A Magyar Hang című hetilap legutóbbi számában a Jobbik volt elnöke fejtette ki a véleményét. Nem állítom, hogy kizárólag a nyilvánosságról beszélt. Még csak azt sem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonított neki. Mégis felvázolta, hogy milyen rétegei vannak. Talán nem torzítom el a mondandóját, ha úgy foglalom össze, hogy háromféle nyilvánosságot különböztetett meg.

Az első a pártpolitikai. A pártsajtót jelenti, ama szerkesztőségeket, amelyek a megrendelő nótáját fújják annak fejében, hogy a politikai szervezet pótolja a veszteségüket. A második nyilvánosság nyereségre törekszik, celebek álvalóságával házal, vagyis piaci alapon működik. A harmadik nyilvánosság a közösségi oldalak laza hálózata. Ez az, amiről az első és a második nyilvánosság Vona szerint nem vesz tudomást. Megvárom, amíg az átmenetileg visszavonult politikus részletesebben is kibontja figyelemre méltó, de még nem igazán végiggondolt nézeteit. Olvasás közben viszont beugrott valami, elő is kerestem az Élet és Irodalom bekötött évfolyamaiból.

A második nyilvánosság című publicisztika 1987. július 17-én jelent meg, benne Bodor Pál jellemezte az 1986-ban elfogadott sajtótörvény utáni helyzetet. A Romániából áttelepült szerző azzal kezdte, hogy ami az MSZMP központi lapjában, a Népszabadságban olykor napvilágot lát, az Ceausescu diktatúrájában legföljebb szamizdatban jelenhetett volna meg. Elmarasztalással folytatta: „Az első nyilvánosság nem eléggé tehetséges.” Szerinte „Ami felülről fogalmazódik meg, már alig éri el a közvélemény politikai ingerküszöbét.” Majd erre futtatta ki az okfejtését: „Az igazságok előbb lent, a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg, és csak nagy sokára kényszerítik ki a megszólalásukat odafent.”

Összefoglalom a 2017-ben elhunyt író álláspontját: az első (hivatalos) nyilvánosság kullog a nem hivatalos nyilvánosság mögött, késve és kényszeredetten teszi magáévá a körön kívüli álláspontokat. Végül pedig a szerző kísérletet tett arra, hogy felszámolja a két nyilvánosság közötti sávot (ezt nevezte senki földjének). Hát bizony az akkori és a mostani helyzet között vannak áthallások. Bár az a benyomásom, hogy 1987-ben mintha jobban állt volna a kétségkívül nem eléggé tehetséges első nyilvánosság. Talán mert a puha diktatúrából épp haladtunk a kemény demokráciába. 2019-ben pedig a kemény demokráciából hátrálunk a puha diktatúrába, és az első meg a második nyilvánosságunk egyelőre nem akar okulni a harmadikból.