A mai bejegyzésben utaltam arra az interjúra, amelyet az MSZP első kincstárnokával készítettem a kilencvenes évek végén. Egyik tanítványom, aki a vidéki sajtóban dolgozik, utánanézett a világhálón, és nem találta az eredetileg a Magyar Média című folyóirat 200/2. számában megjelent beszélgetést. Arra kért, hogy tegyem hozzáférhetővé. Kérése parancs, íme:

"Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra"

Az MSZP első kincstárnoka a megyei lapok eladásáról

Németh Miklósról írták a csúfondáros publicisták, hogy élete a 2-es villamos mentén telt el. Miután Zemplénből a fővárosba került, elvégezte a közgazdasági egyetemet, amely a Duna pesti oldalán, a sínpár mellett található. Majd a pártapparátusba került, az úgynevezett Fehér Házba, amely a 2-es végállomásánál van. Miniszterelnökként pedig egy megállóval arrébb költözött, a Parlament épületébe. Nos, hasonló utat járt be  nemzedéktársa is, mostani beszélgetőpartnerem.  Fabriczki András talán két-három évvel fiatalabb a volt miniszterelnöktől, a közgazdasági egyetemre járt, majd némi kispesti párttitkárkodás után a pártközpontban találta magát. 1989 végén ő lett az MSZMP romjain létrejött Magyar Szocialista Párt kincstárnoka. Jelenleg magánvállalkozó, ingatlanközvetítéssel és pénzügyi befektetéssel foglalkozik, néhány méterre a Fehér Háztól, a 2-es villamos másik oldalán.

A földszinti-alagsori irodahelyiségben semmi hivalkodó. A falból kiálló fűtőcsöveket bordó textíliával tekerték át, hogy enyhítsék a szuterén-hangulatot. Az íróasztalokon számítógép és telefon, a bőrkanapé süppedős. A beszélgetéshez és jegyzeteléshez áttelepszünk a nagy, fekete tárgyalóasztalhoz és a Bauhaus-stílusú, csővázas, bőr-ülőkéjű székekre. Mielőtt szóba hoznám a megyei pártlapok 1990-es eladását, elé tolok egy papírlapot, rajta néhány meghatározás a privatizációról. Megkérem, válassza ki közülük a legszellemesebbet és a legjellemzőbbet. Kettőt húz alá. Az egyik Sárközy Tamás gazdasági jogásztól való, és így hangzik: "A privatizáció nem más, mint ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyanoknak, akiknek nincs egy fillérjük sem, és nem akarnak vásárolni." A másik Thoma László szociológus megállapítása: "A privatizációban csak akkor nem lesz korrupció, ha elfogy az állami vagyon."

1. A kis hal megeszi a nagyot?

- Bizonyára tudja, hogy a hetvenes években szitokszónak számított a privatizálás. Ha az MSZMP agitprop. osztályán egy újságot meg akarták feddni valamiért, akkor azt mondták egyik-másik munkatársáról, hogy privatizál. Azaz cikkírás közben magánüggyel hozakodik elő. Fel tudná idézni, hogy Ön mikor és hogyan találkozott először a manapság oly divatos fogalommal?

- A nyolcvanas évek elején, Gábor R. István közgazdász híres cikksorozatában, amely a második gazdaságról szólt. De ha alaposabban belegondolok, már a hetvenes évek közepén is feltűnt, Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyvében. Nem lepődnék meg, ha elolvasván ezt az interjút egyik-másik évfolyamtársam figyelmeztetne, például Bod Péter Ákos, Tabajdi Csaba, Szokai Imre vagy Vértes András, hogy egyetemi előadásain Sárközy Tamás professzor is használta ezt a kifejezést.

- Gondolta volna a hetvenes-nyolcvanas években, hogy  köze lesz az akkoriban ritkán és másféle értelemben is használt privatizációhoz? 

- Eszembe sem jutott. De nem is éreztem olyan kérdésnek, amely napirendre kerülhet. Azt közgazdászként tudtam, hogy az állam rossz tulajdonos, de föl sem ötlött bennem, hogy meg kellene szabadítani a vagyonától. Úgy véltem a nemzedékemhez tartozó közgazdászokkal egyetemben, hogy ha politikai pressziók nélkül érvényesül nálunk a piaci verseny, akkor a nagy halat, vagyis az államot megeszik a kis halak, azaz a kisvállalkozók.

- A privatizáció ma leginkább azt jelenti, hogy az állami vagyont magánkézbe adják, másként fogalmazva: az állami vagyont magánosítják. Holott Ön a koronatanú, hogy egy évtizede a privatizáció azt is jelentette: a pártvagyont adják magánkézbe.

- Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.

- Gazdasági szakember létére hogyan keveredett a sajtóba - nemcsak újságokat áruló kincstárnokként,  hanem témaként is?

- 1989 késő őszén megalakult a Magyar Szocialista Párt, december elsején én vettem át a gazdasági hivatal irányítását. Valamikor novemberben szólt a fővárosi pártszervezet vezetője, Jassó Mihály, hogy Nyers Rezső elnök szeretne velem beszélni. A helyzetemről csak annyit, hogy harmincnyolc éves voltam, négy gyereket neveltünk, köztük egy csecsemőt. Hazudik, aki most azt állítja, hogy mindent tudott a közeljövőről, amelyet azóta rendszerváltásnak nevezünk. De azt azért lehetett sejteni, hogy a pártfunkcionáriusi munka nem fogja javítani az egzisztenciámat. Az első magáncégek egyikétől szereztem is ösztöndíjat, hogy egy éven át tanulmányozzam a vállalat működését, aztán majd menedzseri beosztásban dolgozom valamelyik részlegnél. Ekkor érkezett a pártelnök meghívása. Nyers Rezsőt egyébként jól ismertem. Ő ugyanis kispesti, sőt az egyesülés előtt apja volt az utolsó polgármester Kispesten.

- Kispest és Budapest egyesülésére gondol?

- Nemcsak erre, hanem az MKP és az MSZDP egyesülésére is. Szóval a negyvenes évek végén Nyers Rezső apja volt az önálló Kispest utolsó, ráadásul szociáldemokrata polgármestere. Amikor aztán a nyolcvanas években megválasztottak az MSZMP XIX. kerületi első titkárává, minden lehetséges alkalommal meghívtam Nyers Rezsőt, hogy tartson nálunk előadást. Akkor is, amikor éppen kegyvesztettnek számított. Kispest tehát érzelmileg kapcsolt össze bennünket. Érdekes, hogy jóban voltunk ugyan, de sohasem tegeződtünk. Rudibácsiztam, ahogy a mozgalomban becézték, de jóval fiatalabb lévén, szigorúan magáztam.

- Ha ilyen jól ismerték egymást, miért kellett egy harmadik személy közreműködése a kapcsolatfelvételhez?

- Azért, mert Nyers Rezső kínosan vigyázott a demokratikus formaságokra. Ha akart valamit egy helyi tisztségviselőtől, akkor fölkérte közvetítésre az apparátusbeli főnökét, a budapesti első titkárt.

- Kitalálhatom, hogy azon a bizonyos megbeszélésen a megyei pártlapok privatizációja került szóba?

- Egy szó sem hangzott el róluk.

- De akkor miért hívatta a pártelnök?

- Azért, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj van, mert a bevételek egyik pillanatról a másikra elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Új alapokra kéne helyzeni a párt gazdálkodását, amely addig elosztó jellegű volt. A költségvetésből kapott, mondjuk egymilliárd forintot, ebből fizette a kiadásokat. És 1989 novemberében ott álltunk több tízezer négyzetméternyi székházzal, iskolával, üdülővel. S miközben a hivatali helyiségek, a tantermek, a lakószobák kongtak az ürességtől, fizetni kellett volna a fűtést, vizet, világítást, a portást és a takarítónőt. Ha rajtam múlt volna, a tizedével is beérem. Kilencezer ember dolgozott a pártapparátusban, közülük minden harmadik portás, könyvelő és sofőr. Valahonnan pénzt kellett keríteni a fizetésekre és az állagmegóvásra. Nyers Rezső egyébként nemcsak azt mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, és az MSZMP romjai alól kikecmergő párt számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Szükség van plakátokra, tévéreklámokra, meg benzinre, hogy a szocialista politikusok eljussanak az ország minden részébe. S bár akkoriban a pártok még nem költöttek milliárdokat a kampányra, de néhány száz milliót azért elő kellett teremteni.

- Így került terítékre a megyei sajtó, mint pénzszerzési lehetőség?

- Ismétlem, nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra. Az más kérdés, hogy a korabeli nyilvánosságban eltolódott a hangsúly. Ezért lettem néhány hónapig az egyik legtöbbet támadott ember. A mi anyagi gondjainktól függetlenül ugyanis az újságviták középpontjában az állt, hogy mi lesz a sajtóval. Különösen sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. S mert én felügyeltem a pártvállalatokat, köztük a megyei lapkiadókat is, nem csoda, ha foglalkoztak a tevékenységemmel. Egy évtizeddel a történtek után érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett. Maga a párt számított jogi személynek, még akkor is, ha az MSZP megalakulása után sokan kezdeményezték, hogy bármelyik alapszervezete jogi személy lehessen. Ezt nem sikerült elérni, márpedig csak jogi személynek lehetett tulajdona. A megyei pártbizottság nem volt az, a párt egésze viszont az volt. Ez a helyzet határozta meg a párt-kincstárnok lehetőségeit.

- Kilépett tehát Nyers Rezső elnöki dolgozószobájából, majd arra a következtetésre jutott, hogy a megyei újságokból pénzt lehet csinálni. Ezt értem. Azt viszont nem, hogy miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc napilapot. Egyáltalán: kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a vidéki sajtóhoz?

- Bennem. Csak tőlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési szándékkal működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan erő, amelynek lett volna tőkéje a szerkesztőségek működtetésére és korszerűsítésére. Ráadásul csak a külföldi cégek emberei tudtak a napi politikai csatározásoktól függetlenül cselekedni.

2. Mennyit ér a szúrágta szekrény?

- Megbántódik, ha úgy foglalom össze az eddigieket: ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?

- Ebben van igazság. Mi ugyanis vagyonbizonytalanságban éltünk. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz holnap, melyik párt akar bespájzolni. A magamfajta közgazdász is kiszámíthatta, hogy ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe.

- Miért nem ugyanannak a külföldi konzorciumnak ajánlotta föl mind a tizenkilenc újságot?

- Ebben is volt némi politika. Azt nem tudtuk megakadályozni, hogy egy-egy megyében sajtómonopólium alakulhasson ki. Hiszen az úgynevezett pártállami időkben jött létre az egy megye-egy lap struktúra, és ezen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején nem lehetett változtatni. Ahhoz azonban akadtak eszközeink, hogy megakadályozzuk az országos sajtómonopólium kialakulását. Úgy kell széttördelni a vidéki sajtópiacot, gondoltam akkoriban, hogy többé-kevésbé egyenértékű médiavállalkozások kerüljenek össze.

- Össze vagy szembe?

- Annyi tudatosságot azért nem szabad feltételezni rólunk, hogy igyekeztünk volna összeugrasztani a külföldi jelentkezőket.

- Hogyan történt a jelentkezés? Egy-egy német, osztrák, francia vagy angol üzletember kopogtatott a kincstárnok ajtaján?

- Elsősorban a szerkesztőségeket keresték meg, mi ezt bátorítottuk is. Nem egyszer találkoztam a főszerkesztőkkel, és buzdítottam őket, hogy tessék tárgyalni, mert a helyi kollektíva jóváhagyása nélkül senki sem vehet helyi lapot.

- Helyben döntötték el, melyik külföldi cég lesz a laptulajdonos? Nehéz elhinni.

- Én sem akarom ezt sugallani. Inkább kölcsönös vétójogról beszélnék. Az egész ugyanis nem úgy ment végbe, hogy én a Fehér Házban kitaláltam: ezt és ezt így kell, csak így lehet csinálni. Tőlünk függetlenül is zajlottak az események. A külföldi cégek magyarországi megbízottjai járták a szerkesztőségeket, tárgyaltak és ígértek, az újságírók pedig két, olykor több táborra szakadtak. Emlékszem, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung emberei az Alföldön is szerettek volna lapokat szerezni. Sehol sem sikerült nekik. Ők lettek a sajtóprivatizáció nagy vesztesei, bár a Dunántúlon öt újságot vásároltak. Mi pályázatot írtunk ki, de figyelembe vettük, hogy melyik szerkesztőség melyik céggel akar együttműködni. Csak arra vigyáztunk, hogy egyik külföldi konzorcium se vásárolja túl magát.

- Ehhez képest a Westdeutsche Allgemeine Zeitung németországi konkurense, a Springer az első körben hét lapot vett meg.

- Ezt én is sokallottam, de a későbbi Springer-lapok már szökésben voltak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyar sajtót önprivatizáció jellemezte a kilencvenes választási kampány előtt, azt a bizonyos pályázatot pedig csak a májusi választások után írtuk ki. Tudtuk persze, hogy a Springer készül a térhódításra. A német cég vezérkara ugyanis korrekt módon bejelentette, hogy minél nagyobb szeletet akar kihasítani a magyar tortából.

- Rosszakarói szerint a Springer azért harapott ki hét szeletet a sajtótortából, mert magyarországi vezérképviselője az Ön évfolyamtársa volt a közgazdasági egyetemen.

- Ezt én is hallottam. Annyi igaz belőle, hogy ötszázhatvanan voltunk azon a bizonyos évfolyamon, és tudtam, hogy van egy vörösesszőke fiú, akit Bayer Jóskának hívnak. Azt tehát cáfolom, hogy 1990-ben kedveztem volna neki. Annyi előnye kétségkívül volt, hogy fölvehette a kagylót, és nem ismeretlenként szólt bele. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Springer ocsúdott föl legelőször a külföldi médiavállalkozók közül. Készült a magyarországi változásokra, mert kiválasztott magának egy sváb származású magyar közgazdászt, megismertette vele az NSZK-beli sajtóviszonyokat, a működési mechanizmusokat. S amikor szétvágtuk a vasfüggönyt, a Springer óhatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az üzleti ellenlábasai. De hát azért a hét mégiscsak kevesebb, mint a tizenkilenc.

- A Springer-ügyben nemcsak részrehajlással vádolták, hanem politikai támadások is érték. Emlékezetem szerint többször idézték az új parlament egyik vizsgálóbizottsága elé.

- Háromszor kellett a Debreczeni József vezette bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi "csak" a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet, a csálé szemétkosarat.

- Ennyire nem volt szükségük a pénzre?

- Uram, az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.

- Hangjából kiérzem a kajánságot. Kérem, magyarázza el az utókornak, hogy mi volt ebben a trükk.

- A korabeli jog szerint is vitathatatlan volt, hogy a vagyontárgyak a mi tulajdonunkban vannak. Azt viszont sokan vitatták, hogy ki a tulajdonosa a szellemi vagyonnak, ami egy szerkesztőségben felhalmozódott. A lapot megjelentető jogi személy, azaz a Magyar Szocialista Párt vagy az újságírói kollektíva.

- Végül is mennyi pénzre tett szert az MSZP a megyei lapok privatizálásából?

- A bruttó bevétel meghaladta a 900 millió forintot. Ebből azt a pénzt, amelyet a megyei lapokért kaptunk, átutaltuk a József Attila Alapítványnak. Ez 450 millió volt. Több mint 100 millióra rúgott a felszámolások költsége. A maradékból, vagyis a megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét.

- Most, 1999-ben milyen érzések közepette gondol vissza arra a néhány hónapra, amikor szinte teljhatalmú megbízottként értékesítette a megyei újságokat; amikor párton belül pénzt hozott a házhoz, párton kívül pedig ellenségeket szerzett magának?

- Lehet, hogy rosszul hangzik, de baromira büszke vagyok a fejleményekre. Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, és ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.

Zöldi László