A mai bejegyzésben utaltam arra az interjúra, amelyet az MSZP első kincstárnokával készítettem a kilencvenes évek végén. Egyik tanítványom, aki a vidéki sajtóban dolgozik, utánanézett a világhálón, és nem találta az eredetileg a Magyar Média című folyóirat 200/2. számában megjelent beszélgetést. Arra kért, hogy tegyem hozzáférhetővé. Kérése parancs, íme:

"Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra"

Az MSZP első kincstárnoka a megyei lapok eladásáról

Németh Miklósról írták a csúfondáros publicisták, hogy élete a 2-es villamos mentén telt el. Miután Zemplénből a fővárosba került, elvégezte a közgazdasági egyetemet, amely a Duna pesti oldalán, a sínpár mellett található. Majd a pártapparátusba került, az úgynevezett Fehér Házba, amely a 2-es végállomásánál van. Miniszterelnökként pedig egy megállóval arrébb költözött, a Parlament épületébe. Nos, hasonló utat járt be  nemzedéktársa is, mostani beszélgetőpartnerem.  Fabriczki András talán két-három évvel fiatalabb a volt miniszterelnöktől, a közgazdasági egyetemre járt, majd némi kispesti párttitkárkodás után a pártközpontban találta magát. 1989 végén ő lett az MSZMP romjain létrejött Magyar Szocialista Párt kincstárnoka. Jelenleg magánvállalkozó, ingatlanközvetítéssel és pénzügyi befektetéssel foglalkozik, néhány méterre a Fehér Háztól, a 2-es villamos másik oldalán.

A földszinti-alagsori irodahelyiségben semmi hivalkodó. A falból kiálló fűtőcsöveket bordó textíliával tekerték át, hogy enyhítsék a szuterén-hangulatot. Az íróasztalokon számítógép és telefon, a bőrkanapé süppedős. A beszélgetéshez és jegyzeteléshez áttelepszünk a nagy, fekete tárgyalóasztalhoz és a Bauhaus-stílusú, csővázas, bőr-ülőkéjű székekre. Mielőtt szóba hoznám a megyei pártlapok 1990-es eladását, elé tolok egy papírlapot, rajta néhány meghatározás a privatizációról. Megkérem, válassza ki közülük a legszellemesebbet és a legjellemzőbbet. Kettőt húz alá. Az egyik Sárközy Tamás gazdasági jogásztól való, és így hangzik: "A privatizáció nem más, mint ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyanoknak, akiknek nincs egy fillérjük sem, és nem akarnak vásárolni." A másik Thoma László szociológus megállapítása: "A privatizációban csak akkor nem lesz korrupció, ha elfogy az állami vagyon."

1. A kis hal megeszi a nagyot?

- Bizonyára tudja, hogy a hetvenes években szitokszónak számított a privatizálás. Ha az MSZMP agitprop. osztályán egy újságot meg akarták feddni valamiért, akkor azt mondták egyik-másik munkatársáról, hogy privatizál. Azaz cikkírás közben magánüggyel hozakodik elő. Fel tudná idézni, hogy Ön mikor és hogyan találkozott először a manapság oly divatos fogalommal?

- A nyolcvanas évek elején, Gábor R. István közgazdász híres cikksorozatában, amely a második gazdaságról szólt. De ha alaposabban belegondolok, már a hetvenes évek közepén is feltűnt, Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyvében. Nem lepődnék meg, ha elolvasván ezt az interjút egyik-másik évfolyamtársam figyelmeztetne, például Bod Péter Ákos, Tabajdi Csaba, Szokai Imre vagy Vértes András, hogy egyetemi előadásain Sárközy Tamás professzor is használta ezt a kifejezést.

- Gondolta volna a hetvenes-nyolcvanas években, hogy  köze lesz az akkoriban ritkán és másféle értelemben is használt privatizációhoz? 

- Eszembe sem jutott. De nem is éreztem olyan kérdésnek, amely napirendre kerülhet. Azt közgazdászként tudtam, hogy az állam rossz tulajdonos, de föl sem ötlött bennem, hogy meg kellene szabadítani a vagyonától. Úgy véltem a nemzedékemhez tartozó közgazdászokkal egyetemben, hogy ha politikai pressziók nélkül érvényesül nálunk a piaci verseny, akkor a nagy halat, vagyis az államot megeszik a kis halak, azaz a kisvállalkozók.

- A privatizáció ma leginkább azt jelenti, hogy az állami vagyont magánkézbe adják, másként fogalmazva: az állami vagyont magánosítják. Holott Ön a koronatanú, hogy egy évtizede a privatizáció azt is jelentette: a pártvagyont adják magánkézbe.

- Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.

- Gazdasági szakember létére hogyan keveredett a sajtóba - nemcsak újságokat áruló kincstárnokként,  hanem témaként is?

- 1989 késő őszén megalakult a Magyar Szocialista Párt, december elsején én vettem át a gazdasági hivatal irányítását. Valamikor novemberben szólt a fővárosi pártszervezet vezetője, Jassó Mihály, hogy Nyers Rezső elnök szeretne velem beszélni. A helyzetemről csak annyit, hogy harmincnyolc éves voltam, négy gyereket neveltünk, köztük egy csecsemőt. Hazudik, aki most azt állítja, hogy mindent tudott a közeljövőről, amelyet azóta rendszerváltásnak nevezünk. De azt azért lehetett sejteni, hogy a pártfunkcionáriusi munka nem fogja javítani az egzisztenciámat. Az első magáncégek egyikétől szereztem is ösztöndíjat, hogy egy éven át tanulmányozzam a vállalat működését, aztán majd menedzseri beosztásban dolgozom valamelyik részlegnél. Ekkor érkezett a pártelnök meghívása. Nyers Rezsőt egyébként jól ismertem. Ő ugyanis kispesti, sőt az egyesülés előtt apja volt az utolsó polgármester Kispesten.

- Kispest és Budapest egyesülésére gondol?

- Nemcsak erre, hanem az MKP és az MSZDP egyesülésére is. Szóval a negyvenes évek végén Nyers Rezső apja volt az önálló Kispest utolsó, ráadásul szociáldemokrata polgármestere. Amikor aztán a nyolcvanas években megválasztottak az MSZMP XIX. kerületi első titkárává, minden lehetséges alkalommal meghívtam Nyers Rezsőt, hogy tartson nálunk előadást. Akkor is, amikor éppen kegyvesztettnek számított. Kispest tehát érzelmileg kapcsolt össze bennünket. Érdekes, hogy jóban voltunk ugyan, de sohasem tegeződtünk. Rudibácsiztam, ahogy a mozgalomban becézték, de jóval fiatalabb lévén, szigorúan magáztam.

- Ha ilyen jól ismerték egymást, miért kellett egy harmadik személy közreműködése a kapcsolatfelvételhez?

- Azért, mert Nyers Rezső kínosan vigyázott a demokratikus formaságokra. Ha akart valamit egy helyi tisztségviselőtől, akkor fölkérte közvetítésre az apparátusbeli főnökét, a budapesti első titkárt.

- Kitalálhatom, hogy azon a bizonyos megbeszélésen a megyei pártlapok privatizációja került szóba?

- Egy szó sem hangzott el róluk.

- De akkor miért hívatta a pártelnök?

- Azért, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj van, mert a bevételek egyik pillanatról a másikra elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Új alapokra kéne helyzeni a párt gazdálkodását, amely addig elosztó jellegű volt. A költségvetésből kapott, mondjuk egymilliárd forintot, ebből fizette a kiadásokat. És 1989 novemberében ott álltunk több tízezer négyzetméternyi székházzal, iskolával, üdülővel. S miközben a hivatali helyiségek, a tantermek, a lakószobák kongtak az ürességtől, fizetni kellett volna a fűtést, vizet, világítást, a portást és a takarítónőt. Ha rajtam múlt volna, a tizedével is beérem. Kilencezer ember dolgozott a pártapparátusban, közülük minden harmadik portás, könyvelő és sofőr. Valahonnan pénzt kellett keríteni a fizetésekre és az állagmegóvásra. Nyers Rezső egyébként nemcsak azt mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, és az MSZMP romjai alól kikecmergő párt számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Szükség van plakátokra, tévéreklámokra, meg benzinre, hogy a szocialista politikusok eljussanak az ország minden részébe. S bár akkoriban a pártok még nem költöttek milliárdokat a kampányra, de néhány száz milliót azért elő kellett teremteni.

- Így került terítékre a megyei sajtó, mint pénzszerzési lehetőség?

- Ismétlem, nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra. Az más kérdés, hogy a korabeli nyilvánosságban eltolódott a hangsúly. Ezért lettem néhány hónapig az egyik legtöbbet támadott ember. A mi anyagi gondjainktól függetlenül ugyanis az újságviták középpontjában az állt, hogy mi lesz a sajtóval. Különösen sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. S mert én felügyeltem a pártvállalatokat, köztük a megyei lapkiadókat is, nem csoda, ha foglalkoztak a tevékenységemmel. Egy évtizeddel a történtek után érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett. Maga a párt számított jogi személynek, még akkor is, ha az MSZP megalakulása után sokan kezdeményezték, hogy bármelyik alapszervezete jogi személy lehessen. Ezt nem sikerült elérni, márpedig csak jogi személynek lehetett tulajdona. A megyei pártbizottság nem volt az, a párt egésze viszont az volt. Ez a helyzet határozta meg a párt-kincstárnok lehetőségeit.

- Kilépett tehát Nyers Rezső elnöki dolgozószobájából, majd arra a következtetésre jutott, hogy a megyei újságokból pénzt lehet csinálni. Ezt értem. Azt viszont nem, hogy miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc napilapot. Egyáltalán: kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a vidéki sajtóhoz?

- Bennem. Csak tőlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési szándékkal működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan erő, amelynek lett volna tőkéje a szerkesztőségek működtetésére és korszerűsítésére. Ráadásul csak a külföldi cégek emberei tudtak a napi politikai csatározásoktól függetlenül cselekedni.

2. Mennyit ér a szúrágta szekrény?

- Megbántódik, ha úgy foglalom össze az eddigieket: ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?

- Ebben van igazság. Mi ugyanis vagyonbizonytalanságban éltünk. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz holnap, melyik párt akar bespájzolni. A magamfajta közgazdász is kiszámíthatta, hogy ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe.

- Miért nem ugyanannak a külföldi konzorciumnak ajánlotta föl mind a tizenkilenc újságot?

- Ebben is volt némi politika. Azt nem tudtuk megakadályozni, hogy egy-egy megyében sajtómonopólium alakulhasson ki. Hiszen az úgynevezett pártállami időkben jött létre az egy megye-egy lap struktúra, és ezen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején nem lehetett változtatni. Ahhoz azonban akadtak eszközeink, hogy megakadályozzuk az országos sajtómonopólium kialakulását. Úgy kell széttördelni a vidéki sajtópiacot, gondoltam akkoriban, hogy többé-kevésbé egyenértékű médiavállalkozások kerüljenek össze.

- Össze vagy szembe?

- Annyi tudatosságot azért nem szabad feltételezni rólunk, hogy igyekeztünk volna összeugrasztani a külföldi jelentkezőket.

- Hogyan történt a jelentkezés? Egy-egy német, osztrák, francia vagy angol üzletember kopogtatott a kincstárnok ajtaján?

- Elsősorban a szerkesztőségeket keresték meg, mi ezt bátorítottuk is. Nem egyszer találkoztam a főszerkesztőkkel, és buzdítottam őket, hogy tessék tárgyalni, mert a helyi kollektíva jóváhagyása nélkül senki sem vehet helyi lapot.

- Helyben döntötték el, melyik külföldi cég lesz a laptulajdonos? Nehéz elhinni.

- Én sem akarom ezt sugallani. Inkább kölcsönös vétójogról beszélnék. Az egész ugyanis nem úgy ment végbe, hogy én a Fehér Házban kitaláltam: ezt és ezt így kell, csak így lehet csinálni. Tőlünk függetlenül is zajlottak az események. A külföldi cégek magyarországi megbízottjai járták a szerkesztőségeket, tárgyaltak és ígértek, az újságírók pedig két, olykor több táborra szakadtak. Emlékszem, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung emberei az Alföldön is szerettek volna lapokat szerezni. Sehol sem sikerült nekik. Ők lettek a sajtóprivatizáció nagy vesztesei, bár a Dunántúlon öt újságot vásároltak. Mi pályázatot írtunk ki, de figyelembe vettük, hogy melyik szerkesztőség melyik céggel akar együttműködni. Csak arra vigyáztunk, hogy egyik külföldi konzorcium se vásárolja túl magát.

- Ehhez képest a Westdeutsche Allgemeine Zeitung németországi konkurense, a Springer az első körben hét lapot vett meg.

- Ezt én is sokallottam, de a későbbi Springer-lapok már szökésben voltak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyar sajtót önprivatizáció jellemezte a kilencvenes választási kampány előtt, azt a bizonyos pályázatot pedig csak a májusi választások után írtuk ki. Tudtuk persze, hogy a Springer készül a térhódításra. A német cég vezérkara ugyanis korrekt módon bejelentette, hogy minél nagyobb szeletet akar kihasítani a magyar tortából.

- Rosszakarói szerint a Springer azért harapott ki hét szeletet a sajtótortából, mert magyarországi vezérképviselője az Ön évfolyamtársa volt a közgazdasági egyetemen.

- Ezt én is hallottam. Annyi igaz belőle, hogy ötszázhatvanan voltunk azon a bizonyos évfolyamon, és tudtam, hogy van egy vörösesszőke fiú, akit Bayer Jóskának hívnak. Azt tehát cáfolom, hogy 1990-ben kedveztem volna neki. Annyi előnye kétségkívül volt, hogy fölvehette a kagylót, és nem ismeretlenként szólt bele. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Springer ocsúdott föl legelőször a külföldi médiavállalkozók közül. Készült a magyarországi változásokra, mert kiválasztott magának egy sváb származású magyar közgazdászt, megismertette vele az NSZK-beli sajtóviszonyokat, a működési mechanizmusokat. S amikor szétvágtuk a vasfüggönyt, a Springer óhatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az üzleti ellenlábasai. De hát azért a hét mégiscsak kevesebb, mint a tizenkilenc.

- A Springer-ügyben nemcsak részrehajlással vádolták, hanem politikai támadások is érték. Emlékezetem szerint többször idézték az új parlament egyik vizsgálóbizottsága elé.

- Háromszor kellett a Debreczeni József vezette bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi "csak" a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet, a csálé szemétkosarat.

- Ennyire nem volt szükségük a pénzre?

- Uram, az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.

- Hangjából kiérzem a kajánságot. Kérem, magyarázza el az utókornak, hogy mi volt ebben a trükk.

- A korabeli jog szerint is vitathatatlan volt, hogy a vagyontárgyak a mi tulajdonunkban vannak. Azt viszont sokan vitatták, hogy ki a tulajdonosa a szellemi vagyonnak, ami egy szerkesztőségben felhalmozódott. A lapot megjelentető jogi személy, azaz a Magyar Szocialista Párt vagy az újságírói kollektíva.

- Végül is mennyi pénzre tett szert az MSZP a megyei lapok privatizálásából?

- A bruttó bevétel meghaladta a 900 millió forintot. Ebből azt a pénzt, amelyet a megyei lapokért kaptunk, átutaltuk a József Attila Alapítványnak. Ez 450 millió volt. Több mint 100 millióra rúgott a felszámolások költsége. A maradékból, vagyis a megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét.

- Most, 1999-ben milyen érzések közepette gondol vissza arra a néhány hónapra, amikor szinte teljhatalmú megbízottként értékesítette a megyei újságokat; amikor párton belül pénzt hozott a házhoz, párton kívül pedig ellenségeket szerzett magának?

- Lehet, hogy rosszul hangzik, de baromira büszke vagyok a fejleményekre. Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, és ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.

Zöldi László 

Mostanában elég sokat írok róla, érdekel a felbukkanása. A legutóbbi bejegyzésre imigyen reagált Fabriczki András: „Te Laci! Én úgy látom, nem őszintén szereted a druszádat.” Digitális ismerőseimnek mindig válaszolok, Andrásnak például ezt feleltem: „Megváltoztatnám a szórendet: őszintén nem szeretem. Ismerem a szegedi médiagyakorlatát, és elborzaszt, hogy országosan is elterjesztené.”

A hozzászóló persze több a közösségi oldalon szerzett ismerősnél. Ő volt a frissiben megalakult MSZP pénztárosa, majd egy évtizeddel később engem nézett ki arra, hogy kibeszélje magából a megyei napilapok eladását. A „Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra” című terjedelmes interjú a Magyar Média 2000/2. számában jelent meg, és a szaksajtóban leggyakrabban idézett dolgozatom lett. Viszonzásul a kulisszatitkokért értelmezném a Botka-jelenséget. Az egész kezdődött azzal, hogy a szegedi polgármester bejelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, és egy rosszul megírt programmal maga mögé állította a Magyar Szocialista Pártot.

Bejelentette, hogy záros határidőig a Jobbik kivételével végiglátogatja az ellenzéki pártokat, de ígéretét nem tartotta be. Inkább elkezdte járni az országot, hogy az ellenzéken belüli versenytársak híveit megnyerje a Fizessenek a gazdagok! jelmondatnak. Hátha arra kényszerítik a pártvezetőiket, hogy őt elfogadják közös miniszterelnök-jelöltnek. A politika nem széplelkek homokozója, Botka László taktikája akár nyerő is lehet, miatta aligha érdemes erkölcsileg kárhoztatni. Zavar viszont, hogy olyan politikus tűnt föl a baloldal egén, aki legföljebb semmitmondó tőmondatot sajtol ki magából a médiáról.

Beszél helyette a szegedi gyakorlata. A vidék legpatinásabb újságjánál, az 1910-ben alapított Délmagyarország szerkesztőségében kitűnő újságírók dolgoznak. Kifejthetik álláspontjukat az Orbán-kormány szerintem is minősíthetetlen tevékenységéről, de a polgármester személyét, városházi megnyilvánulásait, városházán kívüli húzásait úgy kezelik, mint a hímes tojást. Szemlátomást tartanak tőle. Ama túlhatalmától, amelynek révén uralja a helyi nyilvánosságot. Az a benyomásom, hogy Szegeden manapság nem jó kritikus szellemű újságírónak lenni, és rossz konzervatív értékrendű újságíróként létezni.

Örülnék, ha jövőre a szétforgácsolt ellenzék nyerne, de aggasztana, ha a választási győzelem után Botka László miniszterelnök médiaszemlélete határozná meg az országos nyilvánosságot.              

A Népszava tegnapi számában Molnár Gyula és Botka László nógrádi látogatásáról jelent meg tudósítás. E rovatba írtam erről, akadt azonban egy mozzanat, amely nem fért a 2500 karakternyi jegyzetbe. Utazás közben szóba került a Botka-kampány jelmondata (a Fizessenek a gazdagok!), és a tudósítónak erre mondta az MSZP elnöke: „Lehet, hogy csípi a körúti értelmiség szemét.”

Látszólag ártalmatlan mondat, csakhogy néhány hete kísértetiesen hasonló gondolatot pendített meg Botka László is: „Beszorult az ellenzéki politika a budapesti nagykörútra, illetve az üzengetés helyszínéül szolgáló tévéstúdiókba.” (Népszava, 2017. március 14.) Az MSZP miniszterelnök-jelöltje egy két világháború közti toposzt hozott vissza a közbeszédbe. A Nagykörút a zsidózást jelentette a jobboldali retorikában: azokat a szerkesztőségeket, amelyek Pesten, két Duna-híd között, félkörívben helyezkedtek el, és valamiféle judeoplutokrata felfogást képviseltek. Nem hiszem, hogy antiszemitizmus jellemzi az MSZP vezérkarát, mindazonáltal két jelenlegi vezetője körútozással minősíti a nem szocialista ellenzéki politikusokat és az értelmiséget.

Botka László meghirdette a baloldali fordulatot, ráadásul az MSZP beállt mögéje, elég könnyű tehát eljutni egy baloldali toposzhoz. Rákosi Mátyás, a magyar kommunisták vezetője 1948. március 23-án sajtóaktívára hívta meg a főszerkesztőket, és elmagyarázta nekik, miért kell megszüntetni a „nagykörúti” (értelmezésében a polgári) újságírást. Felsorolta ama lapokat, amelyek a szerinte cinikus, felelőtlen, valóságot eltorzító szemléletet képviselik, másnap pedig a Szabad Nép hasábjain megindult a gőzhenger. A nyilvános kirohanásokat tettek követték: egymás után szűntek meg az újságok, újságírók százai kerültek az utcára, közülük sokan börtönbe is. A sajtó gleichschaltolása 1952. augusztus 14-én fejeződött be, az állampárt kis híján teljhatalmú vezetője ekkor szerezte meg a miniszterelnöki címet is.

Botka László 44 éves, jogász végzettségű, Molnár Gyula 55 éves, vegyészmérnökként végzett. Kinézem belőlük, hogy utoljára középiskolás korukban tanultak történelmet, és a magyar sajtó történetét még kevésbé ismerik. Pedig ha már baloldali programot hirdettek meg, érdemes volna tudniuk, hogy ennek voltak következményei a médiapolitikában. Ilyen például a liberális, polgári szemléletmód elleni harc, amely Rákosinál a nagykörútozásban nyilvánult meg. Nem volna szerencsés ezt a baloldali hagyományt akaratlanul is föleleveníteni.     

A szocialisták egyelőre nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje célba vette a megyei jogú városokat. A langaléta politikus nyár elejéig tízezer emberrel akar kezet fogni, óhaját a Népszava mai számában közölte. Nógrádi útjára elkísérte az egyetlen baloldali napilap egyik munkatársa is.

Bíró Marianna az újság átszervezése előtt vezető szerkesztő volt, most „csak” a belpolitikai rovatot irányítja. Aki azonban dolgozott már szerkesztőségben, tudja, hogy a belpolitikai a legfontosabb rovat, munkatársai a társadalom ütőerén tartják a kezüket. Nem csoda, ha vezetőjük személyesen vállalkozott két szocialista politikus, a pártelnök Molnár Gyula és a kormányfőnek készülő Botka László kísérésére. Együtt utazott velük a szolgálati gépkocsijukon, ezen a körülményen eltűnődtem. A múlt század utolsó harmadában kiemelkedő publicistának számító Bertha Bulcsu ugyanis örökbecsű mondást hagyott örökségül az újságírókra is: „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.”

Ama ellentmondást fogalmazta meg, hogy az újságíró nem lehet meg a politikustól szerezhető információk nélkül, de azért túl közel se merészkedjék hozzá, mert könnyen pórul járhat. Amennyiben a miniszterelnök-jelölt meghívna, bizony beülnék mellé a gépkocsiba, utána azonban elutaznék a Délmagyarország szerkesztőségébe is. Kifaggatnám a belpolitikai rovatvezetőt, milyen érzés a szegedi polgármesterrel közelebbi munkakapcsolatba kerülni, egyáltalán: milyen a médiaszemlélete. A nógrádi tudósítás nyomán az a benyomásom, hogy Bíró Marianna rokonszenvesebbnek tartja Molnár Gyulát, mint Botka Lászlót, az utóbbinak „Vitát nem tűr a hanglejtése, döbbenetesen határozott.”

Az újságíró Molnár Gyulával keretezi a terjedelmes élménybeszámolót, és leginkább azt méltányolja benne, hogy vállalkozik az unterman (a másodhegedűs, az előkészítő, a beharangozó) alázatos szerepére. Azt sem hallgatja el, hogy a két politikus kampánya korántsem diadalmenet. Bátonyterenyén például „maréknyi embertömeg” fogadta őket, és a szocialista polgármester vezette Salgótarjánban is legföljebb kétszázan érdeklődnek irántuk. Az már én firtatom, hogy nyár elejére miként lesz az országos körútból tízezer kezelni való tenyér.

A figyelemre méltó tudósításban egyetlen hamis mondat olvasható. A szerző azt írta Botka Lászlóról, hogy „egymás után veregetik a vállát az idegyűltek”. Akik tartózkodtak már a 197 centis miniszterelnök-jelölt közelében, tanúsíthatják, hogy ehhez nagyon kéne ágaskodni. 

Tegnapi bejegyzésemhez szólt hozzá Búzafalvi Tamás. Kedves tanítványom 34 éves, már a miskolci sajtóban dolgozó szüleit is ismertem. Őt a nyíregyházi főiskolán tanítottam, a szakdolgozatát hozzám írta. Olyan fotóriporter, akinek van érzéke az íráshoz - a jóisten is online újságírónak teremtette. Ezt fejtegette: „Oké, hogy a mai fiatalok, az Y- és a Z-generáció tagjai az interneten nőttek fel, okostelefonoznak, tableteznek, de jó lenne, ha könyveket és magazinokat, például a National Geographic-ot, netán napilapokat is olvasnának.”

Tényleg jó lenne, mielőtt azonban összefoglalnám egy ifjúságkutatás eredményeit, érdemes megemlíteni, milyen körülmények között ismertem meg Tamás nemzedékét. Az évezred-fordulón világbanki hitelből épült egy amerikai jellegű campus Nyíregyháza zöldövezetében több mint tízezer diák számára, és a könyvtár földszintjén 225 számítógép tűnt fel. Már előtte is tanítottam a főiskolán, de a gólyáktól még nem mertem ímélben kérni a szemináriumi dolgozatokat, a legtöbbjüknek ugyanis otthon nem volt számítógépe. Meglepően gyorsan illeszkedtek a számítástechnikai kultúrába, és ha bármelyik napszakban küldeni akartam valahová egy digitális sürgönyt, körül kellett néznem a hatalmas teremben, vajon hol van szabad gép.

A legutóbbi másfél évtizedben változott úgy a helyzet, hogy a tízen- és huszonévesek átálltak a digitális szerkentyűkre. Ebből a nézőpontból érdekes a székesfehérvári kutatás, amelyről a Fejér Megyei Hírlapból szereztem tudomást. A szociológusok ötezer középiskolás szabadidős tevékenységét mérték föl, ami meggyőző mintának számít egy százezres lélekszámú iparvárosban. A tizenötféle elfoglaltság közül a naponta ismételtek élére került 82 százalékkal az internetes böngészés, amely többnyire hírfogyasztást jelent. Hetedik lett az online sajtó olvasása (26 százalékkal), kilencedik a kézbe fogható és lapozható könyveké (14), tizedik az offline újságok olvasása (10), tizenegyedik pedig az e-könyveké (8 százalékkal).

Lehetne persze a sorrendről és az arányokról tűnődni, a papír alapú írásművek háttérbe szorulásáról borongani. Helyettük inkább azt tudatosítanám, hogy a felsorolt tevékenységi formák kivétel nélkül az olvasáshoz kapcsolódnak. Ráadásul médiatanári tapasztalatom, hogy nemcsak a fehérvári diákok szeretnek olvasni. Ehhez képest másodlagos, hogy papírlap zizeg a kezükben, vagy a kisebb-nagyobb képernyőn megjelenő szövegeket betűzik-e.        

Húsvét hétfő. Ülök az asztalfőn, szemlélődöm, körülöttem a gyerekek és a hozzájuk tartozók. Tizenketten vagyunk, íme, az életművem. Hárman az ablaknál állnak. Közgazdász fiam, HR-tréner nagyobbik lányom és projektmenedzser kisebbik lányom beszélgetnek a háziasszonynak hozott növényről. Vajon mi lehet a neve? Böngészik az okostelefonjukba telepített applikációt, de nem találják ama fényképet, amelynek alapján azonosíthatnák az ajándékot. Ekkor fiam oldalra fordítja a cserepet, és megnézi az alját. Oda van írva latinul a növény neve. Kitör a röhögés, én pedig eltűnődöm a digitális helyzetünkön.

A világhírű lengyel riporter és médiatanár, Ryszard Kapuscinski szerint én volnék a digitális bevándorló, aki a gyerekeitől tanulgatja a befogadó ország nyelvét. Ahhoz képest, hogy a korosztályomban lévők 3,9 százaléka használja a számítógépet, elég jól haladok, bár a digitális bennszülöttek érzik kiejtésemen az akcentust. Ma már meg se mozdulnék a számítógép nélkül, a gyerekeim azonban alkotóbb módon használják. Az okostelefont például boszorkányos gyorsasággal kezelik. X-szel, Y-nal és Z-vel kezdődő generációjuk értékelésébe bele sem fognék, mert a médiakutatók Kapuscinskinél árnyaltabban látják a digitális nemzedékeket.

A múlt század hetvenes éveiben született két idősebbik gyerekem az X-generációhoz tartozik, kishúguk a nyolcvanas években jött a világra, ő Y-nemzedékbeli. A Z-generációhoz sorolható a langaléta unokám, de vele se merült ki az osztályozók képzelete. A középső unokámat már az Alfa-nemzedékbe helyezik, elvégre egyre ügyesebben használja az okostelefont, az iskolában pedig a pad alatt olvasgatja a Harry Potter-sorozatot. És ott van még a négyéves unokám, aki esténként fölhív okostelefonon, mert egytől tízig ismeri a számokat, és tudja, hogy a Mama meg a Papa után következem a „kicsitévé” képernyőjén. Az ö nemzedékét még nem nevezték el, bár talán lehetne bétás.

Szeret nálam lenni, mert az okostelefonomon van autós applikáció, és ennél jobban pillanatnyilag semmi sem érdekli. Néhány napja épp zártam be az ajtót, ő pedig a szomszédos lakás előtt álldogált. Annak ajtaján egy vízszintes vájatot vett észre (azon dobja be a postás az újságokat és meghívókat). A szöszke fiú nézegette a szemmagasságban lévő betűket, és szótagolta: „Le-ve-lek.” Meghökkenve kérdeztem: „Te tudsz olvasni?” A Béta-nemzedék képviselője sértődötten válaszolta: „Miért ne tudnék?”                 

E rovat eredetileg a kommunikáció szakos diákokat kecsegtette szemináriumi megbeszélnivalóval. Idővel posztgraduális képzés lett belőle pályakezdő újságírók számára. Mostanában pedig a bejegyzései ki-kikerülnek a nyilvánosság fórumaira, és olyanok is olvassák őket, akik amatőr szinten fejtik ki a véleményüket. Az utóbbiaknak is segítenék, ezért említem meg az ingerküszöb divatszót.

A mesterkéltek ható kifejezést kezdetben a pszichológusok használták. Nem csodálkoznék rajta, ha nálam hozzáértőbbek Freud vagy Jung környékén fedeznék föl a forrásvidékét. Mellesleg a német die Reizschwelle tükörfordítása, és a jó öreg Nagy Halász (néhai Halász Előd professzor 800 oldalas szótára) sokat árul el róla. A reizen azt jelenti, hogy ingerelni, izgatni, gerjeszteni, a becserkészett vadat a puskák elé csalogatni, a kártyában licitálni. A schwellen pedig azt, hogy dagadni, duzzadni. A die Schwelle jelentése nemcsak küszöb, hanem zátony is. Arra utal, hogy ha nem ismerjük eléggé a vizet, bizony ráülünk egy homokpadra, és megfeneklik a hajónk.

Az ingerküszöb akkor vált divatszóvá, amidőn a második Orbán-kormány megkezdte áldásos működését. Egy-egy nagy visszhangot kiváltó intézkedése nyomán azt firtattuk, vajon mikor veri ki a biztosítékot. Talán nem teljesen mindegy, hogy ha szóba hozzuk, milyen igét biggyesztünk hozzá. Ezúttal nem sorolnám a médiából vett példamondatokat, csupán az igei állítmányokat. A műsorvezető Kálmán Olgánál átlépte az ingerküszöböt, ugyancsak nála át is ütötte, épp úgy, mint a jegybank-elnök Matolcsy Györgynél, a közvélemény-kutató Pulai Andrásnál, a publicista Széky Jánosnál és a politológus Török Gábornál is. Átvitte az ingerküszöböt megint csak Kálmán Olgánál, elérte az újságíró Lampé Ágnesnél és a műsorvezető Simon Andrásnál, eltolódott a szociálpszichológus Krekó Péternél, és megkarcolta a győri újságíró Sudár Ágnesnél.

Az a benyomásom, hogy az igéket egyik közéleti személyiség sem használta indokolatlanul. Sőt, Kálmán Olga példái azt sejtetik, hogy az ingerküszöb több igei állítmánnyal is tanúskodhat arról, vajon miként viseljük el a társadalmi feszültségeket. Általánosítható javaslatom tehát nincs a kommunikáció szakos diákok, a pályakezdő újságírók és a kommentelők számára. Ha csak az nem, hogy a kormányt nem érdemes túl nagy sebesség mellett rángatni, mert az útból alig észrevehetően kidomborodó fekvőrendőr után akár még tengelytörés is lehet a vége.       

Eddig háromszor választották meg miniszterelnöknek. Ezzel magyarázható, hogy elég sokat írtam róla - érdekel a leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfő kommunikációja. Jellemző mondatait tartalmazza egy 338 oldalnyi dokumentációm. S mert egy oldalra átlagosan hét idézet fér, az egész úgy két és félezer figyelemre méltó gondolat. Hozzájuk sorolható a két húsvéti interjú is. Az egyik tegnap látott napvilágot a Magyar Idők című, kormányhoz közel álló napilapban, a másik ma reggel hangzott el a közszolgálati rádió Vasárnapi Újság című műsorában.

Az előbbi hosszabb volt, újságoldalnyi terjedelmű, ami félórás beszélgetésnek felel meg, az utóbbi mintegy tízpercnyi. A miniszterelnök mindkettőben „megsorozta” a politikai ellenfeleit. Tizenhét mondatát találtam az utókor számára rögzíthetőnek, bár egyiket se venném föl a szállóigék gyűjteményébe. Orbánnak van tehetsége az ütős, kocsmákban-kávéházakban ismételgethető mondatokhoz, mégis az a benyomásom, hogy mindig jó, ha ellenzékben van, hatalomra jutván azonban túl sokat beszél, túl sok interjút ad ahhoz, hogy szállóige-gyanús gondolatokkal kecsegtesse a nyilvánosságot. (Ugyanezt a kettősséget, elemzésre való ellentmondást vettem észre Gyurcsány Ferencnél is.)

De visszatérve Orbánra, az újságban összefoglalta a politikai eredményeit. Íme: „Elsüllyesztettük a kommunisták Auróráját, alkotmányos forradalmat csináltunk 1990-ben, háromszor vertük meg a baloldalt, végrehajtottuk a határokon átívelő nemzetegyesítés programját, új nemzeti alaptörvényt fogadtunk el, hazaküldtük az IMF-et, elszámoltattuk a bankokat, megzaboláztuk a rezsiszolgáltatókat, és úton vagyunk a teljes foglalkoztatottság felé.” Hozzáfűzhette volna még, hogy gleichschaltolták szűkebb érdeklődési körömet, a médiát, a Goebbelstől örökölt kifejezést azonban a világ minden kincséért ki nem mondta volna. Ő szinte az egyetlen magyar politikus, aki nem szívesen vesz a szájára idegen szót - ez sikerének egyik titka.

A rövidebbik interjú egyik érdekessége az volt, hogy Orbán Viktor többször is kifejezte ama szándékát: meg kéne érteni, vajon mi rejlik „a Soros-egyetemért” szervezett ellenzéki megmozdulások mögött. A másik mozzanat pedig életszerűvé varázsolta az amúgy egyoldalú állításokban bővelkedő beszélgetést. A vége felé behallatszott az adásba, hogy „kop, kop”, és egy nő a hangszigetelt ajtót rányitotta a miniszterelnökre. A kéretlen valóság egy pillanatra beszüremkedett a közszolgálati rádió stúdiójába.               

Tegnap este Botka László önbizalomtól duzzadó interjút adott az ATV-nek. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje beszámolt arról, hogy a tizenkilenc megyeszékhelyből már minden harmadikat meglátogatott. Az úgynevezett utcafórumokról nem állította, hogy az érdeklődők közlekedési fennakadást okoznának, ama tapasztalatát azonban megosztotta az országos nyilvánossággal, hogy „A kritikus tömeg összeállt.”, mert „A magyarok többsége most már kormányváltást akar.” Erre lyukadt ki: „Az a meccs eldőlt, hogy a Magyar Szocialista Párt lesz a Fidesz kihívója.”

A következtetésért nem kárhoztatható. Végül is nem mondhatta, hogy esélytelenül járja az országot. Ki higgyen magában, ha nem az, aki csakugyan le akarja váltani Orbán Viktort? Az már más kérdés, hogy a fejlemények egyelőre nem igazolják a derűlátását. Az a benyomásom, hogy az útja rögösebb, mint amilyennek bemutatta. Megfordult például Szombathelyen, Zalaegerszegen, Pápán, Veszprémben, Ajkán, Székesfehérvárott, Kaposvárott, Szekszárdon és Salgótarjánban. Tudósítás látott napvilágot a jelenlétéről, és kiderült a megyei napilapokból, hogy alkalmanként száznál többen nem nagyon állták körül. Gondolhatnánk persze, hogy az egy kivételével kormány közeli médiavállalkozó kezébe került újságok eltorzították a valóságot, csakhogy a fényképeken kis tömegből magaslik ki a kétméteres politikus.

Mindazonáltal túlzott derűlátása ellenére Botka László visszafogottabb, mint az ellenzéken belüli vetélytársa, Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnök szintén járja az országot, tartott fórumot például Egerben, Salgótarjánban, Érden és Pécsett. A teremben megrendezett összejövetelekről ezt írta: „Akárhova megyek, csüngenek a csilláron.” (Facebook. 2017. április 6.) Megállapításáról egy régi politikus jutott az eszembe. Torgyán József kifejtette: „Annyi oxigén volt a teremben, amennyit az egyik ember kilehelt, és a másik ember még be tudott szívni.” (Vas Népe, 1993. június 7.) Ezt is mondta: „Kiskunlacházán az egész város kint állt, amikor bevonultam.” (Délmagyarország, 1994. április 12.) Az övéihez képest kétségkívül szerény a csilláros hasonlat.

Miközben a fővárosban tízezrek tüntetnek a kormány által szorongatott CEU-ért és a civil szervezetekért, két ellenzéki politikus, Gyurcsány Ferenc és Botka László rendületlenül járja az országot, hogy Orbán Viktor kihívójának vélhesse magát. A jelek arra utalnak, hogy egyelőre egymással vannak elfoglalva. A meccsüket nem tekinteném lefutottnak. 

A számítógép képernyőjén híd látható. Egy ausztráliai utazás emléke, a bal hídfőnél kivehető, jellegzetes épület a sydney-i operaház. Ma hajnal óta emlékeztet a Fehér-Kőrösön átívelő, Erdőhegyet Kisjenővel összekötő vasúti hídra is. Fél öt után néhány perccel hallottam egy interjút a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában, Gábor Ferenc nyugalmazott bányásszal készült. Az amatőr helytörténész elmesélte, hogy falujába, Kőröstárkányba 1919. április 19-én, húsvétkor irregurális román fegyveresek törtek be. Összeterelték a népet a református templom elé, és halomra lőtték őket. 92-en haltak meg, 204 árva maradt utánuk.

Az áldozatok neve kőfalon olvasható, és az utódok 1999 óta ilyenkor, Nagypénteken emlékeznek rájuk. A világhálón átnéztem a haditérképeket, és kiderült, hogy a Fekete-Kőrös völgyében keletről nyugatra nyomultak a román szabadcsapatok. Alattuk néhány kilométernyire folydogál a Fehér-Kőrös, amelynek vasúti hídján araszoltak a vonatok, ha délről északra, Temesvárról Nagyváradra akartak eljutni. 1919. április 17-én érkezett az összehangolt támadás másik szárnya, a reguláris román hadsereg Aradra. Indult Várad felé, Kisjenőnél azonban akadályba ütközött. Hét háborús veterán beásta magát a hídfőhöz, és feltartották a katonákkal megrakott szerelvényt. A partizánok között volt a nagyapám is.

Szemközt, a Fehér-Kőrös balpartján lévő Erdőhegy színmagyar falu, túlnyomórészt reformátusok lakják. Annyira kicsi, hogy szegről-végről majd’ mindenki rokon. Hét unokatestvér tért vissza az első világháborúból, és hozták magukkal a fegyvereiket, köztük egy géppuskát is. Civil ruhában, de gyakorlottan tartották föl a hadiszerelvényt a folyó jobbpartján. Csanádi Jánost, a Kőrösköz leghitelesebb krónikását most aligha kérdezhetem meg, miért nem végezték ki őket. Azt azonban az asztalnál elmesélt családi történetekből tudom, hogy miután megadták magukat, minden csütörtökön jelentkezniük kellett a milícián, ahol megverték őket, majd az éjszakát is a pincében töltötték. Nagyapám megfázott, tüdőbajt kapott, és 26 éves korában meghalt. Apám így lett árva.

A családunk sorsát meghatározó történetet Beke György írta meg a Barangolások Erdélyben című szociográfia negyedik kötetében. Szerinte a hét erdőhegyi legény egy hétig védte a kisjenői hídfőt. A ma hajnali rádióműsor után az a benyomásom, hogy „csak” Nagycsütörtöktől húsvét hétfőig lassították a román hadsereg felvonulását. A kisebbítést talán megbocsátja öreg íróbarátom az égben.