A tegnap legérdekesebb cikke a HVG online kiadásában jelent meg. Révész Sándor a Nemzeti Sajtókamaráról fejtette ki az álláspontját. Az ernyőszervezet tervét évek óta dédelgetik kormányzati körökben. Olvasunk, hallunk róla valamit, összerezzenünk, de mert nem történik semmi, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Holott a hatalom rendszeresen szondáz bennünket; mit szólnánk ahhoz, ha megrostálná a nyilvánosság képviselőit. Révész szerint ezt nem kellene megvárni.

Fel is sorolja, mi mindent kéne tenni, kulcsmondata ez: „Az újságírás szabad pálya, mely a hatósági úton létrehozott Sajtókamara útján kötött pályává válik.” Ami a szabad pálya kifejezést illeti, egyetértek a szerzővel, ha arra gondolt, hogy a magyar újságírók foggal-körömmel ragaszkodnak a státuszukhoz, mert megszokták. Messzebbre visszatekintve azonban kiderülne, hogy elődeik a cikkeiket adták el, nem pedig önmagukat. Kevésbé kötődtek szerkesztőségekhez, inkább szabadúszók voltak, még ha eme állapotot szabad fuldoklásként élték is meg. De ha már folyadékban utazunk, vajon az újságíró társadalom milyen vérveszteségeket szenvedett.

Az Országos Magyar Sajtókamara 1939. június 23-án alakult, és a jelentkezők negyven százalékát elutasította, többnyire származási okból. A második világháború utáni igazoló bizottságok több száz újságírót tiltottak el a szakma gyakorlásától, politikai okból vagy ok nélkül. Amidőn pedig Rákosi Mátyás 1948. március 23-án meghirdette a sajtó átalakítását, az 1952. augusztus 14-ig lezajlott átrendezésig több száz újságíró került az utcára. 1956 után jött az újabb tisztogatás, megint csak több száz áldozattal. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége monopóliumot kapott, és csupán az lehetett újságíró, akit a szerkesztőség MÚOSZ-iskolára javasolt.

A rendszerváltás ismét megrostálta az újságíró társadalmat. Utána a MÚOSZ már „csak” hegemóniát élvezett, mert egyre-másra alakultak az újságíró szervezetek, amelyekkel közös nevezőre jutott a legfontosabb szakmai kérdésekben. Aztán jött 2010-ben a „fülkeforradalom”, és lassanként fölfalta a nyilvánosságot. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tavalyi megalakítása óta több száz újságírótól szabadult meg, e helyzetet szentesítené a Nemzeti Sajtókamara. Nem lepődnék meg, ha egy alapos összehasonlítás azt derítené ki, hogy a legutóbbi nyolcvan évben egyik hivatásrend sem szenvedett akkora vérveszteséget, mint a legnyilvánosabb szakma - az újságírás.