A legutóbbi napokban Orbán lapozott, Németh Szilárd hadakozott, Tarlós borkaizott, Tóth Bertalan hídfőzött, Farkasházy pedig arénázott. Lefülelt mondatok.

A jogalkotás vált jogellenessé. (Magyar György ügyvéd, ATV, november 18.)

Amolyan Orbán-buktató hangulatot teremt a Magyar Nemzet, és ez megengedhetetlen. (Stoffán György újságíró, NemzetiNapló.blog, november 19.)

Az MSZP nélkül az ellenzék mostani győzelme nem jött volna létre. (Ujhelyi István szocialista politikus, ATV, november 19.)

Nyert a Fidesz, de nem annyira, mint remélte. (Mráz Ágoston Sámuel politológus az önkormányzati választásról, Mandiner.hu, november 20.)

Csak azt az egyet nem kapta meg a Vezér, amit a legjobban akar. (Péterfy Gergely író a walesi vereségről, Facebook.com, november 20.)

Gyönyörű és hatalmas, mint a Parlament, amelyet még hatvannégy vármegyére szabtak, miként a Népstadiont is az Aranycsapathoz. (Farkasházy Tivadar újságíró a Puskás Arénáról, Hócipő, november 20.)

Jövőkép nélkül nehéz lesz hosszú távon megtölteni az új Puskás Arénát. (Pór Károly újságíró a magyar fociról, Nemzeti Sport Online, november 20.)

A potenciális hadkötelesek korhatárát negyvenről ötven évre emeltük. (Németh Szilárd honvédelmi államtitkár, M1, november 20.)

Nem lehet kulturális fehérterrorra kulturális vörösterror a válasz. (Buzinkay György Momentum-politikus, hvg.hu, november 20.)

 Az önkormányzati választással létrejöttek az ellenzéki hídfőállások. (Tóth Bertalan szocialista politikus, Népszava, november 21.)

Elvárom, hogy a politikai paletta minden szereplője megszólalhasson a felületeinken. (Bognár Szilvia pécsi alpolgármester, 168 Óra, november 21.)

A helyi médiában is meg kell jelennie a kritikának, ha bármit rosszul csinálunk, velünk szemben is. (Csőzik László érdi polgármester, Magyar Narancs, november 21.)

A Laci össze-vissza hazudozik. (T. Mészáros András volt érdi polgármester Csőzik Lászlóról, ATV, november 21.)

Azt hazudtam, hogy hazudtunk. (Bödőcs Tibor humorista Gyurcsány-paródiájából, Comedy Central, november 21.)

A konzervatív szavazóbázis nehezebben bocsát meg egy ilyen ügyet a saját embereinek, mint a liberálisok. (Tarlós István volt budapesti főpolgármester a Borkai-botrányról, Magyar Hang, november 22.)

Általában a nyílt lappal játszók közé tartozom. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, november 22.)

A kíváncsiságot, ami ugye a megismerés egyik hajtómotorja, egyre inkább elhallgattatják. (Király Kinga Júlia író, Népszava, november 22.)

Nagyon messze vagyunk már attól, hogy a sajtó színvonalasan tehesse a dolgát. (Krizsó Szilvia újságíró, HírKlikk.hu, november 22.)

Az ellenzék sokkal megértőbb a Fidesszel, mint a Fidesz az ellenzékkel. (Ceglédi Zoltán politológus, ATV, november 22.)

Mintha Gyurcsányt látnánk a megyei kettőben. (Pilhál György újságíró Tordai Bencéről, Magyar Nemzet, november 23.)

Talán a futballunkban most érkeztünk el ahhoz az időponthoz, amikor már illik észrevenni, hogy nem reménytelen vállalkozás invesztálni a sportágba. (Vincze András újságíró, Nemzeti Sport, november 24.)

Tavaly nyáron egy hétig vendégeskedtem a Civil Rádióban. Nyikorgott a szék, a hangszigetelt stúdió falából kilógott a tömítő anyag - a hazai médiáról beszélgettünk a műsorvezetővel. Olyan kép tárult elém, amelyet megszoktam a kormány által nem stafírozott szerkesztőségekben. Találkozásainkat a jóllakáshoz kevés, éhenhaláshoz sok pénzből élő újságírók hangulata lengte körül.

Most, az önkormányzati választás után derült ki, hogy a médiahatóság megszüntette a Civil Rádió frekvenciáját. Az is, hogy az arcának, Fiala Jánosnak a szerződéseit a fővárosi kerületek újdonsült (ellenzéki) polgármesterei megszüntették. Bár a két döntésnek nincs köze egymáshoz, de a kialakult helyzetet akkor is érdemes értelmezni. A fővárosban és vonzáskörzetében hallható rádiónak úgy fellegzett be, hogy már Fiala hozzájárulásából sem pótolhatja a státuszban lévők nyomorúságos fizetését, a tömítő anyagot a stúdió hangszigetelt falában és a csálé széklábat.

A közismert riporter „image-építés” címén kötött szerződést politikusokkal. Hetenként egyszer beszélgetett velük, és a négyszer negyedóráért bruttó 270 ezer forintot utaltak a számlájára. Ha minden hétköznapra jutott fizető interjúalany, havonta 1 millió 620 ezer forint szedett össze, ennek nettó részéből adott át valamicskét a Civil Rádiónak. Az nem világlott ki a vele foglalkozó újságcikkekből, vajon Karácson Gergely zuglói polgármester, Navracsics Tibor uniós biztos, Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter, Gyurcsány Ferenc DK-politikus és néhány kerületi polgármester saját zsebből fizetett-é neki vagy áfával pántlikázott közpénzből. Egyelőre az sem tudható, hogy akik rendszeresen beszélgettek Fialával, valamennyien szerződéses viszonyban voltak-e vele.

Elég sok interjút hallottam a Kelj fel Jancsi! című műsorban ahhoz, hogy zavarjon: az ökumenikus műsorvezető szerződésben kötelezte magát, miszerint „kizárólag előre egyeztetett kérdéseket” tesz föl. Körmondatos modorából azonban telt arra, hogy majd’ mindent megkérdezett, amit érdemes volt firtatni. S ha csakugyan csurgatott a Civil Rádiónak, körülbelül annyit keresett, mint egy mezei országgyűlési képviselő. A parlamentben 199 honatya és honanya ül, gondolatban hozzájuk csapom Fiala Jánost is. Elvégre az interpellációk úgy hangozhatnak el, ha a hatalom döntéseire kíváncsi képviselők előzetesen fogalmazzák meg a kérdéseiket. Az már rajtuk múlik, hogy amit papírra vetettek, azt élő szóban hogyan bontják ki. 

Ma reggel is bevásárolni mentem a Lidl-be, a bejáratnál gazdátlan dísztárcsát vettem észre. BMW felnijéről esett le, mert közepén a márkára jellemző jelvény tűnt fel. A négy egyenlő szeletre osztott körrel, amelyek közül kettőnek a színe kobaltkék. Róluk jutott eszembe, hogy unokám túl kicsi a BMW elején és hátulján látható jelvényhez, ezért inkább a dísztárcsát tanulmányozza. Így tanulta meg élete első három betűjét. 

Utána jött a Mercedes, a Volkswagen, az Opel, a Ford, a Volvo, a Skoda és a többi márka, majd a fokozatosan megismert betűkből lassanként összeállt a mondat. Samu a közös sétákon, autókról tanult meg olvasni, kedvence azonban a BMW maradt. Talán nem is véletlenül. Amikor az apja hasonló korú volt, mögöttem gubbasztott, és nézte, hogyan vezetem a Polski Fiatot. Egyszer meg is kérdezte, milyen kocsit szeretnék, ha több pénzem lenne. BMW-t mondtam neki. Ekkor ígérte meg, hogy ha hatvan leszek, vesz nekem egyet. Ígéretét betartotta. Bécsi modell-boltban vásárolta, tizenötször huszonöt centis, kinyitható ajtóval és csomagtartóval. Ha a fia nálam járt, a szőnyegen játszott vele, mindjárt le is törte a visszapillantó tükrét. Nemrégiben elkunyerálta, a kicsinyített BMW azóta is népes gépkocsi-flottáját felügyeli a könyvespolc magasságából.

A fiam közgazdász lett, egy nagy forgalmú céget vezet, ráadásul szolgálati BMW-t. Én már nem ülök volánnál, inkább nem teljesen függetlenül a család férfi ágán kialakult kobaltkék hagyománytól, egészségügyi séta közben BMW-ket számlálok. Eredetileg úgy gondoltam, hogy tíz lesz a napi adag, mert ez körülbelül négy kilométernek felel meg. De aztán kiderült, hogy alulértékeltem Újlipótváros polgárságát. Hetek óta tizenhat és huszonöt között van a napi átlag. Azt figyeltem meg, hogy több BMW-t látok, ha a Duna irányába haladok. A Pozsonyi út például a Margit-hídtól a Dráva utca és a Dózse György út vonaláig legalább tízzel kecsegtet. Ha viszont a Váci út irányában fedezem föl a rá merőleges mellékutcákat, akkor kevesebb BMW-vel kell beérni.

A kobaltkép jelvények felérnek egy szociográfiai oknyomozással. Budapest talán legpolgáriasultabb falujában a tehetős lakók inkább a Duna felőli részen „tanyáznak”. Akik viszont áruk (holmik és élelmiszerek) szállítására is használják kevésbé márkás furgonjaikat, a Lehel téri piac közelében. Alig várom, hogy e riporteri tapasztalatokat megoszthassam a jelenleg még dísztárcsákat tanulmányozó Samuval.         

A zuglóiakat az új Puskás-stadion építkezése zavarja, az országot pedig a költsége. (Bitskey Bence szocialista önkormányzati képviselő-jelölt, Népszava, 2017. március 29.)

A fáraó személyesen felügyeli a piramis építését. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász a Puskás Ferenc Stadion Időarányos Kivitelezését Nyomon Követő Bizottság elnökéről, Orbán Viktorról, Facebook.com, 2017. április 21.)

Ez nem a nép, hanem a nemzet stadionja lett. (Mező Gábor újságíró, PestiSrácok.hu, 2019. november 15.)

Tizenegy nézővel több volt, mint ahányan jegyet vettek. (Hajdú B. István sportriporter, M4, 2019. november 15.)

Szurkolok annak, hogy minél több kulturális esemény és sok magyar focisiker helyszíne legyen. (Karácsony Gergely Párbeszéd-politikus, budapesti főpolgármester, 2019. november 15.)

A kulisszákra már nem lehet panasz, ha a csapat is megteszi majd a magáét. (Deák Zsigmond újságíró, Nemzeti Sport, 2019. november 16.)

A Puskás bár impozáns, egyszerűen túl nagy. (Botos Tamás és Haszán Zoltán újságírók, 444.hu, 2019. november 16.)

A fiatalokkal, akik a reménytelen állapotok miatt elhagyták Magyarországot, tíz ekkora stadiont is meg lehetne tölteni. (Péterfy Gergely író, Facebook.com, 2019. november 16.)

Jövőkép nélkül nehéz lesz hosszú távon megtölteni a Puskás Arénát. (Pór Károly újságíró, Nemzeti Sport Online, 2019. november 20.)

Fantasztikus mérnöki és műszaki teljesítmény testesül meg benne. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2019. november 22.)

Több mint öt héttel az önkormányzati választás után is kérdés még, vajon a győri polgármester adriai jachtkirándulása mennyire befolyásolta az eredményt. Azt, hogy Budapesten és néhány nagyobb városban a Fidesz érzékeny veszteséget szenvedett. A Borkai Zsolt körüli botrány egyik mellékszála, hogy lassanként fény derül a videóra vett orgia készítőire. Néhány napja őrizetbe vettek egy volt válogatott labdarúgót, akiben Póczik József ismerhető fel. A részleteket még nem tudhatjuk, ám egy pillanatra képzeljük el, hogy a Fidesz zavarba hozásában szerepet játszott a Demokratikus Koalíció is.

Az obsitos focista ugyanis 2014-ben a DK önkormányzati képviselőjeként indult Győrött. Ráadásul az élettársának van egy fia, aki állítólag lányokról gondoskodott az orgiához, sőt jelen is volt a jachton. S bár lehet, hogy Póczik DK-s kapcsolata elvékonyodott ’14 óta, egyik hajdani játékostársának, a szintén győri Glázer Róbertnek a húga DK-s politikusként lett Borkai Zsolt ellenfele a helyhatósági választáson. A politikai szál túlságosan kézenfekvő persze, mégse lepődnék meg, ha esetleg kiderülne, hogy két bundázásban megedződött focista nyugdíj-kiegészítési lehetőséget látott a győri polgármester megkörnyékezésében. (Bocs a feltételezésért.)

De a politikai szál se megy ki a fejemből, elvégre Gyurcsány Ferencnek volt egy befejezetlen játszmája Orbán Viktorral. 2017 májusában jött elő azzal, hogy egy szláv akcentussal angolul beszélő férfi 300 millió forintot kért a jelenlegi miniszterelnök svájci bankfiókban szunnyadó titkáért. A DK elnöke e hírfélével házalta végig a nyilvánosság hozzáférhető fórumait, és egyre kínosabb helyzetbe lavírozta magát. Olyannyira, hogy az országgyűlési választás közeledtével be is kellett jelentenie: ezt a politikai fegyvert nem használhatja a vetélytársával szemben. Lélektani mélypontról tápászkodott föl, ha most csakugyan fölismerte a Borkai-ügyben rejlő lehetőséget. Azt, hogy megszorongathatja Orbánt is.

Nehéz elképzelni, hogy két egykori focista képes lett volna kirobbantani, és adagolva az információkat, hatásosan kiteregetni a győri polgármester körüli botrányt. Ha netán mégis kiderülne, hogy a Demokratikus Koalíció válságkommunikációs szakértői hozták kényszerhelyzetbe a Fideszt, akkor szörnyülködhetnénk azon, hová jutott a politika. De megállapíthatnánk azt is, hogy a lesajnált Gyurcsány érzékeny veszteséget okozott az Orbán-rendszer névadójának.                

A kérdés nemcsak engem foglalkoztat. A Népszava politikai szakírója, Kósa András is megkérdezte az MSZP elnökétől és parlamenti frakcióvezetőjétől. Tóth Bertalan a patinás újság mai számában közölte: a régi és az új tiszteletdíj közti különbséget „a Szolidaritási Alapba fizetjük azóta is, és nemsokára megjelenik az a 11 millió forint értékű karitatív pályázat, amelyet ebből finanszírozunk”. Az ’azóta is’ folyamatra utal, amelynek próbáltam utánanézni.

Annyit találtam róla a világhálón, hogy tavaly, az országgyűlési választás után a honatyák és honanyák megszavazták a saját fizetésemelésüket. Ezzel egy mezei képviselő tiszteletdíja a parlamenti pozíciók és a bizottsági tagságok ellenértéke nélkül 748-ról 948 ezer forintra emelkedett. Az ellenzéki politikusok sem álltak ellent a kísértésnek, de hogy megnyugtassák a háborgó választóikat, különböző csoportjaik (pártjaik) más és más megoldással rukkoltak elő. A szocialisták például bejelentették, hogy létrehozzák ama szolidaritási alapot, amelyre Tóth Bertalan hivatkozott a ma reggeli interjúban.

A pénz sorsáról csak annyit sikerült megtudni, hogy a felsorolt lehetőségek közül (az elhanyagolt pártirodák rendbe hozásából, a kormánykritikus sajtó és a szegények támogatásából) a legutóbbit választották. Annyi információt még találtam, hogy az idén másodszor is döntöttek a képviselőcsoport tagjai, valószínűleg az első félévi befizetésekről, de hogy mire költötték, az már nem derült ki. Amire a frakcióvezető utalt a Népszavában, az nyilván a második félévben felgyülemlett pénz. Nem ártana tudni, hogy mire telik belőle. Egyelőre hajlamos vagyok azt a következtetést levonni, hogy a szocialista politikusok jó pénzért érzik rosszul magukat az ország házában.

A volt pártelnök, Tóbiás József nemrégiben kiköltözött a Kanári-szigetekre, és lemondott a mandátumáról, Burány Sándor pedig átigazolt a Párbeszéd-frakcióba, máskülönben a szövetséges kispárt nem hozhatott volna létre képviselőcsoportot a parlamentben. A fizetésemelés, illetve a különbség átutalása tehát 14-15 szocialista politikust érint. ’Azóta’ 47,6-51 millió forint közötti összeget küldhettek a Horn Gyuláról elnevezett szolidaritási alap számlájára, ám a második és a harmadik részlet rendeltetéséről elfelejtettek beszámolni a nyilvánosság fórumain. Értem, hogy a jólelkűségükkel nem akarnak dicsekedni, kommunikációjuk azonban korántsem az átláthatóság mintapéldája.               

A hét első napján a miniszterelnök válaszolt az ellenzéki politikusok kérdéseire. Szavaiból összeállítást adott közre a YouTube. Amidőn Orbán Viktor felállt, hogy újra meg újra leszólja a vitapartnereit, mindig begombolta a zakóját. Az ismétlődő gesztusból kabaréjelenet lett, ám a mulatságos mozzanat sem feledteti az egyik kijelentés baljós tartalmát.     

A kormányfő ezt fejtegette: „Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el.” (2019.10.18.) A rögtönzés hevében nem fogalmazott pontosan. A baloldalnak nincs legnagyobb példányszámú napilapja, egyetlen napilapját, a Népszavát ugyanis nincs mivel összehasonlítani, sem a baloldalon, sem tágabb értelemben, az ellenzéki térfélen. Legföljebb a megyei napilapokkal lehetne összevetni, melyek nem baloldaliak. S mert ellenkező előjellel ugyan, de szintén politikai jellegű újságnak tekinthetőek, az úgynevezett közéleti napilapok mezőnyében legalábbis a példányszámok tekintetében a Népszava körülbelül a tizedik helyen áll.

Hajdan 300 ezer példányban jelent meg, ez csökkent a rendszerváltás idején 200 ezerre, 2005-ben 29, 2010-ben 19, 2016-ban pedig 10 ezerre. A megszüntetett Népszabadság redakciójából érkezett Horváth Gábor 2017 februárjában lett felelős szerkesztő, akkor 11 ezer példányban látott napvilágot a Népszava, Amikor pedig főszerkesztő lett (2017. május 17-én) 14 ezerben. Leváltásáig a napi átlag meghaladta a 21 ezret, ami akkor is a javára írandó, ha a korábbi tulajdonos, Puch László két feltételhez kötötte a megjelenést: „Racionális működés, 30-35 ezer példány.” (ATV, 2016.12.20.) Néhány hónapja pedig az MSZP egykori pénztárnokát ama bizonyos nagyvállalkozó váltotta fel a tulajdonosi székben, akit Orbán némi iróniával oligarchának nevezett.

A jelek szerint Leisztinger Tamás mintha most látta volna elérkezettek az időt, hogy főszerkesztőt váltson. Érteni vélem, ha kevesellte a példányszámot. Azt is, ha sokallta a Népszava kormánykritikáját. Az is felötlött, hogy ugyanazt a szerepet tölti be, mint amilyent a Horn-kormány országlása idején a Postabank. Akkor Princz Gábor tartotta lélegeztetőgépen az Orbán-féle ellenzék egyetlen napilapját, a Magyar Nemzetet, most Leisztinger Tamás a Népszavát. Ha tehát a történelmi párhuzamban akár csak szemernyi igazság van is, a miniszterelnök parlamenti kijelentése cinizmusról árulkodik.     

A magyar focit egyeseknek hallgatni kellemetlen, nekem meg közvetíteni az. (Knézy Jenő tévériporter, Telegráf, 1993. október 29.)

Nemcsak a magyar foci züllött le, hanem a magyar közönség is. (Szále László újságíró, Sport plusz Foci, 1994. szeptember 3.)

A magyar foci annyira rossz, hogy még lopott pénzből se működik. (Csenki Attila humorista, RTL II., 2015. május 18.)

A magyar foci beteg. Az elmúlt évtizedek kiölték belőle a lelkét, kikezdték a tisztességét, elvették a tartását és a morális iránytűjét. (Török Gábor politológus, Vas Népe, 2015. július 23.)

A magyar foci nem a társadalmi kultúra, hanem a kulturálatlanság részévé vált. (Muszbek Mihály közgazdász, Népszabadság, 2015. november 21.)

Nem köt le a magyar foci. (Gyurcsány Ferenc DK-politikus, volt miniszterelnök, Blikk.hu, 2016. január 23.)

Költeni már megtanult a magyar foci, eladni még nem. (Aranyossy Áron újságíró, 24.hu, 2018. február 3.)

Már nem a pénz hiányzik a magyar fociból, hanem a foci. (Ceglédi Zoltán politológus, hvg.hu, 2018. március 24.)

A magyar foci kizárólag a dumában erős. (Bernau Péter sportújságíró, Népszava, 2018. július 13.)

A magyar foci jó. Csak nem kéne nemzetközileg inzultálni. (Mészáros Sándor irodalomtörténész, Facebook.com, 2019. augusztus 14.)

Kuncze Gábor és Magyar György tegnap este az ATV stúdiójában ült, és Lázár nagy visszhangot keltő megnyilvánulását latolgatták. A fideszes politikus ugyanis ellátogatott Kenderesre, és koszorút helyezett el a kormányzó nevét feltüntető márványtábla alatt, majd az őt kísérő kamerába mondta: „Hős katona volt, igaz magyar hazafi.” (Facebook.com, 2019. november 16.)

E kijelentés botránkoztatta meg a hajdani belügyminisztert és liberális pártelnököt, valamint a közismert sztárügyvédet. Egyetértettek abban, hogy „nem ilyennek ismertük” Lázár Jánost. Hát milyennek? Nem csatlakoznék azokhoz, akik most azon tűnődnek, vajon Orbán száműzte-e a helyettesét annak szűkebb pátriájába, vagy Lázár unta meg a miniszterelnök közelségét, és idestova másfél éve a választókerületéből ad hírt magáról videó-üzenetek formájában. Kisegíteném inkább a két veterán stúdióvendéget: Lázár nem először hozta szóba Magyarország néhai kormányzóját. Épp az ATV képernyőjén mondta 2017. június 22-én: „Én nagy magyar hazafinak tartom Horthy Miklóst.”

Ha hatalma csúcsán nem lett botrány a kijelentésből, miért most kapták föl sokan a fejvizet, amidőn már nem tartozik a hatalmat gyakorlók legfelső köréhez? Eddig Horthy dicsőítése azokat jellemezte, akiknek a véleménye nem számított. Például a Történelmi Vitézi Rend főkapitányát és törzskapitányát, a Horthy Miklós Társaság alelnökét. Vagy két mezei képviselőt a Fideszből, akik tájegységileg kötődtek valamelyest a nagykunsági Kenderes földesurához. A hevesi biogazdálkodó Faludi Sándor és a a kazah ügyekre szakosodott karcagi honatya, Kovács Sándor a szolnoki napilapban pedzegette, hogy milyen nagy hazafi volt a kormányzó. Elismerő jelzőkben dúskáló véleményük azonban sosem emelkedett a Fidesz hivatalos álláspontjává.

A legszűkebb elit tagjai a Horthy-szobor ürügyén szólaltak meg. Orbán Viktor nem pártolta a felállítását, a propagandista Rogán Antal visszhangozta a főnökét, L. Simon László emlékezetpolitikus pedig kifejtette, hogy az ő ízlésének ugyan nem felel meg egy Horthy-szobor, de tudja, hogy vannak olyanok, akik örülnének neki. E szövegkörnyezetből lógott ki az akkor még miniszterelnökséget irányító miniszter 2017-es kijelentése. Nem kísérletezem azzal, hogy megfejtsem, miért fogalmazott vezetőtársaitól eltérő módon Lázár János. A lényeg amúgy is az, hogy Kuncze Gábor és Magyar György alaposabban is felkészülhetett volna a tegnap esti beszélgetésre.      

Történelmi nevét ki ne ismerné az autópályák kilométerenkénti átadásából? Az Antall-kormányban minisztereskedő MDF-politikus azonos nevű fia terjedelmes interjút adott az Orbán-kormány nem hivatalos szócsövének. A Magyar Posta vezérigazgatója egyebek között ezt mondta: „A nyomtatott lapok iránti igény drasztikusan csökkent, ezért azt is vizsgáljuk, hogyan érdemes a hírlapterjesztést megtartani.” (Magyar Nemzet, 2019.11.09.)

A drasztikus csökkenésre egy adatsor. A rendszerváltáskor 385 ezer példányban jelent meg a Népszabadság, utolsó lapszáma 2016. október 8-án 37174-ben. A győri Kisalföld 1989-ben elérte a 100 ezret, a Népszabadság megszüntetésekor 57221-ben látott napvilágot. 2017 őszén pedig, amikor Andy Vajna átvette, 54336 példányban. A Borkai-botrányt a múlt hónapban 42 ezer példánnyal vészelte át. Az idézet másik figyelemre méltó mozzanata, hogy a Magyar Posta egyelőre talán mégsem szünteti meg a hírlapterjesztést. Mintha más merényletet tervezne ellenünk. 2017 legelején a vezetői bejelentették, hogy 19 településen kísérleti jelleggel csak ebéd után juttatják el az előfizetőkhöz a napilapokat.

Budapest akkor még nem volt a kísérletre kijelölt települések között, de most, az önkormányzati választás után legalább az ellenzék irányította kerületeket is bevonhatják a kétes értékű projektbe. Formálódik azonban egy másik, átfogóbb jellegű elképzelés is. A Magyar Posta visszalépne a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány javára, és kivonulna a veszteséges hírlapterjesztésből. A kormány zsarolási potenciálját kétségkívül növelné, ha a hozzá közel álló alapítvány kézbesítői hálózatára kényszerülnének kapcsolódni a postai terjesztéstől megfosztandó ellenzéki sajtótermékek. Ennek volt már némi előzménye. 1992/93 fordulóján a Magyar Posta 30 százalékkal növelte a hírlapterjesztés díját. Ez kényszerítette a külföldi tulajdonba „privatizált” megyei napilapokat arra, hogy leszakadjanak a postahálózatról, és létrehozzák a magukét.

A Simicskával való 2015-ös szakítás után Orbán Viktor bizalmi embereivel fokozatosan felvásároltatta a megyei sajtót. Vele együtt a bejáratott terjesztési rendszert is, amelynek jelenlegi tulajdonosa, az immár 476 lapot kiadó KESMA a reggeli kézbesítésről aligha áll majd át a délutánira. Bár azt nehezemre esik elképzelni, hogy munkatársai a kormánybarát napilapokkal együtt csúsztatják a kormánykritikus újságokat is a vidéki Magyarország postaládáiba.