Olvasván ma reggel a Népszavát, nem akartam hinni a szememnek. Az írta az újság Kvangdzsuba kiküldött (vagy ki nem küldött) tudósítója, hogy női 400 gyorson „A számot az amerikai legenda, Katie Ledecky nyerte.” Ledecky csakugyan amerikai, bár a nagyapja Csehszlovákiából vándorolt ki az Egyesült Államokba, és kétségkívül legenda. Eddig ötször nyert olimpiát és tizennégyszer világbajnokságot, ráadásul a hosszabb gyorsúszó-számokban, 400-on, 800-on és 1500-on ő a világcsúcstartó. Sokan őt tartják a világ legjobb úszónőjének, nem minden ok nélkül.

Most azonban, a Dél-Koreában megrendezett világbajnokságon vereséget szenvedett. Egy 19 éves ausztrál, Ariarne Titmus lehajrázta. Az utolsó huszonöt méteren úgy húzott el mellette, mint expressz vonat a vicinális mellett. Eredménye több mint egy másodperccel jobb lett a "legendáénál", így vált Ledecky feltűnést keltő veresége a vébé szenzációjává. Igazán kár, hogy erről a Népszava munkatársa nem értesült. Korholásomba azonban némi együttérzés is vegyült. Elképzelhető, hogy itthon, a képernyő előtt ült, és Knézy Jenő helyszíni közvetítését hallgatta. A közszolgálati televízió Kvangdzsuba kiküldött riportere ugyanis mással volt elfoglalva.

A döntőben szintén induló Késely Ajna küzdelmét figyelte. El-elcsukló hangon közvetítette, hogy a 18 éves magyar úszólány miként küszködik a bronzéremért. (A hazai utánpótlás talán legtehetségesebb női versenyzője végül negyedik lett, elismerésre méltó országos csúccsal.) Nem akarom szakmai önérzetében megbántani Knézy Jenőt, de élsportbeli múltjához híven kiválóbban számol be kosárlabda mérkőzésekről. Kint, Dél-Koreában viszont olyasmit csinál, amin érdemes eltűnődni. Elvégre nemcsak az ő szemléletéről van szó, hanem a magyar sportújságírókéról is. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a nemzetközi versenyekről szinte kizárólag magyar nézőpontból számolnak be.

Akkor persze nincs baj, ha a mi sportolónk nyer. De ha a sokadik lesz, mégis az ő teljesítményére összpontosítanak a kiküldött tudósítók, akkor bizony torzul az élménybeszámoló. Mintha a hazafiságuk háttérbe szorítaná a szakértelmüket. Tudom, hogy ez vitatéma az újságíró-iskolákban, nem is biztos, hogy nekem van igazam. De azt állítom: nem az a dolga egy újságírónak, hogy a Himnusz hallatán könnybe lábadjon a szeme. Inkább az, hogy elmondja a médiafogyasztóknak, valójában mi is történt azon a fránya világversenyen, amelyen nem mindig a mi sportolónk szokott nyerni.