Tegnap este, éjfél előtt néhány perccel Kárpáti Iván figyelemre méltó kérdést fogalmazott meg a közösségi üzenőfalán. Az egyetemi felvételi ponthatárokról szólván így írt: „Nem egészen értem, mi a fenét lehet tanítani média és kommunikáció címszó alatt.” Ivánt 1997-től tanítottam a szegedi egyetem budapesti tagozatán. A kellemes orgánumára figyeltem föl, és nem lepődtem meg, hogy rádiónál kötött ki. A Klubrádióban megbecsült hírújságíró lett belőle.

Szívesen hallgatom A lényeg című hírblokkokban, de közelebb áll hozzám az Esti gyors, ha ő csinálja. Az elején ugyanis van egy műsorvezetői glossza, melyben csillogtatja jegyzetírói képességét. A tárgynál vagyunk, mindazonáltal a szűkszavú kérdés félrevitte a hozzászólókat. Ők inkább ama értelmezést szorgalmazták, miszerint a világháló, a digitális sajtó, az okostelefonok és az ifluencernek nevezett véleményvezérek korával aligha képes lépést tartani a kommunikáció és médiatudomány szakirány. Ebben van igazság, ám az utóbbi tíz évben annyira kicserélődött az oktatói gárda, hogy néha már a fordítottjára gondolok. Arra, hogy a hagyományos újságírás tanítására alig maradt tanár.

Az 1993-ban kidolgozott alapkoncepcióba belefér a technikai fejlődés, a gond inkább tartalmi jellegű. Amikor annak idején szembesültem Ivánnal és nemzedéktársaival, az újságírók még előnyben részesítették a véleményt a hírekkel szemben. Könnyebb volt önmagunkból kiindulni, mint utánajárni az információnak. Aztán jött a digitális fordulat, és a világhálóval előtérbe került a hírközpontú újságírás. Ezt a folyamatot katalizátorként gyorsította föl a Fidesz „fülkeforradalma”. Orbánék az újságírást ellenzékben is a politikának alávetve képzelték el, de 2010 óta hivatalosan szorítják háttérbe (margóra) az övékétől eltérő véleményeket. Az előnyben részesített híreket pedig államilag gyártott álhírekkel dúsítják. Az immár diplomához is jutó újságírók híres énje annak árán bontakozhat ki, hogy a hatalomban lévő politikusok nem tartanak igényt a véleményükre.

Kárpáti Iván fészbukos kérdésére tehát az a válaszom, hogy akiket most vettek föl az egyetemre, és kacérkodnak a legnyilvánosabb szakmával, egy darabig csak úgy gyakorolhatják az igazi újságírást, ha a „szabadság szigeteire” költöznek. Úgy lehetnek alaposan tájékozódó, a részleteknek utánanéző hírújságírók, hogy közben a véleményüket is hangoztathatják. Kár, hogy a sziget elszigetelést és elszigetelődést is jelent.              

Holnap lesz egy esztendeje, hogy meghalt Szepesi György. A magyar sportújságírás egyik etalonja a 97. évében hagyott itt bennünket. A másik, a nála tíz évvel fiatalabb Vitray Tamás visszavonult a Pest környéki zöldövezetbe, és egymás után írogatja a könyveit. Meglepően keveset írt a vetélkedésükről, amelynek az egész ország szem- és fültanúja volt. Ők ketten személyesítették meg a rádió és a televízió harcát az érdeklődésért.

Amikor Szepesi meghalt, egyik munkatársa, Lantos Gábor ezt írta róla: „„Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018.07.25.) A ’kicsit utána is’ érzést úgy éltem meg, hogy otthon néztük ugyan az újdonságnak ható tévét, de levettük a hangot, és Szepesit hallgattuk a rádióból. Tegnap hozzászólt Mit közvetítsen a magyar sportriporter? című bejegyzésemhez egy kommentelő, aki kifejtette, hogy az édesapja „mindig lenémította a televíziót (Vitray T.), és a rádiót hallgatta/hallgattuk (Szepesi Gy.)” Az nem derült ki, hogy milyen következtetést vont le a hajdani helyzetből.

Arra azonban emlékszem, hogy mi miről beszélgettünk. Apámmal rájöttünk, hogy nem azt halljuk, amit látunk. Szepesi kiszínezte a látványt, később ő maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002.02.05.) Ahogy telt az idő, úgy éreztünk rá Vitray visszafogottabb, tárgyszerűbb, fanyarabb stílusára. A két közvetítési mód közti harc a múlt század hetvenes éveiben dőlt el. A televízió legyőzte a rádiót, Szepesi pedig váltott, és a Magyar Rádió bonni tudósítója lett.

Akkoriban filmkritikákat írtam, így kerültem 1976 őszén az NSZK-beli Mannheimbe, az elsőfilmes rendezők világtalálkozójára. Beszélgettünk a fesztivál előcsarnokában, amikor a bejáratnál feltűnt Szepesi. Az egyórányira lévő Bonnból átruccant magyar filmet nézni. Szájtátva hallgattuk, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek a mondandója iránt. A moziban takarítónőként dolgozott egy magyar disszidens. A termetes asszonyság a mellékhelyiségből jött elő, egyik kezében vödör, a másikban partvis. A karéjunkban meglátta országunk egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, összecsapta a két tenyerét, és így kiáltott fel: „Vitray úr!”

Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, sarkon fordult, és visszaült a kocsijába. Nem tőle tudta meg a Magyar Rádió hallgatótábora, hogy Bódy Gábor filmje nyerte Mannheimben a fődíjat.    

A tegnap legérdekesebb cikke a HVG online kiadásában jelent meg. Révész Sándor a Nemzeti Sajtókamaráról fejtette ki az álláspontját. Az ernyőszervezet tervét évek óta dédelgetik kormányzati körökben. Olvasunk, hallunk róla valamit, összerezzenünk, de mert nem történik semmi, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Holott a hatalom rendszeresen szondáz bennünket; mit szólnánk ahhoz, ha megrostálná a nyilvánosság képviselőit. Révész szerint ezt nem kellene megvárni.

Fel is sorolja, mi mindent kéne tenni, kulcsmondata ez: „Az újságírás szabad pálya, mely a hatósági úton létrehozott Sajtókamara útján kötött pályává válik.” Ami a szabad pálya kifejezést illeti, egyetértek a szerzővel, ha arra gondolt, hogy a magyar újságírók foggal-körömmel ragaszkodnak a státuszukhoz, mert megszokták. Messzebbre visszatekintve azonban kiderülne, hogy elődeik a cikkeiket adták el, nem pedig önmagukat. Kevésbé kötődtek szerkesztőségekhez, inkább szabadúszók voltak, még ha eme állapotot szabad fuldoklásként élték is meg. De ha már folyadékban utazunk, vajon az újságíró társadalom milyen vérveszteségeket szenvedett.

Az Országos Magyar Sajtókamara 1939. június 23-án alakult, és a jelentkezők negyven százalékát elutasította, többnyire származási okból. A második világháború utáni igazoló bizottságok több száz újságírót tiltottak el a szakma gyakorlásától, politikai okból vagy ok nélkül. Amidőn pedig Rákosi Mátyás 1948. március 23-án meghirdette a sajtó átalakítását, az 1952. augusztus 14-ig lezajlott átrendezésig több száz újságíró került az utcára. 1956 után jött az újabb tisztogatás, megint csak több száz áldozattal. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége monopóliumot kapott, és csupán az lehetett újságíró, akit a szerkesztőség MÚOSZ-iskolára javasolt.

A rendszerváltás ismét megrostálta az újságíró társadalmat. Utána a MÚOSZ már „csak” hegemóniát élvezett, mert egyre-másra alakultak az újságíró szervezetek, amelyekkel közös nevezőre jutott a legfontosabb szakmai kérdésekben. Aztán jött 2010-ben a „fülkeforradalom”, és lassanként fölfalta a nyilvánosságot. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tavalyi megalakítása óta több száz újságírótól szabadult meg, e helyzetet szentesítené a Nemzeti Sajtókamara. Nem lepődnék meg, ha egy alapos összehasonlítás azt derítené ki, hogy a legutóbbi nyolcvan évben egyik hivatásrend sem szenvedett akkora vérveszteséget, mint a legnyilvánosabb szakma - az újságírás.    

Olvasván ma reggel a Népszavát, nem akartam hinni a szememnek. Az írta az újság Kvangdzsuba kiküldött (vagy ki nem küldött) tudósítója, hogy női 400 gyorson „A számot az amerikai legenda, Katie Ledecky nyerte.” Ledecky csakugyan amerikai, bár a nagyapja Csehszlovákiából vándorolt ki az Egyesült Államokba, és kétségkívül legenda. Eddig ötször nyert olimpiát és tizennégyszer világbajnokságot, ráadásul a hosszabb gyorsúszó-számokban, 400-on, 800-on és 1500-on ő a világcsúcstartó. Sokan őt tartják a világ legjobb úszónőjének, nem minden ok nélkül.

Most azonban, a Dél-Koreában megrendezett világbajnokságon vereséget szenvedett. Egy 19 éves ausztrál, Ariarne Titmus lehajrázta. Az utolsó huszonöt méteren úgy húzott el mellette, mint expressz vonat a vicinális mellett. Eredménye több mint egy másodperccel jobb lett a "legendáénál", így vált Ledecky feltűnést keltő veresége a vébé szenzációjává. Igazán kár, hogy erről a Népszava munkatársa nem értesült. Korholásomba azonban némi együttérzés is vegyült. Elképzelhető, hogy itthon, a képernyő előtt ült, és Knézy Jenő helyszíni közvetítését hallgatta. A közszolgálati televízió Kvangdzsuba kiküldött riportere ugyanis mással volt elfoglalva.

A döntőben szintén induló Késely Ajna küzdelmét figyelte. El-elcsukló hangon közvetítette, hogy a 18 éves magyar úszólány miként küszködik a bronzéremért. (A hazai utánpótlás talán legtehetségesebb női versenyzője végül negyedik lett, elismerésre méltó országos csúccsal.) Nem akarom szakmai önérzetében megbántani Knézy Jenőt, de élsportbeli múltjához híven kiválóbban számol be kosárlabda mérkőzésekről. Kint, Dél-Koreában viszont olyasmit csinál, amin érdemes eltűnődni. Elvégre nemcsak az ő szemléletéről van szó, hanem a magyar sportújságírókéról is. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a nemzetközi versenyekről szinte kizárólag magyar nézőpontból számolnak be.

Akkor persze nincs baj, ha a mi sportolónk nyer. De ha a sokadik lesz, mégis az ő teljesítményére összpontosítanak a kiküldött tudósítók, akkor bizony torzul az élménybeszámoló. Mintha a hazafiságuk háttérbe szorítaná a szakértelmüket. Tudom, hogy ez vitatéma az újságíró-iskolákban, nem is biztos, hogy nekem van igazam. De azt állítom: nem az a dolga egy újságírónak, hogy a Himnusz hallatán könnybe lábadjon a szeme. Inkább az, hogy elmondja a médiafogyasztóknak, valójában mi is történt azon a fránya világversenyen, amelyen nem mindig a mi sportolónk szokott nyerni.

A legutóbbi napokban sok szó esett a szellem embereiről. Lefülelt mondatok.

Elsőként kezdte félteni Orbántól a demokráciát. (Nagy Ervin publicista Heller Ágnesről, PestiSrácok.hu, július 14.)

Dekázásügyi miniszter. (Dési János újságíró Varga Juditról, Klubrádió, július 15.)

A magyarság nem gúnya, hanem bőr. (Takaró Mihály irodalomtörténész, Újszó.com, július 15.)

Én a budapestiek szóvivője, ha úgy tetszik: hangszórója szeretnék lenni. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, ellenzéki főpolgármester-jelölt, ATV, július 16.)

Nemcsak elszegényedések vannak, hanem elgazdagodások is. (Bod Péter Ákos közgazdász, Klubrádió, július 16.)

Orbán Viktor a népét ugratja. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, július 17.)

 A klímaváltozás elleni küzdelmet az atomenergia nélkül nem lehet megnyerni. (Varga Judit igazságügyi miniszter, InfoRádió, július 17.)

Jelenleg az EU nem az európai polgárok, hanem a kormányok uniója. (Szekeres Imre szocialista politikus, HírKlikk.hu, július 17.)

Minden történész politizál. Aki hallgat, az leginkább. (Ungváry Krisztián történész, Válaszonline.hu, július 17.)

A politika rossz íróból jó írót még nem tudott csinálni. (Eörsi Mátyás DK-politikus, ATV, július 17.)

A Momentum az utcai jelenlétben erős. (Donáth Anna Momentum-politikus, Magyar Narancs, július 18.)

A sok vállas amerikai katonatiszt pocakos magyar bajtársakkal beszélgetett. (Heltai András újságíró a Függetlenség napján adott fogadásról (168 Óra, július 18.)

Nem háborúra készülünk. (Benkő Tibor honvédelmi miniszter Zalaegerszegen, Zaol.hu, július 18.)

Első körben alanyt és állítmányt egyeztetni tudó újságírókra van szükség. (Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója (Magyar Távirati Iroda, július 18.)

A Fidesz egy bűnszervezet. (Gréczy Zsolt DK-politikus, ATV, július 18.)

A felelős, jobboldali értelmiség otthagyta a Fideszt. (Gulyás Balázs publicista, Magyar Hang, július 19.)

Nyomás alatt egyre csak jobb lesz. (Petrov Árpád úszóedző Hosszú Katinkáról, Index.hu, július 19.)

Általában átutazóban volt. (Somos András újságíró Heller Ágnesről, Facebook.com, július 19.)

Nem mondom, hogy nyugodjék békében, mert úgyse fog. (Tamás Gáspár Miklós filozófus Heller Ágnesről (hvg.hu, július 20.)

A Fidesz kialakított egy parádésan működő kommunikációs stratégiát. (Rónai Egon újságíró, Népszava, július 20.)

A mai művészetben már több az ideológia, mint az esztétika. (Hanthy Kinga újságíró, Magyar Nemzet, július 20.)

Egy folyóirat főszerkesztője olvasta a Tíz mondat Heller Ágnestől című összeállításomat. Szívesen másodközölné a dokumentációt, ha hozzáfűznék néhány méltányló sort. Nem vállaltam. Épp azért válogattam a a 90 éves korában meghalt filozófus szállóigéiből, hogy ne írjak nekrológot róla. Elvégre csak annyi közöm volt hozzá, hogy egyszer szemben ült a nagykörúti Combinón, és a lába nem ért le a padlózatra.

Az összeállítás jelenleg a 10635. olvasójánál tart. 44-en szóltak hozzá, közülük 27-en elmarasztalták Heller Ágnest. Az álneves kommentelők legdurvább megnyilvánulása az volt, hogy „Egy zsidó féreggel kevesebb.” E mondat magáért beszél, fölösleges kommentálni. Annál inkább foglalkoztat, hogy egy másik kommentelő ezt írta tegnap este 21.07-kor: „És teljesen komolyan gondolják, hogy valaki a Szépirodalmi Könyvkiadó vezetője lehetett a szocializmusban anélkül, hogy  200 %-osan megbízható lett volna politikai szempontból.” Vajon kire gondolhatott? Az előzményekből kiderül, hogy csupán két értelmiségi jöhet számításba: A múlt hónap végén elhunyt Ungvári Tamás és a múlt pénteken meghalt Heller Ágnes. Megkérdeztem a hozzászólótól, melyikük volt a Szépirodalmi vezetője. Azóta is várom a választ, a kommentelő felszívódott.

A kiadó 1950-ben jött létre, és 1986-ig Illés Endre vezette. 1975 után néhány évig Ungvári Tamás dolgozott ugyan nála, de beosztott szerkesztőként. Heller Ágnes legföljebb 1986 után lehetett volna igazgatója a Szépirodalminak, de akkor még emigrációban tartózkodott. Annyi köze sem volt a kiadóhoz, mint Ungvárinak, mert könyveit az Akadémia, a Gondolat, az utolsó években pedig a Múlt és Jövő adta ki. Egyébként az őket rágalmazó kommentelő Veszéjben a lyogállamiság álnéven jegyzi a hozzászólásait. S hogy félreérthetetlenek legyenek a megnyilvánulásai, kommentjeihez Kunhalmi Ágnes fényképét mellékeli.

Ezzel utal arra, hogy a szocialista politikus egy másikkal (Bangónéval) együtt idén februárban a következő felirattal tiltakozott Kövér László és Lezsák Sándor országgyűlés-vezetési stílusa ellen: „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” Olyan országban élünk, ahol az ellenzéki politikusok helyesírási gondokkal küszködnek, a kormánypárti hozzászólók pedig műveltségiekkel. Azon tűnődöm, hogy mi a szomorúbb. Az-e, hogy Kunhalmi Ágnes és Bangóné Borbély Ildikó arccal meg névvel vállalta a butaságát? Vagy az, hogy egy kormánypárti kommentelő Kunhalmi arcával és álnéven nem vállalja az ostobaságát?        

Szele Tamás művelt, szellemes újságíró. Amióta kivonult a FüHü.hu szerkesztőségéből, mert a tulajdonos őt sem fizette ki, gyakrabban nyilvánul meg a közösségi oldalon. Legutóbbi felvázolt egy párbeszédet: „-Mi lenne Hacsek, ha végre megszűnne a Facebook?” „-Mi lenne, mi lenne Sajókám? Megint kocsmába járnának az emberek.”

A Hacsek-Sajó páros a kabarétréfa immár klasszikus szereplője. Olyan pesti kispolgárok, akik nem kocsmában múlatták az időt, hanem kávéházban. A múlt század húszas éveiben ugyanis leginkább a középosztály alsó rétege járt kávéházba a nehezen fűthető lakásából, hogy elolvassa azokat az újságokat, amelyekhez volt idegen nyelvtudása, de nem volt pénze. Széky János műfordító szerint azonban a Facebook „kocsma”. Csepeli György szociálpszichológus szerint „szalon”. Gazda Albert újságíró viszont „közösségi pöcegödörként ” tartja számon. Az a benyomásom, hogy a szalon túl előkelő volna digitális intézménynek, a pöcegödör pedig igazságtalan értelmezés.  

Amióta használjuk a világhálót, egy kép lebeg a szemem előtt. Az épülettömb alsó szintjét foglalja el a nyilvános hely, amelynek bejáratától balra van a kávéházi, jobbra a kocsmai rész. A digitális kávéház törzsasztalánál olyan polgárok üldögélnek, akik jól ismerik egymást. Elviselik a másik véleményét, de nemcsak a rögeszméjét, hanem a rigolyáit is. A digitális talponállóból néhányan kitámolyognak a közös vécébe, majd tévedésből nem a kocsmájukba mennek vissza, hanem a polgárok kávéházába. S mert látnak üres széket a törzsasztalnál, lezöttyennek. Úgy kotyognak bele a beszélgetésbe, hogy nem mutatkoznak be, és mindenkit letegeznek.

Ha a világháló a digitális kávéház és kocsma elegye, akkor a nyilvánosság egyik zárt körű nyúlványát, a Facebookot nem becsülném föl szalonnak, de nem is fokoznám le pöcegödörnek. A kocsma elnevezést pedig azért pontosítanám, mert a rokonságban volt egy ma már halott asszony, aki a férje falusi szőlejében készített bort decinként mérte ki a városi házuk szuterénjében. Délelőttönként ott tanyázott a színház második-harmadik vonala: epizodisták, zenészek, statiszták. Egy-egy tanár, ügyvéd és egyéb értelmiségi is került hozzájuk, aki titkolta alkoholizmusát a helybéli nyilvánosság elől. Ez a mintegy tucatnyi ember összeszokott társaságot alkotott. S mert többé-kevésbé értelmesen beszélték meg a város-ország-világ dolgait, méltányosságból digitális bögrecsárdának képzelem a fészbukot.

A baloldal értelmetlennek tartja a megkülönböztetést, a jobboldal értelmesnek. (Népszabadság, 1990. április 21.)

A csodáknak van egy hátulütőjük: nem lehet rájuk felkészülni. (Magyar Hírlap, 1994. december 24.)

A Gulágon lassan, Auschwitzban gyorsan pusztultak el az emberek. (Népszabadság, 2002. november 15.)

Az európai többet ad a szokásra, az amerikai a jogra. (168 Óra, 2003. június 26.)

Csak parancsuralmi rendszerekben törvénykeznek lóhalálában. (Népszabadság, 2010.

október 2.)

Nekem az az érdekes, amivel nem értek egyet. (ATV, 2011. június 21.)

Fönt zsidóznak, lent cigányoznak. (ATV, 2013. március 20.)

A fideszesek tudják, hogy ki a jó focista, és nem tudják, hogy ki a jó író. (ATV, 2013. március 20.)

Magyarország egyszemélyes demokrácia. (TV13, 2015. június 28.)

Impotens pártok nem tudnak szabad Magyarországot nemzeni. (Élet és Irodalom, 2018. április 27.)

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nemcsak az irodalmi életet szeretné megszervezni, hanem a keresztény-nemzeti újságírókat is kiképezni. Ezt mondta az MTI munkatársának: „Az első körben alanyt és állítmány egyeztetni tudó újságírókra van szükség.” (2019.07.17.) Nem ő az első, aki efféle igényt fogalmazott meg.

Varga István ügyvéd, a KESMA (Kelet-Európai Sajtó és Média Alapítvány) kuratóriumi elnöke kifejtette: „Keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást szeretnénk, ehhez kell az alapítvány.” (24.hu, 2019.01.22.) Ezzel nem is lett volna baj, elvégre a hálózatba szervezett szerkesztőségek állami stafírungjából telne az újságíróképzésre. Csakhogy Dr. Varga kikotyogta: „Igényes, jó tollú újságírókat a másik oldalon látok.” (Behir, 2019.02.01.) Ez már kiverte a biztosítékot, le is váltották. Demeter Szilárd lényegében ugyanezt mondja, azzal a különbséggel, hogy nemcsak az igényt fogalmazta meg, hanem a megoldást is keresi. Két féléves képzési formában gondolkodik.

Csaknem három évtizedet töltöttem a felsőoktatásban, és azt tapasztaltam, hogy a főiskola sokkal inkább megfelel az újságíróképzésnek, mint az egyetem. Akkor volt a leghatékonyabb, amikor nyolc félév kellett a diplomához, és az újságírással kacérkodó diákok másik szakot is választottak. Többé-kevésbé tartalmasan töltötték ki a mintegy kétezer órát. Később egyszakosra és hat félévesre szűkült a képzés, ezért töltelék tantárgyakat kellett fölvenniük. Amidőn pedig a főiskolák egyetemmé léptek elő, az újabb néhány száz órát már végképp nem lehetett szakmai tantárgyakkal kitölteni.

Ahhoz, hogy a hatalmon lévőknek megfelelőbb újságírók álljanak rendelkezésre, ki kellett véreztetni az 1993-ban meghonosított újságíróképzést. Ez bekövetkezett, de az új képzési formától nem várok sokat. A két félév kevés a kitűzött cél megvalósításához, arra viszont elég, hogy egy gyakorlatias szakma alapelemeit elsajátítsák a beiskolázottak. A ráadás volna az állami diplomához (oklevélhez) szükséges töltelék, amely ideológiának nevezhető. Ilyesmire ellenkező előjellel a múlt század végén is gondoltak a szakirány kigondolói. Nekik sem jött be.

Aki elsajátítja az újságírás megtanulható elemeit, az nem a nyilvánosság szűkítésével, hanem bővítésével rokonszenvezik. Minél jobban bedolgozza magát a szakmába, annál inkább szembekerül a Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum nyilvánosság-felfogásával.              

Az Indexen javában zajlik a tegnapi bejegyzés vitája. Eddig a hozzászólók a következőket ajánlották a tévésorozatokat, koncerteket és sportközvetítéseket megszakító hirdetések kiszűrésére, elkerülésére: Adblock for YouTube, Spotify, Deezer, nCore, uBlock origin, clipconverter. Egy üzenetet szó szerint is idézek: „Reklámblokkolót a gépre, és elkussol a reklám.”

Magam is azzal kezdtem a bejegyzést, hogy a kereskedelmi tévékben nem nézek sorozatot, helyette a HBO-ra fizetek elő, hogy elkerülhetőek legyenek a hirdetési blokkok. A hozzászólások olvasása közben ötlött fel, hogy akaratlanul is közös nevezőre kerültem a tárgyilagos vagy gúnyos kommentelőkkel. Kiléptem a médiafogyasztók milliói közül, hogy némi pénzért a képernyő előtt ülve háborítatlanul élvezhessem a műsorkínálatot. De mi van, ha a propagandát úgy fogjuk föl, mint a reklám (politikai kommunikáció) túlhajtott válfaját? Elvégre az igazság helyett a hazugságot sulykolja.

Az van, hogy a rendszer működtetői médiafölényre tettek szert. Országunkat szinte lávaként öntötte el a kormánypropaganda. A hasonlatot csorbítja, hogy a vulkáni kitöréssel ellentétben nem a kráter közelében legnagyobb a baj, hanem a hegyet övező falvakban. Minél távolabb élünk Budapesttől és a központi régiótól, annál kevésbé jutnak el hozzánk az alternatív üzenetek. A helyzetet így foglalta össze az ökofilozófus Lányi András: „Egyre kevesebben vannak, akiknek a tájékozottsága ellensúlyozza a propagandát.” (Heti Válasz, 2018. április 12.) Ezt szokták vitatni a kommentelők azzal, hogy aki akar, több forrásból is tájékozódhat.

Ebből annyi igaz, hogy például a főváros vonzáskörzetébe visszaszorított Klubrádiót bárki foghatja számítógépen. Igen ám, de naponta panaszkodnak a betelefonálók arról, hogy ülnek a kocsiban, épp elhagyták a központi régiót, és az autórádión elhallgatott a beszélgetős műsor. Arról nem is szólva, hogy korántsem mindenkinek van számítógépe. Egy felmérés szerint a 2,7 millió nyugdíjas közül csak 600 ezren használják a számítógépet, és közülük sincs mindenkinek hozzáférése a világhálóhoz. S mert van rá idejük, ők nézik a hirdetésekkel megszakított tévésorozatokat, sportközvetítéseket, a kormányzati propagandát sugárzó köztévét, ők hallgatják a közszolgálatinak nevezett Magyar Rádiót. Négyévenként pedig ők is szavaznak...

Az országban található még néhány millió hozzájuk hasonló médiafogyasztó. Őket aztán biztathatjuk arra, hogy reklámblokkolókkal szűrjék ki a politikai propagandát és a kereskedelmi hirdetéseket.