A Magyar Hang című hetilap legutóbbi számában a Jobbik volt elnöke fejtette ki a véleményét. Nem állítom, hogy kizárólag a nyilvánosságról beszélt. Még csak azt sem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonított neki. Mégis felvázolta, hogy milyen rétegei vannak. Talán nem torzítom el a mondandóját, ha úgy foglalom össze, hogy háromféle nyilvánosságot különböztetett meg.

Az első a pártpolitikai. A pártsajtót jelenti, ama szerkesztőségeket, amelyek a megrendelő nótáját fújják annak fejében, hogy a politikai szervezet pótolja a veszteségüket. A második nyilvánosság nyereségre törekszik, celebek álvalóságával házal, vagyis piaci alapon működik. A harmadik nyilvánosság a közösségi oldalak laza hálózata. Ez az, amiről az első és a második nyilvánosság Vona szerint nem vesz tudomást. Megvárom, amíg az átmenetileg visszavonult politikus részletesebben is kibontja figyelemre méltó, de még nem igazán végiggondolt nézeteit. Olvasás közben viszont beugrott valami, elő is kerestem az Élet és Irodalom bekötött évfolyamaiból.

A második nyilvánosság című publicisztika 1987. július 17-én jelent meg, benne Bodor Pál jellemezte az 1986-ban elfogadott sajtótörvény utáni helyzetet. A Romániából áttelepült szerző azzal kezdte, hogy ami az MSZMP központi lapjában, a Népszabadságban olykor napvilágot lát, az Ceausescu diktatúrájában legföljebb szamizdatban jelenhetett volna meg. Elmarasztalással folytatta: „Az első nyilvánosság nem eléggé tehetséges.” Szerinte „Ami felülről fogalmazódik meg, már alig éri el a közvélemény politikai ingerküszöbét.” Majd erre futtatta ki az okfejtését: „Az igazságok előbb lent, a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg, és csak nagy sokára kényszerítik ki a megszólalásukat odafent.”

Összefoglalom a 2017-ben elhunyt író álláspontját: az első (hivatalos) nyilvánosság kullog a nem hivatalos nyilvánosság mögött, késve és kényszeredetten teszi magáévá a körön kívüli álláspontokat. Végül pedig a szerző kísérletet tett arra, hogy felszámolja a két nyilvánosság közötti sávot (ezt nevezte senki földjének). Hát bizony az akkori és a mostani helyzet között vannak áthallások. Bár az a benyomásom, hogy 1987-ben mintha jobban állt volna a kétségkívül nem eléggé tehetséges első nyilvánosság. Talán mert a puha diktatúrából épp haladtunk a kemény demokráciába. 2019-ben pedig a kemény demokráciából hátrálunk a puha diktatúrába, és az első meg a második nyilvánosságunk egyelőre nem akar okulni a harmadikból.

Puzsér: „Tarlós a golyóit Orbán nadrágjában hordja”

A legutóbbi napokban Toroczkai gyurcsányozott, Lendvai orbánozott, Tarlós puzsérozott és Puzsér tarlósozott.

Nem fenékig tejfel, ami történik az országban, de legalább jó irányba haladunk.

Szűrös Mátyás volt MSZMP- és MSZP-politikus, a Harmadik Köztársaság kikiáltója (Fejér Megyei Hírlap, február 23.)

Miért csodálkozunk azon, hogy a kormánysajtó éjszaka közli a helyreigazításokat?

Szele Tamás újságíró (Facebook.com, február 24.)

Ami a mai társadalomból hiányzik, az a polgári tempó.

Ungvári Tamás irodalomtörténész (Népszava, február 25.)

A DK eddig is családi vállalkozás volt.

Stumpf András újságíró Dobrev Klára politikai aktivizálásáról (ÚjSzó.com, február 25.)

Az, hogy én most aktív politikus vagyok, nagyon nem lepett meg senkit.

Dobrev Klára Európa-parlamenti képviselőjelölt (ATV, február 26.)

Én ma ötvenhat éves vagyok. Az életesélyeimet tekintve huszonöt évem még lehet.

Orbán Viktor miniszterelnök (Miniszterelnök.hu, február 27.)

Kelemen Hunor Orbán román hangja Bukarestben és Dragnea magyar hangja Budapesten.

Magyari Nándor László kolozsvári szociológus (FüHü.hu, február 27.)

Mi hajrápárt vagyunk.

Vágó Gábor LMP-politikus (Népszava, február 27.)

Mi vagyunk a Gyurcsány-mentes ellenzék.

Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom vezetője (Magyar Rádió, február 28.)

Áldemokrácia van álparlamentarizmussal.

Szél Bernadett volt LMP-politikus (Lánylétedre.blog, február 28.)

Demokráciákban a legfőbb vezetőket is kérdőre vonhatják, diktatúrákban leginkább a demokratákat.

Gábor György vallástörténész (Facebook.com, február 28.)

Puzsér gyáva blöffölő.

Tarlós István budapesti főpolgármester (Válaszonline.hu, március 1.)

Én vagyok az a biztos, akit kiküldött a kormány, majd a következő pillanatban megtámadta azt a helyet, ahová kiküldött.

Navracsics Tibor Fidesz-politikus, uniós biztos (Civil Rádió, március 1.)

Valójában nem Orbán Viktort kell leváltani, hanem azt a tömeglélektani helyzetet, ami hatalomba segítette, és ott is tartja.

Vona Gábor Jobbik-politikus (Magyar Hang, március 1.)

Tarlós a golyóit Orbán nadrágjában hordja.

Puzsér Róbert budapesti főpolgármester-jelölt (Facebook.com, március 2.)

A miniszterelnök véres kard helyett leveleket hordoztat körbe.

Lendvai Ildikó szocialista politikus (Népszava, március 2.)

Sokkal fontosabb a magyar nép döntése, mint a pártfegyelem.

Kovács Zoltán kommunikáció államtitkár a Fidesz és az Európai Néppárt viszonyáról (Twitter.com, március 2.)

A Jobbik néppártosodása nemcsak szavakból állt, hanem személycserékből is.

Tóta W. Árpád újságíró (hvg.hu, március 3.)

Ma reggel figyelemre méltó interjú hangzott el a Magyar Rádióban. Zsoldos Barnabás beszélgetett Dr. Kásler Miklóssal. Az emberi erőforrás miniszter a keresztény nemzeti kultúráról és a felekezeti iskolák szükségtelen államosításáról fejtette ki az álláspontját. Tavaly nyáron volt ugyanis hetven éve, hogy az ÁVH emberei megszállták a Nyírbátor melletti falut, és akciójuk több ember halálával végződött. Néhány napja, a február 25-i emlékünnepségen megszólalt Erdő Péter bíboros és az említett miniszter is. Valaki azonban hiányzott a meghívottak közül. Mielőtt megnevezném, hadd elevenítsek föl egy tanulságos esetet a nyíregyházi éveimből.

A fiú kakastaréjos frizurával, ezüstös szögekkel kivert, fekete bőrszerkóban és műveltségbeli hiányosságokkal jelent meg az óráimon. Az egyik dolgozatából kiderült, hogy Pócspetriből érkezett a főiskolára. Meg is kérdeztem tőle, mit tud az 1948-ban történtekről. Értetlenül nézett rám. Elmeséltem neki és egyre kíváncsibb évfolyamtársainak, hogy azon a nyáron a katolikus népiskola elé vonultak a falubeliek. Az államosítás ellen tiltakozókkal szemben rendőrök álltak föl, és az egyiket puskalövés érte. Rákosiék felhasználták az alkalmat az ország elrettentésére. A falu segédjegyzőjét kivégezték, plébánosát életfogytiglanra ítélték, lakóit pedig megbélyegeztek. A fejlemények szemtanúi, átélői és áldozatai hallgattak, mint a sír. Nem csoda, hogy a punkosan öltözködő fiatalember egy kukkot sem hallott a perről.

Marik Sándor 1989 őszén cikksorozatot szentelt Pócspetrinek a százezer példányos Kelet-Magyarország hasábjain. Ezt dolgozta át könyvvé, amely 1994-ben jelent meg. Annyi közöm lett hozzá, hogy 2008-ban, egy digitális portál szerkesztőjeként, a hatvnadik évfordulóra új mozzanatokkal dúsított sorozatot rendeltem a szerzőtől. Ezt ajánlottam olvasásra a punkfiúnak. Azóta újabb évtized telt el, talán volt ideje megemészteni a történteket. A bővítésből jött létre a könyv második, átdolgozott kiadása, mely hamarosan napvilágot lát egy nyíregyházi kiadó gondozásában.

A neves nyíregyházi újságíró akár egy fejezetet is írhatott volna hozzá a leszármazottak 2019-es hangulatáról - ha meghívták volna az emlékünnepségre. Csakhogy akik szervezték, ama hatalomgyakorlók közé tartoznak, akik úgy érzik, hogy velük kezdődött minden. Bizonyára föl sem ötlött bennük, hogy a téma egyik legalaposabb ismerőjét is érdemes lett volna meghívni, hátha gyakorolná azt, amit példásan sajátított el: a kíváncsiság mesterségét.    

Egy kormánypárti troll szerint a Kádár-korszakból örökölt főszerkesztők 2010-ig érvényesítették a liberálbaloldal szempontjait a megyei napilapok vonalvezetésében. A legutóbbi napok fejleménye pedig az, hogy a jelenlegi kormánypártok elveszítették többségüket Szombathelyen. Az önkormányzati testület kinevezte a helybéli médiacentrum igazgatójává a Vas Népe 2017-ben kirúgott főszerkesztőjét. Van-e összefüggés a két megállapítás között?

Halmágyi Miklós magyar-történelem szakon végzett a debreceni egyetemen, és 1984-ben lett újságíró Szombathelyen, a Vas Népénél. 1989-ben néhány kollégájával kivált az MSZMP szorításában vergődő szerkesztőségből, és Fodor Sándorral együtt megalapította a Tér-Kép című hetilapot. Huszonéves újságírók hasonlóképpen cselekedtek az ország különböző részein. Nemcsak a pártirányítással voltak torkig, hanem azzal is, hogy beszorultak a megyei keretek közé. Olyan újságokat hoztak létre, amelyek két-három, olykor négy megyére is kiterjesztették a hatókörüket. Mégse támaszthattak konkurenciát a megyékbe mélyen beágyazott napilapoknak, mert hiányzott hozzá a tőkéjük, és az olvasók érdeklődése is megrekedt a megye határain belül.

A Tér-Kép megszűnt, és az immár szabadúszó Halmágyi Miklós újra írt anyalapjának, a Vas Népének, amely 1993-ban visszahívta, ezúttal már főszerkesztőnek. A külföldi (német) tulajdonost elsősorban anyagi érdek mozgatta, ezért újságjait igyekezett távol tartani a magyar belpolitikától. Ez nem föltétlenül azt jelentette, hogy tilos volt politikai témákról írni. Inkább azt, hogy tilos volt részre hajolni, máskülönben elveszítették volna az olvasótábor másik felét. Ama főszerkesztőket, akik középen tartották a pannon lapokat (Barták Pétert Veszprémben, Elekes Andrást Székesfehérvárott, Halmágyi Miklóst Szombathelyen, Munkácsi Imrét Dunaújvárosban és Virrasztó Zsoltot Zalaegerszegen), 2017 nyarán elbocsátotta az új, kormánypárti tulajdonos. Mindannyian negyvenesek-ötvenesek, és a rendszerváltás előtt már csak a koruk miatt sem szerkeszthettek még újságot.

A szombathelyi önkormányzat égisze alatt működő Médiacentrum frissiben kinevezett igazgatója, Halmágyi Miklós hajdan, főszerkesztőként ritkán írt cikket. Tragikai vétsége, hogy nekidurálta magát, és így harangozta be 2014-et: „Egészen biztos, hogy lesznek választások. Három is. De lesz-e választásunk?” (Vas Népe, 2013. december 28.) Idén csak két választás lesz, a kérdés azonban ugyanaz. 

Szembe jönnek azok a fránya szállóigék. Incselkednek velünk, felhívják magukra a figyelmet, továbbgondolásra késztetnek bennünket. A Facebookon gyakorta jelentkezik szösszenetekkel Gábor György vallástörténész. A tegnapi rövidebb volt a szokásosnál, és kiragyogott belőle egy mondat: „Demokráciákban a legfőbb vezetőket is kérdőre vonhatják, diktatúrákban leginkább a demokratákat.”

A demokrácia ugyebár népuralmat jelent, a diktatúra parancsuralmat. A demokrácia ógörög szó, a diktatúra latin, és a római birodalomból ered, amidőn kívülről szorongatták a köztársaságot, és a rendkívüli állapot gyors döntéseket igényelt. Az átmeneti parancsuralomból aztán tartós önkényuralom lett. Tűnődtem a két fogalom összefüggésein, és arra jutottam, hogy harminc évvel ezelőtt a puha diktatúrából átléptünk a kemény demokráciába, és most épp azon fáradozunk, hogy a kemény demokráciából visszatérjünk a puha diktatúrába. Azt azonban még döntöttem el, vajon országunk első embere olyan demokrata-e, aki kacérkodik a diktatúrával, vagy olyan diktátor, aki ad a demokrácia látszatára.

S ha már látszat, az a benyomásom, hogy a diktatúra az egyetértés, a demokrácia az egyet nem értés látszata. Magunkra is vonatkoztathatjuk persze korunk két jellegzetes fogalmát, amennyiben másokat korlátozni diktatúra, magunkat korlátozni demokrácia. Literátus újságíróként azt is megállapíthatom, hogy a demokráciában mindent ki lehet nyomozni, a diktatúrában mindent ki lehet találni. A diktatúra tehát kedvez a szépirodalomnak. S hogy közelebb kerüljünk Gábor György izgalmas megfogalmazásához, nyilvánvaló, hogy demokráciában névjegyzékbe veszik az állampolgárokat, diktatúrában őrizetbe.

Az iménti mondatokat én találtam ki - bővített formában. Majd föltettem őket a fészbukos üzenőfalra, és arra kértem a digitális ismerősöket, vegyenek el belőlük, adjanak hozzájuk - farigcsáljanak rajtuk. A legszellemesebb változtatásokat át is vezettem, vagyis ami az előző bekezdésben napvilágot látott, annak társszerzői is vannak. Ha a vallástörténész nem haragszik, két ponton én is beszállnék az ütős mondatába. A demokráciát és a diktatúrát az általánosítás kedvéért egyes számba tenném, és mert a diktatúrában egzecíroztatják a demokratákat, vigaszdíjként az igei állítmányból is juttatnék nekik. A szállóige így hangzana: Demokráciában akár a legfőbb vezetőket is számon lehet kérni, diktatúrában a demokratákat vonják kérdőre.    

Ügyeletes trollom vendéglátóipari főiskolát végzett, Budapest mellett egy alvóvárosban lakik, és az ország leghíresebb gimnáziumában érettségizett. Három énjét mutatta meg. Az egyikben ókori bölcselő nevét vette föl, a másikban a férfi nemi szerv népies változatát párosította a bal jelzővel, a harmadikban pedig a női nemi szerv ellenőrzésére adta a fejét. Mostanában piócaként tapad rám.

A blogszférában mindig akadnak piócák, akik előbb-utóbb más gazdatestre tapadnak. Az említett úr egyelőre kitart, és a Van-e ellenzéki túlsúly a médiában? című bejegyzésemhez ötször szólt hozzá. Ezúttal sem szolgált érvekkel, tényekkel, forrásokkal. Helyettük inkább a kormánypárti sajtóból ismert toposzt ismételgette a megyei sajtóról: „A korábbi állami tulajdonban lévő lapokat úgy privatizálták, hogy a főszerkesztők (akiknek politikai kötődése nyilvánvaló volt), tíz évig nem válthatók le.” A szakirodalomban leggyakrabban idézett dolgozatom ama interjú, amelyet 1999-ben készítettem az MSZP hajdani pénztárnokával, aki kulisszatitkokkal is traktált. Más közreműködőkkel szintén beszélgettem, és gyökeresen más történet rajzolódott ki előttem.

A legatyásodott szocialisták pénzhez akartak jutni, a külföldi vevők versenyeztetése pedig azzal járt, hogy a médiacégek megbízottjai egymásra licitáltak a megyei napilapok szerkesztőségeiben.  Csodálkoznék, ha kiderülne, hogy összedugták a fejüket, és közösen fogadták volna el az eladó soha sehol nem dokumentált szándékát, miszerint meg kéne hosszabbítani a hozzá húzó főszerkesztők mandátumát. Azokét az újságírókét, akiket egyébként a rendszerváltáskor többnyire a saját kollégáik váltottak le. Bár volt köztük olyan, akit néhány hónap múlva visszahívtak, mert róla legalább tudták, hogy képes nyereséges lapot csinálni.

De ha az MSZP-nek lett volna is az idézetben taglalt elképzelése (amire nincs adat), akkor az első Orbán-kormány idején épp lejárt volna a bűvös tíz év. Csakhogy a Fidesz nem szorgalmazta a tömeges főszerkesztő-cserét. Ami a harmadik Orbán-kormány idején következett be, amidőn a miniszterelnök fölvásároltatta a megyei sajtót, és leváltatta a negyvenes főszerkesztőket. Orbán Viktor tehát nem az állítólag Kádár-korszakból örökölt főszerkesztőket távolíttatta el, hanem azokat az újságírókat, akik a rendszerváltáskor érettségiztek, és szerkesztői-publicisztikai tevékenységük abban is megnyilvánult, hogy mindkét politikai oldalt bírálták - ha azok rászolgáltak a kritikára.          

A tegnapi bejegyzés alatti vitában az egyik hozzászóló figyelmünkbe ajánlott egy linket. A Magyar Nemzet online kiadásából emelte át azt a kijelentést, hogy a Fidesz Európa-parlamenti képviselőjét szándékosan értették félre az ellenzéki sajtóban. Mert Bocskor Andrea „Vitapartnerei nem vették figyelembe, hogy a kormányt bíráló média 69 százalékos fölénye nem az orgánumok darabszámára, hanem az elérésére vonatkozik.”

Ismét csodálkozom azon, hogy a politikus hölgy Brüsszelben 69 százalékról beszélt. A kormányzatot sajtó-összefoglalókkal ellátó Médianézők Kft ugyanis a kormánykritikus orgánumok 67 százalékos fölényét mutatta ki, ráadásul bőven ellátott bennünket példányszámokkal. Ezúttal már nem térnék ki a tévékre, a rádiókra és az online sajtóra, a példa kedvéért maradnék a papír alapúnál. Az értékelés szerint a kormánybarát lapok 991207 nettó példányban láttak napvilágot 2018 harmadik negyedévében, a kormánykritikus újságok pedig 378745-ben. Fel is sorolta a két ellentétes oldalhoz köthető szerkesztőségeket.

A kormánybarát csoportba helyezte a Magyar Hírlapot, a Demokratát, a 19 vidéki napilapot, a Lokált, a Blikket és a Ripostot. A Magyar Időket és a Figyelőt nem említette, de szintén oda sorolhatóak. S bár nem mindegyik auditáltatta magát (nem adta közre a kinyomtatott példányok számát), nálam 740 ezer értékesített példányuk jött ki. A másik oldalhoz sorolt lapoknál (Népszava, 168 Óra, HVG, Magyar Narancs, Élet és Irodalom) 100 ezer. Ha e két példányszámot beszorozzuk 3,6-del, és ezzel elismerjük, hogy körülbelül ennyi ember lapozgat egy-egy újságpéldányt, akkor a kormánypárti oldalon 2664000 olvasó jön ki, az ellenzéki oldalon pedig csaknem 400 ezer. Kormánybaráti 85 százalék aránylik tehát a kormánykritikus 15-höz.

Vajon hogyan jött ki ebből az értékelésben olvasható 72:28? Úgy például, hogy a szerzők 250 ezer plusz értékesített példányt találtak a kormánybarát sajtóban. S ami még érdekesebb, a másik oldalon 270 ezerrel többet a meglévőnél. Van azonban egy másik lehetőség is. Ha a kormánykritikus oldal 100 ezer eladott példányát beszorozzuk az olvasottságot jelző 3,6-tal, akkor épp az értékelésben feltüntetett 378 ezer „példány” jön ki. Vagyis nem föltétlenül a tamáskodók keverték össze a példányszámot a hozzáférők számával. Márpedig ha így áll a helyzet, akkor mennyire lehet komolyan venni a „gyorselemzésnek” elkeresztelt értékelést?    

Közel a Parlament épületéhez, az Alkotmány utca 15. pincehelyiségében rendezkedett be a Pallas Páholy. A tucatnyi civil egyesület ernyőszervezete adott otthont hét évig a tanítványaim cikkeit közlő diákportálnak is. Manapság a kormánypártokat háttér-elemzésekkel ellátó Nézőpont Csoport lakozik benne, egy szinttel följebb pedig a Médianéző Kft munkatársai látják el a hatalmon lévőket sajtó-összefoglalókkal. A Boros Bánk Levente politológus vezette cég kölcsönzött muníciót Bocskor Andreának is.

A Fidesz Európa-parlamenti képviselője Brüsszelben, a kulturális és oktatási bizottság ülésén azt találta mondani, hogy a magyarországi médiának „csak 31 százaléka kormánybarát”. (atv.hu, 2019.02.21.) Vajon hogy jött ki a furcsa szám? A „gyorselemzés” szerint a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány létrejöttével lényegében nem változtak az erőviszonyok, csak ami eddig különböző cégérek alatt működött, az most jogilag is egyesült. A következtetés ez: „Továbbra is balliberális, Magyarország kormányával szemben szinte kizárólagosan kritikus médiatermékek túlsúlya érvényesül.”

Az értékelők módszerét jellemzi, hogy csupán a „politikával foglalkozó”, „releváns” médiumokat vették számba. A tévéknél a kormány tevékenységét kritikával illető, illetve nem illető médiatermékek arányát 54:46 százalékban állapították meg. A rádióknál 53:47, az online sajtóban 71:29 lett az arány. A papír alapú sajtóban viszont a 18 megyei napilap felvásárlása, valamint a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszüntetése miatt a kormánykritikus lapok 28 százalékával szemben a kormánybarát újságok 72 százalékot mondhatnak a magukénak. Így jutott az ellenzéknek összesen 67, a kormánynak 33 százalék. Hogy aztán az utóbbiból miként lett Bocskor Andrea előadásában 31, az rejtély.

De van még négy okom a gyanakvásra. Az egyik a gyorsjelentés műfaja, ami az értékelés alkalmi jellegét sejteti. A másik az, hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány 476 terméke közül az értékelők csupán ötöt vettek be a politikával foglalkozó csoportba, az ellenzékiek közül azonban tizenötöt. A harmadik ok, hogy nem számoltak az évi 90 milliárd forintból működtetett közszolgálati médiumokkal. A negyedik pedig az, hogy nem vették figyelembe a médiahatás talán legjellemzőbb mozzanatát: a maradék 471 politikailag nem releváns szerkesztőség is közli a kormányzati üzeneteket. Ennek legismertebb megnyilvánulásai a kereskedelmi rádiók és tévék egyperces hírblokkjai.               

Ungvári Tamás tavaly szeptemberben volt 88 esztendős. Mostanában ritkán szerepel a nyilvánosság fórumain, talán ezzel magyarázható, hogy Friss Róbert érdeklődött a hogyléte felől. A Népszava mai számában szólalt meg a művelődéstörténész és irodalomtörténész, aki érdekesen látja a világot. Gondolatait azért érdemes figyelemmel kísérni, mert az egyik legműveltebb értelmiségi Magyarországon. Mielőtt azonban kitérnék a talán legfontosabb mondatára, feltűnt, hogy kétszer is szóba hozta a „halálos betegséget”.

Először általában, az interjú végén viszont önmagára vonatkoztatva. Róla és tőle tudom, hogy néhány éve az Egyesült Államokban, ahol tanított, már kilábalt egy rákbetegségből. Remélem, nem újult ki, mindazonáltal abban a korban van, amikor személyes érintettség nélkül is halandóságról tűnődik az ember. A fontos gondolat pedig ez: „A politika eszmékből is áll, nemcsak mondatokból.” Fejtegette az, aki a legutóbbi három évtized szállóigéit tartalmazó gyűjteményemben a nála két hónappal idősebb és idestova két esztendeje elhunyt Bodor Pál mögött a második helyen található 34 ütős, szellemes mondattal.

Bár szeretek ellentmondást fölfedezni, ezúttal mégse élnék a lehetőséggel. Inkább így fordítom meg az idézetet: A politika mondatokból is áll, nemcsak eszmékből. S mert Ungvári Tamás az „ügyetlen és szellemileg gyenge” ellenzékről is beszélt, német példával érzékeltetném a hazai ellenzék helyzetét. A szociáldemokraták az úgynevezett Bad Godesberg-i programmal jelentették be igényüket a kapitalizmus megszelídítésére. Ám ahhoz, hogy kormányképességüket is bizonyítsák, sok évre volt szükségük. Kohl kancellár úgy egyesítette a kettéosztott német nemzetet, hogy közben szocdem ellenzéke minden második városban megszerezte a polgármesteri széket. Nem csoda, hogy amikor a szociáldemokrata párt is kormányra került, a megizmosodott polgármesterekből egészen jó miniszterek és államtitkárok lettek.

Az MSZP szemérmesen jelentette be a maga Bad Godesberg-i programját, elveszítette azonban pozícióit az önkormányzati testületekben. Alig van felkészült embere az országos hatalom gyakorlására. A hiányzó aprómunkát a Fidesz 2002 és 2010 között elvégezte, és polgármesterei közül került ki az államtitkári kar jelentős része. A kormánypárti politikusok a nemzetegyesítés jegyében ismételgetik az egybites, de hatásos üzeneteket. Az ellenzéki politikusok pedig még keresik a mondatokat.           

Fél évszázada foglalkozom publicisztikával. Megtanultam, hogy a közíróság múló állapot. A jó íráskészségű, hiteles gondolatokkal megáldott publicistáknak edzésben kell lenniük, hogy kifuthassák a formájukat. Bruck Andrásból a magány hozta ki a legjobb formáját, pillanatnyilag az élmezőnyben van, szerintem az első három között. Ezt írta az üzenőfalára: „Nincs kedvem ’befogadót’ keresni, és valószínűleg nem is találnék.”

Ha rajtam múlna, nem is kéne keresnie. Szerződést kötnék vele havi két publicisztikára, és annyit fizetnék neki, amennyi a minimálbér, jelenleg 150 ezer forint. Nem is sok egy kitűnő formában lévő közírónak, a szépíráshoz szükséges rezsi talán kijön belőle. Egyébként azért sem érdemes befogadót keresnie, mert ha találna is, kevesebben olvasnák el, mint most, rendszeres megjelenési helyén, a Facebook-on. A magyar sajtótörténet iróniája, hogy napjainkra e közösségi oldal az egyik legérdekesebb szellemi műhellyé nőtte ki magát. Kár, hogy nem fizet.

A sorsára hagyott publicista alaptétele ez: „Magyarország ma politikai meddőhányó.” Akik kormányozzák, azoknak maguk felé hajlik a kezük, akiknek pedig nem tetszik a hatalomgyakorlás eme módja, a parlamentben megszavazták a saját fizetésemelésüket. Ezzel elfogadták (elfoglalták) helyüket őfelsége ellenzékében. Bruck András nem megélhetési politikusokra vágyik, hanem olyanokra, akik fizetés nélkül lépnének föl a hatalmon lévők ellen, és azzal a programmal házalnának a választópolgároknál, hogy „Nekünk semmi, nektek minden.”

Ismerős érzés. Az elkeseredésé, a kétségbeesésé, a lehangoltságé, a reménytelenségé, a rosszkedvé, a szomorúságé. A kínálatból ki-ki választhat magának közérzetéhez illő kifejezést. A hangulatot magaménak vallhatom, azzal a különbséggel, hogy már tavaly áprilisban levontam a következtetést. Az országgyűlési választáson olyan pártra szavaztam, amelyben nincsenek politikusok. A fészbukos közíró mondandója mégis  továbbgondolásra késztet, mert erőteljesen és hibátlanul fogalmazta meg az álláspontját. Épp az imént néztem meg a fogadtatást: 360 tetszést aratott, és 250-en osztották meg a bejegyzést. Az 51 hozzászólásból pedig kiderül, hogy az eszmefuttatás megérintette a digitális ismerősöket, akik több mint ötezren vagyunk.

Egyetlen "hibát" azért leltem. Ama bizonyos programot a politikusok nélküli párt nevében a választópolgárok számára egy nagybetűvel, imigyen tenném még hatásosabbá: „Nekünk semmi, Nektek minden.”