Az újdonsült igazságügyi miniszter is megszólalt a magyar nyilvánosság ügyében. A Die Welt munkatársát választotta ki a beszélgetésre, és a Magyar Távirati Iroda szerint azt fejtegette, hogy az Orbán-kormány csupán a médiaegyensúlyt igyekszik megteremteni. Azt is hozzáfűzte, hogy nálunk „az online sajtó szélsőségesen kormánykritikus”. Egy másik szemléző a rendszerkritikus jelzőt használta, ilyenkor szoktam megnézni az eredeti szöveget.

A világhálón hozzáférhető az online kiadás. Néhány sornyi idézet olvasható az interjú elejéből, ami nem tartozik szűkebb érdeklődési körömbe. Ami tartozik, azért viszont át kéne utalni havi 9,99 eurót. Bár a kiadóhivatal meghív egy tesztelésre is, üzenvén, hogy harminc napig ingyen ismerkedhetek a patinás újsággal. Ezen azonban már túl vagyok. Pótmamám, Éva férje háziköntösben ült reggelenként a dortmundi nappali kert felőli sarkában, a dohánybarnára pácolt, intarziás íróasztal mögött, és a Die Weltet böngészte. Ha talált valami érdekeset, velem is elolvastatta, és többnyire nem sikerült összeegyeztetni az ő konzervatív (CDU-s) álláspontját az én SPD-re hajazó felfogásommal.

Vitáink a barátság és az egymásra utaltság keretei között maradtak. Ha ugyanis túljutott a Die Welten, kezébe vette azokat a magyarországi folyóiratokat, amelyekre előfizettem neki. Ennek fejében Éva, a családi pénzügyminiszter nyitott egy számlát a főtér melletti bankban, és ha szükségem volt például a Der Spiegel archívumából egy-egy régi cikkre, akkor átutaltam néhány eurócentet a digitális szolgáltatásért. Csakhogy a Kolozsvárról Ruhr-vidékre elszármazott költő nemrégiben elhunyt, és nem sokkal később utána halt a pótmamám is. A dortmundi számláról elfogyott a pénz, és most a hónapnyi teszttel nem akarom becsapni a patinás újság kiadóhivatalát.

Így azonban nem írhatok bejegyzést a magyar igazságügyi miniszter németül megjelent szavairól. Nincsenek persze illúzióim. Ha a hatalmon lévők a nyilvánosság szűkítésében érdekeltek, akkor az újdonsült kormánytag aligha bővítené a nyilvánosság eszközrendszerét, a médiát. Mindazonáltal tartom magam ahhoz, hogy csak azt értelmezem, aminek sikerült utánanézni. Abban bizakodom, hátha akad olyan Médianapló-olvasó, aki más okból utalt át tíz eurót a Die Welt számlájára, és elküldi azt a fránya interjút. Vagy csupán ama néhány sort, amelyben Varga Judit kifejtette, hogy miért elégedett a kormány (vagy a rendszer) médiapolitikájával.