Az utókor okulására jegyzem ide, hogy a nyilvánosság fórumain szereplők közül tegnap Somogyi Zoltán volt az egyetlen, aki érzékeltette a nagy hírre vergődött petíció (folyamodvány, kérés, kérvény, követelés) teljes történetét.

A politikai elemzők azt vitatták, hogy mi lesz a tegnap ügyeletes szenzációjával. Ama bizonyos öt ponttal, amelyet Tordai Bence Párbeszéd-politikus a közszolgálat tévé óbudai székházában közlés céljából adott át egy meglepően udvarias középvezetőnek. Az értelmezők arra jutottak, hogy a Magyar Televízió nem fogja leadni, elvégre eddig sem adta le. E következetességben a hatalom rendíthetetlenségét vélték fölfedezni. Mindazonáltal a szociológus Somogyi utalt arra, hogy a látszólag egybehangoltan működő kormányzati médiahálózatban akadt egy szerkesztőség, amely közölte az ötpontos petíciót.

Nem nevezte meg ugyan a Tolnai Népújságot (Teol.hu-t), de kijelentésével kétségbe vonta a kormánypártok állítólag végiggondolt stratégiáját. Nem az összehangoltság és a rendíthetetlenség jele ugyanis, hogy miközben a közszolgálati tévé először elutasította az ellenzéki követelések bemondását, majd a tegnapi folytatásban is kitartott a petíció elhallgatása mellett, ám a kormányhoz közel álló Mediaworks egyik szerkesztősége, a szekszárdi közölte ugyanezt az öt pontot. Az sem nyomós érv az összehangoltság mellett, hogy a Mediaworks másik szerkesztősége, a szombathelyi Vas Népe (Vaol.hu) nem közölte az ellenzék követeléseit, noha az épülete előtt elvonuló tüntetők a postaládába gyömöszölték a petíciót. Ugyanezzel az erővel persze akár át is adhatták volna az ügyeletes szerkesztőnek, hátha megesik a szíve rajtuk.

Csak néhány évtizede foglalkozom médiapolitikával, ezért inkább beérem a történtek felvázolásával. A következtetést akkor vonom majd le, ha a fejleményekből megalapozott kép rajzolódik ki. Az ellenzéki petíció ügyében egyelőre ott tartunk, hogy a kormányzat az események után kullog. Ha az öt pont közléséért felelősségre vonja Finta Viktort, a Tolnai Népújság főszerkesztőjét, akkor felrója neki, hogy kilógott a sorból. Ha azonban békén hagyja, kimondatlanul is belátja, hogy jobban járt volna, ha emberei hétfőről keddre virradóra Óbudán, az MTVA székházában átveszik azt a fránya petíciót a tizenhárom ellenzéki politikustól, sőt be is olvastatják a közszolgálati híradóban. Akkor talán a kormányzat megúszta volna az egész országra kiterjedő tüntetéshullámot.   

Vas András tevékenységére a szállóige-gyanús mondatai miatt figyeltem föl. Nemcsak szorgalmas volt, hanem az álláspontját tömören, sarkosan, továbbgondolásra késztető módon fejezte ki. A kormány közeli kézbe került Somogy Hírlap állományából az elsők között bocsátották el. Hamarosan új otthonra lelt a tudósítói hálózatát hosszú kihagyás után szövögető Népszavában. Azóta sokat foglalkoztatott munkatárs, a patinás napilap ma reggeli számában például a kaposvári tüntetésről számolt be.

Tegnap este végigkísérte a tiltakozókat a gyülekezési ponttól a beszédek helyszínéig, egy köztérig. Miközben részletesen tudósított a fejleményekről, úgy becsülte, hogy kezdetben kétszázötvenen jöttek össze, később azonban további ötvenen csatlakoztak hozzájuk. A vidéki tüntetéshullámról írott bejegyzéseim nyomán vita kerekedett, és az érdemben hozzászólók többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy a helybéli tiltakozás akkor hatékony, ha résztvevőinek száma eléri a lakosság egy százalékát. Ez a hatvanezernyi Kaposvárott hatszáz aktív ellenzéki lett volna. Megnéztem a megyei napilap online kiadását. A Sonline.hu tizenöt sorban számolt be a fejleményekről, és száz-százhúsz résztvevőre saccolta a tüntetők számát.

Ugyancsak a Mediaworkshöz tartozik a szombathelyi Vas Népe. Online kiadása, a Vaol.hu tegnap este tudósított a szerkesztőség előtt is elvonuló tüntetőkről. Akik egyébként a postaládájába gyömöszölték az ötpontos ellenzéki petíciót, amely körül hétfőről keddre virradóra a közszolgálati médiumok óbudai székházában burjánoztak az események. A tizenegy sornyi tudósításban nem jutott hely a tiltakozók számának. A rendezvényen résztvevőket a Nyugat.hu nevű szombathelyi portál „közel ezer”-re becsülte, a fővárosban szerkesztett 24.hu pedig „körülbelül nyolcszáz”-ra. E két számot kéne a nyolcvanezernyi városlakóhoz viszonyítani.

S hogy teljesebb legyen a kép, megnéztem, vajon a szintén mediaworkös Tolnai Népújság online kiadása, a Teol.hu miként foglalkozott a szekszárdi tüntetéssel. Huszonegy sornyi, korrekt tudósításban közölte ama bizonyos öt pontot is, amelyek Szombathelyen nem jutottak tovább a szerkesztőségi postaládánál. Hírt adott tizenöt-húsz tiltakozóról, de bizony nem ártott volna tudomást szerezni egy alternatív portál becsléséről is. Akkor most a tüntetők számát hitelesebben vethetnénk össze Szekszárd harmincezernyi lakosával. Bár félő, hogy a viszonyítás eredménye így is, úgy is lehangoló volna.     

Hozzám úgy jutott el a felvétel, hogy egyik digitális ismerősöm megosztotta a kormánypárti Mandiner, Origo és PestiSrácok nevű portálokon keringő coubot. Bocsánat az angol kifejezésért, de még nincs hiteles magyar fordítása. Úgy írnám körül, hogy tíz másodpercnyi videó. Valaki mond valami rövidet, fontosat, esetleg kínosat is, ráadásul a saját hangján - ezt nevezik hangharapásnak -, és a kép „amatőrsége” növeli az összhatás hitelességét.

A közszolgálati rádió, televízió épületében időző ellenzéki politikusok közül Bangóné Borbély Ildikó szembe fordult az okostelefonnal, és ezt találta mondani: „Kurva erős kép lenne, hogy lefekszünk a lépcső elé, és tarkóra rakjuk a kezünket.” A túszpózt javasolta, talán azért, mert túl sok bankrablásról készített filmet nézett. Az ellenzéki politikusok megfogadták a javaslatát. Láttuk őket hason fekve, arccal a padló felé, tarkóra tett kézzel. „Mit szólsz hozzá?” - kérdi kajánul digitális ismerősöm a másik oldalról. Azt, hogy Bangóné kikotyogta, amit az ügyesebben kommunikáló politikusok nem szoktak az orrunkra kötni.

De vajon miért gondolja digitális ismerősöm, vagy bárki, hogy a parlament ellenzéki padsoraiban üldögélő politikusok kivétel nélkül grállovagok? Nekik is vannak céljaik, amelyeket igyekeznek elérni. Itt vannak például a múlt hét közepén megszavazott törvények a túlórákról és a közigazgatási bíróságokról. Az utóbbi a jogállam megszüntetését jelenti majd, egyelőre azonban még nem érezhetjük a hatását. A nagyközönség szempontjából annyira elvont, hogy képtelenség volna ellene mozgósítani a társadalmat. Bezzeg a rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály, amely a beterjesztő Kósa Lajos szerint is minimum több százezer embert érint.

Még mindig nem lehet tudni, hogy a kormánypártok kinek a nyomására, milyen gazdasági érdekcsoport kedvében járva erőltették át az országgyűlésen. A tüntetéssorozat kellős közepén azonban bebizonyosodott az, amit december 13-án még hezitálva fogalmaztam meg: „Fontos lehet Orbánéknak a túlóra-törvény, ha vállalták a kockázatot, hogy összeforrasztják az ügyesen szétmorzsolt ellenzéket.” Az ellenzék fiókjában kétségkívül nem Bangóné a legélesebb kés, ezért kitudódott a faramuci ötlet. Nekem se tetszik, mindazonáltal neki köszönhető, hogy utólag talán már elhiszi az olvasó, vajon az április 8-i választáson miért szavaztam olyan pártra, amelyben nincsenek politikusok.

A tegnapelőtti bejegyzésnek azt a címet adtam, hogy Hányan szoktak tüntetni Pécsett? Azt pedzegettem, hogy milyen tiltakozási kultúra alakult ki a mecsekalji városban. Az úgynevezett rabszolgatörvény parlamenti megszavazását Pécsett is rossz néven vették, és két tudósító, Nimmerfroh Ferenc meg Ungár Tamás becslése közül Feriét fogadtam el. Ő 5-700-ra saccolta a tüntetők számát.

A bejegyzéshez hozzászólt Ungár Tamás, aki kifejtette, hogy egy sorba öten fértek, és kezdetben 405-410 résztvevőt számolt össze. Ahogy azonban közeledtek a Kossuth térhez, 435-440-re gyarapodtak, majd a köztéren 30-40-en csatlakoztak hozzájuk. Ezért „félezer” tüntetőről számolt be a Népszava olvasóinak. Utólag azért választanám mégis inkább Tamás adatát, mert ő nem becsült, hanem ötösével számolt. S ezzel máris a becslések-számolások sűrűjében vagyunk. A tüntetéssorozat ugyanis nemcsak Budapesten folytatódott, hanem a vidéki városokban is elkezdődött.

Tegnap például Debrecenben mozdultak meg az emberek. Egy független forrás szerint 300-an voltak, és a rendezvény végpontján 400-an lettek. A kormányhoz egyre közelebb álló Hajdú Online viszont másfél sorban 50-100 tüntetőről számolt be. A Médianapló évfolyamaiból kikerestem, vajon a debreceniek régebbi megmozdulásairól miként számolt be az akkor még függetlenebb Haon.hu. A 2014-es számok a netadó elleni tiltakozást tükrözik, a 2015-ösök pedig inkább a tanügyi központosítás ellenit. Utána azonban a szerkesztőség kétszer is tulajdonosváltáson ment keresztül, és minél közelebb jutott a kormányhoz, annál távolabb került a hiteles tudósítás műfajától. Íme: ’14/300, 250, 100, ’15/100, 200.

Tegnap délután más városokban is felvonultak. Egy független forrás szerint Békéscsabán 200-an kezdtek, és 450-en fejezték be, a Beol.hu szerint csak 100-an. Számok a korábbi évekből: ’14/30, 200, ’15/100,100. Győrött egy független forrás szerint 700-an kezdtek, és 500-an fejezték be. A Kisalföld online kiadásában nem találtam tudósítást. Számok a korábbi évekből: ’14/60, 350, ’15/34,150. Szegeden az egyik forrás szerint tegnap 600-ra rúgott a tiltakozók száma, a Délmagyarország című napilap ezer résztvevőről számolt be. Számok a korábbi évekből: ’14/1500, 2000, 300, ’15/100, 200.

Mire a fővárosban szerkesztett médiumok fölfedezték, hogy nemcsak budapesti utcákon, köztereken vannak kormányellenes tüntetések, a vidéki városokban lassacskán elfogytak a tiltakozók.

Egyelőre nem látom, hogy hasábjain a Vasárnapi Híreké jelen volna. A patinás napilap tegnapi számában megjelent ugyan a Visszhang című „közérzeti melléklet”, de ha már visszhang, akkor a múlt héten megszüntetett hetilapot jellemző (olvasmányos, kispublicisztikás, glosszás) olvasólevelek nélkül. Nekem hiányzik a két rejtvényoldal és a PINK humorrovat kesernyés-ironikus hangvétele is. Mindazonáltal belátom, hogy a korlátozott terjedelembe nem lehet minden jellegzetes mozzanatot (hangulatot, ízt, kedélyállapotot) átmenteni.

Az sem biztos egyébként, hogy a Népszava hasábjain túl sokáig kéne érzékelni a Vasárnapi Hírek szellemiségét. A még XIX. században alapított újság ugyanis minden szocdem hagyományával, minden előnyével és hátrányával együtt immár az ellenzék egyetlen napilapja. A tizenhét volt Népszabadság-munkatárs hozta ugyan magával a hajdani zászlóshajó szemléletmódját, de két év alatt mintha már alkalmazkodtak volna új munkahelyükhöz. Előbb-utóbb idomulnak hozzájuk a Vasárnapi Hírek frissiben érkezett munkatársai is, hogy szerencsés esetben olyan orgánum jöjjön létre, amelyet már csak Népszavának érdemes nevezni.

Ehhez persze meg kéne még szerezni például Nagy N. Pétert is, akinek hetente közölt cikkei „feldobták”, értelmezhetőbbé, olvashatóbbá tették a Vasárnapi Híreket. Ahogy látom, ő most inkább a 168 Órához kötődik, mint a Népszavához. A mértékadó publicista nemcsak egy név, hanem gondolkodás- és fogalmazásmód is. Negyedszázada van egy rovatom, amelyben hétről hétre összegyűjtöm a legütősebb mondatokat, és Nagy N. Péter írásaiban csak az idén többet találtam, mint a Vasárnapi Hírek többi munkatársánál együttvéve. Tudom, hogy torzítás lefülelt mondatokra kihegyezni egy szerkesztőség hangvételét, közelítésmódját, de mégiscsak felmutat valamit egy műhely szellemiségéből, ha valaki feltűnően jó mondatokkal véteti észre magát. 

Egyszóval hátra van még a három redakció összehangolása. Izgalmas szerkesztői feladat lesz a Népszava talán elavultnak ható „szakis” hagyományát, bár mostanában ismét időszerű (rabszolgatörvény-ellenes) érdekvédelmi tevékenységét összesimítani a Népszabadságban kikristályosodott szakújságírói felfogással és a Vasárnapi Hírek tipikusan háttérelemző gyakorlatával. De ha már úgy alakult a helyzet, hogy a mai magyar sajtó matuzsálem korú, 145 éves újságja maradt életben, akkor nekem is izgalmas olvasói feladat lesz figyelemmel kísérni a szintézis alakulását.      

A fővárosi tiltakozásokkal párhuzamosan két vidéki városban is tüntettek a rabszolgatörvénynek elnevezett túlóratörvény ellen. Nyíregyházán és Pécsett. A nyírségi városban másfél évtizedig dolgoztam, ezért talán érthető, hogy ma reggel először a Szabolcs Online-t néztem meg. A Kelet-Magyarország című napilap digitális változata tudósítást közölt a tegnap délutáni demonstrációról. A fényképen öten láthatóak. Három férfi sárga mellényben, egy negyedik civilben, zászlóval a kezében, elől pedig egy nő, valószínűleg az újságíró, mert a kezében toll és jegyzetfüzet van. A félpályás útlezárásról fogalmazott tudósítás három és félsornyi.

A pécsi tüntetésről nem fedeztem föl hírt a Bama.hu felületén, holott három metszetben is végignéztem az információkat. Úgy rémlik, a Dunántúli Napló online kiadása nem vett tudomást a tegnap esti tüntetésről. Talán mert túl későn ment végbe ahhoz, hogy ma délelőtt tízkor olvashassunk róla? Sebaj, a SzabadPécs.hu-ban már tegnap este megjelent Nimmerfroh Ferenc élménybeszámolója. A szerző kitűnő újságíró, két éve rúgták ki a Dunántúli Napló szerkesztőségéből, azóta ezt az alternatív portált működteti hasonlóképpen kiebrudalt kollégáival együtt.

Szerinte öt-hétszázan vettek részt a fél várost végigsétáló és a Kossuth térbe torkolló tüntetésen. A Népszava baranyai tudósítója, Ungár Tamás félezernyire becsülte a számukat. Láttam egy 3 perc 40 másodpernyi videófelvételt is. Szűk utcában jöttek szembe a tiltakozók, egy sorban öten fértek el, és ha az egymáshoz szorultak egy másodperc alatt haladtak el előttünk, akkor mintegy ezren lehettek. De mert nem mindegyik sor hatott tömöttnek, az a benyomásom, hogy Nimmerfroh kolléga hétszáza áll közelebb a valósághoz.

E rovatban évek óta kísérem figyelemmel a vidéki megmozdulásokat. 2014 októberében a netadó ellen 1200 pécsi tiltakozott, a tüntetéshullám végpontján, november 17-én, a Közfelháborodás napján ezren voltak. A Valódi változások napján, december közepén 440-en, 2015. április 19-én a korrupció ellenin háromszázan. 2016 februárjában félezren tüntettek az oktatáspolitika ellen, június közepén „ezernél kevesebben”. 2017. május 21-én pedig 1500 tüntetőről számolt be a tudósító.

Mindezt egy város 145 ezer lakosához kéne viszonyítani. Miközben a szerda óta fővárosi utcákon araszoló tiltakozók számát a legengedékenyebb tudósító is maximum tízezerre becsülte. Köztünk szólva ez elég halovány teljesítmény az 1,7 milliónyi budapestihez képest.            

A tegnapi kormányinfón a tegnapelőtti tüntetésekről is beszélt a miniszterelnökséget vezető miniszter. Mondandójából azt emelték ki a nyilvánosság kormánypárti fórumain, hogy a Budapest utcáin vonulgatók olyan jelszavakat skandáltak, amelyek „kereszténygyűlöletről” árulkodnak. A Hír TV honlapja idézte is a kancelláriaminisztert, aki állítólag ezt mondta: „Az a nyílt kereszténygyűlölet és a karácsony ünnepével szembeni megvetés és gyűlölet, ami az ő megnyilvánulásaikból kiviláglott, attól Isten óvja Magyarországot.”

Bár az összetett mondat egyeztetési nehézségek miatt döcög, az idézet pontos - egyetlen betű kivételével. Hiányzik belőle egy ipszilon. Aki meghallgatja a kormányinfó hangfelvételét, azt tapasztalhatja, hogy Gulyás Gergely „keresztyéngyűlöletet” rótt fel a tüntetőknek. Ezen azért nem csodálkoznék, mert a felmenői között voltak református lelkészek, a pesti Református Gimnáziumban érettségizett, és a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított. Eddigi életét hangsúlyozottan keresztyén környezetben töltötte.

A keresztény és a keresztyén között az a különbség, hogy mindkettő Krisztus követőjét jelenti ugyan, Luther fellépése óta azonban a krisztushívők viszontagságos kapcsolata reformációba és ellenreformációba, véres vallásháborúba torkollott. A katolikusok kereszténynek nevezték magukat magyar nyelvterületen, a reformátusok pedig a bibliafordító Károli Gáspár nyomán keresztyénnek. S most lám, az Orbán-kormány második embere „keresztyéngyűlöletről” beszélt. Arra utalt tehát, hogy azok a fránya pápista tüntetők utálják a református magyarokat.

 Más a helyzet, ha a protestáns miniszter akaratlanul is egy ipszilonnal toldotta meg ama bizonyos gyűlöletet. Akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy a kormánypárti médiumok szerkesztői központi sugallatra emelték ki szövegéből az ipszilontalanított kifejezést, hogy értelemszerűen a református tüntetők „kereszténygyűlöletét” sejtessék. Van persze egy harmadik értelmezési lehetőség is. A Fidesz-körökben „református csodagyereknek” becézett Gulyás „Gergő” azt akarta mondani, hogy ateista (hitetlen, istentelen, istentagadó, pogány, vallástalan) tüntetők a hazai katolikus és református egyház hatalomhoz fűződő viszonya ellen tiltakoztak.

Ha csakugyan így gondolta, be kéne látnunk, hogy elszólását muszáj volt pontosítani. Krisztus kortársa, Ovidius óta ezt az eljárást nevezik pia frausnak: kegyes csalásnak, gyengédségből fakadó áltatásnak.  

A hozzáférhető adatok szerint Nacsa Lőrinc a huszonkilencedik évében jár, a képernyőn azonban legalább tízzel látszott idősebbnek önmagánál. Tudtam róla, hogy sokáig a kereszténydemokraták ifjúsági szervezetét vezette, és most már országgyűlési képviselő. Ma reggel tűnt fel az egyik tévé műsorában, értelmezte a parlament tegnapi fejleményét.

Azt ugyanis, hogy a kormánypártok rabszolgatörvényként elhíresült jogszabály-tervezete közös fellépésre ösztönözte az ellenzéki pártokat. Fontos lehet Orbánéknak a túlóra-törvény, ha vállalták a kockázatot, hogy összeforrasztják az ügyesen szétmorzsolt ellenzéket. Az idősebbnek látszó fiatalember pedig azzal lepett meg, hogy kifejtette: amit láttunk-hallottunk a nyilvánosság fórumain, az „a jobbikos huligánok és liberális anarchisták bizarr koalíciója” volt. Nocsak, Nacsa Lőrinc kijelentésében a ’jobbikos’ meg az ’és’ kivételével minden más idegen szó. Vagy túl művelt, vagy előre gyártott elemekből összerótt magyarázattal próbálta meggyőzni a nézőket.

Nem szívesen ítélkeznék meggondolatlanul, kivártam hát, hogy akár csak magamban is állást foglaljak róla. Aztán a kormánypárti képviselő ezt mondta a riporternek: „Ön hozta szóban.” Típushiba. Legjellemzőbb formáját a politikai süllyesztőben azóta már eltűnt Kolompár Orbán képviselte, a hazai cigányság hajdani vezetője. Becsületére válik, hogy igyekezett megtanulni a -ba, -be és a -ban, -ben közti különbséget. Úgy sikerült neki, hogy amikor a hová kérdésre válaszolt, következetesen a -ban, -ben formulát használta, amikor pedig a holra felelt, akkor a -ba, -be-t.

De még mindig nem vonnék le mélyen szántó következtetést Nacsa Lőrinc kommunikációs felkészültségéről. Amidőn azonban azt fejtegette, hogy „Az ellenzék részéről egyfajta fenyegetést kaptunk.”, már fölhagytam a mentegetéssel. A megfogalmazás annyira bumfordinak, esetlennek, nehézkesnek, sete-sutának, ügyetlennek hatott, hogy a bejegyzés elején idézett mondatban található öt idegen szó egyre kevésbé képzelhető el az ő agyszüleményének. Mindazonáltal továbbra is kivárok. Csak akkor élhetünk a megalapozott gyanúval, ha a kormányzati értelmezésekben felbukkan a „jobbikos huligánok és liberális anarchisták koalíciója”.

Ebben az esetben nyilvánvaló lesz, hogy a tegnapi fejlemények kacifántos magyarázatát egy kommunikációs boszorkánykonyhában rágták a kormánypárti politikusok szájába.             

Egyszer már próbáltam megfejteni a Puzsér-rejtélyt. Most újra nekirugaszkodom, hátha ezúttal sikerül. Az Egyenes beszéd című ATV-műsornak van egy blokkja, amikor a műsorvezető és még két újságíró faggat egy közéleti személyiséget. Tegnap este például Puzsér Róbertet. A tizennyolc percnyi beszélgetésben a kérdezők egyike, Lampé Ágnes csupán a tizenharmadik percben jutott szóhoz. Addig a harsány vendég tízszer ejtette ki száján a „döngölt padló” kifejezést - mint a mélyszegénység, a nyomor metaforáját.

Okosan visszakérdezett persze, hogy a „borsodi-szabolcsi” problematikának mi köze van az ő budapesti főpolgármester-jelöltséghez. Szerintem az a köze, hogy ha egy jelölt a Sétáló Budapest-programmal pályázik, és a kétszavas elképzelésből további részleteket csak tavaszra ígér, akkor valamiről csak kell beszélgetni. Azt pedig aligha érdemes számon kérni a hivatásos kérdezőkön, hogy beleállt a vitába, és percenként említette ama bizonyos döngölt padlót.

Ami számomra mást jelent. Hétéves koromtól a gimnáziumig minden nyarat a nagyanyámnál töltöttünk két unokatestvéremmel együtt. A szüleink dolgoztak, és az iskolai szünetben nem tudtak velünk mit kezdeni. A múlt század húszas éveiben a kalocsai érsek típusházakba telepítette a világháborús hadirokkantakat. Így kerültek nagyanyámék a bácskai Adáról Kalocsára. A ház két szobájában fapadló volt, a konyhában döngölt. A rokkanttelepi családok azonban nem nyomorogtak, konyhájuk inkább a tisztes szegénységet jelképezte. Azóta a döngölt padló jelentésváltozáson ment keresztül, bár Puzsér Róbert szóhasználatában mást, egy ismerős típust fedeztem föl.

A felsőoktatásban szembesültem vele. Levelező hallgató, aki szeretné megérteni a világot. De mert kevés alapkönyvet olvasott, és az általános műveltsége is hiányos, olyan világképet fundál ki magának, amelynek a szókészletét (például a metaforáit) maga találja ki. Igazán kár, hogy amikor átszólnak hozzá egy másik (rendezettebb, csöndesebb, talán egy kicsit unalmas) világból, akkor a szokatlan szavak használatából félreértés, a félreértésekből pedig vita, majd veszekedés kerekedik.

Az a benyomásom, hogy akkor járunk rosszul, ha kiforratlan világképű főpolgármestert választunk, aki polgárpukkasztó okfejtéseivel nehezíti a megértést, és rendhagyó újításaival az életet. Akkor járunk jobban, ha a főpolgármester-jelöltséggel csupán több nyilvánossághoz akar jutni, hogy aztán megmondó-emberként nagyobb befolyásra tehessen szert.

Andy Vajnával interjút készített az Index egyik munkatársa, a figyelemre méltó beszélgetés tegnap jelent meg a portál digitális felületén. A filmipari kormánybiztos és kaszinótulajdonos egy titokról is föllebbentette a fátylat. Eddig úgy tudtuk, hogy „önként” ajánlotta fel laphálózatát a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak. Ő cáfolta ezt, és mintha még azon is csodálkozott volna, hogy az olvasó társadalomba beágyazott újságjai végül is a kormány közeli nonprofit alapítványnál kötöttek ki.

Kifejtette, hogy ő ajánlatot kapott a Mediaworkstől, és üzletemberként adta el a portékáit. Hogy mennyiért, az persze üzleti titok, de más forrásból tudható, hogy a Lapcom nevű cég piaci értéke 6,16 milliárd forint. Megkockáztatható tehát, hogy eme szám közelében lévő összeget utaltak a számlájára. Arról pedig igazán nem tehet, hogy a vevő Mészáros Lőrinc a korábban felvásárolt megyei lapokkal együtt az ő újságjait is bevitte a nonprofit alapítványba. A tv2-t viszont nem adta el. Vagy azért, mert nem kapott rá ajánlatot, vagy mert arra is kapott, de még vannak vele tervei.

Ám ha már tudomást szereztünk a hazai médiavilágot kétségbe ejtő, lázba hozó, megbotránkoztató ügylet homályos részletéről, akkor egy másik „önkéntes” felajánlkozás is más színben tűnik fel. Amennyiben az ügyes magyar-amerikai üzletembernek sikerült eladnia a legkelendőbb portékáit: a jelentős példányszámú bulvárújságot (a Borsot), a legnagyobb példányszámú vidéki napilapot (a győri Kisalföldet), és a legrégebbi vidéki újságot (a Szegeden 1910 óta megjelenő Délmagyarországot), ugyanezt az ügyességet miért ne feltételezhetnők Puch Lászlóról is? Aki esetleg nem is mondott le legkelendőbb portékájáról, a 60-80 ezres Szabad Földről, jó pénzért eladta inkább, mondjuk, a Mediaworksnek, hogy az meglepetésszerűen továbbadja a KESMA rövidítésű állami alapítványnak.

Úgy is értelmezhető a titokzatos akció, hogy Andy Vajna médiabirodalmából a közvetítőnek nem kellett a veszteséges tv2, és nem tartott igényt a Puch-féle médiabirodalomból a veszteséges Vasárnapi Hírekre meg a sokáig veszteséges, de az állami hirdetések miatt épp szolidan nyereséges Népszavára. Az így szerzett pénzt Vajna és Puch úr akár zsebre is vághatta, de arra is fordíthatja persze, hogy életben tartsa pillanatnyilag veszteséges médiavállalkozásait. Egyszer talán az is kiderül, hogy a két üzletember melyik megoldást választotta.