„Piaci és hirdetési szempontból nyilván előnyös egy médiaholding” - válaszolta újságírói kérdésre a legutóbbi kormányinfón Gulyás Gergely. A nyilvánosság egyik képviselője a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány iránt érdeklődött, a miniszterelnökséget vezető miniszter pedig a nyilvánnal azt fejezte ki, hogy nem teljesen biztos a kormánypárti médiumokat összefogó ernyőszervezet mibenlétében. Hadd segítsek neki az értelmezésben.

A média ugyebár a nyilvánosság eszközrendszere. Ha egy nonprofit alapítvány nevében is olvasható a média szó, akkor nyilvánvaló, hogy van benne papír alapú újság, rádió, televízió és internetes portál is. Már nehezebb körülhatárolni a holding holdudvarát. Az angol hold ige azt jelenti, hogy valaki tart, fog valamit. Főnévként valaminek a megtartása, tartószerkezete, tárolása, sőt talán még a tartósítása is. Átvitt értelemben vagyont, tulajdont, birtokot is jelent, üzleti értelemben pedig cégcsoportot, csúcsvállalatot.

A legmeglepőbb értelmezés közelebb vihet bennünket a kormányzati kommunikáció csúcsszervéhez. Labdatartó középpályást is jelent, ama szellemi vezért, aki fejjel játssza a focit. Összeszedi a labdákat, dajkálgatja, amíg fölfejlődnek a csatárok, majd a megfelelő pillatatban, amikor még nem les, kiugratja őket, és gólokat lövet velük. Orbán Viktorról tudható, hogy jobboldali középpályás Magyarország csapatában, és Mészöly Kálmán háromszoros szövetségi kapitány szerint „Ha nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna.” (Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)

A holdingnak kockázatcsökkentő és hatékonyságnövelő szerepe is van. A kockázatcsökkentés annyiban érvényes a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványra, hogy amíg az isteni középpályás tartogatja a labdát, addig sincs az ellenfélnél. A hatékonyságnövelés pedig úgy értelmezhető, hogy a kormányzati nyilvánosság eszközrendszerében az egy kalap alá vett médiumok kihasználhatják a szinergiában rejlő lehetőségeket. A görög-latin szó együttes hatást, együttműködést jelent. Azt, hogy a feladatot, amelyet az ernyőszervezet tagjai külön-külön nem képesek elvégezni, közösen képesek megoldani.

Ha jól értelmezem a kancelláriaminiszter szavait, az immár kormányzati kézben tartott médiumok összehangolásából hatékonyabb teljesítmény jöhet ki. Az összehangolásra azonban van egy szellemi körökben ismert német kifejezés, a gleichschalten. Történelmi okok miatt kelt kínos érzéseket.     

Együtt érettségiztünk, majd kétszáz kilométernyire kerültünk egymástól. Nyugdíjas ügyvéd egy kisvárosban, nemrégiben operálták, otthon gyógyulgat. Tegnap délután félórányit beszélgettünk. Annyira belemelegedett, hogy már nem is hallotta, mit kérdezek, csak fújta a magáét.

A telefonálás hátránya, hogy két ember nem látja egymást, nem olvasnak egymás szeméből, testbeszédéből, kapcsolatteremtésük (kommunikációjuk) a süketek párbeszédébe torkollik. E furcsa közjáték miatt nem hallgathattam élőben a Klubrádió Bolgár-műsorát, benne a mintegy félórányi telefoninterjút L. Simon Lászlóval, a Fidesz kultúrpolitikusával. Mindazonáltal éjfél után, az ismétléskor mégis sikerült figyelemmel kísérni az épületes beszélgetést. Egymás szavába vágtak, folyamatosan félreértették egymást, talán mert a téma túl fontos volt ahhoz, hogy kultúremberként váltsanak szót a kultúráról.

A cégek társasági adókedvezményét, a TAO-t megszüntette a kormányzat az előadó-művészetekben. A színházi élet képviselői attól tartanak, hogy belepusztulnak a döntésbe. Hiába vigasztalta őket L. Simon azzal, hogy a TAO nem vész el, és január 20-tól épp úgy 37 milliárd forintnyi lesz, mint az eddigi konstrukcióban, nem jut azonban belőle ama fránya csalóknak, akik ál-előadások révén csíptek le néhány milliárdot. Tetszetős érvelésével szemben két ellenérv hozható fel. Az egyik az, hogy a hazai fociba csordogáló TAO-milliárdokat is csalók fölözik le, méghozzá nagyobb csirkefogók, a kormány mégse szüntette meg a magyar labdarúgás adóból leírható támogatását. Vajon miért nem?

A másik ellenérv az, hogy az új szisztémában már nem maguk a cégek döntik el, melyik színháznak adják a nyereségük törvényileg meghatározott részét, hanem a kormány által kinevezett döntnökök. Márpedig a legutóbbi nyolc és fél évben az Orbán-kormányokat nem úgy ismertük meg, mint amelyek távol tartják bizalmi embereiket a zsűritagságtól. A most tetemre hívott L. Simon László kétszer is volt államtitkár. Miniszterei közül mindkettővel (Balog Zoltánnal és Lázár Jánossal) meggyűlt a baja, mert a saját véleményét is kifejtette a kulturális folyamatokról. Tisztában van azzal, hogy az úgynevezett kultúrharc kellős közepén lesz esély legalábbis az alternatív színházak kivéreztetésére.

Ezzel magyarázom, hogy igyekezett elütni a rá záporozó kérdések élét. Egyszerűbben szólva agyonbeszélte Bolgár Györgyöt, az egyik legrutinosabb műsorvezetőt. Ami figyelemre méltó teljesítmény, színházban is megállná a helyét.  

A Népszava mai számában érdekes interjú jelent meg. A Klubrádió tulajdonosa, Arató András nem utalt ugyan Van-e pénz a kormánykritikus sajtóra? című bejegyzésemre, de pontosította számomat, az ötvenmilliót. Szerinte a legutóbbi kampány hetvenmillió forintot hozott. Elmondta, hogy évente 150-200 millió jön össze. Ha tehát a Klubrádiót naponta kétszázezren kísérik figyelemmel, akkor a hallgatók átlagosan évi ezer forinttal támogatják. A bejegyzés hozzászólói azt firtatták, hogyan képzelem a „közösbe” vinni az ellenzéki orgánumok számláján elkülönített adományokat.

Állítólag azt fejtegettem, hogy ha e pénzeket összedobnánk, több százmillió forint jönne ki, amiből sokkal több embert lehetne elérni. Nem erre gondoltam. Inkább a Sajtóalapra, amelyről annyit érdemes tudni, hogy benne volt az MSZP 2002-es választási programjában. Kár, hogy a koalíciós tárgyaláson elhalálozott, mert a bevált skandináv és német modellt magyarította volna. Az országgyűlés a költségvetés meghatározott százalékát rendelte volna az Alaphoz, vagy a kormányzati reklámkeret tíz százalékát. A Sajtóalap ebből tartotta volna életben ama veszteséges orgánumokat, amelyek értéket teremtenek. Ehhez persze a politikusok helyett olyan közéleti személyiségeket kellett volna döntési helyzetbe hozni, akik nem engedhetik meg maguknak a pártosságot.

A jelöltjeim azt keresnék, mi hiányzik ahhoz, hogy a szerkesztőség hatékonyabb legyen. Például a Heti Válasz romjain létrehozott Válaszonline.hu sebezhető pontja, hogy nyilván anyagi okból lemondott a saját hírszolgálatról. A Sajtóalap pénzéből egy évig fizethetne három hírújságírót. A Magyar Nemzet romjain felépített Magyar Hang azért íratja túl a témáit, hogy belső munkatársakkal tölthesse ki a hetilap terjedelmét. A Sajtóalap támogatásából telne a külső munkatársak foglalkoztatására is. A Népszava azért nem lép túl a bűvös 25 ezer példányon, mert még mindig inkább csak Budapesten és környékén vásárolják. Van ugyan három vidéki tudósítója (Doros Judit, Ungár Tamás és Vas András), de a Sajtóalap támogatásából kiegészíthetné az országos hálózatát. A Nyomtassteis! című digitális hetilap pedig arra kapna pénzt, hogy közéleti szórólapként naponta jelenhessék meg.

A kormánykritikus újságokat, portálokat, rádiókat és tévéket aligha lehet lebeszélni arról, hogy a saját számlájukra kérjék a médiafogyasztók anyagi támogatását. A Sajtóalap azzal egészítené ki az apanázsukat, hogy átlendítené őket a holtponton. Segítene színvonalas tartalommal kitölteni a sebezhető pontjaikat.        

Éjfél körül hallottam egy karácsonyi műsort. A Klubrádió egyik munkatársa, Bálint Judit együtt főzőcskézett néhány kollégájával. A konyhai zörejekből hiteles kép rajzolódott képzeletünkben az étkezési kultúrájukról, az elejtett megjegyzésekből pedig az egyéniségükről is. De nem rádiókritikát írok, hanem egy mellékesen elejtett szóról tűnődöm.

Váradi Júlia kulturális újságíró egyszer csak kiejtette a száján, hogy „jégszekrény”. A kifejezést szintén használom, bár a gyerekeim egymástól függetlenül pontosítottak. Őszintén szólva csúfolódtak is, mondván: igazán tudhatnám, hogy az hűtőszekrény, nem pedig jégszekrény. Julika azonban nemzedéktársam, és talán volt dolga azzal a fránya jégszekrénnyel is, máskülönben miért hozta volna szóba. Az én családom a múlt század ötvenes éveiben egy Kiskőrös nevű nagyközségben élt, ahol kincs volt a friss hús. Ha úgynevezett feketevágásból hozzájutottak a szüleim, akkor több kilónyit vásároltak, amelyet tárolni kellett valahogy.

Nehéz elhinnie egy XXI. századi fiatalnak, de hajdanában a falusi társadalom becsben tartott tagja volt a jeges. A miénk atlétatrikóban hajtotta a szekere elé fogott muraközi lovat, és amint csattintott az ostorával, csak úgy duzzadt a bicepsze. Mindig a hét ugyanazon napján érkezett. Terjedelmes zsákdarabot dobott a vállára, és ráhelyezte az egy méternél hosszabb jégrudat. Óvatosan a konyha padlójára tette, és csákánnyal ügyesen vágta szét. Úgy, hogy a viszonylag nagy darabok beférjenek a jégszekrény aljára. A fából készült, négyzet alakú, körülbelül nyolcvanszor nyolcvan centis szerkezetet apám eszkábálta össze. Három szint volt benne, két polc a húsnak. A jégszekrény színére már nem emlékszem, de mintha apám nem is festette volna be.

A jegesről kifaggattam egykori osztálytársamat, aki nyugalmazott cukrász. Szerinte a fő bevételi forrását nem is a jégszekrények ellátása jelentette. Az inkább, hogy ha egyszerre többen haltak meg a faluban, nem tudták mindegyiket gyorsan eltemetni. Jég között tartották hát a testüket. Azt már A kommunikációs technológiák története című tantárgy oktatójaként fűzöm hozzá, hogy a jeges volt az alternatív információk egyik hordozója, hozta-vitte a híreket. Bár a konyhánkban is szólt a barnára pácolt Néprádió, oldalán a nyitó-záró fekete bakelitgombbal, de a Kossuth és a Petőfi csupán a Rákosi-rendszer központosított, engedélyezett híreit adta közre. A többit a szódástól, a drótostóttól és persze az izmos jegestől tudtuk meg.                

Most nem én vertem ki a biztosítékot a kommentelőknél, hanem ők nálam. A Zoom.hu-ról tűnődtem, és minden negyedik hozzászólásból kiderült, hogy álneves szerzője nem olvasta a megszüntetett portált, ennek ellenére markáns véleményt nyilvánított róla. Akik viszont olvasgatták, az állapították meg, hogy hja, a „libsik”, „komcsik” és egyéb haszonlesők oly kevesen vannak, hogy még egy portálocskát sem képesek eltartani.

Az okfejtésekben akad annyi igazság, amennyit e sorok írója is állított. Ha egy portál kétszer bukik meg, először 2009-ban kormányzati hátszéllel, másodszor pedig 2018-ban kormányzati ellenszéllel, akkor nem a szellemiségével van baj, hanem a konstrukciójával. Az eltartásról gyökeresen más az álláspontom: igenis van fizetőképes kereslet a kormánykritikus médiumok befogadására. A Klubrádió egy-egy kampányban ötvenmilliót szokott összeszedni. A 444-nek már csak négymillió hiányzik a tervezett ötvenből. A Mérce 27 millióra tett szert, és még hat kéne neki az idei megjelenéshez. Az Index pénzgyűjtő akciójáról annyit tudni, hogy három hónap alatt 114 millió forintot sikerült összegyűjteni.

Az MSZP-nek legalább öt portálja van, az egyik pártsajtóbb, mint a másik. Bizonyára szűkös anyagi fedezetüket platformok, pártszervezetek és hiú politikusok teremtik elő. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Gyurcsány Ferenc milliárdos magánvagyonából jutott valamicske a DK körüli portáloknak. Az LMP-s Ungár Péter több milliárdnyi magánvagyonából tőkerészekkel vetette meg lábát a szombathelyi és a szentgotthárdi nyilvánosságban, és beszállási szándékkal beszélget Pécsett, Komlón, Egerben és Debrecenben is. A Magyar Nemzet romjain felépült Magyar Hang című hetilap szerényen működik, de életképesnek látszik. A szintén megszüntetett Heti Válasz munkatársai pedig létrehozták a Válaszonline.hu-t, nyilván nekik is van némi pénzük a működtetésre.

Mindebből két következtetés adódik. 1. Ha a kormányzat szétmorzsolt ellenzéke egyesítené a médiára fordított pénzeit, akár több százmilliós összeg is kikerekedne. Ebből azért már lehetne hatni az április 8-i urnákhoz járult választópolgárok mintegy felére, körülbelül 2,8 millió emberre. 2. Miközben siránkozunk a baloldalon, hogy egyre-másra szűnnek meg az orgánumaink, mintha nem akarnánk észrevenni, hogy az Orbán-kormány keményebben bánt el az árulónak tekintett, konzervatív értékrendű és polgári szemléletű újságírókkal. Azokkal a kollégákkal, akik másként látják ugyan a világot, mint mi, de szintén érdekeltek a nyilvánosság tágításában.         

A karácsonyról hallottam egy vitaműsort, a Magyar Rádióban tudósok beszélgettek róla. Tegnap Dr. Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora szinte hangsúlytalanul, mellékesen vetette oda, hogy „médium, vagyis szócső”. S bár 2006-ban az Általános médiaismeret című tankönyv szerkesztőjeként és egyik szerzőjeként utánanéztem a médium kifejezés előéletének, ezzel a megfogalmazással még nem találkoztam. De ha egy vallástörténész emlegeti, akkor lehet benne valami.

A latin medium eredetileg közbülsőt, valaminek a közepét jelentette. Kétezer év alatt azonban több réteg rakódott rá. Például vegyi folyamat közegét jelenti. Meg azt az embert is, aki fogékony a szellemekre. Ehhez persze olyan médium kell, aki jósnőnek álcázza magát. Ügyesen kifaggatja az özvegyet, aztán elfüggönyözi a szobát, és a félhomályban térdével megmozdítja az asztalt, majd síron túli hangon teremt kapcsolatot a nemrégiben elhunyt férjjel. De ha a pincér megkérdi, milyen állapotban kérjük a bifszteket, akár azt is mondhatjuk, hogy médiumban, közepesre sütve. Végül pedig a médium hírközlési értelemben a tájékoztatás eszközét is jelenti. Kétségkívül ilyen a szócső, amelyet a szájunkhoz emelünk, és fölerősíti a hangunkat.

Az újságírásnak azóta van efféle funkciója, amióta nem kinevezik a politikusokat, hanem választják őket. Létkérdés számukra, hogy azok is megismerjék az elképzeléseiket, akiket közvetlenül nem képesek elérni. Igénybe vették olyan szakember segítségét, aki fölerősíti (visszhangozza) a szavaikat. Közben azonban megjelent az a fránya reklám, amely a szerkesztőségeket lassanként eltávolította a politikai szervezetektől. A hirdetések felszabadító hatására a közvetítésre (fölerősítésre, visszhangzásra) vállalkozó szakemberek rájöttek, hogy a nyilvánosság számára érdemes megfogalmazni a saját véleményüket is.

Az újságírók önállósulását a politikusok nehezen viselik el. Ha hatalmukban áll, visszaterelnek bennünket a közvetítői (mediátori) szerepkörbe. Leglátványosabb érvük, hogy a képviseleti demokráciában ők a választottak, az újságírók ne szóljanak (dumáljanak, pofázzanak) bele a dolgukba. A kormánypárti politikusok például a hirdetések államosításával eltorzították a médiumok piacát, és az újságírókat mediátorként képzelik el. Funkcionális szemléletüket a korábban kormányzók is képviselték, bár nem verték nagydobra. A hatalom jelenlegi gyakorlóit „csak” abban marasztalnám el, hogy a szócső-jelenséget tökélyre fejlesztették.          

Náray Balázs a Magyar Rádió munkatársa. A hangja alapján fiatal férfi, aki - ezt a műsoraiból tudom - szeret futni. Már ezért rokonszenves, ráadásul ma reggel kiderült, hogy kitűnően beszél németül. Felhívta ugyanis a Stille Nacht Társaság vezetőjét, aki a híres karácsonyi dal kultuszát ápolja, és kifaggatta az először épp kétszáz éve énekelt költeményről.

Egy Joseph Mohr nevű oberndorfi segédlelkész verset írt, amit inkább dalszövegnek szánt. Megkereste hát a szomszéd településen, Arnsdorfban tanító Franz Xaver Grubét, aki orgonálni szokott a Szent Miklósról elnevezett templomban, és felkérte, hogy írjon hozzá zenét. A Stille Nacht 1818. december 24-én, más források szerint egy nappal később hangzott el a tiroli faluban. Méghozzá sajátos körülmények között: elromlott az orgona, állítólag egerek rágták szét a fújtatókat, ezért a zeneszerző jobb híján gitáron kísérte önmagát és a vele éneklő dalszövegírót.

A versezetet körülbelül háromszáz nyelvre fordították le, és világszerte éneklik a karácsonyfa közelében. Ama bizonyos civil szervezet vezetője pedig elmondta a rádióban, hogy az 5815 lakosú városkában ma estére ötezer vendéget várnak, leginkább német nyelvterületről. A romantikus történetről hallottam már korábban is, noha a múlt század nyolcvanas éveiben még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Filmkritikusként meg-megfordultam a német nyelvű filmek saarbrückeni világtalálkozóján, ott ismerkedtem meg egy Axel Corti nevű rendezővel.

Kifogástalan eleganciával öltözködő, nálam vagy másfél évtizeddel idősebb úriember volt. Többnyire kosztümös (történelmi) filmeket forgatott, bár a Tatort (Tetthely) című, nálunk is sugárzott tévésorozat sok epizódja szintén a nevéhez fűződik. Arról mesélt, hogy egy Salzburg közeli településen lelt otthonra, és Oberndorfból jár át dolgozni a határ túlsó oldalára, a közeli Münchenbe meg a jóval távolabbi osztrák fővárosba, Bécsbe. Szóba hozta a Stille Nachtot is, amely egyébként magyar fordításban a Csendes éj címet kapta, és most bármennyire kerestem, nem találtam meg, hogy ki ültette át a nyelvünkre. Talán segít valaki az olvasók közül, előre is köszönöm.

Ma este az idősebbik lányomnál jön össze a család. Ilyenkor elcsodálkozom, hogy milyen sokan vagyunk: három gyerek, velük két férj meg egy feleség, valamint a három unoka. A negyediknek, a jövőre érkezőnek énekeljük majd el a talán legismertebb karácsonyi dalt.       

"A naplóíró háta mögött áll, és vállán áthajol az olvasó” - írta Márai Sándor. Túl vagyok a hatezredik bejegyzésen, nem lep meg az olvasó folyamatos jelenléte. Az sem, hogy megkopogtatja a vállam, és belekotyog a szövegbe. Az egyik álneves kommentelő például piócát játszik. Hónapok óta firtatja, vajon miért ezt írom, miért nem azt, és  követeli, hogy nyilvánítsak véleményt aktuálpolitikai kérdésekről is.

E szakmai rovatban médiapolitikával foglalkozom. Remélem, hogy kirajzolódik belőle az értékrendem, ez kívánatos a publicisztikai műfajoknál. Tanáremberként mégis jobban szeretem, ha a tanítványok vonják le a következtetést. A kommentelők aligha tudják, hogy a Médianapló a kommunikáció szakos diákok számára készül, immár tizenhét éve. A helyzet érzékeltetésére hadd említsek egy példát. Néhány napja jegyzetet írtam a Vasárnapi Hírek megszüntetéséről (a kiadó beolvasztotta a Népszava című napilapba). Az alapítás, 1985 óta ismertem a hetilap tevékenységét, egy ideig rovatom is volt benne, talán ezért furdalt a kíváncsiság, vajon milyen előzményei voltak, milyen médiapolitikai döntés nyomán jött létre.

Kiderült, hogy 1981-ig nyúlnak vissza a szálak. Április 27-én kormányrendelet látott napvilágot az ötnapos munkahétről. A munkaórák számát 42-ről 40-re csökkentették, így lett szabad a szombatunk, és ez a változtatás jelentős következményekkel, átalakításokkal járt a közoktatásban, a közlekedésben, a sportéletben és a nyilvánosságban. A legutóbbiról szólván az 1,2 millió példányban megjelenő megyei napilapok vasárnapi száma megszűnt, a kulturális melléklettel együtt átkerült szombatra. Elvégre az embereknek a hét hatodik napján lett idejük az olvasásra. S mert a szombaton megjelenő újságok maximum a pénteki híreket tartalmazhatták, a szombati hírrést a Vasárnapi Hírek töltötte ki.

Ha távolságtartóbb médiapolitikai bejegyzést írnék, az olvasóra bíznám az aktuálpolitikai következtetést. De most, az úgynevezett rabszolgatörvény okozta válság kellős közepén, a Piócának elnevezett kommentelő kedvéért megkérdem: hogy is van ez? Az a fránya Kádár-korszak kedveskedett nekünk a szabad szombattal és a negyvenórás, ötnapos munkahéttel? Az áldott Orbán-korszak pedig visszahozza a hatnapos munkahetet, megtisztel bennünket négyszáz órányi túlmunkával, ráadásul a cégekre, intézményekre bízza, vajon három éven belül kifizetik-e a túlórákat, vagy akkor küldik szabadságra a dolgozókat, amikor épp nincs szezonmunka? Hm.

A Népszava búcsúztató cikkében olvasható, hogy „újabb kormánykritikus médium esett el”. A megállapításban van igazság, mégis inkább az a csoda, hogy idáig bírta. A befektetési tárgyalások elakadtak, a munkatársak panaszkodtak, hogy nem jutnak a pénzükhöz, és terjedt a szakmai pletyka, hogy a Zoom.hu fölött tornyosulnak a fellegek.

Nem először. Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő egyszer már megalapította a digitális szerkesztőséget. Ígért néhány százmillió forintot, aztán a befektetési tárgyalások elakadtak, a munkatársak panaszkodtak, és 2009-ben meg is szűnt a Zoom - pedig akkor még nem könyvelhettük el kormánykritikus médiumnak. De ha barátságos és ellenzéki környezetben egyaránt hajlamos kudarcot vallani, talán nem is a politikai közegben kéne keresni a megszűnés okát. Aki összehasonlítja a kiadó hajdani és mostani közleményét, annak feltűnik, hogy alig változott a szöveg. Tarjányi úr másodszor is elfelejtette hozni a befektetőket, és megint jégre vitte a hozzá csatlakozó újságírókat.

Azzal biztatta őket, hogy szerzőtársával - aki a Zoom kiadója is - külföldön megjelent könyveik bevételéből tartja majd el a szerkesztőséget. Ez olyannyira sikerült, hogy huszonhárom jobb sorsra érdemes újságíró és egy „orrnyomozó” (Zazi kutya) került az utcára. Szerintem azzal magyarázható a kudarc, hogy megbillent az egyensúly a hírek és a vélemények között. Minél kevesebb pénz állt a házhoz, annál több hírújságírótól szabadult meg a kiadóhivatal. Márpedig a Magyar Távirati Iroda egyenirányított információira nem lehet piaci alapon működő szerkesztőséget építeni.

A saját hírszolgáltatás hiánya óhatatlanul megmutatkozik a jegyzetek, glosszák színvonalában is. Az ütős mondat ugyanis jelzi, hogy a publicista mennyire képes közérthető, szellemes módon megfogalmazni az álláspontját. Egy tévéportálon hetente közlöm a sajtóból lefülelt mondatokat, és az idei lista azt sejteti, hogy a szintén megbillent egyensúlyú, de még vegetáló FüHü.hu 71 mondattal vétette észre magát, a Zoom 21-gyel. Miközben elismerem, hogy a legjobban tördelt digitális újságnak hatott, és két szakírója, Fekete Gy. Attila rendőrségi tudósító meg Lengyel Tibor politikai elemző a hazai újságírás élvonalába tartozik. Nekik aligha lesznek elhelyezkedési gondjaik.

A fiatalabb és kevésbé ismert munkatársak pedig levonták talán a tanulságot, hogy ha Tarjányi Péter harmadszor is megalapítaná a Zoom-ot, akkor alaposabban kéne mérlegelni az ajánlatát.          

 A kormányzati kommunikációt irányítók taktikát változtattak. A múlt héten még igyekeztek elhallgatni (bagatellizálni) az ellenzéki megmozdulásokat, a tüntetéshullám azonban átcsapott a fejük fölött. Arra kényszerítette őket, hogy másféle értelmezési keretbe helyezzék (túldimenzionálják) a fejleményeket.

Soros György sugallatára a „bevándorláspárti” erők EU-szerte egyszerre támadták meg a „bevándorlásellenes” kormányokat. Nálunk például azok a fránya ellenzékiek a Munka törvénykönyvét módosító jogszabály ürügyén, amelyet „rabszolgatörvénynek” neveztek el, holott a miniszterelnök úr is megmondta, hogy a munkavállalók helyzetét javítja. Már nem kellett eljelentékteleníteni a vidéki Magyarországon lezajlott tüntetéseket, ezért a kormány ellenőrzése alatt álló megyei napilapok ezen a héten már beszámoltak róluk.

Első munkahelyem a Hajdú-bihari Napló volt. Egyetemistaként amúgy is fél évtizedet töltöttem Debrecenben, és amíg élt a városszerte ismert nagybátyám, Zöldi cukrász a Bem térről, gyakran visszajártam. Érzelmi okból kísérem tehát figyelemmel a Hajdú Online tevékenységét. Két napja, december 19-én beszámolt egy tüntetésről. A tiltakozókat ellenzéki pártok és civil szervezetek hívták a gyülekezőhelyre, ahol körülbelül ötvenen jöttek össze. Sétáltak a városban, nagyjából százra gyarapodott a számuk, majd útjuk egy köztérbe torkollott, ahol már százötvenen lehettek. Ebből lett a tudósításban „mintegy száz” résztvevő.

Egy tüntetés hatékonyságát az dönti el, hogy a tiltakozók száma eléri-e a lakosság egy százalékát, a kétszázezres Debrecenben például kétezer embert. A tiltakozás erőtlenségén mit sem változtat az átlagszámítás, sajtószakmailag mégis érzékeltetni kellett volna a folyamatot: a tüntetők gyarapodását, esetleg apadását. Ez azonban nem fért bele a tizenhat sornyi tudósítás első felébe. A másik nyolc sorban kellett a hely a debreceni Fidesz kommentárjának. Elvileg dicséretes, hogy a szerkesztőség begyűjtötte a másik fél álláspontját is. De ha 17.30-kor kezdődött az ellenzéki megmozdulás, vajon miként sikerült beleírni a kormánypártiak értelmezését is, hogy 19.14-kor már meg is jelenhessen a cikk.

Kétféle válasz adható. Az egyik az, hogy a szerkesztőség legrutinosabb munkatársa vállalkozott az aláírás nélküli cikk elkészítésére. A másik pedig az, hogy budapesti sémára előbb készült el a helyi Fidesz-szervezet álláspontja, mint hogy elkezdődött volna a tüntetés.