Különcségére rácsodálkoztunk egy tévés tehetségkutató versenyen. Fanyalgásaival, esztétikai kifogásaival kilógott a nyájas bírálók közül. Kedveltük vagy utáltuk, érzelmekkel viszonyultunk tehát hozzá, és óhatatlanul olyan celebbé avattuk, aki fennen hirdeti, hogy utálja a celebeket. Ezt az ellentmondást azóta sem oldotta fel, holott időközben megmondó-ember lett belőle, a hazai nyilvánosság egyik formálója.

Azt vettem észre, hogy amennyire igényes a véleményében, annyira igénytelen a vélemény megformálásában. Az életrajza szerint tulajdonképpen magyar-történelem szakos középiskolai tanár, de ha ezt az információt nem ő teszi közzé a világhálón, el se hittem volna. Amikor pedig saját műsort kapott kereskedelmi rádióban vagy televízióban, fejébe tolult a vér, és elkezdett üvöltözni. Eme jellemzés után az olvasó bizonyára azt gondolja, hogy nem tetszik Puzsér Róbert. Sokáig valóban nem tetszett, sőt most se rajongok érte, de azt el kell ismerni, hogy a szemünk láttára, még inkább a fülünk hallatára építette föl önmagát.

Blogger, publicista, műsorvezető, akinek számon tartjuk a kétségkívül zajos megnyilvánulásait. 2012 óta csaknem száz mondatát jegyeztem föl. Néhány még azzal is gyanúsítható, hogy szállóige lett (vagy lehet) belőle. Például „A bulvár a senkik futtatása.” (MTV, 2012.12.20.) Vagy „Az iszlám nem oldódik a Coca Colában.” (Magyar Hang, 2018.06.15.) Esetleg „A magyar közéletben semmi sem hajlik, minden törik.” (Magyar Hang, 2018.10.05.) Arról nem is szólva, hogy „Az életben is csak az valósul meg, amit az ember nem akar.” 24.hu, (2018.10.17.) Végül pedig „1956-ban még a gazemberek is hittek valamiben.” (Facebook.com, 2018.10. 24.)

Az öt mondatból négy idei, a négyből pedig három októberi. Korábban is lehettek persze olyan gondolatai, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy szájról szájra terjedjenek, csak éppen nem tulajdonítottunk nekik különösebb jelentőséget. Mióta azonban beköszönt hozzánk a Sétáló Budapest programmal, és az interjút készítő újságírók úton-útfélen megszólítják, gondosan megfogalmazott, mutatós mondatokkal traktál bennünket. Az iránta érzett fenntartásokból mégis maradt annyi, hogy arra jutottam: nem akarja ő irányítani az ezernyi gonddal küszködő fővárost.

Beéri azzal, hogy szélesebb körben forog a neve, és a főpolgármester-jelölti kampány révén az ismertségből az elismertségbe léphet át. Ma már aligha kétséges hogy hat év alatt senkiből valaki lett.   

A momentumos népszavazás után kormányunk már nem látványosan készül az olimpiára, hanem apránként. Tavaly irdatlan pénzért sikerült tető alá hozni az Arénát, az úszó világbajnokság színhelyét. Ennél is többért készül a Puskás-stadion, amelyben nem lesz futópálya. Ez nem is olyan nagy baj, mert 4,7 milliárd forintért elkészültek egy tizenötezer nézők befogadó stadion tervei, talán 2023-ban a Rákóczi-híd pesti hídfőjénél sikerül megrendezni benne az atlétikai világbajnokságot. Épp most jelentették be, hogy lesz egy húszezres kézilabda-stadion is, hátha sikerül 2022-ben megrendezni az Európa-bajnokság döntőjét.

Kormányunk hamarosan úgy pályázhat az olimpiára, hogy nem a szándékkal kell házalnia, hanem a lassacskán létrehozott infrastruktúrával. Mindez Föld S. Péter tegnapi jegyzetéről jutott az eszembe. A publicista ezt írta a Soros György elleni kampányról: „Bár a hivatalos cél nem az volt, hogy Soros zsidó voltát hangoztassák, ’mellékszálként’ ez is jól funkcionált.” Utalt arra, hogy tavaly, az úszó világbajnokság idején a fővárosi utcákról eltűntek az amerikai milliárdost megbélyegző óriásplakátok. Az egyikről fényképet közölt a FüHü.hu, a Magyarországról elszármazott üzletember homlokára valaki filctollal fölírta, hogy „Büdös zsidó”. Amidőn a magyar úszók kimagasló szereplésével befejeződött a vébé, a kormány besöpörte a nemzetközi dicséreteket, és visszarakatta a Soros-plakátokat.

A nemzetközi közvélemény ellenszenvvel fogadta Hitler hatalomra jutását, és Németország vezetése a közelgő olimpiától várta az elszigetelődés feloldását. Csakhogy Avery Brundage, az amerikai olimpiai bizottság vezetője olyan Berlinbe látogatott, megszemlélendő az olimpia előkészületeit, amelynek utcáit zsidóellenes plakáterdő borította. Közölte a vendéglátókkal, hogy sportolói kihagyják a világ legjelentősebb versenyét, ha Hitlerék nem takarítják el az uszító plakátokat. A német kormány számára fontos volt a nemzetközi elismerés, ezért a fővárost úgy megtisztította a heccelő óriásplakátoktól, mintha sosem léteztek volna.

Olvasgatom Goebbels naplójából az 1936-os bejegyzéseket. A birodalmi propagandaminiszter augusztus 2-án írta az olimpia egy nappal korábbi megnyitójáról: „Nagy nap, a német ügy győzelme.” Bejegyzés augusztus 7-én: „Aranyérmet nyertünk öttusában, drámai küzdelem után gerelyhajításban és súlyemelésben.” Még egy augusztus 8-án: „Ha vége lesz az olimpiának, durvábbak leszünk.”     

Szaporodnak az okfejtések a közigazgatási bíróságról. A kormánypárti sajtóban arról írnak-beszélnek, hogy a szakértelem jegyében lesz szükség a többitől elkülönített részlegre. Az ellenzéki nyilvánosság fórumain pedig azt fejtegetik, hogy a hatalom gyakorlói külön bejáratú bíróságot akarnak, amely az ő szájuk íze szerint ítéli meg ama bűncselekményeket, amelyeket vastagon kell majd szankcionálni, vagy alá kell becsülni. Miközben sorjáznak a vélemények, érdekes kép kezd kialakulni a hatalom szándékáról, amely a párhuzamos intézmények létrehozásában nyilvánul meg.

Aligha véletlen, hogy például 2012-ben a Legfelsőbb Bíróságot visszanevezték Kúriává. Ha ugyanis a közigazgatási bíróságot a Kúria mellé emelnék, akkor ez kevésbé lesz feltűnő, mintha a legfelsőbb fok mellett trónolt volna. Egy gyakorló ügyvéd, Schiffer András a hvg.hu digitális felületén elemezte, hogy amikor még pártvezetőként részt vett a törvénytervezet vitájában, akkor az ellenzéki pártok nem tekintették ugyan ördögtől valónak a közigazgatási bíróság létrehozását, de a biztonság kedvéért hét olyan pontban sáncolták körül, amelyek gondoskodtak volna arról, hogy a Kúriával egyenértékű intézményt a végrehajtó hatalom ne használhassa föl a saját céljaira.

A sáncok azonban mostanra eltűntek a jogszabály-tervezetből, amelyből kibontakozik a pőre kormányzati szándék. De ha nem bontakozna ki, akkor is gyanakvásra adna okot a Nemzeti Közigazgatási Bíróság elnökének szánt közszolga előélete. Patyi András a Nemzeti Közszolgálati Egyetem élén töltött néhány évet, és a Ludovika tízmilliárdokért felújított épületeiben olyan felsőoktatási intézményt alakított ki, amely übereli a jogi egyetemeken tanított közigazgatást. Ráadásul a hivatalos elképzelés szerint 2023-tól csak azok helyezkedhetnének el a közigazgatásban, akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tettek szert diplomára.

S hogy még teljesebb legyen a kép, a Széchenyi Művészeti Akadémia mellett egyszer csak feltűnt a Magyar Művészeti Akadémia. A párhuzamos intézményt kistafírozta az Orbán-kormány, és megbízta az állami kultúra és az állami művészek támogatásával. Ma már az MMA állam az államban. Nem lepődnék meg, ha a tervezett Nemzeti Sajtókamara egyelőre titkolt alapfunkciója szintén az lenne, hogy ellensúlyozza az újságíró szervezetek tevékenységét. Az előzmények után azt feltételezem, hogy épp úgy megszűri majd az újságíró társadalmat, mint a hasonlóképpen párhuzamos intézmények a közigazgatási szakembereket és a művészeket.        

Néhány éve a fiamék közelébe költöztem, hogy szükség esetén segíthessek az unokák körül. Légvonalban négyszáz méternyire lakunk egymástól, és ha beszélgetni akarunk, akkor átballagunk. Mostanában adódik azonban egy másik lehetőség is a kapcsolatteremtésre, ez pedig a FaceTime. Elődje, a Skype állítólag kiment a divatból.

Jómagam digitális bevándorló volnék, akcentussal beszélem a számítástechnika nyelvét. Fiam már digitális bennszülött, majdnem mindent tőle tudok, amit érdemes megtanulnia egy élemedett korú embernek, aki hatszázezred magával tájékozódik a világhálón a 2,7 millió nyugdíjasból. Unokáim pedig már a nem is tudom, hányadik digitális nemzedékhez tartoznak a maguk tizennégy, tíz és hat évével. A legkisebbel például reggelenként a FaceTime révén beszélgetek. Amióta ugyanis Samu az eszét tudja, arra ébred, hogy apja ül a számítógépnél, és az ujjai mozognak a billentyűzeten.

Ő is a pamlagra telepszik, térdére helyezi a „kistévét” (nem bajlódik azzal, hogy valójában tabletnek hívják), és egy érintéssel fölhívja a nagyapját, akit a keskeny monitor tanúsága szerint szintén a számítógépnél talál. A látványból azt a következtetést vonta le, hogy ha a család férfitagjai ezt az életformát választották, ő bizony követi őket. Ez akkor is figyelemre méltó, ha érdeklődési köre pillanatnyilag nincs túl a közlekedési eszközökön. Nem gondoltam volna, hogy valaha is autómárkák megvitatásával kezdem majd a napot, de ha már így történt, felötlik egy mozzanat a múlt évszázadból.

A nyolcvanas években Ránki György történész tanszéket alapított a bloomingtoni egyetemen. Hajdani professzorom meghívott az Egyesült Államokba, amelynek közepéből, Indiana államból hazafelé tartva beugrottam New York-ba is. A sógoromat látogattam meg, aki műszerészként dolgozott egy telefongyárban. Kaptam tőle egy kerti telefont, elvégre szükségem volt rá. Úgy szerkesztettem hetilapot a Kádár-korszak utolsó évtizedében, hogy nem volt telefonom. A kerti készülék hatóköre százötven méternyire terjedt, és átszólhattam rajta a másik társasház egyetlen telefonos lakásába, hogy kerestek-e valahonnan.

Azóta három és fél évtized telt el, és technikai fejlődésünkre jellemző, hogy több mobiltelefon van Magyarországon, mint ahányan lakjuk. S bár a hatalomgyakorlás módja kísértetiesen emlékeztet a múlt század nyolcvanas éveire, úgy rémlik, hogy a digitális pofavizit jóvoltából mégis könnyebb elviselni a nyilvánosság beszűkítését.   

A Népszava mai számában érdekes cikk jelent meg Hargitai Miklós tollából. Azokról a kormánypárti személyiségekről tűnődött, akik kisodródtak a miniszterelnök bizalmi köréből. Erről neki Rajk László jutott az eszébe, akit Rákosi Mátyás 1949-ben kivégeztetett. Szerinte a hajdani okot épp úgy nem lehetett tudni, mint most a belső száműzetések okait.

Azt fejtegette, hogy Rajk belügyminiszterként jelentős mértékben járult hozzá a Rákosi nevéhez fűződő diktatúra kialakításához. Ennek ama szempontból van jelentősége, hogy „állítólag Rajk újratemetésén, egy barátja szájából elhangzott egy azóta szállóigévé vált mondat: ’Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne.’„ A jegyzetíró jól tette, hogy nem foglalt állást a szállóige eredetéről. A mondat ugyanis szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek, és vele kapcsolatban több szerző neve merült föl.

Rajk Lászlót már mint külügyminisztert fogatta perbe Rákosi. Amidőn hat év múlva, 1956. október 6-án újratemették, a legenda szerint két idősebb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és ezt mondta a másiknak. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Úgy emlékezett, hogy már bent, a Kerepesi úti temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és mint írta, „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ”

Kíváncsiságból utánanéztem a részleteknek, és arra jutottam, hogy a temetést felidéző emlékiratok szerint az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus lett volna. A visszaemlékezések inkább csak abban különböznek, hogy a szerzők máshová helyezték a jelenetet. A Szalai-féle változatot támasztja alá Révész Sándor is, aki 2006-ban, az ötvenedik évforduló alkalmából idézte föl a beszélgetést a Népszabadság hasábjain. Moldova György óvatosabban fogalmazott a Kádár-könyvében. Ő a munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen szájába adta a szállóigét.

Az értelmezők közül Csoóri Sándor volt az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez kétségkívül hitelesítő mozzanat, gyöngíti viszont a mondandóját, hogy állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat. 

Érdekel az úgynevezett kommentkultúra. Érdekes világ rajzolódik ki a névtelen hozzászólásokból. A mocskolódókat most mellőzném. A piócákat is feledném, akik rácuppantak a bejegyzésekre, és kényszeresen fejtik ki az ellenérzéseiket - nem a téma, hanem a szerző iránt. Maradnék a legrokonszenvesebb csoportnál; azoknál, akik értelmes gondolatokkal vétetik észre magukat.

Azért éppen most tűnődöm róluk, mert egyiküknek felajánlottam, hogy vegyük föl a kapcsolatot Messengeren. A telefonbeszélgetésből kiderült, hogy harminc éve ismerjük egymást. Egy megyei napilap főszerkesztő-helyettesi székéből ment nyugdíjba, és az átlagos kommentelőknél alaposabb a tárgyismerete. Elbeszélgettünk arról, hogy az adott témában az-e a tragikai vétség, amelyet én hoztam szóba, vagy az, amelyet ő pedzegetett. Kiegyeztünk az is-isben, és abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Egyébként ő volt az egyedüli, aki fölfedte magát előttem. A másik négy udvariasan elhárította a lehetőséget.

Ketten azért mondtak nemet, mert egymástól függetlenül azt írták, hogy élvezik a bejegyzés utáni vitát. Miközben beleakaszkodnak valamelyik érvembe, úgy lendítenék tovább az okfejtést, hogy a névtelen hozzászólók inkább velük vitatkozzanak. Okosabbak szeretnének tehát látszani a bejegyzés szerzőjénél. Ez méltánylandó szempont, bár ugyanezt teljes névvel is elérhetnék, elvégre a telefonszám mellett azt is felajánlottam nekik, hogy a Facebook-on csatlakozzanak digitális ismeretségi körömhöz, amelyben olyan értelmiségiek is akadnak, akik a média kérdéseiben gyökeresen más álláspontot képviselnek.

A további két hozzászóló, akinek szintén becsültem az ellenérveit, egyszerűbben fogalmazott. Azért nem éltek a kapcsolatteremtési lehetőségekkel, mert jól érzik magukat a kocsmában. Azt ugyanis elfogadták a hasonlatomból, hogy egybeépült a digitális kocsma és a digitális kávéház. Az utóbbiban lelhető fel a törzsasztalunk, ahol néhányan évek óta beszélgetünk. Hébe-hóba módosult tudatállapotú kibicek keverednek át hozzánk a kocsmarészből. Mögöttünk állva hallgatják a vitát, majd ha felszabadul egy szék, leülnek, nem mutatkoznak be, és letegeznek bennünket. Aztán elküldenek melegebb éghajlatra.

Eddig öt értelmes névtelennek ajánlottam föl a felelősebb együttgondolkodás lehetőségét, de csak egy élt az alkalommal, hogy állandó helyre tehet szert a digitális törzsasztalunknál. Nem rossz arány, de lehetne persze jobb is.                 

Fekete-Győr András borostás és morcos. Demeter Márta nem borostás, hanem feltűnően szép és harcias. Közös jellemzőjük, hogy harminc körüliek és ellenzéki pártelnökként tengetik az életüket Orbán kétharmados kormányzása idején. Sok mindent kell még elsajátítaniuk a szakmából, de azt már sikerült megtanulniuk az idősebb, tapasztaltabb pályatársaktól, hogy valamiben mindig legnek tarthatják a pártjukat.

Fekete-Győr András például azt találta mondani, hogy „A mérések alapján a Momentum a legerősebb budapesti párt.” (ATV, 2018. november 6.) Demeter Márta pedig azt fejtegette, hogy „Az LMP a kormány legkeményebb ellenzéke.” (Népszava, 2018. november 7.) Az idősebb pályatársak országgyűlés utáni megnyilatkozásaiból szintén lehetne idézni néhány legezést, ezúttal azonban csak kettőt említek. Szilágyi György szerint a Jobbik „A legerősebb ellenzéki párt.” (ATV, 2018. október 16.) Lendvai Ildikó pedig így utalt a meghasonlott, önmaga levében fővő ellenzékre: „Ebben a szervezeti széttagoltságban az MSZP relatíve még mindig a legnagyobb erő.” (Origo.hu, 2018. november 1.)

A parlamenten kívül rekedt Momentum csakugyan jól áll a fővárosi értelmiség körében. Annál rosszabbul a vidéki Magyarországon, ám ezt már nem pedzegette a pártelnök. Az LMP-nek kétségkívül voltak parlamenti akciói, amelyekkel kínos helyzetbe hozta az immár negyedik Orbán-kormányt, a legkeményebb jelzővel mégis túlzás volna jellemezni bármelyik ellenzéki pártot, ha úgy tetszik: őfelsége ellenzékét. Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok közül a Jobbik kapta a legtöbb szavazatot, több mint egymilliót, a választás óta eltelt fél évben viszont kettészakadt, és a szavazói is százezer számra hagyták el. Még a leghitelesebbnek Lendvai Ildikó volt pártelnök kijelentése hatott, mert ő legalább becsempészett egy relatíve kifejezést a mondókájába.

Mindegyik megnyilvánulásban akadt egy szemernyi igazság, hangoztatóikat mégse nevezném az igazság bajnokának. Olyan időpontban szólaltak meg ugyanis, amikor a pártjuk befelé fordult, belső vitákkal foglalta el magát, a szemünk láttára esett szét, csúszott le a lejtőn. Elismerem, hogy még a legreménytelenebb pillanatban is reménnyel kell kecsegtetniük a rokonszenvezőket, és valószínűleg nem is beszélhetnénk rá a politikusokat, hogy épp most bontsák ki a valóság minden szeletét. De azért művelek egy másik szakmát, az újságírást, hogy alkalomadtán felhívjam a figyelmüket arra: olcsó és átlátszó fogás ez a legezés.            

Tegnapi bejegyzésem, Az MSZP miért tartja ridegen a hajdani elnökeit? szelet vetett, és vihart aratott. Éjféltől reggel nyolcig több mint 2500-an olvasták, ami körülbelül megfelel a napi átlagnak. (És hol van még a bejegyzést övező vita vége?) A szokásos egyetértő, ellenkező, kulturált vagy mocskolódó hozzászólások kavalkádjából kirajzolódik egy kérdés. Vajon mivel magyarázható, hogy Lendvai Ildikó és Kovács László volt pártelnökök kiszakadtak az MSZP döntéshozatalából, ezért intézményes lehetőségek híján maguknak teremtettek nyilvánosságot?

Azt hittem, hogy válaszoltam már, amidőn azt fejtegettem, hogy a nyolc szűk esztendőben (el)ismertségükkel akaratlanul is elszívták a megjelenés lehetőségeit a párt jelenlegi vezetőitől. Utólag már látom, hogy ebben van ugyan igazság, de azért bonyolultabb a helyzet. Az MSZP az elnökök pártja. A két veterán politikuson kívül van még a parlamenti frakció, melyben további három volt pártelnök üldögél. Mesterházy Attila, Tóbiás József és Molnár Gyula ismertségéből maradt annyi, hogy ők is elszívják a nyilvánosságot a jelenlegi elnöktől, Tóth Bertalantól. S ha hozzájuk vesszük Szanyi Tibort, a twitterezés koronázatlan királyát, valamint Molnár Zsoltot, akinek a szusszanásáról is hírt ad a budapesti pártszervezet portálja, akkor kiderül, hogy az MSZP médiagyakorlata a pártvezetők egyénileg megszervezett nyilvánosságából áll össze.

Az a benyomásom, hogy idestova három évtized alatt az MSZP-nek nem bontakozott ki érzékelhető médiapolitikája. Azt viszont nehéz eldönteni, hogy ez azért alakult-e így, mert markáns médiapolitika híján a pártvezetők egyéni nyilvánosságkezeléséből áll-e össze valamiféle szedett-vedett, ide-oda csúszkáló médiapolitika, vagy azért nincs a pártnak egységes médiapolitikája, mert az egyéni nyilvánosságteremtések megakadályozták a szerves médiaszemlélet kidolgozását. A folyamatból annyi látszik, hogy a mindenkori pártelnökségben a fiatalok egyike kapja a médiával való foglalkozást, mert a tapasztalataiból, felkészültségéből nem telik arra, hogy ellensúlyozza, ellenőrizze a „nagyok” kapcsolatteremtését a nyilvánosság fórumaival és képviselőivel.

Vajon az imént jellemzett nyilvánosságkezelések milyen szerepet játszanak az MSZP fokozatos eljelentéktelenedésében? Egyelőre nincs válaszom erre, de annyi már nyilvánvaló, hogy átgondolt, egységes médiapolitika nélkül esélye sincs a kilábalásra.

Ma reggel kétszer is hallhattuk Kovács Lászlót a közszolgálati rádióban és a televízióban. Párttársai azzal könnyítették meg a dolgát, hogy nem vonják be az ügyeikbe, ezért mondhatta a műsorvezetőknek, hogy az aktuális kérdések megvitatására nem ő a legalkalmasabb. Egyébként digitális hálózat alakult ki körülötte, egyik barátja írta tegnap:"Ez áll régi katonakönyvemben a Rákosi-korszakból: 'Háború esetén csapaton kívüli szolgálatra alkalmas.’ Ez mindmáig nem változott, halálomig csapaton kívül szolgálok.”

Az a benyomásom, hogy mostanában Kovács László is csapaton kívül szolgál. Nincs egyedül. Lendvai Ildikónál azt firtatta az egyik kormánypárti újságíró, vajon informálisan ő irányítja-e az MSZP-t. A volt pártelnök humorral ütötte el a választ. A két veterán politikus megteremtette a maga nyilvánosságát. Lendvai Ildikó a Facebook-on széljegyzeteli a közéleti fejleményeket, és a glosszáit követő vitákból okulva kiválasztja ama témát, amelyet publicisztikává bővít a Népszava szombati számában. Egyik-másik cikke fölkelti a műsorszerkesztők figyelmét, akik stúdióba invitálják. Kovács László a digitális magánhálózat mellett üzenőfalat hozott létre a Facebook-on, és szintén magányos megnyilvánulásokkal vonja magára a műsorszerkesztők figyelmét.

Ha a két volt pártelnök ismertségéből és kommunikációs találékonyságából telik a nyilvánosságra, vajon az MSZP miért nem aknázza ki a bennük rejlő lehetőséget? Érteni vélem, hogy a jelenlegi pártvezetők azért mellőzik hajdani főnökeiket, mert úgy gondolják, hogy tovább szűkülne az amúgy is gyér nyilvánosságuk. De bizonyára az is közrejátszik a két tapasztalt politikus ridegtartásában, hogy ők még tudnak valamit, amit az utódaik talán már sosem tanulnak meg.

A múlt század nyolcvanas éveiben ösztöndíjas voltam a Friedrich Ebert Stiftung-nál, a német szociáldemokrata párt alapítványánál. A bonn-venusbergi vendégházban laktam, és a kantinban ebédeltem. Hetenként kétszer-háromszor megjelent Willy Brandt, a pártelnökségtől és a kancellárságtól is visszavonult államférfi. Olykor hozzánk is beült, a törzsasztalhoz, és érdekes dolgokat mondott. A kétezres években pedig volt egy olasz étterem a budapesti Parlament közelében, ahol meg-megjelent Horn Gyula, az akkor már visszavonult pártelnök és miniszterelnök. Titkárnőjével kettesben megebédelt, aztán elment. Holott ő is mondhatott volna érdekeseket, ha lett volna vendégháza, kantinja és törzsasztala az MSZP alapítványának.              

Lejárt a kétéves hűségeskü, és a tévéműsorokat szolgáltató cég néhány olyan csatornával beszélt rá a folytatásra, melyre nem fizettem elő. A Cinemaxon így került elém egy blues-ról 2008-ban készített film. Címe, a Cadillac Records (Csillogó fekete lemezek) utalás egy chicagói kiadóra.

A Chess-fivérek 1928-ban gyerekfővel érkeztek Lengyelországból, és a szeszcsempészek (Al Capone) városában telepedtek le. Már fiatalon kocsmákat működtettek, amelyekben élőzene növelte a forgalmat. Ekkor fedezték föl, hogy a Mississippi-deltából érkezett fekete zenészeket nem kecsegtetik ajánlattal a lemezkiadók. Alapítottak hát egyet, ez lett később, a múlt század ötvenes éveiben a Chess Records. A fiatalabbik fivér a dzsessz üzletágat választotta - ezért föl sem tűnt a filmben -, az idősebbik, Leonard pedig a bluest. Leó eredetileg hányatottabb életű és homályosabb múltú volt, mint az őt megjelenítő, lágyabb személyiségű Adrien Brody (akinek egyébként az édesanyja Magyarországról vándorolt Amerikába).

Dramaturgiai szempontból mégis rá, az ő képlékenységére, finom rezdüléseire volt szükség, hogy érzelmi kapcsolat alakulhasson ki Leonard Chess és a korszak legnagyobb hatású blues-énekesnője, Etta James között. Csakhogy az igazi Etta túlsúlyos volt, és őszintén szólva tramplinak hatott a színpadon, amíg ki nem nyitotta a száját. Aki viszont a személyiségét kölcsönözte neki, Beyoncé csinos, kisportolt alakú hölgy. Kiderült róla, hogy nemcsak énekesnőnek kiváló, hanem színésznőnek is. Elképzelhető persze, hogy más szerepben kiütköztek a fogyatékosságai, mindazonáltal e filmben tökéletesen hozta a kábítószer-függő őstehetséget, aki nemhogy egy zsidó üzletembert, hanem még egy chicagói maffiafőnököt is az ujja köré csavart volna.

A beteljesületlen szerelmi történetből kibontakozott, hogy a délről felszivárgott fekete segédmunkások szomorkás zenéje miként vált az amerikai tömegszórakoztatás szerves részévé. Ahogy a Chess Records férfi sztárja, az életművéért Cadillac-autóval jutalmazott Muddy Waters fejtegette, „Ha az ember azt hiszi, hogy csak ő van bajban, nyomorultul érzi magát. De ha észreveszi, hogy másoknak is ugyanaz a baja, akkor rájön, hogy nincs egyedül.” Zenei ízlésemet a feleségeimnek köszönhetem. Az elsőtől sokat tanultam a rockról, a másodiktól pedig a dzsessz szeretetét örököltem. Ők lakást örököltek tőlem, ezzel előkészítették a terepet a blues befogadására is. Azóta kedvencem a szegények műfaja.