Szóba se hoznám, de a rokonok és barátok emlékeztetnek a születésnapomra. Ha már így alakult, azzal tisztelem meg magam, hogy a legkedvesebb foglalatosságról írok. Három évtizede gyűjtöm a szállóigéket, és tizenkét éve már megjelent egy kötetnyi belőlük Lefülelt mondatok címmel. Azóta összejött további ezer, így háromezerre rúg a számuk.

Ennyi persze nem hagyta el a közéleti személyiségek száját, egy minőségi válogatás felére csökkentené a mennyiségüket. Azon tűnődöm, vajon kik azok, akiknek ismételgetjük a szavait. Abból indulnék ki, hogy az a nagyon jó, illetve nagyon rossz, tehát ütős mondat, ami kicsúszik a szájon. A beszélgetés hevében hangzik el, ehhez sokat kéne beszélgetni, lehetőleg olyanokkal, akiknek más a véleményük. A legutóbbi évek nem kedveztek az eszmecseréknek, ez érzékelhető a szállóigék gyérüléséből is.

Az a benyomásom, hogy mi, újságírók, nem vagyunk igazán alkalmasak a szállóigék kitalálására. Felkészülünk egy-egy témára, és jó tanulók vagyunk, de annyi mindenhez konyítunk, hogy ritkán hatolunk a folyamatok mélyére. S bár volna stílusunk arra, hogy röviden fogalmazzuk meg a lényeget, gyakran épp a lényeglátásunk hiányzik. A filozófusoknak viszont sokkal kevesebb a témájuk, néha eggyel bajlódnak életük végéig. Annyira árnyaltan látják a folyamatot, hogy ritkán képesek röviden és hatásosan megfogalmazni a lényeget.

A politikusok azért képesek röviden megfogalmazni a lényeget, mert a hatásból élnek. A pályaívük mégis szakadozott, ellentmondásos. A miniszterelnököknek például hivatali idejük alatt beszédírók kölcsönöznek mutatós mondatokat, mégis magukra hagyatva, ellenzéki politikusként kecsegtetnek bennünket továbbgondolásra késztető mondatokkal. Akkor adják önmagukat. A szállóige-gyűjtemény meglepő színfoltja a színészek feltűnő jelenléte. Annyira a hatásból élnek, hogy a próbák során már-már társszerzőként farigcsálják a szerző gondolatait. A premieren aztán kiderül, hogy melyik hat a közönségre, és melyiken kell még dolgozni. Szolgálati feladatuk beidegződéssé válik, és amikor újságírók készítenek velük interjút, ki-kiszalad szájukon az ütős mondat.

A 168 Óra legfrissebb számában interjú jelent meg Koltai Róberttel. A riporter rákérdezett a Pogány Judittal kötött házasságára, amely néhány éve megszakadt. Az intim kérdésre ezt válaszolta: „Megtanultam együtt élni a különéléssel.” Elképzelhető, hogy nem kerül majd be a szigorúbb válogatásba, de most szíven ütött. Az ismerős életérzést a születésnapomon én se tudtam volna pontosabban kifejteni.  

A Heti Világgazdaság mai számának érdekessége a Botka Lászlóval készített interjú. A szegedi polgármester tavaly, október 2-án lemondott az MSZP miniszterelnök-jelöltségéről, és visszavonult a városházára. Azóta inkább csak a helyi sajtóban szólalt meg. Most pedig ismét az országos nyilvánosság elé állt a HVG papír alapú változatában.

Beszélt az ellene irányuló karaktergyilkosságról, amelyet a Fidesz szervezett. „Őfelsége ellenzékét”, az Orbán Viktor rendszerével kiegyező pártokat is szóba hozta. Saját pártját, az MSZP-t sem kímélte, ám legélesebb nyilát a Demokratikus Koalíciónak szánta. Szerinte ugyanis „Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy neki 500-600 ezer szavazata van, alig kapott 300 ezret.” Gyurcsány közéleti megnyilvánulásait 1988 novembere óta figyelem, össze is gyűlt tőle vagy 2500 idézet. Nyilván nem teljes a 350 oldalnyi válogatás, az említett számokkal azonban nem találkoztam.

A DK elnöke beszélt viszont arról, hogy mögötte áll „pár százezer ember”. Arról is, hogy a DK-nak van „3-400 ezer szimpatizánsa”. A 600 ezret ki sem ejtette a száján, az 500 ezer pedig sajátos karriert futott be a hazai nyilvánosságban. Mintha összebeszéltek volna a Demokratikus Koalíció politikusai, mert a legutóbbi országgyűlési választás kampányában egyöntetűen a félmilliós számmal házaltak. Ehhez képest kétségkívül csalódás az április 8-án elért 300 ezer szavazat. Gyurcsány kilógott közülük, az ő tragikai vétsége más. Még nagyobbat mondott.

A Hír TV egyik műsorában kifejtette: „Amit gondolok erről a világról, az 700 ezer embernek fontos.” (2018. március 17.) Nem tudok arról, hogy ezért a blöffért felelősségre vonták volna a pártjában. Vagy megtették, de volt annyi eszük, hogy eltitkolják a nyilvánosság elől, vagy a javára írták. Nem lepődnék meg, ha az derülne ki, hogy emelte a tétet. Az MSZP-vel folytatott együttműködési tárgyaláson ugyanis legalább 700 ezer szimpatizánsra volt szüksége, máskülönben a másik fél nehezebben mondott volna le csaknem a fél országról. (A két ellenzéki párt, immár Botka László miniszterelnök-jelölt nélkül, 60-40 arányban osztotta meg a választókörzeteket.)

Ha Botka a 700 ezer képzeletbeli támogatóval állította volna szembe a Demokratikus Koalíció 308068 szavazóját, még inkább kidomboríthatta volna Gyurcsány Ferenc „kreatív” megnyilvánulását. Rejtély, hogy miközben az interjú tanúsága szerint leginkább a DK elnökét utálja a magyar politikusok közül, miért nem élt a legerősebb érvvel.    

A médiapolitikus Horn Gyuláról írott bejegyzésemnek van egy kibontatlan szála. Az MSZP tegnapelőtt megrendezett Horn-konferenciáján Tóth Csaba politológus megfogalmazta, hogy 1992/93-ban az MSZP kilépett a karanténból, és ebben szerinte jelentős szerepet játszott a pártelnök értelmiségi politikája. Erre szemtanú vagyok.

1992-ben már hónapok óta szerkesztettünk Jovánovics Miklóssal egy kétheti lapot. De hiába kelt el belőle 7800 példány, a megjelenés ritmusa nem kedvezett az anyagi biztonsággal kecsegtető előfizetésnek. Ekkoriban éltük meg a Demokratikus Charta kezdeteit, és Horn Gyula MSZP-elnök elmondta egy interjúban, hogy korrekt viszonyban van ugyan a Népszabadsággal és a Magyar Hírlappal, de nem tekintheti őket a magáénak. Szerinte „az értelmiség politikailag hadra fogható”, ezért beérné egy hetilappal is. Óbudáról átköltöztünk az Árpád-híd pesti bejáratához, a József Attila Színház mögé. A hajdani MSZMP üresen tátongó épületében mintegy tucatnyian ődöngtünk, örömünkre szolgált viszont, hogy mindannyian kaptunk egy-egy asztali számítógépet.

A Mérték első száma 1992. szeptember 6-án jelent meg. Cikket írt belé a kolozsvári Bálint Tibor, aztán Beke György, Bertha Bulcsu, Janikovszky Éva, Odze György, Szakonyi Károly, Vámos Miklós és Végh Antal. A főmunkatársak között pedig feltűnt Görgey Gábor, Hegedűs Géza és Sajdik Ferenc is. Lapcsináló főszerkesztő-helyettesként nem éreztem, hogy a szocialista politikusok beleszóltak volna az újság irányvonalába. Néhány hét múlva Jovánovics Miklós főszerkesztő mégis hozott egy Horn-interjút. Moldova György készítette, és szívtam a fogam, mert másfél újságoldalnyira sikeredett, noha kőbe véstük, hogy egynél terjedelmesebb írást nem közlünk.

Október 11-én látott napvilágot, és kiderült belőle, hogy Horn Gyula kacérkodik a lemondás gondolatával. Idegesítették az „útszéli” támadások, a parlamenti vitákra utalt. Majd bejelentette azt, aminek akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget: „Az ország koalíciós kormányzásra lesz ítélve.” A demokratikus baloldal hetilapja egyre ismertebbé vált, „Jován” azonban hozta a híreket, hogy veszekednek érte az MSZP platformjai. A purparlé odáig fajult, hogy elfogadtam egy ösztöndíjat a Svájcban élő magyar történésztől, Gosztonyi Pétertől. Már kint hallottam, hogy Horn Gyula megunta a platformok harcát, és megszüntette a Mértéket. Utolsó száma 1992. december 6-án jelent meg, béke soraira.  

Az MSZP a választási vereség után kezd életjeleket mutatni magáról. Ennek megnyilvánulása ama konferencia, melyen legismertebb vezetője, Horn Gyula szellemi örökségét vette számba. Tegnap budai tanulmányi központjában, az úgynevezett 300-as teremben telt ház előtt politikusok, politológusok, szociológusok és újságírók elemezték a Horn-kormány négyéves ciklusát.

Tartalmas vita bontakozott ki, tálalása az ellenzéki sajtóban tanulságos. A Népszava első oldalon indult a tudósítással. A névtelen szerző megemlítette a szervező Molnár Zsoltot, aki felolvasta ifj. Horn Gyula üzenetét, majd az újságíró összefoglalta a jelenlegi pártelnök, Tóth Bertalan előadását. S mert ott voltam a teremben, megállapítható, hogy délelőtt 11-ig számolt be a fél kettőig tartó fejleményekről. A Népszava Online délután 14.13-kor szintén közölte a tudósítást, amelyben már a folytatásról is olvashattunk. De ha a papír alapú változatnak este tízkor van a lapzártája, vajon a szerkesztőség miért elégedett meg délelőtt 11-ig a történésekkel?

Az MSZP-hez szegről-végről tartozó portál, a Sztárklikk részletesebben és ügyesebben foglalkozott a Horn-szemináriummal. A szórványos visszhang sejteti Horn Gyula ellentmondásos kapcsolatát a nyilvánossággal. Nem vitatható persze, hogy 1990 és ’94 között ő hozta ki pártját a karanténból, és négyévnyi kormányzás után fejlődő országot adott át miniszterelnök-utódjának, Orbán Viktornak. Mégis az a benyomásom, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, amíg a politika élvonalában volt, legsebezhetőbb pontjának a nyilvánosság számított. Felismerte ugyan a média jelentőségét, de mert a Kádár-korszakban szocializálódott, nem azt tanulta meg, hogy a gondolatait miként bontsa ki a nyilvánosság előtt. Azt inkább, hogy miként titkolja el a nyilvánosság elől.

A médiát a hatalom eszközének tekintette, ezzel magyarázható, hogy az 1995. december 21-én elfogadott médiatörvény a nyilvánosság politika szabályozását foglalta keretbe. A 91 százalékos többséggel megszavazott jogszabály arról árulkodik, ami kétségkívül átörökült a mába Horn Gyula szellemi örökségéből. A Torgyán-féle kisgazdák kivételével az ellenzéki pártoknak, így például a Fidesznek is tetszett, hogy a médiatörvény nem a politikát korlátozta a nyilvánosság ellenőrzésében, hanem a nyilvánosságot a politikusok ellenőrzésében. Azóta már tudjuk, hogy ezt a médiaszemléletet 2010. december 21-e, a jelenleg hatályos jogszabály elfogadása óta sikerült tökélyre fejleszteni.

Németh Péter a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője. Akkor vonultatták vissza, amikor a legrégebb óta működő magyar napilap redakciójába megérkeztek a volt népszabadságosok, és a kiadó közülük választotta az új főszerkesztőt. A régi edzésben tartja magát, hogy szombatonként cikket írhasson a hajdani újságjába. A legutóbbi számban a sajtóviszonyokról elmélkedett, mondandóját a saját szavaival érzékeltetem: „A magyar sajtót, amelynek kilencven százalékát immár a kormány uralja, a félelem lengi körbe.”

A félelem megfelel a valóságnak, légkörében csakugyan fulladoznak az újságírók. A mondat többi részével már gondjaim vannak. Például a leng igéről azt írja a rokon értelmű szavak szótára, hogy csapkolódik, himbálódzik, ide-oda mozog. Ha szeszélyesen, alkalmilag, rögtönözve fog körbe bennünket, akkor ellentétbe kerül a szervezettséget sejtető „uralja” igével. Csakhogy a kormányzat tudatosan állítja elő a félelem állapotát. Lépésről lépésre korlátozta a nyilvánosság eszközrendszerét, amidőn bizalmi embereivel fölvásároltatta a sajtó jelentékeny részét, hogy eljusson azokhoz, akiknek nincs elég pénzük és igényük arra, hogy több forrásból, például a digitális sajtóból is tájékozódjanak. Talán megspórolhattam volna ezt a bekezdést, ha Németh Péter azt írja, hogy a félelem lengi körül a magyar sajtót.

Ami pedig a mértéket illeti, nem először említi a bűvös kilencven százalékot. Idestova két éve ezt fejtegette Orbán Viktorról: „A magyar sajtó kilencven százaléka az ő felügyelete alatt van.” (Hír TV, 2016. december 19.) Már akkor is szóvá tettem e rovatban, hogy ilyen fölmérés nincs. Azóta sem lett, és valószínűleg nem is lesz, mert ahhoz, hogy legyen, mintegy nyolcezer hazai sajtóterméket kellene megvizsgálni. De még ha kiválasztanánk is azokat a lapokat, amelyek politikával foglalkoznak, akkor is néhány százat kéne számba venni, ami megnehezítené a fölmérést. Akik nyilvánosan latolgatják a sajtóviszonyokat, kormányzati túlsúlyról beszélnek. Ennek mértékére vannak jelzőik, néha súlyosak is, attól azonban többnyire óvakodnak, hogy százalékokban fejezzék ki a tapasztalataikat. Ehhez ugyanis meg kéne adni azt a fránya forrást.

Nem értem Németh Pétert, ezt a harcedzett, öreg rókát. Vajon mi szüksége lehetett a logikusan végigvitt eszmefuttatás utolsó bekezdésében a légből kapott kilencven százalékra? Talán nem érezte elég hitelesnek az okfejtését, és nagyotmondással próbált nyomatékot kölcsönözni neki?  

Az egyik portálon érdekes cikket vettem észre. A szerző összevetette a megyei újságok 2014-es példányszámát a legutóbbi negyedévivel. Azért éppen a 2018/3-mal, mert a négy év előtti országgyűlési választás után indult el a megyei sajtópiac átrendezése.

Alkalmasabb dátumnak találtam volna 2015. február 6-át, amidőn Simicska Lajos az úgynevezett G-napon szakított Orbán Viktorral, és a Fidesz gazdasági háttérembere kimenekítette médiabirodalmát a kormányzati hatókörből. A lényegen persze aligha változtatott volna a későbbi időpont. Azon ugyanis, amelyet a szerző nyomán úgy foglalnék össze, hogy azóta a megyei lapok jócskán veszítettek a példányszámukból. Elvégre az eltorzított sajtópiac miatt immár nem abban érdekeltek a menedzsereik, hogy minél jobb újságot csináljanak az olvasóknak, hanem hogy minél több állami hirdetésre tegyenek szert. Egyszerűbben szólva az állami költségvetésből, vagyis közpénzből élnek.

Engem is meggyőztek a diagramok és a táblázatok, mégis hosszabb távra tekintenék vissza. A kétezres évek közepén készültem ugyanis egy tanulmány megírására, és a számítógép merevlemezén megmaradtak az akkoriban értékesített példányszámok. Hét napilapra összpontosítanék. A hajdani Pannon Lapok Társaság négy újságjára, amelyek jelenleg Mészáros Lőrinchez tartoznak, illetve az egykori Inform Média három lapjára, melyeket manapság a miniszterelnök másik bizalmi embere, Heinrich Pecina birtokol. Az első szám a 2005-ös értékesített példányszámot tartalmazza, a második a 2014/1. negyedévit, a harmadik pedig a 2018/3. negyedévit.

Vas Népe (Szombathely): 58 ezer, 42, 34. Zalai Hírlap (Zalaegerszeg): 58 ezer, 42, 32. Napló (Veszprém): 50 ezer, 33, 22. Fejér Megyei Hírlap (Székesfehérvár): 50 ezer, 33, 22. Kelet-Magyarország (Nyíregyháza): 57 ezer, 39, 35. Észak-Magyarország (Miskolc): 51, 35, 32. Hajdú-bihari Napló (Debrecen): 47 ezer, 32, 30. Tudom, hogy most ki kéne számítani, vajon tizenhárom év alatt a példányszámuk hány százalékát veszítették el. Mégse bajlódnék ezzel, mert másban vélem fölfedezni a lényeget.

Világtrend, hogy a napilapok példányszáma a legutóbbi két évtizedben folyamatosan csökken. A 2010 óta jellemző kormányzati médiapolitikának nem abban látom a szerepét, hogy a sajtópiac eltorzítása révén haldoklásra ítélte a papír alapú újságokat. Az ítélet jóval korábban, a világhálón született meg. Az Orbán-kormány „csak” afféle katalizátorként felgyorsította a végelgyengülés visszafordíthatatlan folyamatát.    

Egyik ismerősöm hiányolja a volt macedón miniszterelnököt. Az illető hölgy, személyesen nem ismerjük egymást, de szívesen olvasom bejegyzéseit a közösségi oldalon. Igaza van, csakugyan kínos, hogy a balkáni szökevény épp csak bekezdéseket kap a kormánypárti sajtóban. A fészbukos hiányérzetet néhány digitális ismerőse értelmezte.

Egyikük szerint röplapra volna szükség, hogy az egész ország nyilvánossága értesülhessen a furcsa ügyről. A másik szerint A/4-es formátumú és 80 grammos papírra kéne nyomtatni a történetet. A harmadik beszállna a sokszorosításba, a negyedik csatlakozna hozzá. Az ötödik szerint a röplap száll a levegőben, és ha egy háztetőről engedik el, szórólap lesz belőle. A kezdeményező úgy foglalta össze a röpke vitát, hogy még a végén ők fogják megszervezni a szamizdatot. Nem kell megszervezni, mert a digitális asztaltársaság tagjai hajszálpontosan írták körül a több mint egy éve működő Nyomtassteis!-t.

A kiadvány rövid cikkekben, egyszerű szavakkal adja közre azokat a híreket, amelyek kimaradtak a Magyar Távirati Iroda kínálatából. A hetenként megjelenő hírlap tartalmát fölteszi a világhálóra, és bárki letöltheti, kinyomtathatja, majd szétosztogathatja az ismerősei között. Az A/4-es formátumú, 80 grammos röplappal találkoztam a szülőfalumban, és ama városokban is, amelyekben megfordultam. Itt, az Újlipótvárosban pedig egy könyvesboltban juthatunk hozzá. A szerkesztőnek egyelőre azért kell beérnie néhány tízezer példánnyal, mert még mindig kevesen tudnak róla.

Indult a 200 millió forintos pályázaton, amelyet a kormányzati túlsúly vidéki ellensúlyozására írt ki az amerikai külügyminisztérium, de az országgyűlési választás miatt Washington elhalasztotta a döntést. Azóta pedig úgy tesz, mintha ki sem írta volna a pályázatot. Ismertebb lehetne a röplap, ha terjesztésére az MSZP országgyűlési képviselői fölajánlanák a régi és új fizetésük közti különbséget, immár 12 millió forintot. De inkább azon törik a fejüket, hogy karácsonykor ételt osztanának a szegényeknek. Van azonban még egy lehetőség.

Az Európa-parlamentben magyar politikus az úgynevezett okosfalu-projekt gazdája. Márpedig a Nyomtassteis! elsősorban a falvakban élőknek szánja a hétfőn megjelenő és kedden bárki által kinyomtatható Gruevszki-cikket. Szanyi Tibor az Uniótól igazán szerezhetne egy kis pénzt az anyagi gondokkal küszködő szórólapnak, amelynek jellegét hálából elnevezhetnénk szanyizdatnak.

Címes hírben olvastam, hogy a két tévészemélyiség visszatér a nyilvánosságba. A Nemzeti Televíziónak is nevezett N1TV-n Perjés Zoltán moderálásában lesz egy Saller című műsor, amelyben Balogh Gábor, Bencsik Gábor, Gulyás Balázs és Para-Kovács Imre társaságában beszélgetnek közéleti kérdésekről. Ismeretségi körömben már meg is indult róla a vita.

Sokak szerint bizonyára Vona Gábor intézte el, hogy Havas Henrik egyévnyi és Kálmán Olga félévnyi „pihentetés” után ismét a nyilvánosság elé léphessen. Elvégre az előbbi könyvet írt a Jobbik akkori elnökéről, az utóbbi pedig számtalanszor készített vele interjút. Azt is hallottam persze, hogy szégyellhetik magukat, mert beülnek a kétes múltú, sőt „neofasiszta” tévébe. Az első fenntartáshoz annyit fűznék, hogy Vona Gábor közreműködése vagy megfelel a valóságnak, vagy nem. A másodikhoz pedig azt, hogy ha érdekes és tisztességes hangvételű lesz a vitaműsor, akkor kevésbé kínos, hogy a Jobbik házi tévéjében hangzik majd el.

Mellesleg az asztaltársaság publicisztikai szempontból nem rossz. Akinek közülük az értékrendje gyökeresen eltér az enyémtől, attól is figyelemre méltó publicisztikákat olvastam-hallottam, néha meg is győzött az igazáról. Kálmán Olga és Havas Henrik reaktiválásával más gondom van. A nálunk fejlettebb demokráciákban elképzelhetetlen, hogy műsorvezetők (moderátorok) a publicisztika (nyilvános véleménymondás) műfajában jeleskedjenek. Az ottani magán- és pláne közmédiumok úgy fizetik meg a műsorvezetőket, hogy ne kelljen publicistaként is eltartani magukat és családjukat.

Az újságíró attól lesz jó publicista, ha megnyilvánulásaiból kirajzolódik a politikai (közéleti) értékrendje. És attól lesz jó moderátor, ha kérdéseiből, közbeszólásaiból nem bontakozik ki az ideológiai értékrendje. Mindazonáltal a konkrét ügyben nem ítélkeznék, inkább csak tűnődnék. Ahhoz ugyanis, hogy az imént felvázolt szakmai-erkölcsi álláspont érvényesülhessen az itthoni nyilvánosságban, olyan médiaszemléletre és kereseti viszonyokra volna szükség, mint tőlünk nyugatra.

Azért kellene jól megfizetni a publicistákat, hogy ne fanyalodjanak a merőben más beidegződéseket, például a kiegyenlítő hajlamot és visszafogottságot kívánó moderálásra. És azért kéne busásan javadalmazni a műsorvezetőket, hogy véletlenül se jusson eszükbe elszegődni olyan adásokba, ahol kifejezetten a véleményükre tartanak igényt.         

A publicista nevét Tóth Ákos igésítette a 168 Óra mai számában. Hozzáfűzte, hogy az ellenzék előválasztásozik is. Lehetséges, hogy azért fejtegette mindezt, mert ugyanazokat a tévéműsorokat látta, mint e sorok írója?

Huszonnégy órán belül háromszor került terítékre Budapest sorsa. A stúdióbeszélgetéseken olyan politikusok vettek részt, akik érdekeltek a főváros jövőjében. Közülük ketten (Horváth Csaba és Karácsony Gergely) az MSZP, illetve a Párbeszéd főpolgármester-jelöltjei, és csakugyan előválasztáson döntenék el, melyikük legyen Tarlós István kihívója. A harmadik, Kunhalmi Ágnes az MSZP-parlament, a Választmány elnöke. Nemrég még a legnépesebb szocialista pártszervezet, a budapesti vezetője volt, az országgyűlésbe pedig egy fővárosi választókerület képviselőjeként jutott be.

Nemcsak élő adásban hallgattam, hanem vissza is néztem őket. Feltűnt, hogy a háromnegyed óra alatt minden második percben szóba jött Puzsér Róbert. Nevét huszonegyszer említették, Horváth Csabáét tízszer, Tarlós Istvánét nyolcszor, Karácsony Gergelyét hétszer és Sermer Ádámét kétszer. A legutóbbi az alig létező Liberális Pártot képviseli, és szemernyi esélye sincs a győzelemre. Tarlóst most szintén hagyjuk, mert a páholyban üldögél, és figyeli a vetélytársak kampányolását. Minél többször emlegetik Puzsért, annál kevesebb esélyük lesz a kormánypárti főpolgármester leváltására.

A két ellenzéki párt hiába döntené el a jelölt személyét előválasztással, ha versenyben marad egy harmadik is, aki megosztja a Tarlóssal elégedetlen szavazókat. Ilyenkor a nyilvánosság fórumaira meghívott politikusok jobban járnak, ha bagatellizálják a civil jelöltet, mondván: igen, ő is indul, de inkább arról beszélnénk, hogy mit csinálnánk, ha a budapestiek kettőnk közül választanák a jelenlegi főpolgármester kihívóját. Ehhez képest tegnapelőtt este Karácsony Gergely és tegnap reggel Horváth Csaba megszólaltatásakor húsz alkalommal hangzott el Puzsér neve. Pártember vetélytársai megtették neki azt a szívességet, hogy agyba-főbe emlegették.

Tegnap estére annyiban változott a helyzet, hogy Kunhalmi Ágnes megtanulta a kommunikációs leckét. A műsorvezető kérdésére egy legyintéssel elintézte a számára-számukra nem kívánatos jelöltet, és hétszer hozta szóba a saját pártjáét, a szövetséges párt emberét pedig kétszer. Harcias dicséreteivel feljavította ugyan a statisztikát, de a huszonnégy órás előversenyt úgy nyerte az önjelölt Puzsér Róbert, hogy nem is volt jelen.

Olvasom, hogy a tavalyi bevétel fele már a New York Times online kiadásából származik. Ezzel a patinás napilap átlendült a holtponton. 2014-ben 400 millió dollár volt az online kiadásból való, tavaly 600 milliónyira tornázta fel, és ha minden jól megy, 2020-ban 800 milliónyi dollárra számíthat. Úgy is fogalmazhatnánk persze, hogy a tavalyi bevétel fele még mindig a papír alapú kiadásból származik.

Vajon a hazai napilapok miként állnak az online-ból csordogáló pénzekkel? Nem vagyok gazdasági újságíró, sajtótörténészként azonban van némi rálátásom a folyamatra. Hungarikum, hogy a regionális újságok előbb álltak át az online változatra, mint az országosak. A fáziskésében volt logika. A fővárosi napilapokat az egész országban terjesztették, ezért a kiadók egymástól függetlenül úgy döntöttek a kilencvenes évek végén, hogy az online változattal nem kockáztatják a papírra nyomtatott cikkek példányszámát. A regionális lapok kiadói épp fordítva gondolkodtak.

Nekik az online változat azt jelentette, hogy túlléphettek a terjesztési korláton, vagyis a megyehatáron. Ez még akkor is megérte, ha a megyéjükön belül elveszítettek néhány száz példányt. Az idő tájt a nyíregyházi főiskolán tanítottam, és azért mondtam le a Kelet-Magyarország előfizetését, mert az újság egyébként is egynapnyi késéssel érkezett a budapesti lakásomra. Minek fizessem még a postaköltséget is, ha bekapcsolhattam a számítógépet, és a monitorról olvashattam a legfrissebb cikkeket?

A fővárosi lapok kiadói tehát késéssel vállalták az online kiadást, és akkor sem teljes szívvel. Sokáig az volt a benyomásom, hogy nem szerződtettek elég munkatársat a digitális szerkesztőségbe, melyet a papír alapú redakció mostohatestvérének, jobb esetben kisöccsének tekintettek. Nem csoda, ha online bevételeik elmaradtak a várakozástól. Becsületükre válik, hogy mire elveszítették a példányszám héttizedét, megbarátkoztak az online változattal. S bár a digitális kiadás olvasottságát hétpecsétes titokként őrizték, például a Népszabadság utolsó száma 37174 példányban kelt el, és a világhálón 75 ezren kattintottak rá. A Magyar Nemzet utolsó száma pedig 13608 példányban fogyott el, és 50 ezren olvasták az interneten.

Félő, hogy a hazai napilapokról belátható időn belül nem készül a New York Times-éhez hasonló beszámoló. Az viszont hasznunkra válna, ha az országos újságok volt szerkesztői szembenéznének a hajdani médiaszemléletükkel.