Holnap lesz egy esztendeje, hogy meghalt Szepesi György. A magyar sportújságírás egyik etalonja a 97. évében hagyott itt bennünket. A másik, a nála tíz évvel fiatalabb Vitray Tamás visszavonult a Pest környéki zöldövezetbe, és egymás után írogatja a könyveit. Meglepően keveset írt a vetélkedésükről, amelynek az egész ország szem- és fültanúja volt. Ők ketten személyesítették meg a rádió és a televízió harcát az érdeklődésért.

Amikor Szepesi meghalt, egyik munkatársa, Lantos Gábor ezt írta róla: „„Amíg nem volt televízió, addig ő volt a király, meg egy kicsit utána is.” (Origo.hu, 2018.07.25.) A ’kicsit utána is’ érzést úgy éltem meg, hogy otthon néztük ugyan az újdonságnak ható tévét, de levettük a hangot, és Szepesit hallgattuk a rádióból. Tegnap hozzászólt Mit közvetítsen a magyar sportriporter? című bejegyzésemhez egy kommentelő, aki kifejtette, hogy az édesapja „mindig lenémította a televíziót (Vitray T.), és a rádiót hallgatta/hallgattuk (Szepesi Gy.)” Az nem derült ki, hogy milyen következtetést vont le a hajdani helyzetből.

Arra azonban emlékszem, hogy mi miről beszélgettünk. Apámmal rájöttünk, hogy nem azt halljuk, amit látunk. Szepesi kiszínezte a látványt, később ő maga is beismerte: „Nekem műsort kellett csinálnom a meccsekből.” (Nemzeti Sport, 2002.02.05.) Ahogy telt az idő, úgy éreztünk rá Vitray visszafogottabb, tárgyszerűbb, fanyarabb stílusára. A két közvetítési mód közti harc a múlt század hetvenes éveiben dőlt el. A televízió legyőzte a rádiót, Szepesi pedig váltott, és a Magyar Rádió bonni tudósítója lett.

Akkoriban filmkritikákat írtam, így kerültem 1976 őszén az NSZK-beli Mannheimbe, az elsőfilmes rendezők világtalálkozójára. Beszélgettünk a fesztivál előcsarnokában, amikor a bejáratnál feltűnt Szepesi. Az egyórányira lévő Bonnból átruccant magyar filmet nézni. Szájtátva hallgattuk, ő pedig szemlátomást élvezte, hogy az ifjú kollégák érdeklődnek a mondandója iránt. A moziban takarítónőként dolgozott egy magyar disszidens. A termetes asszonyság a mellékhelyiségből jött elő, egyik kezében vödör, a másikban partvis. A karéjunkban meglátta országunk egyik legismertebb arcát. Leejtette a vödröt és a partvist, összecsapta a két tenyerét, és így kiáltott fel: „Vitray úr!”

Szepesi György befejezte a félbehagyott mondatot, sarkon fordult, és visszaült a kocsijába. Nem tőle tudta meg a Magyar Rádió hallgatótábora, hogy Bódy Gábor filmje nyerte Mannheimben a fődíjat.