Tegnap este, éjfél előtt néhány perccel Kárpáti Iván figyelemre méltó kérdést fogalmazott meg a közösségi üzenőfalán. Az egyetemi felvételi ponthatárokról szólván így írt: „Nem egészen értem, mi a fenét lehet tanítani média és kommunikáció címszó alatt.” Ivánt 1997-től tanítottam a szegedi egyetem budapesti tagozatán. A kellemes orgánumára figyeltem föl, és nem lepődtem meg, hogy rádiónál kötött ki. A Klubrádióban megbecsült hírújságíró lett belőle.

Szívesen hallgatom A lényeg című hírblokkokban, de közelebb áll hozzám az Esti gyors, ha ő csinálja. Az elején ugyanis van egy műsorvezetői glossza, melyben csillogtatja jegyzetírói képességét. A tárgynál vagyunk, mindazonáltal a szűkszavú kérdés félrevitte a hozzászólókat. Ők inkább ama értelmezést szorgalmazták, miszerint a világháló, a digitális sajtó, az okostelefonok és az ifluencernek nevezett véleményvezérek korával aligha képes lépést tartani a kommunikáció és médiatudomány szakirány. Ebben van igazság, ám az utóbbi tíz évben annyira kicserélődött az oktatói gárda, hogy néha már a fordítottjára gondolok. Arra, hogy a hagyományos újságírás tanítására alig maradt tanár.

Az 1993-ban kidolgozott alapkoncepcióba belefér a technikai fejlődés, a gond inkább tartalmi jellegű. Amikor annak idején szembesültem Ivánnal és nemzedéktársaival, az újságírók még előnyben részesítették a véleményt a hírekkel szemben. Könnyebb volt önmagunkból kiindulni, mint utánajárni az információnak. Aztán jött a digitális fordulat, és a világhálóval előtérbe került a hírközpontú újságírás. Ezt a folyamatot katalizátorként gyorsította föl a Fidesz „fülkeforradalma”. Orbánék az újságírást ellenzékben is a politikának alávetve képzelték el, de 2010 óta hivatalosan szorítják háttérbe (margóra) az övékétől eltérő véleményeket. Az előnyben részesített híreket pedig államilag gyártott álhírekkel dúsítják. Az immár diplomához is jutó újságírók híres énje annak árán bontakozhat ki, hogy a hatalomban lévő politikusok nem tartanak igényt a véleményükre.

Kárpáti Iván fészbukos kérdésére tehát az a válaszom, hogy akiket most vettek föl az egyetemre, és kacérkodnak a legnyilvánosabb szakmával, egy darabig csak úgy gyakorolhatják az igazi újságírást, ha a „szabadság szigeteire” költöznek. Úgy lehetnek alaposan tájékozódó, a részleteknek utánanéző hírújságírók, hogy közben a véleményüket is hangoztathatják. Kár, hogy a sziget elszigetelést és elszigetelődést is jelent.