Ezekben a napokban a nyilvánosság fórumain többnyire azok szólaltak meg, akik polgármesterek, vagy azok szeretnének lenni. Lefülelt mondatok.

A testsúlyomat londoni lábamra helyezem át. (Nádasdy Ádám nyelvész és műfordító, Forbes Magazin, július)

Nem tányérból, hanem tenyérből eszünk. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, július 1.)

A nadrágos nők mögé bújt. (Simon János politológus Gyurcsány Ferencről, Magyar Nemzet Online, július 1.)

Karácsony Gergelyt fontos tényezővé avatták a fővárosiak. (Závecz Tibor szociológus, ATV, július 2.)

A legzüllöttebb magyar. (Gábor György vallástörténész Orbán Viktorról, Facebook.com, július 2.)

Orbán rendszere zsarnokság. (Heller Ágnes filozófus, Neokohn.hu, július 2.)

A vízilabdában nevet sem tudtunk adni a csapatnak, annyi kft-t tettek tönkre. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, az FTC elnöke, 24.hu, július 2.)

Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét. (Fáy Miklós kritikus Ungvári Tamásról, Blog.hu, július 2.)

Elszántuk magunkat a hosszú menetelésre, hogy létrejöjjön egy vörös-zöld politikai szövetség. (Szekeres Imre szocialista politikus a környezettudatos szociáldemokráciáról, Népszava, július 3.)

Orbánon vagy Gyurcsányon keresztül nézzük az Európai Uniót. (Kerpel-Fronius Gábor Momentum-politikus, ATV, július 3.)

Ha Orbán egyszer kolostorba vonult, hogy a fenébe járkálhat ki-be? (Léderer Pál újságíró, Facebook.com, július 3.)

A Fidesz nem ismeri el a rendszer szintű problémákat. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász, ATV, július 4.)

Paradox módon nem a vereségtől tartok, hanem a győzelemtől. (Lázár János Fidesz-politikus a hódmezővásárhelyi polgármesterségről, Délmagyarország, július 4.)

Gergőből a finisben Gergely lett. (Tamás Ervin újságíró Karácsony előválasztási kampányáról, 168 Óra, július 4.)

Vidéki könyvtárak nem mernek hívni. (Peer Krisztián költő, Magyar Narancs, július 4.)

Vidéken szinte már elérhetetlen a független sajtó. (György Zsombor újságíró, Magyar Hang, július 5.)

Fontosabb attitűd az ellenzékiség, mint a nemzeti radikalizmus. (Molnár Zsolt szocialista politikus a Jobbikról, InfoRádió, július 5.)

Tarlós István ne bújjon a Fidesz szoknyája mögé! (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, ATV, július 5.)

Soha nem beszélt Nagy Imréről. (Thürmer Gyula, Kádár János volt munkatársa, Mandiner.hu, július 5.)

A Kádár-rendszer lényege az volt, hogy nem a Rákosi-rendszer. (Deutsch Tamás Fidesz-politikus, Magyar Nemzet, július 6.)

Szabadságból kevesebbet ad, mint az 1989-es alapzatú rendszer, Kádárénál azonban többet enged. (Tömpe István közgazdász a NER-ről, hvg.hu, július 7.)

Tegnapi bejegyzésemet csak néhány százan olvasták el, mégis örültem a megszokottnál csekélyebb érdeklődésnek. Több hajdani atlétatársam tisztelt meg a véleményével, közülük az egyik felhívta a figyelmet pillanatnyilag „legeladhatóbb” atlétánk felemás helyzetére.

Márton Anita fedett pályás világbajnokunk megszólalt a Nemzeti Sport tegnapi számában. Elmondta, hogy megérti a Gyémánt Liga-szervezőbizottság döntését. Az első két versenyre még meghívták ugyan, miután azonban a nem is oly régen húsz métert ostromló (19.87-ig eljutott) súlylökő Sanghajban 17.65 métert dobott, Stanfordban pedig 17.46-ot, Oslóba és Lausanne-ba már nem utazhatott el. Így a zürichi döntőben sem vehet részt. Jelenleg a ranglista tizenkettedik helyén áll, márpedig csak az első nyolc-tíz helyezettet hívják meg az elit világ körüli versenysorozatába.

Rajta kívül még két atlétánk van, aki az idei eredményeivel akár utazhatott is volna. Igazán kár, hogy a kalapácsvető Halász Bence és a hétpróbás Krizsán Xénia száma nem szerepel a Gyémánt Liga naptárában. A világháló jóvoltából néhány órás késéssel mi is láthatjuk a világ legjobb atlétáit a YouTube-on. A legtöbbször esti fényben versenyeznek, amikor a kánikula visszafogja magát, a fényárban úszó stadiont átlengi a szellő, és a zsúfolt lelátok is arról árulkodnak, hogy ráérnek a nézők.

Mi szintén rendezünk egy majdnem világversenyt. A Gyulai Memorial a hajdani négyszázas, aztán sportriporter, élete végén pedig az atlétikai világszövetség főtitkáraként dolgozó Gyulai István nevét viseli. Két Gyémánt Liga-verseny között elég jó mezőny szokott összegyűlni Székesfehérvárott, ahol a magyar elit végre összemérheti tudását a külföldivel. A külsőségek szinte mindenben hasonlítanak az első osztályú versenyekre, kivéve az esti világítást. Reménykedem, hogy az idén megkíméli őket az időjárás. Nem a tűző napon, a negyven fokos hőséggel kell megküzdeniük az atlétáknak.

Az egyik olvasóm érdeklődött a tegnapi bejegyzésben említett személyes mozzanat iránt. Messengeren válaszoltam neki, az viszont illik a mai bejegyzésbe, hogy 14 éves koromban a Kecskeméti Dózsa serdülő focicsapatában jobbhátvédként őriztem a balszélsőket. Mindig lefutottam őket, de az kevésbé tetszett az edzőnek, hogy a labdát is lehagytam. A füves pályát övező salakon köröztek az atléták, és az edzőjük elkért a fociedzőtől. Így lettem négyszázas. Az Orbán-kormány megoldotta a magyar atlétika utánpótlását: az újonnan épített focistadionokban van esti világítás, de nincs futópálya.        

Mr. Algoritmus figyelmes vendéglátó. Észrevette, hogy a YouTube-on atlétikai versenyekre kattintok. Azóta kiszolgál. Nem tudhatja persze, hogy érdeklődésem oka évtizedekre nyúlik vissza. Országos középiskolai bajnokságot nyertem négyszázon, és olimpiai bajnoknak készültem. Tervem nem sikerült, a futás iránti rajongás azonban megmaradt. Tegnap este például az Eugene-i Gyémánt Liga-verseny 56 percnyi összefoglalóját néztem.

A villámgyors kaliforniai pályán fiatal tűzgolyók száguldoztak. Mostanában amúgy is képben lehetek, ma reggel például a YouTube megkínált Noah Lyles tegnapi futásával. Az amerikai sprinter alig múlt húsz, de a svájci Lausanne-ban 19.50-et futott kétszázon (húsz másodpercen belüli az élmezőny). Két éve 31.87 másodpercet ért el háromszázon, ami azt sejteti, hogy ha négyszázra készülne, közel lehetne a világcsúcshoz. A világháló jóvoltából egyre inkább tudható, vajon ő és a többi ifjú milyen közegből érkezett a nemzetközi versenyekre. Mr. Algoritmus behozza nekem a középiskolai bajnokságokat is.

 Fölfedeztem egy Sha’Carri Richardson nevű lányt (2000.03.25), aki 10.75-öt repesztett százon. Még nála is fiatalabb Briana Williams (2002.03.21), aki 10.94-gyel szintén a nők számára bűvös tizenegy másodperc alá került. Nem is szólva a Matt Boling nevű tinédzserről (2000.06.20.), aki 10.13-at futott százon, de van egy hátszeles 9.98-a is. Négyszázas váltóban pedig 44.75-öt mértek neki, ami nem is olyan rossz teljesítmény egy fehér fiútól. Az összes többi megnevezett reménység ugyanis fekete, átlagostól eltérő izomszerkezettel és robbanékonysággal.

Azért követem érdeklődéssel a tizenéves atléták helyzetét, mert az eredményeik még tiszták. Fejlődésben lévő szervezetüket békén hagyják az ambiciózus edzők és a pénzéhes sportorvosok. A Nemzeti Sport szórványos beszámolóiból és a megyei napilapok rendszeresebb tájékoztatásaiból kirajzolódik, hogy nálunk is vannak tehetségek. Berobbanásukhoz azonban hiányzik a középiskolai versenyrendszer, a jó pálya, a jó szerelés, a szülők tömeges szurkolása, a kiemelkedő tehetségek gondosan szerkesztett közösségi oldala, a tévéközvetítés és persze Algoritmus Úr figyelme is.

Mindezzel magyarázható, hogy a hazai tehetségek épp úgy eltűnnek a süllyesztőben, mint e sorok írója. De most, évtizedekkel később szóba hozhatom a mai tizenévesek helyzetét. Hátha egyszer mégis eljutnak a rugalmas alapú futópályára Eugene-ben, vagy legalábbis a közeli Lausanne-ban.

Úgy beszél, ahogy ír, és úgy ír, ahogy beszél. (Spiró György író, Könyvesblog.hu, 2015. szeptember 18.)

Imádja mutogatni szellemi bicepszeit. (Végh Alpár Sándor közíró, Heti Válasz, 2016. január 7.)

Egész életében üldözték, néha okot is adott rá. (Kornis Mihály író, Facebook.com, 2019. június 29.)

Újabb szörnyű veszteség. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, Facebook.com, 2019. június 29.)

Szerette, hogy fontos, vigyázott rá, hogy megkerülhetetlen legyen. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, 2019. június 29.)

Nemcsak ahhoz volt tehetsége és tájékozottsága, hogy a világot átlássa, hanem hogy erről a világról közérthetően tudjon beszámolni. (Friss Róbert újságíró, Népszava, 2019. július 1.)

Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét. (Fáy Miklós kritikus, Blog.hu, 2019. július 2.)

A magyar polgári értelmiség bátor és elkötelezett képviselőjeként vált a magyar és az egyetemes kultúra történetének nemzetközi szinten is elismert krónikásává. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Távirati Iroda, 2019. július 3.)

Ha Nobel-díjas íróvá válik is, nekem mindig a zeneprofesszorom marad. (Korbely György orosházi újságíró a Rock, rock, rock című könyv szerzőjéről, Alföldi blog, 2019. július 4.)

Lázadónak tartották, pedig csak „szabálytalan” volt a Kádár-rendszerben. (Karácsony Ágnes újságíró, 168 Óra, 2019. július 4.)

A patinás napilap becsületére válik, hogy több évnyi bezápulás után igyekszik végre kitörni a karanténból. Akciórádiusza már nemcsak Budapestre és a főváros vonzáskörzetére terjed ki, a tudósítói révén egyre gyakrabban jut el messzebbre is. Munkatársai közül ezúttal ketten fogtak össze. A kaposvári Vas András írt cikket a tegnapi számba Matolcsy György díszdoktori kitüntetéséről. Csípős mondandóját az északkelet-magyarországi tudósító, Doros Judit keretes anyagban egészítette ki a jegybank-elnök debreceni kalandjával.  

A két írás egységet alkot. Azt sugallja, hogy a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből nemcsak palotákra, festményekre, hangszerekre és egyetemek alapítására telik, hanem arra is, hogy lassanként díszdoktori oklevelekkel tapétázzák ki az elnök dolgozószobáját. Az alapcikk szerzője körüljárja a doctor honoris causa ismérveit, és érzékelteti a kaposvári egyetem felemás hangulatát. Ki-ki elmondta a véleményét arról, vajon megérdemli-e Matolcsy a díszdoktori címet, a vezetéknevét azonban senki sem vállalta. Zoltán diák sem, aki állításával kissé kilógott a társaságból, mert azt fejtegette, hogy „Ha Putyin díszdoktor lehetett Debrecenben, akkor már semmin sem csodálkozik az ember.”

Az orosz elnök aligha lehetett díszdoktor Debrecenben. Putyint kétségkívül megtisztelte a cívis város egyetemi szenátusa, de még nem vette át a kitüntetését, amely tudományos tevékenység híján nem is a díszdoktori volna, hanem a díszpolgári (civis honoris causa). A kaposvári egyetemista tévedésén nem csodálkozom, mert Zoltán valószínűleg a Népszavából tájékozódott, amely következetesen Putyin debreceni díszdoktorságáról számolt be. Ezt néhányszor szóvá tettem a Médianaplóban. Alighanem ezzel magyarázható, hogy tegnap ama keretes anyagban az északkelet-magyarországi tudósító érdekes következtetésre jutott.

A saját szavaival imigyen foglalta össze a gazdaságtudományi kar ajánlását: „a jegybank-elnök díszpolgári címe hozzájárulhat ahhoz, hogy az intézmény ’komoly támogatóra, kiterjedt kapcsolatrendszerre és erős szakmai háttérre’ találjon”. Csakhogy a magyar közgazdaságtudomány unortodox megújítását a debreceni egyetem szenátusa díszdoktori címmel méltányolta. Ezért aztán az a benyomásom, hogy bár a Népszava tudósítói hálózata szinte kifogástalanul működik, a díszdoktorságot és a díszpolgárságot sikerült összekutyulni. Talán önkritikának is felfogható, hogy a közös cikknek ez a címet adták a szerzők: „Honorisz micsoda?”     

Timothy Garton Ash brit történész többször is kifejtette az álláspontját Orbán Viktor hatalomgyakorlásáról. Legutóbb a The Guardian hasábjain bírálta az „illiberális demokrácia” magyar változatát. Van egy nemzetközi kommunikációra szakosodott államtitkárunk, Kovács Zoltán, aki ilyenkor olvasólevélben teszi helyre a dolgokat. Szösszenete tegnap jelent meg a patinás brit napilap online kiadásában.

Az egyik mondata így látott napvilágot: „Stridently critical news portals in Hungary attact a larger daily readership.” A hvg.hu fordításában: „A harsányan kritikus hírportálok Magyarországon több olvasót vonzanak.” Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy az eredeti szövegben napi olvasóközönségről van szó. Árnyalatnyi a különbség, látszólag nem is lényeges, de mindjárt érthető lesz, hogy miért hangsúlyozom. Az olvasólevél mindössze 21 sornyi. A szerző eleget tesz a rövidség kívánalmának, egyúttal azonban föl is menti magát az alaposabb érvelés alól. A hazai médiából kiválasztja azt a szeletet, amely hatékonyságban fölveszi a versenyt a kormánypártival, a többi összefüggést azonban homályban hagyja.

Forrása a Médianéző Központ egyik elemzése 2018 végéről, amidőn a kormány szolgálatában álló szellemi műhely meghatározta a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) helyzetét. Eszerint az alapítvány létrejötte „ugyan első ránézésre jelentős médiapiaci átalakulást feltételez, ám a közéleti hírek eljuttatása szempontjából az erőviszonyokat nem változtatja meg”. A Médianéző részletezte az arányokat is. A tévéknél a kormányt kritikával illető híradóknak 55 százalékuk van, a kormánybarátoknak 45. A rádióknál az ellenzéki médiumok már kisebbségbe szorultak a maguk 47 százalékával. A nyomtatott sajtónál pedig nyomasztó a kormánypárti beállítottságú lapok 71 százaléknyi aránya.

A hírportáloknál viszont a kormánykritikus szerkesztőségek 74 százaléka áll szemben a kormánybarátok 26 százalékával. Az elemzés szerint a kormánykritikus hírportálok napi 3762132 olvasója szembesíthető a kormánybarát hírportálok 1323337 olvasójával. Ezúttal nem firtatom, vajon mennyire hiteles az adatsor. Csupán egyetlen összefüggést ajánlok az érdeklődők figyelmébe. Mi van, ha a kormányzat a médiának (a nyilvánosság eszközrendszerének) másik három válfaját épp azért összpontosította a KESMÁ-ban, mert a befolyási övezetébe vont tévék, rádiók és újságok elérik azokat a választópolgárokat is, akiket a digitális sajtó nem ér el?        

Néhány hete élénk visszhangot keltett a miniszterelnök egyik kijelentése. Egy német újságnak adott interjút, és ezt találta mondani: „Engem a média minden felületén élesen kritizálnak. Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert most folyton ellenszélben haladok.” (Bild, 2019. május 24.) E mondat kulcsszava az ellenszél, amely kedvelt kifejezése Orbán Viktornak. Többször is használta, igaz, nem önmagára, hanem a kormányára és Magyarországra vonatkoztatva.

Idén azonban az ellenszélből fakadó lelkiállapotát meg is magyarázta: „Ha reggel megnézem a sajtót, akkor azt látom, hogy többen vannak ellenem, mint velem.” Majd hozzáfűzte: „Nem esik jól, ha rosszat írnak rólam, de tűröm.” (Hír TV, 2019. január 10.) Most nem azt furcsállom, hogy ama politikus, aki a legutóbbi kilenc évben átszabta a nyilvánosságot, miért akadt ki az elmarasztaló szavakon. Megnéztem inkább, vajon a rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül a kilencvenes évekbeliek milyen szelet éreztek maguk körül kavarogni.

Antall József valamivel több mint három évéből 50 róla szóló mondatot gyűjtöttem össze. A dicsérő megjegyzések száma 11 volt. Horn Gyula a maga négy évében 12 elismerő mondatot könyvelhetett el a 98 jellemzés közül. A legjobb arányt Orbán Viktor mondhatja a magáénak. 1998 és 2002 között, a 60 megjegyzésből 18 méltányolta a tevékenységét. Mivel magyarázható, hogy az idén fél év alatt 91 szalonképes mondat hangzott el, jelent meg róla, és közülük 12 volt az elismerő? Alighanem a hatalomgyakorlás jellegében van különbség a régi és a mostani Orbán megítélése között.

Amikor először lett miniszterelnök, az erős ellenzék és a kisgazda púp a hátán arra szorította, hogy a rendszer keretein belül maradjon. Csakhogy 2010 óta harmadszor szerzett kétharmadot, és olyan alkotmányt írathatott, amilyet csak akart; úgy gyakorolja a hatalmat a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, ahogy neki tetszik. Nem is igazán értem, miért véli ellenszélnek az őt bíráló kisebbség fürkésző tekintetét. Szerencsére Gyurgyák János történész-publicista közelről ismeri Orbán Viktort. Azt írta róla a Plusz-mínusz 30 című esszékötet egyik dolgozatában, hogy ha a miniszterelnök egy személyben gyakorolja a hatalmat, akkor a csip-csup ügyekben is neki tulajdonítják a döntéseket.

Okkal vagy ok nélkül? Abból a szempontból mindegy, hogy a nyilvánosság maradékában azokért az ügyekért is őt vonják felelősségre, amelyek egy normálisan működő országban nem rá tartoznának.    

Olvasom a nekrológokat Ungvári Tamásról. Az eddigi legterjedelmesebbről felötlik egy sajtótörténeti adalék. Friss Róbert írása a Népszavában ama szerkesztőségi megjegyzéssel kezdődött, hogy a szombaton elhunyt közíró „a Népszava volt rovatvezetője”. Erre másként emlékszem.

A múlt század kilencvenes éveiben, 1994 és ’96 között a Népszava hajdani tulajdonosa, az Amerikából hazatért Fenyő János vezető szerkesztőnek nevezte ki a szintén Amerikából hazatért Ungvári Tamást. Akinek a titulusa körülbelül azt jelentette, hogy a Vico-cégbirodalom feje a patinás napilap főszerkesztője mellé rendelt egy közismert személyiséget. Erről azonban többet tud Kereszty András, aki akkoriban főszerkesztette a Népszavát. Ezért nem is részletezném a körülményeket. Ha a sarzsikról pontatlanul fogalmaztam, bizonyára kiigazít majd Andris vagy Friss Robi - két régi kedves kollégám.

Mindezt azért hoztam szóba, mert Ungvári Tamás az átlagostól eltérő mandátumát arra használta, hogy meghonosítsa a magyar sajtóban az angolszász gyakorlatot. Azt ugyanis, hogy a hírek rovatát el kell választani a véleményekétől. Aki tehát hír-újságírásért kapta a fizetését, nem dolgozhatott a vélemények rovatába. Talán még így sem pontos a fogalmazás, mert az idő tájt Magyarországon működött például egy brit újsághálózat is, és a Lapcom korábban különböztette meg a hír- és a vélemény-újságírást. Csakhogy Ungvári Tamás ezen is túlment.

Elérte a tulajdonosnál, hogy a belső munkatársak nem írhattak publicisztikát a Népszavába. Ahhoz azonban, hogy rendhagyó (a szerkesztőség hangulatát korántsem javító) elképzelését megvalósíthassa, nemcsak hatalomra volt szüksége, hanem elkülönített honoráriumkeretre is. Amiből telt arra, hogy megfizethesse az ország legjobb publicistáit. Egy sajtótörténeti előadáshoz végigolvastam a Népszava rendszerváltás utáni évfolyamait, és megkockáztatom, hogy soha annyi jó publicisztika nem jelent meg benne, mint épp a kilencvenes évek közepén. Ehhez képest másodlagos, hogy ezt milyen eszközökkel érte el a vezető szerkesztő.

Manapság persze a smucig lapkiadók vigyáznak arra, hogy a véleményrovat szerkesztője ne rontsa a redakció hangulatát. Ritkán fordul elő, hogy külön keretet kap a kívülről jött szerzők honoráriumára. Leginkább a belső munkatársak írják a publicisztikákat - fizetésért. Vagy visszavonult politikusok, nyugalmazott orvosok és egyéb értelmiségiek, akik nem kérnek pénzt a véleményükért.       

Az online kommunikációban vertük a teljes ellenzéket. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, 24.hu, 2019. május 29.)

Magyarországon inkább ellenzékváltó hangulat van. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. május 31.)

Az ellenzékváltó hangulat ellenzékváltásba csapott át. (Farkas Örs politológus, ATV, 2019. június 4.)

Nem fogom hagyni, hogy bárki elcsessze az ellenzék esélyét a budapesti változásra. (Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd főpolgármester-jelöltje, Index.hu, 2019. június 11.)

Önkényuralmi rendszerben élünk, ahol az ellenzék nem nyerhet választást. (Bauer Tamás közgazdász, FüHü.hu, 2019. június 12.)

Az ellenzék arra hajt, hogy este behívják az Egyenes beszédbe vagy a Klubrádióba, ahol jól fel tud háborodni. (Hadházy Ákos volt LMP-politikus, Magyar Narancs, 2019. június 20.)

Az ellenzék leginkább panaszirodaként működik. (Révész Sándor újságíró, hvg.hu, 2019. június 20.)

Az ellenzék hosszú idő után tematizálta a közbeszédet. (Böcskei Balázs politológus, ATV, 2019. június 24.)

Hosszú idő után az ellenzék tematizálta a közbeszédet. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, 2019. június 26.)

Az előválasztás kétségtelenül életet vitt az ellenzékbe. (Simon János politológus, Magyar Nemzet Online, 2019. július 1.)

Lapozgatom a Magyar Narancs legutóbbi számát. Az egyik legérdekesebb írásban Józsefváros polgármester-jelöltje adta közre csüggesztő tapasztalatait szakmájáról, az újságírásról. Átigazolását a politikába e mondattal indokolta: „Már nem volt elég, hogy csak pofázok meg kérdezek.”

A képviseleti demokráciában választottjaink, a politikusok döntenek helyettünk, szerencsére azonban a nyilvánosság képviselői indoklásra kényszeríthetik őket. De az újságíróknak van egy másik megnyilvánulási lehetőségük is: a ’pofázás’ glosszában, jegyzetben, publicisztikában, esszében. A legtöbben egy idő után megunják a kérdezősködést, és megpróbálnak áttérni az állításokra, a vélemény-műfajokra. Igazán kár, hogy a szakmán belüli váltás ritkán szokott sikerülni.

Pikó András 2007-ben szerzőtársam volt az Általános médiaismeret című tankönyvben. Szerkesztőként őt kértem föl a rádiós fejezet megírására. A legszínesebb részt adta ki a kezéből. Ha volt érzéke a véleményhez is, akkor mostanában nem föltétlenül az adottságaival gyűlt meg a baja, inkább a körülményekkel. Az interjúban ki is fejtette, hogy 2010 óta falra hányt borsó pofázni a nyilvánosság fórumain. Arra a következtetésre jutott, hogy az érdemi cselekvéshez át kell lépni a politikába.

A rendszerváltás óta megértem már néhány figyelemre méltó átlépést. Király Zoltán a szegedi tévéből igazolt át az országgyűlésbe, manapság biztonsági őrként dolgozik. Havas Henrik hat nap után vált meg az államtitkárságtól, mert a nyilvánosságot igyekezett képviselni a Horn-kormányban, nem pedig a Horn-kormányt a nyilvánosságban. Gál J. Zoltán szintén újságíróból lett államtitkár, és most egy kommunikációs cégnél múlatja az időt. A Demokratikus Koalíció gyűjti az újságírókat, és Gréczy Zsolt, Vágó István meg Kálmán Olga sorsa még nyitott.

S most itt van egy civil szervezetből az újabb politikusjelölt: Pikó András.Talán sikerülhet neki ama fővárosi kerületben, amelyben csaknem két évtizedig éltem. Józsefvárosi lakosként ismeri a helyzetet, újságíróként pedig sokat moderált. Nem az volt tehát a dolga, hogy kinyilvánítsa a véleményét, hanem hogy közvetítsen a különböző állásponton lévők között. Ha ősszel ő lesz a polgármester, szintén közvetítenie kell az önkormányzati testület pártos képviselőcsoportjai között. A moderálást begyakorolta már a Klubrádió műsoraiban és a Mozgó Világ című folyóirat Fapados szalonjában. Alighanem ez az egyetlen lehetőség, hogy politikusként is megmaradjon tanult szakmájánál, a kíváncsiság mesterségénél.