Tegnap este, az egyik tévés vitaműsorban arról beszélgettek a vendégek, vajon holnap, vagyis ma mi osztja meg a családi összejövetelek résztvevőit. Argentin vagy francia focisták? Két versenyautó-istálló vetélkedése? Esetleg az, hogy marcipános vagy banántöltetű szaloncukor kerüljön-e a karácsonyfára? A harmadik téma napra pontosan hetvenéves történetet hozott fel az emlékezet mélyéről. A textust azonban el kéne helyezni a kontextusban, a családi eseményt a Rákosi-korszakban.

A szaloncukornak mintegy kétszáz éves múltja van nálunk, ez is osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk. A német Salonzuckerből lett szalonczukedli, amiben a szalon az arisztokrácia városi palotáit és vidéki udvarházait jelenti. A polgárság kávéházaiban a főúr legföljebb egy-egy szemet helyezett el a törzsasztalokon. A két világháború közt egy újságíró hetvenféle szaloncukrot számolt össze. Azért lett belőle hungarikum, mert a Trianon után elszakított területeket többnyire olyan országok kapták, ahol államvallási okból háttérbe szorult a karácsonyfa intézménye. Ipari szaloncukor híján a magyarok házi főzésre fanyalodtak. A Hét című bukaresti újság „sok olvasó kérésére” 1993. december 10-én közölte a receptet. E mondatot találtam benne: „Ha a kristálycukorba két evőkanál nagyon erősre főzött kávét keverünk, akkor kávé ízű szaloncukor lesz.”

Történetem 1952-ben játszódik. Apám megunta a kőkemény, ízesített, égetett gezemicéből készített szaloncukrot. Szerzett valahonnan egy kilónyi zseléset, amely ritkaságnak számított. Mint annyi kisgyerek, én is fölfedeztem a ruhásszekrény alján, és naponta csak egy szemet ettem meg. S mert a háború előtti kínálatból ismert színes papír helyett arany vagy ezüst színű aluminium fóliába csomagolták, a merev lemezkét úgy lehetett formálni, mintha volna benne szaloncukor. A karácsonyfa-díszítés napján a szüleim elküldtek moziba. Ilyenkor 1 forint 20 fillérért a Bátor emberek című szovjet filmet lehetett megnézni. Végigizgultam a náci kém garázdálkodását a kaukázusi méntelepen, miközben otthon azon tanakodtak, mivel büntessenek meg.

Azóta nemcsak hetven év telt el, hanem már a zselés szaloncukor is kiment a divatból. A rendszerváltás után idetelepült külföldi vállalkozók mindössze alkoholos, almás, banános, citromos, epres, fogyókúrás, gesztenyés, joghurtos, konyakmeggyes, kókuszos, mandulás, marcipános, mazsolás, mákos, mézeskalácsos, mogyorós, narancsos, pálinkás, pisztáciás, rum-puncsos, tejcsokoládés, töpörtyű-tokajis, túrós és vajkaramellás karácsonyfa-díszítményt állítanak elő.    

Tíz mondat a szaloncukorról

Szaloncukrot hiába keres a vevő. (Pécsi László, a budapesti Csemege Meinl 1-es áruház igazgatója, Kurír, 1992. december 23.)

Anyánk lassú tűzre tette az edényt, s addig kavargatta, amíg a melasz be nem sűrűsödött, s miután kihűlt, lehetett formálni a cukorkákat. (Hatvani Dániel író, Magyar Fórum, 1992. december 24.)

Volt államfői köszöntő az újév első pillanataiban - és nem volt szaloncukor. (Alexa Károly főszerkesztő, Heti Magyarország, 1993. január 8.) 

Látszott, hogy a szaloncukor nem penészes, és csak nyáron jár le a szavatossága. (Kollár Miklós zsámbéki vállalkozó a szeméttelepen lerakott 20 tonnányi édességről, Új Demokrata, 1995. február 9.)

A tavalyi túltermelésnek az lett a vége, hogy karácsony előtt már 40 százalékos kedvezménnyel meg lehetett vásárolni a szaloncukrot. (Zentai László, a Magyar Édesség Szövetség alelnöke, Népszava, 1995. december 1.)

A mai napon a hajléktalanok narancsot és szaloncukrot vihettek haza - lelkesedik be a karácsonyira csinosított képernyőn a tévébemondó. (Zalán Tibor költő, Kritika, 2001/2.)

Hungarikumként is jellemezhető a karácsonyi nyalánkság. (Batka Zoltán újságíró, Népszabadság, 2007. november 23.)

Az idős vevők megbíznak a régi ízekben. A gyermekkorukra emlékeztetik őket. (Baranyai István zalaegerszegi kiskereskedő, Zalai Hírlap, 2009. december 23.)

A szaloncukor voltaképpen metafora. Az ember a csomagolás, a test a csokoládé, a szív a töltelék. (Szív Ernő-Darvasi László író, Délmagyarország, 2010. december 27.)

A szaloncukor sajátos magyar karácsonyi díszítő eszköz, az emberek nem elsősorban az élelmiszert látják benne. (Németh Erzsébet szociálpszichológus, Magyar Nemzet, 2012. december 13.)