Hogyan válhatott a szovjet tábor legvidámabb barakkjából az Európai Unió legelnyomottabb és legkorruptabb országa? (Radványi Miklós Egyesült Államokban élő volt diplomata, Hírklikk.hu, 2019. február 2.)

Ahogy Orbán Viktor kivezette a Fideszt a Néppártból, úgy vezeti ki Magyarországot az Európai Unióból. (Dobrev Klára DK-politikus, atv.hu, 2019. március 22.)

Az EU-t nem arra találták ki, hogy betegeskedő politikusok elfekvője legyen. (Orbán Viktor miniszterelnök, Népszava, 2019. május 3.)

Orbán Viktor az Európai Unió ellensége. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, ATV, 2019. május 7.)

Nemzeti céljainkat az Európai Unión belül jobban el tudjuk érni, mintha azon kívül maradtunk volna. (Orbán Viktor miniszterelnök, Erdélyi Magyar TV, 2019. május 8.)

Az Unió jóindulatú projekt. (Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Kálmánolga.hu, 2019. május 10.)

Ha Magyarországot kizárnák az Európai Unióból, az felérne Trianonnal. (Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, Klubrádió, 2019. május 13.)

Rendszerszinten az Európai Unió jelenleg nem képes biztosítani a jogállamiság kritériumait mindenki számára. (Cseh Katalin Momentum-politikus, hvg.hu, 2019. május 14.)

Az Európai Unió a béke intézményesített garanciája. (Hiller István szocialista politikus, ATV, 2019. május 20.)

Az erős Európai Unió sok mindenkinek nem áll érdekében. (Tóth Bertalan szocialista politikus, ATV, 2019. május 21.)

Néhány napja arról tűnődtem, vajon az uniós választáson mit várhatunk a városi fiatalok nemzedéki pártjától. A Momentum ugyanis egyetlen számlálóbiztost sem jelentett be a Nemzeti Választási Irodánál. Márpedig egy párt szervezettségét megmutatja, vagy legalábbis sejteti, hogy például egy választáson hány aktivistával képes ellenőrizni a szavazókörökben zajló munkát. Figyelmetlenségre, nemtörődömségre gyanakodtam, feltételezvén, hátha megembereli magát a Cseh Katalin listavezetésével kampányoló párt. Elvégre a múlt pénteki határidőig akár több ezer számlálóbiztost is bejelenthetett volna.

A listán szereplő pártok a választási törvény értelmében két-két delegátust küldhetnének a 10277 szavazókörbe. A Momentum nem élt a 20554 lehetőséggel, de a Nemzeti Választási Iroda ma reggeli jelzése szerint 289 számlálóbiztossal képviselteti magát a vasárnap esedékes voksoláson. S bár az ellenzéki pártok külön-külön indulnak, ami megmutatja a társadalmi támogatottságukat, de csökkenti az esélyeiket, arra mégis összefogtak, hogy igyekeznek minden körbe egy-egy aktivistát küldeni. A friss adatsor még nem végleges, de már kirajzolódik belőle, hogy milyen a szervezettségük. (Vagy inkább az, hogy mennyire veszik komolyan az uniós választást?)

A kiinduló pont az, hogy a Fidesz-KDNP 14195 számlálóbiztost jelentett be. Az ellenzéki pártok közül a legtöbb aktivistával, 4829-cel az MSZP-Párbeszéd rukkolt elő. A Demokratikus Koalíció 2836, a Jobbik 2696, a Momentum 289, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 140 és a Lehet Más a Politika 135 delegátussal számol. Ez 10825, elvileg tehát mind a 10277 szavazókörbe jut egy-egy ellenzéki számlálóbiztos. Igen ám, de a jelek arra utalnak, hogy egynél több jut mintegy nyolcezer körbe, a maradék kétezer-valahányba viszont, leginkább a kistelepüléséken egy sem. Eddig legalábbis nem jutott. Ha a Nemzeti Választási Iroda honlapja közzé teszi majd az utolsó bejelentéseket is, akkor talán sikerül a hiátust kitölteni.

A fejleményekből egyelőre két következtetés vonható le. Az egyik az, hogy a nyolc ellenzéki párt együttvéve kevesebb számlálóbiztost jelentett be, mint a két kormánypárt. A másik pedig az, hogy az ellenzéki kínálatból hiányzik a Munkáspárt, amely két delegátust szán a tízezernél több szavazókör ellenőrzésére, és a Mi Hazánk Mozgalom, amely 489-et. Azért esnek más megítélés alá, mert Thürmer Gyula munkáspárti elnök kifejtette, hogy „Nekünk semmi közünk nincs az ellenzéki pártokhoz.” (FüHü.hu, 2018. május 6.), a Mi Hazánk pedig nem is nagyon tagadja, hogy az ellenzék ellenzéke.    

Már a könyökömön jön ki, hogy szinte havonta kell pontosítani a politikusok médiával kapcsolatos megnyilvánulásait. Ők azonban nem zavartatják magukat, és mindig olyan számot mondanak, amit jónak látnak. Horváth Csaba szocialista politikus például egy tévéműsorban kétszer is megemlítette, hogy a kormánypártok 75 százaléknyi túlsúlyra tettek szert a nyilvánosságban. (Mellesleg nem ez volt a beszélgetés témája.)

A máskülönben felkészült várospolitikus ügyelt arra, hogy ne részletezze a kijelentését. Neki elég volt a szám, hogy a kormányzati túlsúlyt érzékeltesse. Igazán kár, hogy ilyen felmérés nincs, néhány sorral lejjebb majd kifejtem, hogy miért nem lehet. Ha jóindulatú akarok lenni Horváth Csabához, akkor félreértett valamit abból, amiről hallott harangozni. Volt ugyanis egy felmérés a médiumok reklámbevételeiről, amely 77,8 százaléknyi kormánypárti túlsúlyt mutatott ki. A KESMA rövidítésű Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány a maga 476 termékével viszi el a reklámtorta 40 százalékát, ehhez adódik még a kormányközeli alapítványhoz egyelőre nem csatlakozott tv2 és Rádió1 24,1 százaléka. A kerekített 78 pedig úgy jön ki, hogy a közszolgálati rádió és televízió könyveli el a hirdetési bevételek 13,7 százalékot.

Most térnék vissza a túlsúlyhoz, amelynek kormánypárti jellegét nem vonom kétségbe, csak éppen azt állítom, hogy számmal nem lehet kifejezni. Ha ez a téma szóba került a nyilvánosság valamelyik fórumán, e rovatban arra szoktam hivatkozni, hogy azért nem lehet a mértékét százalékkal kifejezni, mert képtelenség nyolcezer sajtótermék politikai beállítottságát megállapítani. Van azonban egy fejlemény, amelynek révén felülbírálható az évekkel ezelőtti szám. A Népszava szerkesztősége egy bizonyos ügyben a médiahatósághoz fordult, és bár semmitmondó választ kapott, a mellébeszélésből kiderül, hogy a regisztrálásra hivatott intézmény hány médiaterméket tart számon.

A sajtótermék helyett azért használom a médiatermék kifejezést, mert a hatósági levél nemcsak újságokról számol be, hanem a nyilvánosság teljes eszközrendszeréről is. Nos, a nyilvántartásban 6699 papír alapú újság, 3662 online portál és 816 egyéb „médiaszolgáltatás” szerepel. (A legutóbbiról feltételezhető, hogy a rádiók és televíziók rejlenek mögötte.) Ha tehát legközelebb egy politikus nem létező számmal próbálja érzékeltetni a hazai médiában meglévő kormányzati túlsúlyt, akkor 11177 lehetőség lesz a pontosításra.         

Én hiszek az Európai Egyesült Államokban. Hiszek abban, hogy ettől Magyarország több lesz. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, YouTube.com, 2012. szeptember 15.)

Európában a nemzetek a valóság, az Európai Egyesült Államok az utópia. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Távirati Iroda, 2014. november 18.)

Brüsszelben ma sokan egy Európai Egyesült Államok tervén dolgoznak, amire soha senki nem adott felhatalmazást. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Hírlap Online, 2016. március 15.)

Az Európai Egyesült Államokban nem hiszek. (Szigetvári Viktor Együtt-politikus, ATV, 2016. július 6.)

Európa bajaira a megoldás az Európai Egyesült Államok. (Puzsér Róbert publicista, Facebook.com, 2017. április 25.)

Mi azt mondjuk, hogy Európai Egyesült Államokat akarunk. Ezt rajtunk kívül senki se mondja. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, Klubrádió, 2017. július 11.)

Az Európai Egyesült Államokról nem beszélünk eleget. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, 2019. február 26.)

Az Európai Egyesült Államok egy hosszú távú, bürokratikus egységesítési folyamat. (Cseh Katalin Momentum-politikus, hvg.hu, 2019. május 14.)

Az, hogy valamikor, valahol létrejönne az Európai Egyesült Államok, előrelépés lenne. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Index.hu, 2019. május 17.)

A Gyurcsány-házaspár legutóbbi ötlete az „Európai Egyesült Államok”. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, 2019. május 20.)

A Magyar Narancs legutóbbi számában érdekes összeállítás jelent meg. A hetilap munkatársai a szervezés alatt álló Nemzeti Sajtókamara nyomába eredtek. Csendes-Erdei Emese a kormányzati hátteret világította meg, Legát Tibor pedig a jogelődről, az idestova nyolcvan éve, 1939. június 23-án alapított Országos Magyar Sajtókamaráról írt kitűnő cikket. Az utóbbiból két mozzanatot emelnék ki.

Az egyik az, hogy a háborúra készülő magyar állam szerint a kamarába szervezett újságírás célja „a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása”. Ennek jegyében vettek föl 1572 újságírót, az elutasítottak száma 1862-re rúgott. A szelekció alapja az volt, hogy a zsidónak minősíthető tagok száma nem léphette túl a hat százalékot. Figyelemre méltó, hogy az 1920-ban elfogadott törvény, a numerus clausus ugyanilyen arányban állapította meg a felsőoktatási intézményekbe fölvehető zsidók számát.

Tűnődésre késztet, hogy a 476 médiaterméket magába foglaló Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (rövidítve KESMA) kuratóriumi elnöke, Dr. Varga István ügyvéd nemrégiben azt fejtegette, hogy „Keresztény, nemzeti, konzervatív újságírást szeretnénk, ehhez kell az alapítvány.” (24.hu, 2019. január 22.) Nem sokkal később óvatlanul lebecsülte a kormánypárti sajtó színvonalát, huszonnégy órán belül meg is szabadultak tőle. Ettől azonban a kínos történelmi párhuzam nem szűnt meg.

A másik mozzanat pedig az, amit Legát Tibor megemlített ugyan, de nem bontott ki. Miközben a hajdani újságíró társadalom jelentős részét száműzték a korabeli sajtóból, a kamaratagok pozitív diszkriminációban részesültek. A cikkíró utalt arra, hogy az állam garantálta az újságírói minimálbért. Ám ennél többet is tett. Amidőn Magyarország belépett a második világháborúba, és áttért a hadigazdaságra, az Országos Magyar Sajtókamara tagjai az úgynevezett Hangya-szövetkezetben újságíró igazolványt fölmutatva jutottak hozzá közszükségleti cikkekhez (a liszthez, a cukorhoz és a zsírhoz). A közönséges halandóknak viszont, például a nyilvánosságból kizárt újságíróknak sorba kellett állniuk. De csak akkor foglalhatták el helyüket a nyitás előtt, hajnalban az utcán, ha nem töltötték az idejüket munkaszolgálatban, keretlegények társaságában.

Egyébként a másik cikk szerzője megszólaltatta Polyák Gábor médiajogászt, aki elmondta, hogy fölösleges létrehozni a Nemzeti Sajtókamarát. Szerinte már létezik, KESMA a rövidítése.   

A legutóbbi napokban Orbán nagyságozott, Dobrev orbánozott, Schmidt merkelezett, Lendvai számlálózott, Toroczkai légiózott, Jeszenszky pedig trianonozott. Lefülelt mondatok.

2019-ben eljutottunk oda, ahonnan elindultunk - új pártállammal, új, kapzsi és mohó haszonélvezőkkel. (Lányi András ökofilozófus, Válaszonline.hu, május 13.)

Ha Magyarországot kizárnák az Európai Unióból, az felérne Trianonnal. (Jeszenszky Géza történész, volt külügyminiszter, Klubrádió, május 13.)

Olyan útra lépett, amelyen nemigen lehet megfordulni. (Dobrev Klára DK-politikus Orbán Viktorról, Népszava, május 13.)

Nagyság nélkül nem érdemes élni. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, május 14.)

Ha igaz volt is, amit Trump állít, hogy orosz ügynök nem járt az ovális irodában, már nem igaz. (Kelen Károly újságíró, Facebook.com, május 14.)

Abban bízom, hogy több ellenzéki mandátum lesz, mint fideszes. (Cseh Katalin Momentum-politikus az uniós választásról, hvg.hu, május 14.)

Megpróbáljuk megszervezni a magyarok önvédelmét. (Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke a Nemzeti Légióról, ATV, május 14.)

Ez a párt a Fidesz leányvállalata. (Gyöngyösi Márton Jobbik-politikus a Mi Hazánk Mozgalomról, Index.hu, május 15.)

Nagy szükség van rájuk, ők az ellenzéki választók szemei-fülei-követei, a tisztesség őrei. (Lendvai Ildikó szocialista politikus a szavazatszámlálókról, Hírklikk.hu, május 15.)

Angela Merkelnek sikerült Németországból egy nagy NDK-t csinálnia. (Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, atv.hu, május 15.)

Egymásra találásuk nekik siker, a kormánymédia joggal örvendezik. (Bauer Tamás közgazdász, DK-politikus Trumpról és Orbánról, VárosiKurír.hu, május 16.)

A Fidesz a világ két legnagyobb szennyezőjének, Trumpnak és a kínaiaknak gazsulál. (Vágó Gábor LMP-politikus a környezetkárosításról, Magyar Narancs, május 16.)

Minél kisebb egy település, annál inkább jobbra húz. (Pulai András szociológus, ATV, május 16.)

Magyarország nem baloldali ország. (Heller Ágnes filozófus, 168 Óra, május 16.)

Olyan országot szeretnénk, ahol a magyarok is szívesen maradnának. (Döme Zsuzsanna kutyapárti politikus, Magyar Hang, május 17.)

Jobb miniszterelnök lennék Orbánnál. (Tóth Bertalan szocialista pártelnök, Index.hu, május 17.)

Akik képviselik a bevándorláspárti politikát, azokat szélnek eresztjük. (Németh Szilárd Fidesz-politikus Gyomaendrődön az ún. brüsszelitákról, Beol.hu, május 17.)

Hétfőn a Fehér Házban két erős ország erős vezetője nézett egymás szemébe, fogott kezet, és biztosította támogatásáról a másikat. (Boros Bánk Levente politológus, a Médianéző Központ igazgatója, Magyar Nemzet, május 18.)

A mostani kormány kalmárkodik diplomácia helyett. (Bod Péter Ákos közgazdász, volt gazdasági miniszter, FüHü.hu, május 18.)

A templomtornyok keresztjein kívül semmi keresztényi nincs Orbán Magyarországában. (Bruck András író, Facebook.com, május 18.)

Az ellenzék számára a túlélés a tét. (Krekó Péter szociálpszichológus az uniós választásról, Népszava, május 18.)

Az ideális Fidesz-szavazó nem él Magyarországon, nem tud magyarul, és négy éve meghalt. (Cs. Kádár Péter hangmérnök, Facebook.com, május 19.)

A hirtelenjében lemondott politikus egy 2017-es videó-felvétel tanúsága szerint Ibizán ezt fejtegette: „Pecina nagy játékos, tizenöt évvel ezelőtt elkezdte venni Orbánnak a médiát.” Az említett osztrák befektető tehát azért működött közre a magyar sajtóviszonyok gyökeres átalakításában, mert a nálunk ideiglenesen állomásozó német laptulajdonosok meg akartak szabadulni a veszteséges („Minusgeschäft”) hálózataiktól. E kijelentés vonatkozhat a 2016 októberében Pecina áldásos közreműködésével megszüntetett Népszabadságra, de a Pannon Lapok Társaságára is. Az utóbbi cég veszteségességét vitatom.

A Szabadság Párt elnöke befolyást akart szerezni az osztrák nyilvánosságban, és a Kronen Zeitungot nézte ki magának. A társaságában iddogáló orosz urak-hölgyek anyagi támogatásával szerette volna megvenni a bulvárlapot, amelyből hétszázezer példányt adnak el a nyolc és félmilliós Ausztriában. Nos, az újság az idő tájt felerészben a német Funke-médiacsoport tulajdonában volt, amely épp akkoriban adta el a Pannon Lapok Társaságát Mészáros Lőrincnek. A Funke legendás név a legújabb kori német sajtótörténetben.

Jakob Funke a második világháború után újságíró kollégájával, Erich Brosttal üldögélt egy esseni kocsmában, és tervezték a jövőjüket. Arra jutottak, hogy két párt, a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata váltógazdálkodása jellemzi majd a nyugati Németországot. Funke a CDU-val kereste a kapcsolatot, Brost az SPD-vel, közös cégük, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) pedig mindig azt az arcát mutatta a nyilvánosságnak, amelyiknek a pártja épp kormányzott. A politikailag kiegyensúlyozott szövetség 2012-ig jellemezte az NSZK-tól keletre is berendezkedett médiavállalkozás gyakorlatát.

Csakhogy az alapítók örökösei vitatkozni kezdtek a követendő stratégiáról, és végül a Funkék győztek. Álláspontjukat úgy értelmezem, hogy a posztkommunista országokban német szemmel nézve elviselhetetlen mértékűre növekedett az államilag hitelesített korrupció. Ezért a Funke-médiacsoport meg akart szabadulni a leányvállalataitól, de nem föltétlenül azért, mert veszteségesnek tartotta őket. A Pannon Lapok Társasága például tisztes eredményekkel kecsegtette, rendszeresen elérte az évi hétmilliárd forintnyi forgalmat.

A többit már tudjuk. Az öt dunántúli napilap és számtalan egyéb kiadvány, plusz a milliárdos értékű veszprémi nyomda némi bolyongás után az Orbán-kormány közelében, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnál kötött ki.    

Pauska Zsolt a nyilvánosság befolyásos személyisége. A központosított megyei sajtó tartalomfejlesztéséért felel, korábban hasonló tevékenységet folytatott a Springer-lapoknál is. Kilenc megyei napilap az ő irányításával indította be az online kiadását, ezzel megelőzte az országosokat. Húsz éve ugyanis az országos napilapoknak nem állt érdekükben kitörni a terjesztési kereteik közül. Példányszám-csökkenésben fizették meg a késedelem árát, e fogyatkozás most a vita tárgya.

A HVG szerint a 18 megyei napilap „rémes” adatokat produkált a legutóbbi negyedévben. Pauska kolléga kormánypárti felületeken közölte a cáfolatot. Úgy vélte, hogy a papír alapú sajtó példányszám-csökkenése nemzetközi trend, majd kifejtette, hogy 2006 és 2016 között a Népszabadságé 146648-ról 37134-re esett vissza, az általa is szerkesztett Dunántúli Naplóé viszont 47.525-ről 20498 példányra. Az egyik vesztesége tehát 75, a másiké pedig 43 százaléknyi. S mert a Népszabadság megszűnt, a gondolatmenet folytatására a 168 Órát választotta ki, amely a ’19-es példányszámának az 1,4-szeresét adta el 2016-ban. A szorzó a Mediaworkshoz került megyei sajtónál 1,28-szeres.

Ebből következtetett arra, hogy a csökkenés „jóval alacsonyabb, mint a magyar balliberális oldalon tapasztalható esés”. Jó helyen kapiskál, szerintem azonban az országos terjesztésű „balliberális” lapok visszaesése más okkal magyarázható. Állapotuk a politikai tömbösödés, vagyis világnézetüket a másik oldal olvasói nem fogadják el, ezért szinte kizárólag azok kísérik figyelemmel, akiknek írják. Inkább a szintén országos terjesztésű kormánypárti lapokkal kéne összehasonlítani őket, amelyek ugyancsak tömbösödtek politikailag, és a másik oldalon lévők szintén alig olvassák. Ha a Magyar Idők/Magyar Nemzet hitelesíttetné a példányszámát, akkor a visszaesése alighanem nagyobb volna a 168 Óráénál.

„Szerencsére” a megyei lapokat Pauska Zsolték egyelőre meghagyták a családi sajtó keretei között. A kormánypártoké a második oldal és a politikai hirdetés, de például a központból küldött publicisztika (politikailag elkötelezett vezércikk) 2018. április 9-én, az országgyűlési választás másnapján úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Ameddig a Mediaworks-menedzserek vigyáznak arra, hogy a megyei sajtó ne billenjen át a politikailag tömbösödött kategóriába, elviselhető lesz a nemzetközi trendeknek megfelelő példányszám-csökkenése.     

Cseh Katalin orvosnő politizálásra adta a fejét. A Momentum nevű párt uniós listavezetőjeként készül a május 26-i választásra, és szinte futószalagon érkeznek hozzá az újságírók, hogy firtassák az elképzeléseit. A nyilvánosság fórumain valóságos sztárnak számít a mutatós politikus, ehhez képest a Magyar Távirati Iroda szerdán (május 16-án) 13 óta 28 perckor kelt közleménye szerint két nappal a határidő előtt pártja egyetlen szavazatszámlálót se jelentett be a Nemzeti Választási Irodánál.

A Momentum akár még több ezer aktivistát is mozgósíthat. Félő azonban, hogy nem igazán akarja kivenni részét az ellenzéki pártok részleges összefogásából, miszerint külön indulnak ugyan, abban mégis együttműködnek, hogy mind a 10227 szavazókörbe próbálnak legalább egy delegátust eljuttatni. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a nemzedéki párt reálisan mérte föl a helyzetét, és mert valószínűleg öt százalék alatt marad, nem küldhet képviselőt Brüsszelbe, inkább beéri azzal, hogy a kampány teremtette nyilvánosság révén felépítheti a politikusát.

A kampányba beszállt Lendvai Ildikó is, aki kifejtette, hogy a szavazatszámlálók „az ellenzéki választók szemei-fülei-követei, a tisztesség őrei” (Hírklikk.hu, 2019. május 15). Az MSZP volt elnöke nem hivatkozott arra, hogy a fideszes vezetésű településeken rossz néven veszik a helybéliek fürkésző tekintetét. Elismerte, hogy a választási törvény értelmében máshonnan is küldhet aktivistát az ellenzéki párt. (Ezt a témában megszólaló politikustársai nem szokták hangsúlyozni.) Azt viszont gondnak tartotta, hogy a delegátusnak reggel fél hatkor kell jelentkeznie, és este kilencig, esetleg még tovább is étlen-szomjan kéne tartania a frontot.

Szerintem az is szegénységi bizonyítvány, ha az ellenzéki párt nem képes megszervezni, hogy hajnalban gépkocsi álljon a számlálóbiztos lakása elé, majd éjfél körül hazavigye. Ráadásul két-három szendvicset is csomagoljon neki. A baljóslatú előjelek ellenére mégis elképzelhető, hogy a ma délután négykor lejáró határidőig az ellenzéki pártok épp annyi aktivistáról tájékoztatják a Nemzeti Választási Irodát, amennyivel jelen lehetnek mind a 10277 szavazókörben. De ha a szerda déli adatok szerint az MSZP-Párbeszéd 556 delegátust jelentett be, a DK 202-őt, a Jobbik 84-et, az LMP 9-et, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt pedig 1-et, vajon a tisztesség őreit hogyan képezték ki az uniós választás alapos ellenőrzésére?       

A szakmai szempontból legfájdalmasabb cikket a Magyar Hangban olvastam. Farkas Melinda írta, a két lapszerkesztő közül az egyik. Az országgyűlési választás után a Simicska-féle Magyar Nemzet romjain felépített hetilap vezető munkatársa kifejtette, hogy nem az ő szégyene, ha fizikai munkával keresi a kenyerét, máskülönben nem művelhetné a „szabad és független” újságírást. Az egyik fővárosi piacon dolgozik, félbe vágott zsömlébe vajat ken, és a pénztárt is ő kezeli.

Gondolatmenete azért érint érzékenyen, mert a tanítványaim 129 szerkesztőségben helyezkedtek el, és ahogy szűkült a nyilvánosság, egyre többen kényszerülnek másodállásra. Van, aki eladóként dolgozik egy plázában, hogy a fizetéséből eltarthassa a magánportált, amelyet szerkeszt. S mert a legtöbben közülük nők a húszas évek végén, a harmincas évek elején, hajlamosak a menekülés legemberibb válfaját, a baba-projektet választani. Nem könnyű manapság kormánytól független újságírónak lenni, ezért tűnődöm Farkas Melinda talán legfontosabb mondatán: „Amíg hajlandók áldozni a független lapokra, addig létezik a szabad nyilvánosság szigete.”

Sok sziget van, amelyre szívesen áldoznék. A Debreciner nevű portál például egyetemi éveim városában jelenik meg, és az egyik legjobb helybéli újságíró, Porcsin Zsolt alapította. Ő havi ezer forint előfizetési díjat kér. Örömmel utalnám át, csakhogy a Heti Válasz romjain épülgető portál, a Válaszonline épp most vázolta föl a támogatás háromféle módját. Szívesen utalnék oda is egy kis pénzt a nyugdíjamból. Kár, hogy a Klubrádió szintén kérincsél, és ő is megérdemelné a támogatást. A Múlt és Jövőt pedig beperelte két költő-utód, és a sérelemdíj félmillió forintra rúg. Ha nem fizet a kiadóhivatal, egy jó folyóirat szűnik meg. 

Vagy tucatnyi szabadságsziget található a látókörömben, amelyek igényt tartanának a támogatásomra. Annyi pénzem azonban nincs, hogy mindegyik életben tartásához hozzájáruljak. Előveszem hát a jó öreg Sajtóalap ötletét, amely a skandináv országokban és német nyelvterületen bevált. Mindig lesznek olyan szerkesztőségek, amelyek épp azért veszteségesek, mert nem érik be az olvasók kiszolgálásával, hanem értéket is teremtenek. S ha már beválasztottunk politikusokat az országgyűlésbe, akkor kegyeskedjenek a képviseletünkben megszavazni, hogy a reklámadó meghatározott százalékából alapítvány jöjjön létre. Sajtóalap, amely az értéket látja a szabad nyilvánosság szigeteiben, nem pedig az ideológiát.