavában augusztus 29-én megjelent cikkre utalnak, amelyet olvastam ugyan, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

Ákos Ady Endre és József Attila nyomdokain haladva ír egy bekezdésnyit a magyar nép alattvalói beidegződéséről. Azt a kifejezést használta, hogy "a magyar genetikusan alattvaló”. Kizárólag ezt idézik a kormánypárti médiában, követelvén, hogy az efféle hazaárulótól vonják vissza az állami kitüntetéseket. A cikkírók nem akarják észrevenni, hogy Kertész Ákos nem a magyar népet átkozta, hanem a szocialista politikusokat marasztalta el. Egész gondolatmenetét arra építi, hogy a szocialista vezetők elárulták az embereket, megszorító politikájukkal megágyaztak a Fidesz-kétharmadnak.

Tulajdonképpen nem is foglalkoznék az üggyel, amit inkább csak ürügynek tartok: amíg nem indul be a politikai szezon, nem árt egy kis hajcihőt csapni a baloldal körül. A pártos politikai kommunikációnak már csak olyan a természete, hogy a kevésbé olvasott, tengerentúli portál cikkéből kiválaszt egyetlen mozzanatot, és azt feltupírozza. Számíthat arra, hogy kevesen néznek utána az író teljes okfejtésének. Van azonban egy mozzanat, amely tűnődésre késztet.

Az Echo TV bájos bemondónője tegnap este azt olvasta föl, hogy Kertész Ákos „Gyurcsány Ferenc lelkes híve”. Ma pedig, a Magyar Hírlapban ezt fejtette ki Hankiss Ágnes: „Az a kör, amely az elmúlt években Gyurcsány Ferenc szűk körének volt tekinthető, húsz éve folytat rágalomhadjáratot.” Kertész Ákost Gyurcsány belső körébe sorolták. Pedig ha ismernék a publicisztikáját, tudhatnák, hogy a szocialista politikusok közül leginkább Gyurcsány Ferencet kárhoztatja.

Ezt írta róla a Népszavában: „Gyurcsány politikai kalandorkodása, vezéri ambíciója a legkárosabb jelenség a baloldalon.” Meg ezt: „Nem szocialista, de egykor úgy döntött, a Szocialista Párt alkalmas arra, hogy politikai karriert csináljon.” És ezt: „A pártra úgy tekintett, mint vállalatra, ami politikát gyárt és ad el a fogyasztónak.” És ezt is: „Megint le akarja nyúlni az MSZP-t, s ezzel könnyen a padlóra küldheti másodszor is.” Aki ezek után azt állítja Kertész Ákosról, hogy Gyurcsány-hívő, az egyéb gazságokra is képes.

2011. szeptember 6.

Hol él Kertész Ákos?

Olvasom a Népszabadságban Révész Sándor figyelemre méltó cikkét a Kertész Ákos körüli purparléról. Fölfedeztem benne érveket, amelyek elgondolkoztatnak. Például azt, hogy pontosan fogalmazott-e az Amerikai Népszavában. Az elemzés értelmes eszmecsere képzetét kelthetné, ha szerzője nemcsak a részre figyelne, hanem az egészre is.

Csakhogy arra a bekezdésre összpontosít, amelyet a jobboldali médiában nyakra-főre idéznek: az író-publicista genetikus okkal magyarázza, hogy a magyarság hajlamos az alattvalóságra. Amit Ákos genetikusnak vél, az nem más, mint az, hogy magyar nép legutóbbi ezer éve az alkalmazkodás jegyében telt el. A túlélésre kellett berendezkednie, és jobban járt, ha illeszkedett az éppen fennálló rendszerhez, mintha szembe fordult volna vele. Amikor ugyanis fellázadt, véres megtorlásban lett része. A jobboldali publicisták indítékát értem. Azért lovagolnak a „genetikus” jelzőn, mert kimutathatják belőle a magyargyűlöletet és a zsidó felsőbbrendűséget.

Nem értem viszont a baloldali publicistákat. Tudniuk kéne, hogy az Amerikai Népszava nem a legismertebb portál Magyarországon, ezért kötelességük volna közreadni, hogy az eredeti cikk nem a magyar népről szól, hanem a magyar baloldali politikusokról. Révész Sándor és a Népszabadság mentségére szóljon, hogy legalább foglalkoztak a kormánypárti sajtóban tudatosan félreértett cikkel. A Népszava viszont kerüli az állásfoglalást. Gyanítom, hogy azért tartózkodó, mert Ákos nemcsak az Orbán-rendszerhez alkalmazkodó baloldali politikusokat marasztalja el, hanem a velük együtt rezgő orgánumokat is.

Mellesleg tegnap este, a közszolgálati tévé híradójában a műsorvezető Alföldi Zoltán kitért „a magyar nemzet sorsát befolyásoló ügyre”. Azt olvasta föl a súgógépről, hogy „az Amerikában élő Kertész Ákos”. A szöveget nyilván írta neki egy funkcionális analfabéta, aki Ákost összetévesztette Bartus Lászlóval, az Amerikai Népszava New York-i főszerkesztőjével. Esetleg Kertész Imrével, aki nem él ugyan Amerikában, hanem csak itt, a közelben, Berlinben, de ő is Kertész, ő is zsidó, és néha szintén jellemzi a magyar néplelket.

A műsorvezető bakija már nem jobboldali csúsztatás, hanem két felkészületlen hírújságíró halmozott butasága. Remélem, szereztek egy mulatságos percet a Zuglóban élő Kertész Ákosnak.

2012. március 5.

Miért emigrált Kertész Ákos?

Kedves tanítványom, Hadas Bianka megszólított a Facebookon: fejtsem ki az álláspontomat Kertész Ákos emigrálásáról. Megszoktam, hogy volt kommunikáció szakosok figyelik a megnyilvánulásaimat, ráadásul Ákos Kanadába kivándorlása szíven is ütött. Jó író, publicisztikában is erős a megjelenítő ereje, kevésbé átütő erejű azonban az elemző készsége. Ám e kritikai megjegyzéstől függetlenül nem volt kétséges számomra az (el)üldözését kiváltó publicisztika szándéka.

Az Amerikai Népszavában megjelent okfejtés a magyarországi baloldal hatalomból kiszorult képviselői ellen íródott. A rosszul kormányzó és korrupcióba keveredett politikusok ellen, akik a nép nyakára hozták a Fideszt. A szerző tragikai vétsége, hogy „genetikusan alattvalónak” nevezte a magyarságot, amely nem föltétlenül a génjeiben hordozza az alattvalóságra való hajlamot. Inkább évszázadokon át szocializálódott rá. A tavaly nyári publicisztika arányai világosak lehettek minden olvasni képes ember számára. Amikor tehát az inkriminált kifejezést fölkapták a kormánypárti médiában, nem ingott meg az íróról alkotott értékítéletem.

Ha összehívnánk azokat, akik névvel vagy névtelenül elküldték a pokolba (esetleg csupán Izraelbe), és arra kérnénk őket, hogy mondják el valamelyik József Attila-verset, akkor kiderülne, hogy néhány százan együttvéve is kevesebbet tudnak, mint Ákos egyedül. Aki pedig ennyire benne él a magyar kultúrában, mint ő, az nem lehet hazaáruló. A jobboldali eszmefuttatások „csak” annyiban járultak hozzá Kertész Ákos kivándorlásához, amennyire fölheccelték azokat, akik az utcán, az uszodában vagy a boltban inzultálták őt. Máshol keresem az emigrálás igazi okát: a baloldal elhatárolódásában.

Az erkölcsi deficittel küszködő politikusok és újságírók előszeretettel magyarázgatták Kertész Ákos mellékesen odavetett megjegyzését. Amíg ugyanis a nyilvánosság a „genetikusan alattvaló” magyarsággal foglalkozik, rejtve marad a publicisztika fő gondolatmenete: a hatalomban korrumpálódott szocialista politikusok elmarasztalása. Az a benyomásom, hogy ezt a csúsztatást nehezebben viselte el Ákos, mint a szélsőjobbos inzultusokat. Közel a nyolcvanhoz nem lehet könnyű külföldön, idegen nyelvi közegben élni. De még mindig könnyebb, mint itthon, fölheccelt neonácik és megélhetési baloldaliak között.

2012. július 18.

Egy kirekesztett író születésnapjára

Kertész Ákos ma nyolcvan esztendős. Szép kor egy csúnya korszakban. Bizonyára nem olvastam el mindent, ami ma megjelent, ráadásul a hetilapok csak holnap látnak napvilágot. A jelek azonban arra utalnak, hogy a Kanadába emigrált író megszűnt a szellemi életünk számára. Holott akár szembe is nézhettünk volna az életművével.

Sikerült kipiszkálni a hazájából - ama ’genetikus’ mondat miatt leköpték, megverték, emigrációba kényszerítették. Noha a cikkét kevesen olvasták, mert az Amerikai Népszavában jelent meg. Akik viszont olvasták, fölismerték a benne rejlő lehetőséget, és „elfelejtették”, hogy eszmefuttatásának lényege: egy baloldali értelmiségi kiábrándult ama intézményekből, amelyek képviselhették volna a megalázott milliók érdekeit. A jobboldalról azzal szorították ki a közéletből, hogy magyarellenességgel vádolták. A baloldalon pedig azért nem védték meg, mert örültek, hogy a jobboldal nem a publicisztika lényegét támadja.

Kertész Ákos szabálytalan ember, sosem fért el a szabályozott Magyarország keretei között. Kamasz korában zsidóként rekesztették ki a társadalomból, majdhogynem az életből is. Érettségi után az „egyéb” (polgári) származása miatt nem tanulhatott tovább. Majd amikor beolvadt a munkásosztályba, már csak felnőttként végezhette el az egyetemet. Helyzetéből áldás és átok fakadt. Autodidaktaként kevésbé rendszerező jelleggel fejtette ki az álláspontját, amit én, a publicisztikák szerkesztőjeként azért fogadtam érdeklődéssel, mert okfejtése kilendített a szabályos gondolkodás kerékvágásából. Csakhogy az efféle közelítésmód mindig idegesítette a hatalomban lévőket, például a mostaniakat is.

Ha csak a Makra című regényét írta volna meg, már minden újságban illene megünnepelni a születésnapját. De van más okom is, hogy pereljek Kertész Ákosért. 2006-ban médiatábort szerveztünk főiskolás, egyetemista diák-újságíróknak az ország minden részéből. Csöndes nyári este volt, a csillebérci faházak közti füves terecskét egyetlen lámpa világította meg, körülötte szentjánosbogarak keringtek. A civilben dadogó író két órán át mondta folyékonyan József Attila verseit. Nem szavalta, hanem a köznapiság részévé tette a rímes gondolatokat. A varázslatos hangulatú estét azóta is emlegetik a tanítványaim.

Vajon ma estére szerveznek-e neki Kanadában születésnapi összejövetelt? S ha igen, vajon a vendégek értik-e majd a magyarul elmondandó József Attila-verseket?                    

Tíz mondat Kertész Ákostól

A sajtószabadság: azt írok, amit akarok. (Élet és Irodalom, 1994. május 27.)

A demokrácia a lakógyűléssel kezdődik. (Magyar Hírlap, 1997. június 26.)

A krematórium tüzéről nem lehet cigarettára gyújtani. (Klubháló.hu, 2009. szeptember 2.)

A tőke akkor egyezkedik, ha fél. (Klubháló.hu, 2009. szeptember 16.)

A valóságot akkor is meg kell mutatni, ha ijesztő. (Könyv.tuja.hu, 2009. november 8.

Az MSZP felelős azért, ami most történni fog. A jobboldali diktatúráért, a harmadik köztársaság haláláért, azért, ha a diktatúra fölfalja a demokráciát. (Népszava, 2010. február 26.)

Az én életformám az, hogy hangosan gondolkodom. (Amerikai Népszava, 2011. augusztus 29.)

Gyurcsány Ferenc azokat gyűjtötte maga köré, akik vita nélkül szolgálták. (Népszava, 2011. október 10.)

Remélem, hogy egy demokratikus és toleráns, emberséges Magyarországra egyszer még visszatérek. (Amerikai Népszava, 2012. március 3.)

A Kárpát Lágerben a magyarság volt Ausztria kápója. (Amerikai Népszava, 2013. november 25.)

Az egyik üzletlánc chippel látta el a legolcsóbb húsfélét, a parizert. Ma reggel a legközelebbi bolt üvegszekrényében átnéztem a műanyag tasakba csomagolt párizsikat. A baromfi 159 forintba kerül, a pulyka 229-be, a sertés pedig 329-be. A cég marketingese elmagyarázta az online sajtóban, hogy amióta vágtat az infláció, jócskán gyarapodott a bolti szarkák száma.

Tavaly nekem is jelzett a bolti kijáratnál felállított digitális kapu. A pénztárosnő és az odasiető boltvezető se nézte ki belőlem a megélhetési bűnözőt. Ki is derült, hogy az épp aznap megjelent Magyar Narancsban „felejtődött” a lopásgátló chip. A figyelmetlenségért a pénztárosnőt megfeddte a főnök, tőlem pedig elnézését kért. A régi szép időkben tehát, amikor még volt némi értéke a forintnak, nem sújtott bennünket az energiaválság, és a szomszédban se háborúztak, valamilyen rejtélyes okból a hetilapokban helyezték el a chipeket.

A pénztárosnőnek ki kellett szedni a MaNcs-ból, a HVG-ből, a Mandinerből és a 168 Órából. Nem kellett viszont kiszedni a hasonlóképpen jó minőségű papírra nyomtatott Jelenből, azt ugyanis nem fogadta be sem az Aldi, sem a Lidl, sem a Spar. Az üzletláncok kifelejtették a lopásgátló chipet a Magyar Hangból is, mert az újságnyomó papír és a formátum miatt véletlenül a napilapok között helyezték el. Azóta rájöttek, hogy a hagyományos sajtó hetente megjelenő közéleti magazinjait senki sem akarja ellopni. A hangsúly áttevődött az élelmiszerekre, az édességekre és a vegyi cikkekre.

Tegnap egy ügyvéd elmagyarázta, hogy még azokat sem lehet megélhetési bűnözőnek nevezni, akik lopják a párizsit. Ötvenezres értékhatárig az eltulajdonítási kísérlet csupán szabálysértésnek minősül. De ha a leleményes vásárlók leszedik azt a fránya lopásgátlót, és a szemétkosárba hajítják, ez már bűncselekménynek számít. Börtön jár érte, ha csak felfüggesztett büntetés is. Az igazságérzetem azt sugallja, hogy ez akkor volna üdvözlendő, ha a sok százmilliós lopásokat is hajkurászná és kifejezetten börtönnel büntetné az igazságszolgáltatás.

Kéne ide, a bejegyzés végére egy csattanó. De csak az jutott eszembe, amit Pokorni Zoltán kormánypárti politikus, volt oktatási miniszter és jelenleg kerületi polgármester üzent az enyves kezű potentátoknak: „Nincs nyúlkálás. Mert nem lesztek kihúzva a szarból pártalapon.” (Népszabadság Online, 2014. január 22.) Az a benyomásom, hogy tévedett.

Tíz mondat a lopásról

A szocialisták, bármi kerüljön szóba, csak a lopásra tudnak gondolni. (Lázár János Fidesz-politikus, Magyar Nemzet, 2010. október 25.) 

Azért kell új köztársaság, új jogrend, hogy a tömeges lopás megszűnjön. (Kerényi Imre rendező, Echo TV, 2012. január 31.)

A Fidesz összes lopása jogszerű. (Farkasházy Tivadar újságíró, ATV, 2014. február 13.)

A lopás az állami újraelosztás kifejezés magyar fordítása. (Seres László újságíró, hvg.hu, 2014. július 11.)

A nemzeti eszme mögött nagyüzemi lopás zajlik. (Hack Péter alkotmányjogász, Klubrádió, 2016. március 29.)

Komoly változást csak akkor várhatunk, ha a választók is megelégelik a lopást. (Hadházy Ákos LMP-politikus , Hetek, 2016. július 24.)

A lopás törvény lett. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, ATV, 2018. január 27.)

A rendszer összenőtt a lopással. (Lengyel László publicista, ATV, 2019. december 26.)

A lopás kifejezés bántja a fülemet. Alkotmányos költség. (Simon András műsorvezető, ATV, 2021. június 14.)

Rókák ellenőrzik majd a tyúklopást. (Bartus László újságíró a NER tervezett korrupcióellenes hatóságáról, Amerikai Népszava, 2022. szeptember 8.)

A világhálón többször is áthidaltuk az 564 kilométernyi távolságot. Tegnapi bejegyzésem nyomán a marosvásárhelyi kolléga azt firtatta, vajon ellenzékinek tartom-e az általa felsorolt magyarországi médiumokat. A vita sokadik fordulója után arra jutottam, hogy mielőtt azt próbálnám megfogalmazni, milyen egy ellenzéki újság vagy portál, azt kéne tisztázni, vajon mi is az a fránya ellenzékiség.

Könnyű helyzetben vagyunk - gondoltam -, hisz’ a házi archívum tartalmaz néhány millió karakternyi szöveget, ráadásul az egyik leggyakrabban körülírt fogalom épp az ellenzékiség. Megnéztem, 108 oldalnyi, és egy oldalra hét értelmezés fér. A rendszerváltás óta tehát hét-nyolcszáz meghatározási kísérletet sikerült összegyűjteni. De minél tovább jutottam az olvasásban, annál nagyobb lett a csalódásom. A hazai közélet szereplői szellemesebbnél szellemesebb mondatokban árnyalták, hogy milyen nálunk az ellenzék. Kár, hogy nem erre voltam kíváncsi.

Az ellenzékiség mibenlétéről húsznál több jellemzést nem találtam. Ezekből válogattam ama tízet, amelyek a bejegyzésem után olvashatóak. A szűkös választékból az a kép kerekedett. hogy a politikusok másként ítélik meg az ellenzékiséget ellenzéki és kormányzati helyzetben. Ellenzékként több lehetőséggel kecsegtetik önmagukat, hatalomban viszont szükséges rossznak tartják az ellenzéket. Odáig nem merészkednek persze, hogy ellenségnek nyilvánítsák, mert akkor nyilvánosan is szakítanának a parlamentáris demokrácia eszményével.

A leszalámizott, tenyérből etetett ellenzéki pártok helyett megtalálták a következő ellenzéket: a nyilvánosság kisebbségét alkotó, de még kritikus újságírókat. A hatalmi nézőpontból érzékelhető igazán, hogy az úgynevezett ellenzéki sajtót miért tekintik külön hatalmi ágnak. Azért, mert úgy vállalkozik a kormányzat bírálatára, hogy munkatársait az országgyűlési képviselőkkel ellentétben senki sem választotta meg. Ez kétségtelen, az újságírók azonban azért bírálják, értelmezik, jellemzik, minősítik a hatalmon lévők tevékenységét, mert a rendeleti kormányzással már sikerült kiiktatni a törvényhozást (a parlamentet). Az igazságszolgáltatásból pedig teljesen maga alá gyűrni az ügyészséget és részben a bíróságot is.

Azt a két hatalmi ágat, amelyeknek az volna a dolguk, hogy ellenőrizzék a harmadikat, a végrehajtó hatalmat. Az őket helyettesítő média faramuci helyzetét az egyik újságíró kolléga kesernyésen világította meg. Czinkóczi Sándor szerint „A sajtó tökéletes ellenfél a Fidesznek, mert még annyira sem próbál választást nyerni, mint az ellenzéki pártok.” (444.hu, 2017. július 26.)

Tíz mondat az ellenzékről

Az ellenzék mindig tükörképe a hatalomnak. (Antall József miniszterelnök, Népszava, 1992. január 8.)

Az ellenzéknek hányni kell a borsót a falra. Addig kell hányni, míg a fal össze nem omlik. (Darvas Iván színész, Magyar Hírlap, 1994. február 26.)

Az ellenzéknek mindig az a kötelessége, hogy kormányképes alternatívát nyújtson a választóknak a kormánypártokkal szemben. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Új Dunántúli Napló, 1995. április 3.)

Az ellenzék dolga, hogy kritizáljon, ha van kalapunk, azért, ha nincs, azért. (Csintalan Sándor szocialista politikus, Somogyi Hírlap, 1995. augusztus 1.)

A parlamenti demokrácia lényege, hogy az ellenzék a kormánytól eltérő álláspontot képvisel. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Amőba.hu, 2006. július 27.

Én nem a kormány ellenzéke vagyok. Én Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyok. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, 168 Óra, 2011. február 24.)

A teljhatalom kizárása az ellenzék dolga. (Mirkóczki Ádám Jobbik-politikus, ATV, 2016. március 24.)

A jelenlegi ellenzék szétesett politikai erők túlélésért küzdő maradványa. (Oszkó Péter volt pénzügyminiszter, Vasárnapi Hírek, 2016. március 26.)

Az embereknek nem arra van szükségük, hogy a jó dolgokat elrontsa az ellenzék. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. február 22.)

Az a brancs, amelyik képes még ellenzékként minősíteni magát. (Tamás Ervin publicista, Facebook.com, 2022. június 12.)

Bocsánat a tegezésért, de több mint fél évszázada vagyunk közel egymáshoz. A debreceni egyetemen csak hébe-hóba lehetett fogni a Petőfit, annál inkább a főadót. A Hajdú-bihari Naplóba hetente írtam a Kossuth műsorairól negyven, majd később ötven forintért.

Immár a fővárosban szerkesztett Magyar Ifjúság kritikusaként azt vettem észre a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületében, hogy a napi hírfolyam készítői beszélő viszonyban vannak ugyan a háttérműsorok készítőivel, de a szombat délutáni 168 Óra, a vasárnap délelőtti Gondolat-jel, a késő esti Ütköző és az éjszakai Bagoly munkatársai a Pagodában és az üzemi étkezőben külön asztalnál ülnek. Kirajzolódott a nem is árnyalatnyi különbség a rendszer üzeneteit tolmácsoló és a szemléletformáló rádiósok között. E furcsa munkamegosztás most is megvan, de két különbséggel.

Az egyik az, hogy a közszolgálati műsorok készítői - mert ilyenek is vannak - visszafogottabbak, mint a hajdani háttérműsorokéi. Mintha félnének valamitől vagy valakitől. A másik különbség az, hogy a hatalmat gyakorlók a közszolgálati médiumokat kiköltöztették "a világ végére”. Ha a tüntetők esetleg el akarnák foglalni a hatalom kommunikációs bázisát, akkor legyalogolhatnák a lábukat, vagy többször kéne átszállniuk különböző közlekedési eszközökre. Talán még el is tévednének, és a kedvük elmenne az egésztől. Ki van ez találva.

Ha háton fekszem az ágyon, jobbra egy táskarádió a Kossuth hullámhosszán. Reggel fél ötkor a Határok nélkül ébreszt. A Trianonban elcsatolt országrészekből való témák tompítják a mérsékelt kormánypártiságot. Ötkor kezdődik a vidéki Magyarországról tudósító Hajnal-táj. Ebben emberi sorsok ellensúlyozzák a hatkor induló Jó reggelt Magyarország egyhangú megnyilvánulásait. Egyre gyakrabban kapcsolom be hatkor a baloldalon lévő digitális készüléket. A világhálóra száműzött Klubrádióban szólalnak meg a Kossuthból kirúgott háttérműsor-készítők.

A Kossuth Rádió közszolgálatos munkatársai kevesebbet keresnek, mint a politikai műsorokat készítők, és ritkábban kapnak díjakat. Mint a régi szép időkben, amikor Hárs István volt belügyminiszter-helyettes irányította a Magyar Rádiót. Becsületére válik, hogy miközben megbízhatóan működtette a politikai műsorokat, a külső támadásokkal szemben megvédte a merőben más hangvételű háttérműsorokat. A mai helyzetet jellemzi, hogy már azt se tudom, ki a Magyar Rádió elnöke. Azt pedig végképp nem, hogy ki gondoskodik a Kossuthról elnevezett főadó nemzeti vonalvezetéséről.             

Tíz mondat a Kossuth Rádióról

A Kossuth Rádió hallgatottsága nem esett vissza olyan mértékben, mint a köztelevízió nézettsége. (Agárdi Péter irodalomtörténész, Médiakutató, 2004/ősz)

Az úgynevezett nemzeti főadó, a Kossuth 1998 és 2006 között elvesztette napi hallgatóinak ötven százalékát. (Rádai Eszter újságíró, Élet és Irodalom, 2007. május 4.)

MR1 Kossuth Rádió - egy adó, amelyért kár. (Pressburger Csaba vajdasági újságíró, Magyar Szó, 2012. március 1.)

Budapesten kívül nekünk mára gyakorlatilag egyetlen rádiónk maradt. (Siba Antal rádiókritikus, Élet és Irodalom, 2013. január 4.)

Egy olyan új Magyarország szócsöveként szólalt meg, ahol ismét a sorok között kell olvasnunk. (Krusovszky Dénes rádiókritikus, Magyar Narancs, 2014. május 9.)

Kossuthot normális ember nem hallgat. (Havas Henrik műsorvezető, ATV, 2014. november 15.)

Azt mondta Orbán Viktor a közszolgálati magánrádiójában. (Gábor György vallástörténész, Facebook.com, 2018. június 8.)

A Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is. (Szele Tamás újságíró, Forgókínpad.blog, 2020. július 2.)

Az ellenzéki közbeszédben központi figura a seprűnyélre támaszkodó közmunkás, aki Kossuth Rádiót hallgat. (Tanács István újságíró, Jelen.media.hu, 2021. január 26.)

Ismét szégyent hozott Kossuthra a róla elnevezett rádió. (Cservenák Zoltán újságíró, Szeged.hu, 2022. október 14.)

Egy olvasóm nem hatalmazott fel, hogy eláruljam a nevét, digitális álnevén azonban említhetem. Camilo Cienfuegos, a Fidel Castróval vetélkedő kubai forradalmár nevét vette kölcsön. Tegnapi bejegyzésemhez, amelyet a bombás plakátokról írtam, így szólt hozzá: „Ahhoz, hogy ne kelljen ilyen hirdetéseket közölni, az ellenzéki lapoknak szükségeltetne, hogy képesek legyenek eltartani magukat.”

Erről a Facebookon is kirobbant egy vita, melynek hozzászólói két számban lelték meg a túlélés titkát. Ha az egyetlen ellenzéki napilapnak, a Népszavának harminc- vagy ötvenezer előfizetője lesz. Jó helyen kapiskáltak. A Népszava korábbi tulajdonosa, Puch László 35 ezret kért a kiadóhivataltól. Azóta ötször volt főszerkesztő-csere, és most úgy 18-19 ezer példányban kél el a patinás újság. De nem akarom a Népszavára kihegyezni e bejegyzést, mert a jelenség árnyaltabb egyetlen médiavállalkozás üzleti gondjánál. A nyilvánosság nem kormánypárti részét érinti érzékenyen.

Azért nem használom az ellenzéki jelzőt, mert a témakör egyik szakértője, Polyák Gábor szerint „Nincs olyan, hogy ellenzéki média.” Két héttel az országgyűlési választás előtt szólalt meg, és szinte az egyedüli volt az ellenzéki szürke állományból, aki hangot adott a kétségeinek. Azért vonta kétségbe a nem kormánypárti sajtó ellenzéki jellegét, mert kizártnak tartotta, hogy „ajnározza” az ellenzéki pártok politikusait. Sokszínűségével, kritikus jellegével magyarázható, hogy az ellenzéki pártok nemcsak a kormánypárti sajtót rühellték, hanem az úgynevezett ellenzéki sajtótól is viszolyogtak.

S bár sokkal kevesebb pénzből kampányoltak, mint a kormánypárti politikusok, a potom három-négy milliárd forintból elenyésző összeget utaltak át a piacról élni akaró „ellenzéki” szerkesztőségeknek. Inkább a hivatásos publicistáknál rosszabbul író vezetőiket fizették be a Facebookra. A Fidesz által eltorzított médiapiaccal párhuzamosan tehát ők sem járultak hozzá a médiapiac egészségesebb működéséhez. Orbánék újabb kétharmados győzelméből pedig azt a következtetést vonták le, hogy saját sajtót hoznak létre.

A pártsajtó megjelenése az amúgy is a Rogán-féle propaganda-minisztérium hirdetéseiből élő nem kormánypárti szerkesztőségeket kompromisszumnak alig nevezhető megalkuvásokba sodorja. Ennek folytán ama médiumokat nevezem ellenzékinek, amelyeknek a tulajdonosai nem köthetőek a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez, egyetlen fillérnyi kormányzati-állami hirdetés sem érkezik hozzájuk, és nem is ellenzéki párt pótolja a veszteségüket. 

Tíz mondat az ellenzéki sajtóról

Van egy jó minőségű ellenzéki sajtó, amihez nem tartozik jó minőségű ellenzék. (Para-Kovács Imre publicista, hvg.hu, 2015. április 28.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Felálltam a főszerkesztői székből, mert már nem tudok felelősséget vállalni a lap minden oldaláért. (Kertész Anna, a Vasárnapi Hírek volt főszerkesztője, Vasárnapi Hírek, 2017. december 23.)

A választás után nem általában az ellenzéki sajtót érték érzékeny veszteségek, hanem annak nem baloldali részét. (Pápay György publicista, Azonnali.hu, 2018. június 14.)

A maga módján minden sajtótermék kormányközeli. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, Azonnali.hu, 2020. január 8.)

Jó néhány olyan baloldali médium van, a Népszavát is beleértve, de akár az RTL Klubig vagy az ATV-ig bezárólag, aki ha ebben az időszakban nem részesült volna a kormányzati kommunikációs költésekből, akkor nehezebben tudta volna sikeresen zárni ezt az évet. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, 444.hu, 2020. november 24.)

Rogán Antal nemcsak a kormánypárti nyilvánosságot teremti meg, hanem az ellenzékit is. (Bódis András újságíró, Múosz.hu, 2021. november 10.) 

Az állami hirdetések megjelenése a Népszavában mindaddig nagyon fontos kiegészítője a létünknek, ameddig a tartalmat nem befolyásolja. (Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Média1.hu, 2021. november 29.)

Az önök lapjának persze a túlélését szolgálja, hogy szintén részesül az állami hirdetésekből, de meg kell keresni a módját, hogy egy ilyen fontos és jó minőségű lap egy piaci koordináta-rendszerben találja meg a helyét. (Polyák Gábor médiajogász, az ellenzéki pártok médiapolitikai kabinetjének vezetője, Népszava, 2022. március 21.

Az ellenzéki médiumok boldogok lennének, ha az életben maradás érdekében nem kényszerülnének olyan kompromisszumokra, amelyek értékrendüktől idegenek. (Bernau Péter, a Népszava főszerkesztő-helyettese, Népszava, 2022. december 13.)

A legutóbbi napokban Orbán Viktor ádventezett, Zalatnay Sarolta és Lendvai Ildikó orbánozott, Medgyessy Péter istenezett, Kunhalmi Ágnes háborúzott, Szanyi Tibor pedig megkezdődött. Lefülelt mondatok.

Ha a gazda erős paprikát eszik, Lőrincnek csíp. (Bödőcs Tibor humorista, hvg.hu, december 11.)

/”Miniszterelnök Úr! Mikor válaszol a kérdéseinkre?”/ Legyen szép ádventjük! Viszontlátásra. (Orbán Viktor miniszterelnök a templomkertben, Telex.hu, december 12.)

Minden úgy kezdődik, hogy szóba hozzuk. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, Szócikk.hu, december 12.)

Külföldi pénzekből akarják megbuktatni Magyarország kormányát. (Apáti Bence publicista a 444.hu munkatársairól, Origo.hu, december 12.)

A választási végeredményt a háború okozta. (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus, ATV, december 12.)

Aki rendre alacsonyabb osztályból erősít, az előbb-utóbb ott köt ki. (Mrena Tamás sportújságíró, Büntető.com, december 12.)

Az ügyészség szégyenfolt a társadalom testén. (Bősz Anett liberális politikus, ATV, december 13.)

Cigányútra ment a nyomozás Farkas Flórián ügyében. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, december 13.)

Színházvezetőként 27 kormányt és 31 művelődési minisztert éltem meg. (Tompa Gábor kolozsvári színidirektor, Népszava, december 13.)

A heteró férfiakat nem túl komplikált elcsábítani. (Kelemen Anna celeb, RTL.hu, december 14.)

Mostanában például nem fűtik a vizet és a medencét. (Magyar Alda válogatott vízilabda kapus, Magyar Narancs, december 15.)

Válságban nincs békesség. (Nagy Ervin publicista, Magyar Hírlap Online, december 16.)

Nagy lehet a baj, ha Matolcsy a hatalom centrumából azt kiabálja kifelé, ami odakint már rég nem titok. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, december 16.)

Orbán egyet döntött el, hogy az uniós pénzekért nem adja fel a rendszerét. (Ágh Attila politológus, HírKlikk.hu, december 16.)

/”Van aktív politikus, aki önhöz fordul tanácsért?”/ Hál’istennek nincs. (Medgyessy Péter volt miniszterelnök, ATV, december 16.)

Jogi értelemben, gondoljunk bármit a történtekről, Farkas Flórián tiszta. (Czene Gábor újságíró, Népszava, december 16.)

Szabó elvtárs a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke is. Néha annyira beleéli magát, hogy biceg. (Havas Henrik újságíró, Facebook.com, december 16.)

Minden, de minden, ami fölösleges, eladó. (Gáspárik Attila volt marosvásárhelyi színidirektor a karácsonyi vásárról, Káfé Főnix, december 16.)

Amerikai diktálni akar már jó ideje, pedig segítségre szorul. (Lánczi András filozófus, Magyar Nemzet Online, december 17.)

Vétókupec. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Orbán Viktorról, Népszava, december 17.)

Komálom. (Zalatnay Sarolta énekesnő Orbán Viktorról, Mandiner.hu, december 18.)

Nemrégiben szakmai tanácskozást rendeztek a legrégibb újságíró szövetség székházában. A moderátor utalt az ellenzéki orgánumokban megjelent kormányzati hirdetésekre. Németh Péter, a Népszava főszerkesztője szót kért, és közölte: ha e témát erőlteti a műsorvezető, akkor ő feláll, és elmegy. A moderátor visszavonult, a főszerkesztő maradt.

Ekkor derült ki számomra, hogy a Népszava főszerkesztője és a lap tulajdonosai beszélgettek már erről. A kiadóhivatal ugyanis negyvenkétszer közölt egy hirdetést, amelynek szövege ez: „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!” A mondat két része között bomba látható, rajta a felirat: „SZANKCIÓK”. A bal sarokban pedig a feladó közleménye: „Készült Magyarország kormánya megbízásából.” Az a benyomásom, hogy a főszerkesztőnek nincs ínyére a politikai reklám, ám tisztában van a laptulajdonos érdekével.

Bár az idei adatokat még nem ismerhetjük, a milliárdos bevétel és kiadás között egyensúlyt teremtő médiavállalkozás tavaly szolid nyereséget könyvelhetett el. De milyen áron? Néhány napja megszólalt Németh Péter egyik helyettese a kettő közül. Bernau Péter ezt írta: „Az ellenzéki médiumok … életben maradásuk érdekében olyan kompromisszumokra kényszerülnek, amelyek értékrendüktől idegenek.” (Népszava, 2022.12.13.) A három pont olyan félmondatot jelez, amely e bejegyzés témája szempontjából nem lényeges.

A lényeg pedig az, hogy a bevételek jelentékeny részét alkotják az állami és a kormányzati hirdetések. Ha a főszerkesztő megvétózná a tulajdonosok döntését, sem ő, sem az újság nem élné túl a karakánságot. Mellesleg az a mintegy 50 millió forint, amely a bombás hirdetésekért érkezett a cég számlájára, csupán ezredrésze a Rogán-féle kormányzati kabinetiroda 50 milliárdos reklám-költségvetésének. Az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. A nemszeretem közlés voltaképpen megbocsátható, elvégre a Népszava munkatársai el-elhatárolódtak az Európai Unió ellen hangulatot keltő bombás kampánytól.

A patinás újság az ellen formált tehát véleményt, amit a benne közölt hirdetés sugallt. Vajon kinek hisznek az olvasók? A jegyzetíróknak, akik szerint orosz repülőgépek és drónok bombázzák Ukrajnát? Vagy a kormányzati hirdetésnek, amely szerint Brüsszel bombázza szankciókkal Magyarországot? Az egyetlen ellenzéki napilap egyelőre életben van, és az idei bevételekből talán még osztalékot is fizethet a tulajdonosoknak. De vajon nincs más út az életben maradáshoz?

Ha például az ellenzéki pártok összeállnának. Csakhogy nem álltak össze, és szintén állami finanszírozásból, a kormányzat kegyéből működnek. A kör bezárult.   

Tíz mondat a bombás hirdetésről

Bombákat csak a hirdetésekben dobál ránk a hatalom. (Németh Péter újságíró, a Népszava főszerkesztője, Népszava, 2022. október 22.)

A szankciók ott vannak a bombán. (Szöllősi Györgyi műsorvezető, ATV, 2022. október 25.)

A bombás plakátokat a kormánypropaganda eddigi erkölcsi mélypontjának érzem. (Marnitz István újságíró, Népszava, 2022. október 27.)

Nyakunkon az újabb fideszes „nemzeti konzultáció”, bombás plakátok és hirdetések ezrei lepték el az országot. A „brüsszeli szankciókat” kárhoztató grafikai megoldás egészen brutális. (Czene Gábor újságíró, Népszava, 2022. október 29.)

Orbánék Brüsszelből elcsaklizott lóvéból éppen óriásplakátok ezrein hirdetik, hogy Brüsszel háború bűnös. (Batka Zoltán újságíró, Népszava, 2022. november 3.)

Amikor kinyitom a Népszava oldalait, és eltalál, fejbe vág egy egész oldalas szankciós bomba hirdetése. (Mudri István kommentelő, Facebook.com, 2022. november 5.)

Ízléstelen és aljas dolog ilyen plakátokkal telerakni az országot. (Komlódi Gábor ügyvéd, ATV, november 14.)

Kedd óta különösen keserű mellékíze van a kormány országszerte látható bombás plakátjainak. (Hargitai Miklós újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese a Lengyelországot ért rakétákról, Népszava, 2022. november 18.)

A bombás plakát nem hoz, csak visz. (Ceglédi Zoltán politológus, Facebook.com, 2022. november 28.)

A bombás plakátkampány a legerősebb támadás volt az Európai Unió ellen. (Németh Péter újságíró, a Népszava főszerkesztője, ATV, 2022. december 16.)