„Elszólhatta magát a cenzúráról a párbeszédes Barabás Richárd” - ezt a látványos címet adták tegnap az M1 Híradó szerkesztői egy 3 perces tudósításnak. Hanggal és képpel idézték a Médianapló egyik bejegyzését. Az újbudai alpolgármestert, B. R.-t is megszólaltatták, például háromszor mondatták el vele az ATV egyik műsorából átvett kulcsmondatot, miszerint az, hogy „mi fog kimenni, egy felelős vezetői kérdés”. Ám a bejegyzés szerzőjét, e sorok íróját nem említették meg. Manapság persze nem öröm a közszolgálatinak nevezett állami tévében szerepelni, ezért megbocsátható a figyelmetlenség. A csúsztatás már kevésbé bocsánatos vétek.

A híradós szerkesztők elfeledkeztek arról, amire utaltam a bejegyzésben, hogy az ATV-beli vitaműsor vendégei a ferencvárosi polgármester, a fideszes Bácskai János "lapszerkesztői" gyakorlatából indultak ki. Ehhez kapcsolódott lelkesen és gyanútlanul az ifjú párbeszédes politikus. További csúsztatás, hogy nem azt tekintettem „korántsem elszigetelt jelenségnek”, miszerint az ellenzékiből lett polgármesterek cenzúrázni akarnának, hanem hogy néhány héttel a helyhatósági választás után is bizonytalanok. Elképzelhető, hogy szívesen néznék meg az önkormányzati újságba szánt kéziratokat, de attól tartanak, hogy ezt nem bocsátanák meg nekik a rájuk szavazók.

E dilemmát világította meg Mong Attila, aki a hvg.hu-n ugyancsak tegnap fejtette ki itthon szerzett tapasztalatait. Egy amerikai újságíró-szervezet európai képviselőjeként kalauzolt néhány külföldi megfigyelőt, és miközben beszámolt arról, hogy a vendégek miként vélekednek a magyar médiumok működéséről, gondosan elkülönített magánvéleményt is megfogalmazott. Úgy látja, hogy az ellenzéki többségű önkormányzatokban a Fideszétől gyökeresen eltérő sajtógyakorlatot kéne meghonosítani. Az a benyomásom, hogy ezzel az újdonsült polgármesterek is tisztában vannak, a módját azonban még nem találják.

Talán azért nem, mert október 13-a óta nem akadt tekintélyes ellenzéki politikus, aki elmondta volna nekik, miként kellene bővíteni a helyi nyilvánosságot. A baráti körömhöz tartozik egy ellenzéki vezető, aki azt üzente: beszél majd „Barabás Ricsi” fejével, hogy máskor ne mondjon butaságokat. Csakhogy az ilyesmit nem füstös szobában kéne megbeszélni, hanem a nyilvánosság előtt. Nem kijózanítani kéne a Párbeszéd butaságig őszinte politikusát, hanem végiggondolni, hogy az a fránya önkormányzati sajtó miként képzelhető el előzetesen bekért kéziratok nélkül.                 

A legutóbbi napokban Varga Mihály hazaárulózott, Kovács Zoltán újságírózott, Tamás Gáspár Miklós rezsimezett, Havas Szófia, Jakab Péter és Lendvai Ildikó pedig orbánozott. Lefülelt mondatok.

A miniszterelnök úr nem szereti az igazságot kibontani. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, november 25.)

Rendszerszintű a korrupció elleni fellépés. (Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke, Növekedés.hu, november 26.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, november 26.)

Kézről kézre jártam. (Farkas Erika műsorvezető, Magyar Rádió, november 26.)

A hatalom nem mondhatja meg, hogy kit tekint sajtónak. (Bodrogi Bea, a Társaság a Szabadságjogokért ügyvédje, 24.hu, november 27.)

A hálapénz erősíti a hierarchiát, és a kettő érdeke, hogy fennmaradjon egy hiánygazdaság. (Lénárd Rita orvos az egészségügyről, ATV, november 27.)

Nem tételezem fel róla, hogy magától alkotna. (Havas Szófia szocialista egészségpolitikus a miniszterelnöki beszédekről, Heti TV, november 27.)

Magyarország jól teljesít, de nem mindenkinek teljesít jól. (Lázár János Fidesz-politikus, Makóhíradó.hu, november 27.)

Be kellett jelentkeznie valamivel, ami a Várból is látható. Megkoszorúzta hát Horthy Miklós sírját, és nekiment a dohányosoknak. (Nagy N. Péter újságíró Lázár Jánosról, 168 Óra, november 28.)

A változás halogatása nagyobb kockázattal jár, mint maga a változás. (Kincses Gyula egészségpolitikus, a Magyar Orvosi Kamara elnökjelöltje, 24.hu, november 28.)

Az uralkodó rezsimet érzelmileg megrendítette részleges kudarca a helyhatósági választásokon. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, november 28.)

Az ellenzék erőre kapott. (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, újbudai alpolgármester, ATV, november 28.)

Az ellenzékek is meg kell tisztulnia. (Batiz András, a Gyurcsány-kormány volt szóvivője, 24.hu, november 29.)

A hatalma körülbástyázásával foglalatoskodó kormány mintha megfeledkezne arról, hogy rajta és a vazallusain kívül volna itt még egy ország is. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, november 29.)

Nála a foci fontosabb a parlamentarizmusnál. (Fábri Ferenc sajtólevelező Orbán Viktorról, Népszava, november 29.)

A szórakoztatóipart a politikával keresztezi. (Bencsik Gábor újságíró Puzsér Róbertről, Facebook.com, november 29.)

Gothár abban az alomban látta meg a napvilágot, mint Juhász Péter és Havas Henrik. A ballib alomban. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, november 30.)

Manapság szintet lép a hazaárulás. (Varga Mihály Fidesz-politikus, Index.hu, november 30.)

Minden magyar egy külön végvár. (Czakó Gábor író, Mandiner.hu, november 30.)

/A kormánypárti sajtó támadja Máté Gábort, a Katona József Színház igazgatóját/ Jó, legyen így, minden szexuális botrány miatt távozzon a főnök is. Akkor Borkai után most nyilván Orbán is csomagol. Csak soká tart neki, mert sok a cucca. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, december 1.)

Magyarországon a fő veszély a rendszerszintű fenyegetettség. (Mong Attila újságíró, hvg.hu, december 1.)

A Népszava tegnap bejelentette, hogy árat emel. 10 százaléknyival többet kér egy papírra nyomtatott példányért. Előfizetőként havi 4950 forint helyett 5450 forintot kell majd átutalnom a kiadóhivatal számlájára. Talán 15 forintnyi a különbség, de ha beszorozzuk ama 312-vel, ahányszor egy napilap évente megjelenik, akkor négy és félezer forint jön ki. Ezt például a nyugdíjas olvasók aligha méltányolják..

A szerkesztőségi közlemény szerzője szerint a Népszava „az ország legnagyobb politikai napilapja”. Ez épp annyira nem igaz, mint amikor néhány napja a parlamentben Orbán Viktor az ellenzéki képviselők fejére olvasta: „Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el.” Igazán kár, hogy a Népszava az egyetlen baloldali napilap, és a nagysága attól függ, mivel hasonlítjuk össze.

Tavaly ilyenkor, amikor a kiadóhivatal szintén árat emelt, a szerkesztőségi közlemény szerzője még csupán „piacvezetőnek” vélte a politikai napilapok mezőnyében. Ebben volt is igazság, de már pedzegettem, hogy nem lepődnék meg, ha a Népszavával összemérhető megyei sajtó elveszítené „maradék családi” jellegét, és a napilapjai átalakulnának politikai újsággá. A folyamat a szemünk előtt zajlott. A miniszterelnök bizalmi emberei (Andy Vajna, Heinrich Pecina és Mészáros Lőrinc) fölvásárolták a külföldi tulajdonban lévő és a magyar pártpolitikától némi távolságot tartó újságokat, amelyeket aztán „felajánlottak” a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak.

Az idén gyorsult föl az átalakítás, és most már ott tartunk, hogy a Népszava nemcsak a szintén országos terjesztésű kormányzati szócsővel, a Magyar Nemzettel vethető össze, hanem az immár leplezetlenül kormánypárti megyei napilapokkal is. A számsorban a 42 ezres Kisalföld, a 30 ezer körüli Vas Népe és Kelet-Magyarország, a Zalai Hírlap (mintegy 29 ezer), az Észak-Magyarország (cirka 27), a Hajdú-bihari Napló és a Délmagyarország (kvázi 26-26) után a veszprémi Naplóval együtt következik a Népszava megközelítőleg 22-22 ezer példánnyal. Igaz viszont, hogy a holtversenyben ő nyerne, mert a veszprémi napilap online változatát jóval kevesebben olvassák.

Ebből azonban az a következtetés adódik, hogy az ország állítólag ’legnagyobb’ politikai (baloldali) napilapja nyolcadik a politikai napilapok mezőnyében.      

A hónap utolsó napján mindig áttekintem a terepet. Okom van arra, hogy ezt most nyilvánosan végezzem el. Feltűnt, hogy a legnagyobb érdeklődést a Borkai-botrány váltotta ki. Az egyik bejegyzést 22275-en olvasták, a másikat 19272-en. Egy szakmai rovat esetében ezek kiemelkedő számok. De mert a közvéleményt foglalkoztató másik botránynak, a kispestinek is vannak figyelemre méltó mozzanatai, megnéztem a vele foglalkozó bejegyzéseket. Az egyiket 243-an, a másikat 1860-an olvasták. A győri sztori iránt érdeklődők 41550-es száma aránylik a kispesti 2103-as olvasottságához. Ezen már érdemes eltűnődni.

Borkai ügye három szálra bomlik, a kispesti fejlemények kettőre. A kutyapózos aktus látványa tette lehetővé a drogos és a korrupciós szál befogadását is. A kispesti polgármesternél odáig jutottunk, hogy az önkormányzati választásig föl sem ismerte a videón látható frakciótársát, majd a választás után a harmadik érintettnek, a kerületi vagyonkezelő igazgatójának duplájára emeltette a fizetését. Ezek szintén gyanús mozzanatok, és a túlsúlyban lévő kormánypárti sajtó ezerrel nyomatta is őket. Szexjelenet híján azonban mégse mozgatták meg az olvasók fantáziáját.

Jellemző, hogy a győri botrányt az értelmezők azonnal elnevezték Borkairól, a kispesti pedig nem lett sem Gajda-, sem Lackner-botrány. Ráadásul tudunk a Borkai-videó 800 ezer nézőjéről, de nem értesültünk a Lackner-videó nézettségéről. Egyébként az a benyomásom, hogy mindkét párt ugyanabból a tankönyvből dolgozott. Egyik sem akarta elveszíteni a győri, illetve a kispesti bázisát, ezért a halogatás, a fokozatos beismerés taktikáját választották. A Fidesz-kommunikációs kudarca azzal magyarázható, hogy a magát kereszténydemokratának valló kormánypárt regionális jelentőségű képviselője vizet prédikált, és bort ivott.

Úgy rémlik, hogy ez nagyobb bűn a közvélemény szemében, mintha egy milliárdos adóssággal küszködő ellenzéki párt anyagi hátterét részben a hozzá tartozó polgármesterek teremtenék elő. Ezért az MSZP alighanem elviseli, hogy a lecsípett pénzből csurran-cseppen a közvetítőknek is. Ez baloldali értékrendű választópolgárként kiábrándít, és elég régóta olyan pártra szavazok, amelyben nincsenek politikusok. Ettől persze a Médianapló szerzőjeként még csodálkozhatok azon, hogy a Borkai-botrányra hússzor többen voltak kíváncsiak, mint a kispestire.    

A meccseken is olyan, mint az életben, a labdát csak örökölni lehet tőle, elvenni nem. (Toller László szocialista politikus, Vasárnapi Hírek, 1998. január 4.)

Olyan volt a pályán, amilyen a politikában. Ha elvesztette a labdát, azonnal utánaeredt, hogy visszaszerezze. (Sebő András, az Erdért labdarúgó szakosztályának vezetője, Mai Nap, 1998. július 24.)

Orbán az a focista, aki ha egyszer gólt lő, a fotót tízszer megnézi róla. (Bodor Pál író (Népszabadság, 1998. október 15.)

Ha nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna. (Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitány, Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)

Orbán a baloldalról lendületesen átfutott jobbra, aztán végül középen találta meg a helyét. (Papp Győző sportújságíró az Ács-Felcsút mérkőzésről, Kisalföld, 2003. november 10.)

Olyan focista, aki ütközik. (Balázs Péter volt külügyminiszter, 168 Óra, 2012. július 12.)

Az egyetlen focista a világon, aki vízen is tud járni. (Farkasházy Tivadar újságíró, Népszava, 2013. május 11.)

Olyan focista, aki győzelemre játszik, nem kapura. (Török Gábor politológus, ATV, 2015. július 27.)

Az a baja a magyar focinak, hogy Orbán mellett senki sem rúghat labdába. (Böcz Sándor újságíró, Népszabadság, 2016. június 3.)

Nem lehetett futballista, csak miniszterelnök. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, 2017. december 4.)

Tegnap este, amikor az újdonsült újbudai alpolgármestert hallgattam az ATV egyik műsorában, nem hittem a fülemnek. A biztonság kedvéért ma reggel ismét megnéztem A nap hírét, nos, az egyik stúdióvendég, Arató Gergely DK-politikus szóba hozta a Ferencváros című újság ügyét.

Az új kerületi polgármester, Baranyi Krisztina észrevette, hogy fideszes elődje alkalmazta a Ferencvárosi Lokálpatrióták Egyesületét vezető úr feleségét. A hölgynek havi 100 ezer forintért kellett átolvasnia és ellenőriznie az önkormányzati újságba szánt kéziratokat. Arató megjegyzése lázba hozta a másik stúdióvendéget, Barabás Richárdot, aki ezt kérdezte: „Nem arra tartjuk a főszerkesztőt?” (Felhívom a figyelmet arra, hogy többes szám első személyben fogalmazott.) Ő pedig így folytatta: „Önkormányzatban azért van valaki a kabinetben, aki át szokta nézni, vagy a kabinetfőnök, vagy a kommunikációs felelős.”

Ekkor szólt közbe Arató Gergely, mert a rutinos politikus megneszelte a veszélyt: „Nem beszél bele a kabinetfőnök az újság szerkesztésébe.” Barabás Richárd azonban nem hagyta magát: „Nem azt mondtam, hogy belebeszél, hanem hogy elolvassa, mi fog kimenni. Az meg egy felelős vezetői kérdés.” A 32 éves politikus szóvivő volt a Párbeszéd nevű pártban, mielőtt havi 928100 forintért és 139200 forintnyi költségtérítésért alpolgármesterségre adta a fejét Újbudán. Van némi sajtógyakorlata, mégis az a benyomásom, hogy vagy az iménti párbeszédből kirajzolódó médiaszemlélettel látta el a feladatát, vagy tegnap este nem tudta, hogy mit beszél a nyilvánosság egyik fórumán.

A jelenség korántsem elszigetelt. A jelek arra utalnak, hogy az újdonsült önkormányzati vezetők nem igazán tudják, mihez kezdjenek az önkormányzati sajtóval. Aligha ártana nekik, ha egyeztetnék az elképzeléseiket róla, addig is lebeszélném őket arról, hogy „felelős vezetői kérdés”-nek tartsák a helyi nyilvánosságnak szánt cikkek elolvasását, mielőtt azok megjelennének („kimennének”). Az újdonsült bajai polgármester, Nyirati Klára például megtartotta az önkormányzati lap régi főszerkesztőjét, holott amíg ellenzéki politikus volt, az újságíró szinte meg sem említette a nevét. Találkozójuk egyik mondata országos hírré növekedett, a főszerkesztő ugyanis azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre kell majd küldenie a cikkeket.

A polgármester asszony elhárította a kézirat-olvasást, ezért javaslok egy másik címet az önfeláldozó bajai újságírónak: barabas.richard@ujbuda.hu.

A sors iróniája, hogy november 25-én, a 96. születésnapján halt meg. Nem ismertem személyesen, de leveleztünk, és telefonon is beszélgettünk. Máig őrzöm egyik levelét, amelyben pontosította egy német (Wehrmacht) tábornok visszaemlékezését. Bokor Péter filmrendező készített vele interjút az Élet és Irodalomba, és amikor a válogatott beszélgetéseket kötetben is kiadta, az interjú már a Del Medico-féle pontosítással látott napvilágot.

A legtekintélyesebb sajtólevelező halála azért érint érzékenyen, mert apám születésnapján látta meg a napvilágot, igaz, négy évvel később. Ráadásul a családunkban van valaki, aki gyermekparalízisben betegedett meg, mint az utolsó éveit tolószékben töltő Del Medico Imre is. Vele távozott az élők sorából ama újságolvasó nemzedék, amelynek tagjai nem barátkoztak meg a számítógéppel. Írógépen pötyögtette le a mondandóját, röviden és kulturáltan tette szóvá a pontatlanságot. Nem állítom, hogy megtiszteltetés volt közölni a helyreigazítását, de soha senkit nem sértett meg a személyében. Tisztában volt azzal, hogy mi, újságírók olyan pályán működünk, ahol minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. A tárgyat nézte, nem az alanyt. Manapság, amidőn a papír alapú sajtóról a digitálisra tevődött át a hangsúly, épp fordítva van.

Del Medico Imre még újságokra fizetett elő. Pénzt adott a tartalomért, és joggal kérhette számon a pontatlanságot. A digitális sajtó levelezői nem fizetnek a tartalomért, és néhány kivételtől eltekintve otrombán helyesbítenek. Még két szempont különbözteti meg egymástól a hagyományos és a digitális sajtót. Az egyik az, hogy a papír alapúban voltak olvasószerkesztők, akik kiszűrték a legsúlyosabb elírásokat, A digitális sajtóban viszont hiánycikk a korrektor, a közösségi oldalakon nem is létezik. A cikkíró rászorul az alkalmi szerkesztőkre, akik közül az igényesebbek tudomásul veszik, hogy az ingyen olvasott tartalomért kulturált, tárgyszerű pontosításokkal „fizetnek”. A harmadik különbség az, hogy a hagyományos sajtóban nem közöltünk név nélküli leveleket, a digitálisban pedig szinte minden kommentelő álnevet használ. Ezzel magyarázható, hogy többnyire a kocsma hangján szólalnak meg, és nem ismerik el, hogy ők is tévedhetnek. Egyetlen kivétel akadt, aki így fogalmazott: „Igazad van, de azért a k. anyádat.” Ő kiírta persze a jelzőt.

Del Medico Imre halálhíre nyomán azon tűnődöm, ha egy álneves sajtólevelező távozik az élők sorából, vajon hány nekrológ jelenik meg róla.

Kovács Zoltán, a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár ezt mondta egy háttérbeszélgetésen: „Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már bárkiből egy pillanat alatt újságíró lehet.” (hvg.hu, 2019.11.26.)

Kovács úr a debreceni egyetemen sajtótörténetet is tanított, mielőtt kormányszolgálatra adta volna a fejét. Bizonyára tudja, hogy az újságírás évszázadokon át szabad foglalkozás volt. Akik például diplomával a tarsolyukban művelték, nem újságírást tanultak a felsőoktatásban. Újságíró-képzés 1993 óta folyik a hazai főiskolákon és egyetemeken. Azóta több ezren végeztek kommunikáció szakon, de csak a töredékükből, körülbelül minden tizedikből lett újságíró.

Ha az olvasó egy pillantást vet a bejegyzés utáni idézetcsokorra, észreveheti, hogy Orbán Viktor is mondott valami nagyon hasonlót. Két eset lehetséges. 2018 áprilisában egyik bizalmi embere, Kovács Zoltán súgott neki. Illetve magától jött rá a mélyen szántó következtetésre, és most az államtitkár igazodik hozzá. Egyikük kijelentésének sincs sajtószakmailag értelmezhető jelentése. Hadd bizonyítsam ezt egy példasorral. Fészbukos ismerőseim közül néhány száz az újságíró, őket most figyelmen kívül hagyom, Kovács Zoltán ugyanis nem róluk beszélt, Maradnak tehát a nem újságírók.

Azok a különböző foglalkozású közéleti személyiségek, akik a legolvasottabb közösségi oldalon rendszeresen fejtik ki az álláspontjukat jó, olykor kitűnő íráskészséggel. S mert nem tanultak újságírást, közírónak nevezem őket, idegen szóval publicistának. Például Andor Mihályt, Balla D. Károlyt, Bodor Johannát, Bruck Andrást, Csepeli Györgyöt, Fábri Pétert, Fleck Zoltánt, Gábor Györgyöt, Hell Istvánt, Kardos Andrást, Kolláth Györgyöt, Lendvai Ildikót, Majtényi Lászlót, Nagy Bandó Andrást, Odze Györgyöt, Sándor Erzsit, Tamás Pált.

Jó kis névsor, bármelyik színvonalas újság publicisztikai rovatvezetője megnyalná mind a tíz ujját, ha volna honoráriumkerete rendszeresen foglalkoztatni őket. S ha hozzájuk veszem ama újságírókat, akiket Orbán Viktor és Kovács Zoltán nyilvánosságkorlátozó médiapolitikája 2010 óta száműzött a szerkesztőségekből, akkor érthető igazán, vajon az említett uraknak mi bajuk van a Facebookkal. Az, hogy pillanatnyilag e közösségi oldal az első számú közvélemény-formáló fórum, és a kormányzatnak egyelőre nincs hatalma fölötte.

Orbán Viktor az újságírókról

A hírhez nem lehet hozzájutni, és a hírforrás eldugul, ha az újságíró nem működik közre. (168 Óra, 1992. január 21.)

Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Népszabadság, 1992. február 7.)

/Hajdú Péterhez/ Nézd, mindig túlértékeltek bennünket, mármint az újságírók a politikusokat. (tv2, 2011. május 1.)

A nemzetközi újságíróknak néhány kérdésben igazuk van, de a legtöbb kérdésben valótlanságokat állítanak. (Magyar Nemzet, 2011. december 24.)

A közösségi média mindenki számára elérhető. Mindenki újságíróvá vált. (Hír TV, 2018. április 10.)

Egy interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval. (Hír TV, 2019. január 10.)

Szerkesztőségi közlemény jelent meg e címmel a világhálón: „Pénzhiány miatt felfüggesztjük a Szabad Pécs működését”. A szövegből megtudható, hogy a megyei napilaptól 2017-ben elbocsátott portál-alapítók kifogytak az anyagiakból, és ha nem találnak legalább ötszáz előfizetőt, akkor kénytelenek befejezni a vesztes Fidesztől és a győztes ellenzéki együttműködéstől független tevékenységüket.

A jajkiáltás azért nem lep meg, mert többször is pedzegettem, hogy az alkalmilag egyesült ellenzéki pártok akarva-akaratlanul nehéz helyzetbe hozták azokat a médiumokat, amelyek  függetlenítették magukat a kormánypárti nyilvánosságtól. Az újdonsült polgármesterek azonban a legutóbbi másfél hónapban vagy hallgatnak arról, hogy milyen szerepet szánnak a helyi nyilvánosságnak, vagy közlik a szándékukat, amelyből hajlamosak kifelejteni a település egyetlen független szerkesztőségét. Nem vádolnám őket rosszindulattal. Arra gyanakszom inkább, hogy kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem hogy sort kerítsenek a filléres gondokkal küszködő szerkesztőségre.

Nem a Szabad Pécs az egyetlen, amely légüres térbe került, de az ő munkatársai fogalmazták meg legvilágosabban a helyzetet. A Népszava mai számában fejtegette Babos Attila, a portál alapító szerkesztője, hogy „csak akkor fogadnak el önkormányzati reklámot, ha azért a város irányítói nem kérnek szervilis viszonzást”. Idestova három évtizede foglalkozom a helyi sajtóval, de még nem találkoztam olyan polgármesterrel, aki úgy utalt volna át hirdetési pénzt a nem tőle függő szerkesztőségnek, hogy azért nem kért ellenszolgáltatást.

A Szabad Pécs vágya, hogy az előfizetők havi 2000 forintot utaljanak át a számlájára, kísértetiesen emlékeztet a debreceni modellre. Porcsin Zsolt, az ugyancsak megyei sajtóból eltávolított szerkesztő alapította meg a Debreciner nevű portált ugyanezzel a kondícióval. Vállalkozása működik, igaz, hogy a szabad nyilvánosságot olyan városban képviseli, amelyet megtartottak maguknak a kormánypártok. Talán éppen azért, mert az alapító kesernyésen állapította meg a debreceni ellenzékről: „Azonnal kitalálta az egyik párt, hogy a másiké vagyunk, a harmadik pedig azt, hogy a negyediké.” (Azonnali.hu, 2019.08.14.)

A magyar sajtótörténet abszurd lábjegyzete volna, ha az ellenzéki sikerek után azokban a városokban szűnne meg a szabad nyilvánosság fóruma, amelyekben a pártoktól független portál már a létével is jelentős szerepet játszott a régi garnitúra leváltásában.          

Ha a Borkai-botránnyal foglalkoztam, mindig akadt kormánypárti hozzászóló, aki megemlítette, hogy bezzeg nem értelmezem a Lackner-ügyet. Szerintük a két botrány lényege ugyanaz: választott politikusok közpénzzel tömték a zsebüket. A kommentelőkön nem kérhetem számon, miért nem kísérik figyelemmel a Médianaplót, október 9-én ugyanis párhuzamba állítottam a két botrányt.

Úgy értelmeztem őket, hogy a kormánypárti és az ellenzéki sajtó gyakorlata kísértetiesen hasonlított egymásra. Bagatellizálták a saját oldal kínos ügyét, és igyekeztek kibontani a másik oldalét. Azóta eltelt néhány hét, és többet tudunk a háttérről, bár még nem ismerjük a valóság minden szeletét. Az ügyek még nincsenek bírósági szakaszban, a türelmetlen nyilvánosság azonban már meghozta az ítéletet: mindkét oldal érintett a korrupcióban. Miért bizonyult mégis hatásosabbnak, eredményesebbnek az ellenzéki oldal kommunikációja?

Azért, mert Borkai Zsolt tornász olimpiai bajnokként országos ismertségre tett szert, és évek óta vezetett egy 130 ezres iparvárost. Lackner Csaba pedig egy hatvanezres fővárosi kerület önkormányzati testületében képviselkedett..Noha sokan ismerték Kispesten, neve azonban semmit se mondott az országos nyilvánosságnak. Ráadásul az őt leleplező videóból hiányzott a szexuális mozzanat, amely a választási kampány hajárájában több mint 800 ezer nézőt "hozott" a Fidesznek.

Ettől persze a kormánypárti sajtó túlnyomó többsége alkalmas lett volna arra, hogy kiegyenlítse a hátrányt. Vajon miért nem sikerült neki olyan erővel, hatásfokkal napirenden tartania a kispesti botrányt, mint a sokkal gyérebb ellenzéki sajtónak a Borkai-ügyet? Lehetséges, hogy igaza volt a kormánypárti sajtót felügyelő KESMA-kuratórium elnökének? Dr. Varga István azt fejtegette, hogy „Ennek az oldalnak nincs komoly sajtója.” (Behir.hu, 2019.02.04.) E kijelentésbe bele is bukott, a fejlemények azonban mintha őt igazolnák.

Feltűnt, hogy mindkét oldalon ugyanazt a kríziskommunikációt választották. A kormánypártok nem akarták elveszíteni Győrt, ezért október 13-ig kitartottak Borkai Zsolt mellett, akit a helybéliek meg is választottak. Az ellenzéki pártok sem akarták elveszíteni Kispestet, ezért kitartottak Gajda Péter polgármester mellett, akiről furcsákat mondott Lackner Csaba ama videón - a helybéliek újra is választották. Most éppen tart a tőlük való rugalmas elszakadás, és az a benyomásom, mintha ezt is ügyesebben csinálná az ellenzéki sajtó.