A tegnapi bejegyzés témája túlságosan szakmaira sikeredett. Mégse bánom, mert legalább utánanéztem a polgármesteri összeférhetetlenségnek. Különösen akkor, ha befolyásolni akarják az önkormányzati sajtót. Ennek mikéntje miatt fő most az ellenzékből érkezett elöljárók feje. Megnyilvánulásaik alapján az benyomásom, hogy szívesen befolyásolnák közvetlenül a vonzáskörükbe került szerkesztőséget, ezt azonban nem köthetik a nyilvánosság orrára.

Bár volt olyan 32 éves alpolgármester (az újbudai Barabás Richárd), aki egy tévéműsorban a kéziratok megjelenés előtti ellenőrzését „felelős vezetői kérdés”-nek minősítette. Ez azonban az önkormányzati törvény szerint kimeríti az összeférhetetlenségi záradékot, és a polgármesteri pozíció megszüntetését eredményezheti. Egy harcedzett, a butaságig őszinte fiatalembernél tapasztaltabb ellenzéki politikus óvatosabban fogalmaz a nyilvánosság fórumain. Mindenesetre az újdonsült polgármesterek médiaszemléletéről írott bejegyzést kommentálta egy újságíró kolléga. S bár a fészbukos üzenőfalamon névvel vállalta a véleményét, nem hatalmazott föl arra, hogy itt megnevezzem.

Annyit azért elárulhatok róla, hogy néhány hónapja bocsátották el a KESMA rövidítésű kormányzati alapítványhoz átigazolt megyei napilaptól. Azóta szabadúszóként dolgozik. A helyhatóság választás után egy polgármester fölajánlotta neki az önkormányzati lap szerkesztését, ám beszélgetés közben kiderült, hogy ragaszkodna a cenzúrához. Amit persze nem mondott ki, csak mellékesen hozta szóba, hogy ő bizony megjelenés előtt átnézné az újságba szánt kéziratokat. A nehéz anyagi helyzetben lévő kolléga nem vállalta a kínálkozó lehetőséget, és így szólt hozzá a tegnapi bejegyzéshez: „Újságíróként semmivel sem jobb olyan önkormányzati lapnál dolgozni, amelyet a kormányzati médiatúlsúly ellenében hoztak létre.”

Most, két hónappal a helyhatósági választás után itt tartunk. Az újdonsült polgármesterek azt tapasztalják, hogy a hivatali szekrényekből csontvázak dőlnek ki, és a kormány „együttműködési” készségéből leginkább megszorításokra telik. S bár átvették az önkormányzati újságot, e polgárháborús állapotban nem igazán tudják, hogy mihez kezdjenek vele. Érteni vélem vívódásukat a birtokba vételi vágy és a kampányban beígért demokratikus magatartásforma között. Ezért ítélkezés helyett inkább figyelmükbe ajánlom Szerető Szabolcs újságíró álláspontját: „Propagandára nem ellenpropaganda a helyes válasz.” (Magyar Hang, 2019. november 1.)

Tegnap egy konferencián gyűltek össze. Nyomatékul meghívták a tavaly február óta Hódmezővásárhelyen polgármesterkedő Márki-Zay Pétert is, aki ezt mondta az Index.hu tudósítása szerint: „Ellenzéki lapok ellenzéki politikusok ellen indítanak lejárató akciókat.” Szerintem inkább arra ösztönzik az ellenzéki polgármestereket, hogy a helyi nyilvánosság korlátozása helyett a bővítését szorgalmazzák.

Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Márki-Zay a november 15-i bejegyzésemre is utalt. Elvégre szóvá tettem, hogy egy nappal korábban a Klubrádióban kifejtette a Vásárhelyi Valóság című önkormányzati lapról: „A felelős kiadó természetesen én vagyok.” Úgy véltem, hogy az ügyetlen és fennhéjázó megjegyzéssel kimerítette az önkormányzati törvényben megfogalmazott összeférhetetlenségi szabályt. Egy közigazgatásban járatos jogász azonban felhívta a figyelmet a belügyminisztérium 2015/6. módszertani ajánlására. E jogértelmezés nemcsak a 3000 lakos alatti és fölötti településeket különbözteti meg, hanem az 1500 lakos alattiakat és fölöttieket is.

Ezt azért tartja szükségesnek, mert a kis településeken legföljebb tucatnyi értelmiségi található, akik vállalkoznak közéleti tevékenységre. Ha az igazságszolgáltatásban a kelleténél szigorúbban alkalmazzák az összeférhetetlenségi záradékot, nem lesz ember, aki csinálná a helyi újságot vagy portált. Ha például az apátfalvi polgármester az önkormányzati újság főszerkesztője is, akkor közvetlenül befolyásolja a médiaszolgáltatás tartalmát, és ez már nem fér össze a polgármesterséggel. De ha a helyi újság előállításáról gondoskodott volna felelős kiadóként, megúszhatta volna a bírósági eljárást.

Igen ám, csakhogy Hódmezővásárhelynek 43 ezer lakosa van, és megyei jogú városként aligha tekinthető kis településnek. Ennek ellenére a belügyminisztérium szerint a felelős kiadói tevékenység mégse „tartozik az összeférhetetlenséget eredményező okok közé”. Ellentmondás fedezhető fel a törvény eme értelmezésében, de most már nyilvánvalóbb, hogy Márki-Zay Péter megúszhatja a felelősségre vonást, ha csupán a Vásárhelyi Valóság előállításáról gondoskodik. Ha viszont ő vagy a kabinetvezetője előzetesen bekéri a kéziratokat is, akkor bizony közvetlenül befolyásolja az általa kiadott újság tartalmát. Ez pedig már összeférhetetlenség.

Amit tehát ő lejárató akciónak vél, az a frissiben megválasztott ellenzéki polgármesterek számára akár sorvezető is lehet a helyi nyilvánosság értelmezésében.

Keszthelyi András politológusi megnyilvánulásait azért olvasom érdeklődéssel, mert érzem bennük az intellektuális többletet, amelyet egy Ceausescu-féle nyilvánosságot is megtapasztalt ember kölcsönözhet nekünk. A168 Óra legutóbbi számában például így fogalmazott: „A közösségi médiát ma már nyugodtan nevezhetjük első nyilvánosságnak.” Ha mondjuk a Facebook fontosságát akarta kiemelni, akkor igazat adok neki. A számozásról azonban vitatkoznék vele.

A második nyilvánosság címmel 1987. július 17-én látott napvilágot az Élet és Irodalom hasábjain Bodor Pál elemzése. A szintén Erdélyből érkezett közíró szerint az első (hivatalos, pártállami) nyilvánosság kullogott nálunk a nem hivatalos mögött, késve és kényszeredetten reagált a körön kívüli véleményekre. Majd a szerző felvázolt egy köztes, a két szint között közvetítő nyilvánosságot is, és elnevezte senki földjének. A pártpolitikától tavaly visszavonult Vona Gábor úgy jellemezte a nyilvánosság mai helyzetét, hogy első szint a pártállami sajtó, melynek orgánumai a megrendelő nótáját fújják, és ennek fejében veszteséget termelhetnek. A második nyilvánosság piaci alapon működik, és nyereségre törekszik. A harmadik a közösségi oldalak laza hálózata, melyről az első és a második nyilvánosság alig vesz tudomást. Mi változott 1987 óta?

Lám, első nyilvánosságnak ma is ott vannak a kormánypárti orgánumok. A helyzetre van egy mércém: az ütős mondat. Összehasonlításul a Bekiáltás című blogot választottam, amely közösségi oldalon jelenik meg, és a hatását gyakran erősíti föl másodközléssel az ellenzékinek elkönyvelt Index.hu, ritkábban a kormánypárti Mandiner.hu. Az egyszemélyes szerkesztőség, Kabai Domokos Lajos híreket nem gyárt, véleményt annál inkább formál: 2019-ben eddig 13 ütős mondattal hívta fel magára a figyelmet. Számadatok az első nyilvánosságba sorolható, híreket is gyártó és sok újságírót foglalkoztató szerkesztőségek idei ütősmondat-terméséből: Magyar Hírlap: 18, M1,2,3,4,5: 16, InfoRádió: 15, PestiSrácok.hu: 13, Origo.hu: 9, Délmagyarország: 4, 888.hu: 2.

Érteni vélem Keszthelyi András minőségelvű megállapítását, és bizonyítékul az általa pontatlanul első nyilvánosságnak nevezett közösségi médiából a Facebookot hozom szóba. Az államilag ellenőrzött nyilvánosságból kiszorított írástudók idén 163 ütős mondattal vétették észre magukat. Az első (állampárti) nyilvánosság legprofibb szerkesztősége, a Magyar Nemzet 52 mondattal a mezőny közepén foglal helyet.         

A legutóbbi napokban Moldova kádározott, Kövér pozsgayzott, Kósa ellenzékizett, Szili globalizált, Kocsis Máté pedig színházalt. Lefülelt mondatok.

Pozsgay Imre nem lett volna rosszabb köztársasági elnök, mint Göncz Árpád. (Kövér László Fidesz-politikus, az országgyűlés elnöke, M5, december 2.)

A Fidesz az új szélsőjobboldal. (Krausz Tamás történész, ATV, december 2.)

Az ellenzékiek kiélhetik magukat a MÁV-on, a fideszesek pedig a fővároson. (Lukácsi Katalin volt KDNP-politikus az első hóról, ATV, december 3.)

Az kizárt, ugye, hogy ellenzék nem lesz a parlamentben. (Kósa Lajos Fidesz-politikus a 2022-es választásról, Heti TV, december 3.)

Magyarországon a sajtószabadság halott. (Gréczy Zsolt DK-politikus, Mérce.hu, december 3.)

Előbb egy bohócot, majd egy hallgatag horgászt neveztek ki köztársasági elnöknek, miközben megszüntették a köztársaságot. (Föld S. Péter újságíró, HírKlikk.hu, december 4.)

A rendszerváltás nálam Kádár félreállításával és halálával kezdődött. (Moldova György író, 24.hu, december 5.)

A balliberális erők azóta sem nemzetben, hanem egy globális világban gondolkodnak. (Szili Katalin volt szocialista politikus a kettős állampolgárságról kiírt népszavazás 15. évfordulóján, Magyar Nemzet Online, december 5.)

A demokrácia a másik ember elfogadásának és tiszteletben tartásának a története. (Kovalik Balázs rendező, Magyar Narancs, december 5.)

Ez most már nem „Fidesz”, nem „fiatal”, ahogy a nevük mondta, hanem zsémbes, macsó öregurak károgó sereglete. (Csepeli György szociálpszichológus, 168 Óra, december 5.)

A hatalom mai birtokosai koravén demokratákká válva egyre jobban hasonlítanak azokra, akiket egykor kommunistáknak hívtunk. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, december 6.)

Náluk van a stukker, és nem félnek használni. (Török Gábor politológus, törökgáborelemez.blog, december 6.)

A Fidesz továbbra is a totális kontroll és letámadás politikáját folytatja. (Haász János újságíró, Index.hu, december 6.)

Ha valaki kinyitja az internetet, a kommentekből azt látja: a jobboldali lélek háborog, noha októberben is győzött. (G. Fodor Gábor politológus, Mandiner.hu, december 6.)

Gothár-féle zaklatószínházak. (Kocsis Máté Fidesz-politikus, Facebook.com, december 6.)

Kicsinálják a független színházat. (Boross Martin rendező, ATV, december 6.)

Nincs más eszköz a kezükben, mint a diktatúra védelme foggal-körömmel. (Bruck András író, Facebook.com, december 7.)

Most az ellenzék győzött, tudja, ezek a színesek. (Csapó Károly volt válogatott tatabányai labdarúgó, Magyar Nemzet, december 7.)

Az időt még senki sem győzte le. (Malonyai Péter sportújságíró, Nemzeti Sport, december 7.)

Befejezett múlt csak a nyelvtankönyvekben van minálunk. (Markó Béla romániai magyar költő-politikus, Népszava, december 7.)

A rezsim célja az, hogy minden hangot elnémítson. (Péterfy Gergely író, Facebook.com, december 8.)

Az egyik digitális ismerősöm vitát kezdeményezett a Facebookon az Új Színház körüli botrányról. Vitapartnereivel körbe is járta a témát, és az elejtett utalásokból a világháló segítségével öt perc alatt megfejtettem, hogy a 2016-ben állítólag lezajlott zaklatási ügyben egy szép hangú színészt vádolnak. Aki nemcsak a társulat tagja, hanem szakszervezeti tisztségviselő is, és leginkább arról ismerem, hogy a történelmi dokumentumfilmek magyar nyelvű narrátoraként képtelen pontosan kiejteni az angol és a német neveket.

Mégis óvakodnék attól, hogy ebbéli hiányosságát most beszámítsam neki. Mert mi van, ha az egyelőre még el sem kezdett (vagy gondosan eltitkolt) vizsgálat nyomán kiderül, hogy nem is róla van szó? De tételezzük föl, hogy az erkölcsi elmarasztalás és a vele járó következmények csakugyan a vétkest büntetik majd. Ám az adott ügyben van (lehet) áldozat is, akinek a nevét előbb-utóbb szintén kiteregetik azok a fránya újságírók. Ő aztán tényleg nem érdemli meg az efféle „hírnevet”. Amúgy is nehezen feldolgozható helyzetét aligha könnyíti meg a felé áradó országos figyelem.

Ha nézőként választanom kéne a Gothár Péter zaklatási ügyével megfertőzött Katona József Színház és az egyelőre meg nem nevezett szakszervezeti tisztségviselő zaklatási ügyével még csak megvádolt Új Színház között, akkor nem az utóbbit választanám. Közéletünk szégyene, hogy a kormánypárti politikusok és publicisták az egy éve lappangó Gothár-ügyet használják föl a kritikus húrokat pengető "zaklatószínházak" megzabolására, sőt ellehetetlenítésére. Szintén közéletünk szégyene, hogy az ellenzéki politikusok és újságírók előrángatnak egy hároméves ügyet, hogy a szakmailag megkérdőjelezhető Új Színház ürügyén bizonyíthassák: a kormányoldalon is vannak elévülhetetlen disznóságok.

Minden zaklatási ügyet ki kell vizsgálni! Függetlenül attól, hogy a színházat vagy egyéb intézményt a közélet melyik csoportjába lehet besorolni. Elismerem, hogy ha az intézmény vagy hatóság ódzkodik a vizsgálattól, esetleg nekidurálja ugyan magát, de a bírósági folyamat tetű lassúsággal halad a végkifejlet felé, akkor bizony a türelmetlen közvélemény hajlamos ítélkezni. Igen ám, de minden zaklatási ügy mögött emberek és sorsok rejlenek. Félő, hogy épp ezt nem veszik figyelembe a kormánypárti és az ellenzéki politikusok. Karöltve újságíró kollégáimmal, a nyilvánosság hírversenyben érdekelt képviselőivel.         

A tanítványaim 169 szerkesztőségben helyezkedtek el. A hírversenyben megkövetelik tőlük, hogy a gyorsaságot részesítsék előnyben a pontossággal szemben. Nem mindegy, hogy milyen hasonlatok jutnak az eszükbe. Az egyik ilyen a vágy és a valóság ellentmondását feszegető mondás: Olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

Példatáram szerint Csizmadia László CÖF-vezető, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, Nagy Ervin publicista, Néző László veszprémi újságíró, Niedermüller Péter terézvárosi polgármester, Szakonyi Péter gazdasági újságíró és Vujity Tvrtko műsorvezető mintha nem hallgatott volna Ballagi Mórra. A szarvasi evangélikus gimnázium tanára, később az egyik legtekintélyesebb nyelvész írta 1850-ben, a Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye című könyvében: „Annyira van, mint Makó Jeruzsálemben.” Az imént felsorolt urak értelmezésében két dolgot jelenthet ez. Az egyik, hogy a makói zsidók maradéka kiköltözött Jeruzsálembe, és ott külön közösséget alkot. A másik az, hogy a két település között testvérvárosi kapcsolat alakult ki.

Van persze egy harmadik lehetőség is: Ballagi uram másról írt. Ezt sejteti három figyelmes értelmiségi. Fricz Tamás kormánypárti politológus így fogalmazott: „Talán még szegény Makó vitéz is közelebb jutott Jeruzsálemhez, mint Gyurcsány a baloldal szellemiségéhez.” (Napi Gazdaság, 2015.08.12.) Torgyán József kisgazda politikus az állami földekről fejtegette: „Az árverés olyan messze áll tőlünk, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.” (Magyar Nemzet, 2016.04.23.) Komlódi Gábor ügyvéd pedig ezt mondta egy vitaműsorban: „Olyan messze vagyunk ettől, mint Makó kapitány Jeruzsálemtől.” (ATV, 2019.12.03.)

Kijelentésüknek történelmi alapja van. II. András (Endre) királyunk 1217-ben harcba indult a Szentföldet elfoglaló „hitetlen muzulmánok” ellen. A keresztes hadjárat egyik résztvevője Makó vitéz volt, aki a Velencében bérelt hajón iszogatott. Miközben hullámzott alatta az Adriai tenger, arra ébredt, hogy a parton város suhan el, és a templomok tornyán kereszt díszeleg. Azt képzelte, hogy megérkezett Jeruzsálembe, holott csupán a dalmáciai Spalató (a mai Split) tornyait látta. Vajon a lovagok mennyire vetették meg a lábukat a XIII. századi Magyarországon? Vajon a kapitány kifejezés mennyire jellemezte őseinknél az akkori katonaságot?

Ezek talán vitatható mozzanatok, ám a részletekre figyelő politológus, politikus és ügyvéd hasonlatát mégis ajánlom a gyorsújságírásban érdekelt pályakezdők figyelmébe.    

Az újdonsült igazságügyi miniszter is megszólalt a magyar nyilvánosság ügyében. A Die Welt munkatársát választotta ki a beszélgetésre, és a Magyar Távirati Iroda szerint azt fejtegette, hogy az Orbán-kormány csupán a médiaegyensúlyt igyekszik megteremteni. Azt is hozzáfűzte, hogy nálunk „az online sajtó szélsőségesen kormánykritikus”. Egy másik szemléző a rendszerkritikus jelzőt használta, ilyenkor szoktam megnézni az eredeti szöveget.

A világhálón hozzáférhető az online kiadás. Néhány sornyi idézet olvasható az interjú elejéből, ami nem tartozik szűkebb érdeklődési körömbe. Ami tartozik, azért viszont át kéne utalni havi 9,99 eurót. Bár a kiadóhivatal meghív egy tesztelésre is, üzenvén, hogy harminc napig ingyen ismerkedhetek a patinás újsággal. Ezen azonban már túl vagyok. Pótmamám, Éva férje háziköntösben ült reggelenként a dortmundi nappali kert felőli sarkában, a dohánybarnára pácolt, intarziás íróasztal mögött, és a Die Weltet böngészte. Ha talált valami érdekeset, velem is elolvastatta, és többnyire nem sikerült összeegyeztetni az ő konzervatív (CDU-s) álláspontját az én SPD-re hajazó felfogásommal.

Vitáink a barátság és az egymásra utaltság keretei között maradtak. Ha ugyanis túljutott a Die Welten, kezébe vette azokat a magyarországi folyóiratokat, amelyekre előfizettem neki. Ennek fejében Éva, a családi pénzügyminiszter nyitott egy számlát a főtér melletti bankban, és ha szükségem volt például a Der Spiegel archívumából egy-egy régi cikkre, akkor átutaltam néhány eurócentet a digitális szolgáltatásért. Csakhogy a Kolozsvárról Ruhr-vidékre elszármazott költő nemrégiben elhunyt, és nem sokkal később utána halt a pótmamám is. A dortmundi számláról elfogyott a pénz, és most a hónapnyi teszttel nem akarom becsapni a patinás újság kiadóhivatalát.

Így azonban nem írhatok bejegyzést a magyar igazságügyi miniszter németül megjelent szavairól. Nincsenek persze illúzióim. Ha a hatalmon lévők a nyilvánosság szűkítésében érdekeltek, akkor az újdonsült kormánytag aligha bővítené a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. Mindazonáltal tartom magam ahhoz, hogy csak azt értelmezem, aminek sikerült utánanézni. Abban bizakodom, hátha akad olyan Médianapló-olvasó, aki más okból utalt át tíz eurót a Die Welt számlájára, és elküldi azt a fránya interjút. Vagy csupán ama néhány sort, amelyben Varga Judit kifejtette, hogy miért elégedett a kormány (vagy a rendszer) médiapolitikájával.

Külföldi újságíró szervezetek képviselői jártak nálunk. Fölkeresték Kovács Zoltánt, a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárt is, akinek álláspontjáról két értelmezés terjedt el. Az egyik szerint azt mondta volna, hogy nem a sajtó dolga a hatalomgyakorlás. A másik szerint pedig a sajtónak nem feladata a hatalom ellenőrzése. Ha  fájlalta, hogy a sajtó esetleg a hatalmat akarja gyakorolni, akkor egyetértek vele. Ha viszont megtagadta a sajtótól, hogy ellenőrizhesse a hatalmat, akkor nem értek egyet vele. Amíg ez tisztázódik, felidézek három figyelemre méltó véleményt.

Katona Tamás történész a rendszerváltás után politizálásra adta a fejét. 1992 nyarától lett miniszterelnökségi államtitkár, ő felelt a sajtóügyekért Antall József, majd Boross Péter kormányában. Ebbéli minőségében jegyezte meg: „Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába.” (Népszabadság, 1993.10.16.) Néhány hónap múlva pártja, az MDF elveszítette a hatalmat. Horn Gyula alakított kormányt, és bevitte a parlamentbe Donáth Lászlót. Az evangélikus lelkész Veszprémben így nyilatkozott: „A sajtó szerepe hihetetlenül nagy, mert közvetíteni kell az emberekhez azt, hogy a nevükben uralkodó kormány mit akar.” (Napló, 1994.06. 24.)

Tölgyessy Péter alkotmányjogász 1998-ban úgy lett a hatalmat gyakorló Fidesz-frakció tagja, hogy olykor kiszólhatott a kórusból. Ezt mondta például: „A kormánypárti sajtó sokkal inkább kívánja a nyilatkozó politikus tetszését megnyerni, mint a publikum igényeit kielégíteni.” (Magyar Nemzet, 1998.12.24.) Kijelentése emlékeztet a kormányzati médiapolitika egyik vándormotívumára. Először Rákosi Jenő publicista vetette papírra 1922-es emlékiratában, hogy a millennium táján Bánffy Dezső miniszterelnök megkérdezte a sajtófőnökét, miért jobbak az ellenzéki újságok. A bizalmi ember ugyanazt válaszolta, amit később egy másik miniszterelnökségi sajtófőnök felelt Gömbös Gyulának.

Antal István megírta a múlt század hatvanas éveiben, hogy 1932 végén a kormányfő meghívta nagytétényi kúriájába, és a kertben sétálva beszélgettek. Gömbös szintén azt firtatta, hogy miért jobbak az ellenzéki lapok. „Azért - válaszolta a szürke eminenciás -, mert a kormánypárti újságokat Neked írják, az ellenzékieket pedig a közönségnek.” Azon tűnődöm, vajon Kovács Zoltán szokott-e sétálni Orbán Viktorral az alcsúti arborétumban. Ha igen, a miniszterelnök megkérdezte-e tőle.   

A Fidesz alelnöke tegnap kanosszát járt. A Heti TV-ben alázkodott meg a Fidelitas kongresszusán elmondott szavai miatt. A történelmi párhuzam azért illik ide, mert IV. Henrik német-római császárt VII. Gergely pápa kiközösítette, márpedig az exkommunikáció feloldotta hűségesküjük alól a császár oligarcháit. 1077-ben mezítláb, darócruhában zarándokolt Canossa várába, ahol a pápa három napig várakoztatta, majd kegyesen megbocsátott neki. Henrik elégedetten ment haza, és szétcsapott a lázongó hűbéresek között.

Kósa Lajos azt fejtegette Kulcsár Gergely debreceni Jobbik-politikusról, aki néhány éve beleköpött a pesti Dunába lőtt zsidók emlékére készített vascipőkbe, hogy az idei önkormányzati választáson „a zsidók kénytelenek voltak - vagy lehet, hogy jól is esett nekik- a nyilast megszavazni a Hajdú-bihar megyei közgyűlésen”. Tegnap a budapesti zsidó közösség tévéjében hiába magyarázta, hogy a múlt szombaton nem úgy értette a szerinte is szerencsétlen mondatot. A beszélgetés akkor ment át kabarétréfába, amikor letiltotta az interjút, és a műsorvezető közölte vele, hogy élő adásban társalognak. Ezen viccelődött a digitális sajtó kormánykritikus része, két mozzanatot azonban nem vett észre.

Az egyik az, hogy a kínos kijelentés és a még kínosabb bocsánatkérés között éppen három nap telt el. A másik pedig az, hogy a hajdú-bihari zsidók és nyilasok állítólagos technikai koalícióját a fővárosi tévében így nevezte meg a Fidesz-politikus: „Balliberális-újnyilas koalíció.” Ennél több sort nem is érdemelne az önleleplező Kósa-interjú. Csakhogy közben letestvérezte a hajdú-bihari zsidókat, és erről beugrott egy másik interjúja. 2012. június 5-én, a választási törvényről adta az ATV-nek, még debreceni polgármesterként. Szóba került a cívis városban felavatott Horthy-emléktábla is, ekkor mondta: „Szálasi volt a miniszterelnök. Horthy nevezte ki, óriási hibát követett el, és ez megbocsáthatatlan. És elkezdődött zsidó testvéreink deportálása.”

Úgy határolódott el Horthy Miklós kormányzótól, hogy összecsúszott tudatában néhány hónap. Szálasi Ferenc 1944. október 16-án lett miniszterelnök, amikorra 437 ezer vidéki zsidó deportálása már befejeződött. A többségüket szinte azonnal elgázosították a nácik. Kétségtelen, hogy 1944 őszétől 1945 tavaszáig a Szálasi vezette nyilasok is garázdálkodtak, és a kezükhöz mintegy fél százezer magyar zsidó vére tapad. Ez azonban már nem került szóba a 2012 nyarán is balul sikerült interjúban.

A világbajnokságon Montenegró épp most győzte le Magyarországot. Az idő-eltolódás miatt a Japánban lezajlott mérkőzést itteni idő szerint reggel héttől láttuk. Az egygólos vereséget azért nem értelmezem, mert csupán kedvelem a kézilabdát. Van viszont valami, amin érdemes eltűnődni. Azt vettem észre, hogy ha a dán származású magyar szövetségi kapitány időt kért, akkor a válogatott legtehetségesebbnek tartott játékosa, Háfra Noémi mellett fekete ruharészletek tűnnek föl.

Kiderült, hogy az edzői stáb melegítőjéből valók. A másodedző viseli őket, aki sugdos valamit Háfra fülébe. Lehetséges, hogy fordít neki? Akkor ugrott be, hogy erről már írtam valamit. Elő is kerestem a Médianapló 2018. március 26-án kelt bejegyzését: „Siti Bea másodedző a csapat legifjabb tagja mellett állt, és a fülébe sugdosott. Tudhatni róla, hogy játékos korában megfordult külföldi (dán) csapatban, és évek óta ő közvetít a külföldről érkezett szövetségi kapitányok meg a magyar lányok között. Lehetséges, hogy a nemrégiben érettségizett Háfra Noémi nem érti, mit mond angolul a kapitánya?” A jelek arra utalnak, hogy azóta semmi sem változott. Pedig akkoriban azt nyilatkozta az immár nemzetközileg is ismert kézilabdázó, hogy örülne, ha kipróbálhatná magát egy külföldi csapatban.

Médiatanárként sok tehetséges diáklánnyal találkoztam, akik annak ellenére váltak ki a kommunikáció szakosok közül, hogy hátrányos helyzetű családból, ráadásul kisvárosi középiskolából érkeztek a felsőoktatásba. Közülük körülbelül minden harmadik bajba került. Élettapasztalataikból és íráskészségükből telt ugyan tehetségre, idegen nyelvi középfokú vizsga híján azonban nem kaptak diplomát. Ez óhatatlanul befolyásolta a pályafutásukat. Kevésbé alkalmazták őket, vagy ha bejutottak is szerkesztőségbe, a fizetésükön meglátszik a diploma hiánya.

Nem hiszem persze, hogy Háfra Noémi filléres gondokkal küszködne. Külföldi csapatba sem kell már készülődnie, mert az úgynevezett tao miatt a magyar bajnokságba annyi pénz áramlik, hogy világsztárok jönnek hozzánk játszani. De nemcsak ők érkeznek, hanem külföldi edzők is, például a szövetségi kapitány Kim Rasmussen. Akit a taktika szempontjából fontos időkérés közben, amikor félszavakból kéne érteniük egymást, azért nem ér fel ésszel az egyébként 180 centis góllövő, mert tavaly március óta sem tanulta meg a nemzetközi érintkezés nyelvét. Talán ez is szerepet játszott a ma reggeli, mindössze egygólos vereségben.