A legutóbbi napokban Orbán lánchidazott, Vona bemutatkozott, Lendvai szajkózott, Szikora orbánozott, Schilling pedig vidnyánszkyzott. Lefülelt mondatok.

Az Index nevű hírportálból lóderék vastagságban dől a liberális szenny. (Franka Tibor újságíró, Magyar Nemzet Online, június 28.)

Kovászos uborkát és lélegeztetőgépet exportálunk a jövőben Afrikába. (Rab László újságíró. VárosiKurir.hu, június 28.)

Butaság alapból azt mondani, hogy minden rossz, amit a kormány csinál. (Nemény András szocialista politikus, szombathelyi polgármester, Nyugat.hu, június 28.)

Számomra a nacionalizmus az identitást, a szocializmus a jólétet, a liberalizmus a szabadságot, a konzervativizmus a rendet jelenti. (Vona Gábor volt Jobbik-politikus, Magyar Nemzet Online, június 29.)

A Lánchíd felújításához nem a pénz hiányzik, hanem a szakértelem. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, június 29.)

Szerencsére ez az istenáldotta tehetség vezeti az országot. (Szikora Róbert zenész Orbán Viktorról, 24.hu, június 29.)

Vidnyánszky hogyan lehet a színházi életben az, ami Orbán a politikában? (Schilling Árpád rendező, HírKlikk.hu, június 30.)

Ennek az országnak és ennek a kormánynak úgy van szüksége az Indexre, ahogy van. (Erdélyi Superman Zsolt reklám-szakember, Karantén a kanapén, július 1.)

A középrétegeknél lejjebb csak elvétve akad meg a politikusok tekintete. (Háy János író, 168 Óra, július 1.)

A könyöklés még nem kultúra. (Hatos Pál történész, Válaszonline.hu, július 1.)

Ilyen sok ponttal még senki sem esett ki az NB I-ből. (Szima Gábor, a DVSC focicsapatának tulajdonosa, Hajdú Online, július 1.)

Nagy pénzből kis foci. (Bősz Anett liberális politikus, ATV, július 2.)

Nincs szándék második Origót csinálni. (Vaszily Miklós médiabefektető az Indexről, 444.hu, július 2.)

A Kossuth adón semmi szükség műre, elég oda a sorvezető is. (Szele Tamás újságíró a miniszterelnöki interjúkról, Forgókínpad.blog, július 2.)

Most mindenhol baj van, ahol nem lehet az asztalfióknak dolgozni. (Ascher Tamás rendező, 24.hu, július 3.)

Miért neki kell ennyi mindenhez értenie a hivatalban lévő kulturális államtitkár, amúgy Fekete Péter helyett? (Pápay György publicista Demeter Szilárd Fidesz-kultúrpolitikusról, Magyar Hang, július 3.)

Ha csőre volna, a megszólalásig hasonlítana egy szajkóra. (Lendvai Ildikó szocialista politikus Hollik Istvánról, a Fidesz kommunikációs igazgatójáról, Facebook.com, július 3.)

A külsejében is a szerepéhez torzult. (Kőszeg Ferenc liberális politikus Deutsch Tamásról, Átlátszó.blog, július 4.)

Nehéz lehet nem fontos embernek lenni. (Szalai Anna újságíró Tarlós István volt budapesti főpolgármesterről, Népszava, július 4.)

Egyfajta balliberális véleménycunami jön velünk szembe a közösségmédia-felületeken. (Kovács István, a Megafon jobboldali hangosbeszélő alapítója, 888.hu, július 4.)

A propaganda csak kiszolgál, az irodalom viszont megváltoztat. (Erdős Virág költő, 24.hu, július 5.)

Nem irigylem a közvélemény- és médiakutatókat. Azt várjuk tőlük, hogy mutassák ki a politikai befolyás mértékét. De ahhoz, hogy hitelesen láttassák a médiapiacot, mintegy 8000 terméket kellene vizsgálniuk. Beérnénk persze a közéleti jellegű médiumokkal is, ám ezekből is több száz akad. Amelyik felméréssel mégis számolhatunk, az hitelesnek tekinthető ugyan, de csak egyetlen metszetben jellemzi az eltorzított médiapiacot. A reklámköltés szempontjából.

A Mérték Médiaelemző Műhely munkatársai szerint az állami reklámköltés 78 százaléka a kormányhoz közel álló kiadóhivatalok számláján landolt. Ez a 2017-es arány volt. 2018-ban, az országgyűlési választás évében nyilván nem adta alább a kormányzat, erről azonban nincsenek megbízható adataink. Ami friss fejlemény, az a Kantar Hungary összehasonlító elemzése. 2019 első öt hónapját vetette össze 2020 első öt hónapjával. Tavaly január elejétől május végéig az állami reklámköltések 66 százaléka kötött ki a kormány közeli médiacégeknél, az idei öt hónap aránya 84 százalék volt. A különbség vajon miből fakad?

A témával foglalkozó gazdasági újságírók vették észre azt az ellentmondást, hogy miközben a koronavírus-járvány idején a politikai (közéleti) reklámköltések 7,4 százalékkal estek vissza, az állami átutalások 11 százalékkal nőttek. A kormány üzeneteit hirdetésként is közlő médiumok óhatatlan veszteségeit tehát az állami költségvetés igyekezett pótolni a mi pénzünkből. Hogy érzékeljük a különbséget, 2019-ben a nettó 30 milliárd forintnyi reklámbevételből 20 milliárd vándorolt a kormány befolyási övezetébe tartozó kiadóhivatalok számlájára, az idén pedig január elejétől május végéig a nettó 35 milliárdnyi összbevételből 30 jutott a kormányhoz közel álló médiacégeknek.

Figyelemre méltó a hirdetési bevételek megoszlása a politikától látszólag mentes média-válfajok között is. A tavalyi első öt hónapban a napilapok 45 százaléknyi részesedése az idén 60-ra ment föl. (Kakukkfióka a Népszava, amelynek hirdetési viszonyaira ezúttal nem térek ki.) A rádióknál 35-ről 40-re, a tévéknél 20-ról 35-re, az internetnél 8-ról 11-re ment föl az a fránya százalék. Egyetlen médiumnál esett vissza az állami reklámköltés, a közterületi hirdetésnél 70-ről 50-re. A járvány három hónapja alatt ugyanis a karantén (a kijárási korlátozás és az állampolgári félelemérzet) miatt szinte elnéptelenedtek az utcák. Kidobott pénz lett volna óriásplakátokon hirdetni a kormányzat üzeneteit.            

Mára szinte mindegyik ellenzéki párt felismerte, hogy 2022-ben szükség lesz a közös fellépésre, máskülönben nincs esély a Fidesz legyőzésére. Ehhez képest az ellenzéki politikusok úgy szólalnak meg a nyilvánosság fórumain, hogy kérdés nélkül is elmondják, az ő pártjuk miként képzeli el a változtatásokat. Mindig számíthatunk arra, hogy ahányan vannak, annyiféle hangsúlyt használnak. Itt van például a 2021-es költségvetés, amelyet a kormánypártok a kétharmadukkal tegnap emeltek törvényerőre.

Orbánék 2,9-cel belül maradtak a maastrichti 3 százalékos államháztartási hiányon. Ezzel is magyarázható, hogy elutasították az ellenzéki pártok 807 (!) módosító javaslatát. Varga Mihály, a költségvetést kidolgoztató miniszter indoklása szerint „árgus szemekkel figyelték” ugyan, de nem találtak elfogadható javaslatot a módosításokban, amelyek egyébként 6400 milliárd forintra, tehát 17 százalékra növelték volna az államháztartás hiányát. (Magyar Távirati Iroda, 2020. július 3.)

Nem szép a Fidesztől és kapcsolt részeitől, hogy immár sokadszor szavazták le a parlamenti ellenzék javaslatait. Mégis felkaptam a fejem, amikor tegnap este az ATV műsorvezetője elárulta, hogy a műsor előtt kifaggatta Varju Lászlót, a költségvetési bizottság elnökét. Azt firtatta, vajon a 807 módosító között hány volt a közös. „Négy”- tolmácsolta a DK-s politikus válaszát Krug Emília. Azaz félszázaléknyi. A vele szemben ülő interjúalany pedig nem tiltakozott, ezzel ismerve el a meghökkentő információ hitelességét.

Mielőtt fölháborodnánk a kormánypártok rutinos eljárásán, érdemes volna eltűnődni azon, hogy az együttműködésre törekvő ellenzéknek miként kellett volna a módosításokat beterjeszteni. Ha kiválasztotta volna a legfontosabb elképzeléseket, és közösen vállalta volna fel a képviseletüket, akkor például belül maradhatott volna az Európai Unió által igényelt 3 százalékos hiánycélon. A kormánypártok pedig a javaslatokat nem söpörhették volna le az asztalról arra hivatkozva, hogy csaknem hatszorosára növelték volna az államháztartási hiányt.

Bizonyára találtak volna más kifogást, mégis az a benyomásom, hogy ha az ellenzéki pártok együtt nyújtják be az egyeztetett, alaposan megfésült és maastrichti szempontra fazonírozott módosításokat, akkor nehezebb lett volna a kukába hajítani őket. Ráadásul az ellenzéki politikusok a nyilvánosság fórumain bizonyíthatták volna, hogy nemcsak szavalni akarnak az együttműködésről.  

A legolvasottabb hírportál körüli purparlé nem enyhül. A politikai indítékot tagadják persze a kormánypárti orgánumok. Szinte varázsütésre sugallják, hogy a régi és az új indexesek csapnak össze. Bennem azonban fölmerült, hogy az Index mostani revolverezése, szorongatása, zaklatása, zsarolása mögött több is rejlik, mint csupán gazdaságossági számítás.

A nyilvánosság eszközrendszerében, a médiában a digitális sajtó az egyetlen, amelyben az ellenzék versenyképes. Ha eszközállományából kiesik, kiszorul az Index, akkor mind a négy médiumban (a hagyományos sajtóban, a rádióban, a tévében és a világhálón) érvényesülhet a kormányzati befolyás. A vitában sok mozzanat tárult föl a kulisszatitkokból, mégsem állítható, hogy mindent értek a fejleményekből. A tapasztalatokról már bátrabban számolhatok be. A legutóbbi fél évtizedben 5 milliónál több olvasója volt a Médianaplónak, és ebből mintegy 4 millió az Indexnek köszönhető. Legalábbis ezt hittem sokáig.

Lassanként bontakozott ki egy furcsa munkamegosztás. Igaz ugyan, hogy körülbelül ezer cikkem jelent meg az Index fejléce alatt, a Fórum-rovat közéleti alrovatában, ám ezeket a bejegyzéseket nem az Index.hu Zrt munkatársai választották ki, hanem a vele közös háztartásban lévő Indamedia Sales Kft szerkesztői. A félreértést az táplálta, hogy egyik céggel se tartottam a kapcsolatot, csupán tudomásul vettem, hogy nagyjából minden második bejegyzésem számot tart az érdeklődésükre. Egy idő után hirdetések is feltűntek a bejegyzések mellett. Bár egy fillért se kaptam értük, két szempontból mégis hasznosnak bizonyultak.

Az egyik az, hogy az Index bejáratott márka a hazai nyilvánosságban. Az olvasók számtalanszor meg is dicsértek - vagy ledorongoltak - a címoldalán megjelent cikkeimért. Azt azonban soha nem mondta senki, hogy gratulál vagy gyűlöl, mert az Indamediában publikáltam. Ez a márka ugyanis hivatkozási alapként nem létezik. A másik haszon hozott valamit a konyhára. Az Index-név jóvoltából oda is meghívtak, ahol fizettek az előadásomért, és ott is kértek tőlem cikket, ahol fizettek a közlésért.

Hálatelt szívvel gondolok az Indamedia szerkesztőire, akik fölfedezték az írásaimat. Zavar viszont, ha a menedzserei azzal érvelnek, hogy mintegy kétszer annyi a bevételük, mint az Indexnek. Természetesen jár a gratuláció az Indamedia ügyes hirdetésszervezőinek. De amit saját bevételként könyvelnek el, ahhoz vajon nincs némi köze az Index fejlécének is?

A jelek arra utalnak, hogy Tarlós Istvánt reaktíválta a kormányzat. Visszatért a nyugdíjból, tényleges szolgálatba helyezték. Ha eszköz volna, azt írnám róla, hogy működésbe hozták. A kormánypárti újságírók kézről kézre adják, és leginkább arról faggatják, amihez ért: Budapestről. Ebbéli megnyilatkozásait most azért nem firtatom, mert legutóbb mondott valamit, ami szűkebb érdeklődési körömben, az újságírásban nagyobb érdeklődést válthat ki,

A nyilatkozó politikusok helyzetét úgy jellemezte, hogy „Nincs, aki visszakérdezzen.” (Magyar Nemzet Online, 2020.07.01.) Mindezt olyan interjúban adta közre, amelyben az újságíró mintha elfelejtett volna visszakérdezni. A jelenség így foglalható össze: a politikusok egyre kevésbé kérik föl az újságírókat, hogy tolmácsolják a szavaikat. Élnek a közösségi oldalak kínálta lehetőséggel. Azok is például a Facebook üzenőfalára írják föl a feltételezéseiket, jelentik be a döntéseiket, akik előtt haptákban állna a kormányzati sajtó. Meg azok is, akik nem jutnak be a kormánypárti sajtóba, és akiket a nyilvánosság maradék fórumain közbekérdeznek az okvetetlenkedő újságírók, sőt indoklásra kényszerítik őket.

A Facebook azt közli, ami a követőiknek szánnak. Ellenzéki helyzetben ilyenkor szokott kiderülni, hogy a középiskolában olyan magyartanárt fogtak ki, aki nem tartott nyelvtanórákat. A kormányzati tényezőknek se nagyon tartott, nekik azonban van apparátusuk az egyénileg felhasznált közösségi üzenőfal rendben tartására. Ezzel magyarázható, hogy hatalomban jobb a politikusok helyesírása, mint ellenzékben. Ha pedig újra visszakerülnek a hatalomba, hirtelen megjavul a helyesírásuk.

Kíváncsiságból megnéztem néhány közéleti személyiség fészbukos üzenőfalát. Orbán Viktor miniszterelnöknek 851 ezer követője van. Március közepéig 650 ezer volt, a járvány idején ment 1 millió fölé a számuk. Gyurcsány Ferenc, a talán legismertebb ellenzéki politikus 256 ezernél tart, volt már több is. Következnek a hölgyek: Szél Bernadett független országgyűlési képviselő 99, Varga Judit igazságügyi miniszter 75, Novák Katalin családi ügyekért felelős államtitkár 64 ezer követővel. Az ugyancsak független honatyának, Hadházy Ákosnak 52, Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárnak 19, Szanyi Tibor ISZOM-politikusnak 13 ezer. Deutsch Tamás EP-képviselőnek 11015, Németh Szilád honvédelmi államtitkárnak kereken 11 ezer követője van. Ők már hajlamosak lemondani arról, hogy azok a fránya újságírók visszakérdezhessenek.        

Tegnap este, az ATV stúdiójában Murányi András is megszólalt. A Párbeszéd kommunikációs igazgatója szóba hozta. hogy a felcsúti focicsapat harmadik lett a nemzeti bajnokságban. Orbán Viktor mániáját Ceausescuéhoz hasonlította, aki „Olt nevű szülőfaluját juttatta föl a román NB I-be”. A történelmi párhuzam pontosításra szorul.

A román diktátor egy olténiai faluban, Scornicestiben született, ahol 30 ezres stadiont építtetett. A hajdani sportújságíró hallott valami harangozni arról, hogy ama bizonyos csapat neve SC Olt volt, ezt keverte össze a falu nevével. Élő adásban könnyű persze tévedni, ám arra senki sem kötelezte, hogy megemlítse a beszélgetés témájától független mozzanatot. Az ellenzéki közvélemény másik formálóját, Jámbor Andrást már a rögtönzés se menti. A Mérce.hu hajdani alapító-főszerkesztője a fészbukos blogjában szintén megcsipkedte a miniszterelnöki focicsapatot, írván, hogy „Orbán Viktor szülőfaluja Felcsút.” Nem az, csupán a választott faluja, melyet eláraszt a kegyeivel. Még szerencse, hogy pillanatnyilag egyik véleményformáló sem újságíró, máskülönben röstelkedni kéne helyettük is.

A bakizás egyébként bárkivel előfordulhat, ha olyasmihez szól hozzá, amiről elfelejtett tájékozódni. Például László Imrére éppen csak rápirítottunk, hogy egy önkormányzati ülésen megdicsérte Hitlert. Most pedig, magyarázkodás közben azt találta mondani az újbudai polgármester, hogy a kerületében Mengeléről akartak teret elnevezni. A Heti TV műsorvezetője észnél volt, és visszakérdezett. Kiderült, hogy a DK-s politikus az auschwitzi koncentrációs tábor foglyokat szelektáló, foglyokkal kísérletező főorvosát tévesztette össze Nelson Mandelával, a dél-afrikai apartheid (faji megkülönböztetés) engesztelhetetlen ellenfelével. E második elszólás után vagy egy életre eltiltanám magam az élő adásban való részvételtől, vagy jelentkeznék történelem szakra valamelyik egyetemen.

Innen már csak egy lépés Kunhalmi Ágnes atv-s rögtönzése. A Nemzeti alaptanterv vitájában kifogásolta, hogy szeptembertől az egykori nyilas parlament író-képviselőjét, „Nyírő Gyulát” is tanítják majd az iskolában. A szocialista oktatáspolitikus bizonyára Nyirő Józsefet akart mondani, mégis egy pszichiátert gyanúsított meg. Eszem ágában sincs pellengérre állítani a kormánykritikus véleményformálókat. Csupán azt állítom, hogy a mondandójuk akkor lehet hatásos, ha tudják, hogy miről beszélnek.             

Állítólag a Fidesz mindent mér. Ha egyszer valaki előkotorja az Orbán-kormányokkal rokonszenvező közvélemény-kutatók szerződéseit, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a legutóbbi évtizedben több százmilliárd forintot kaptak az állami kíváncsiság kielégítésére. A költekezés mértékére abból következtetek, hogy Demeter Szilárd újabb interjút adott a kormánysajtónak, ezúttal a Mandinernek.

Szerinte „A Századvég 2017/18-as, ötvenezer főnél nagyobb mintából elvégzett kutatásából feketén-fehéren kiderül, hogy a mai fiatalok jelentős része gyakorlatilag mozgóképen és könnyűzenén keresztül fogyaszt egyáltalán kulturális tartalmat.” Azt már én fűzöm hozzá, hogy az efféle fölmérések azért nem hasznosultak, mert olyan államtitkárok feleltek a kultúráért (Szőcs Géza, L. Simon László, Halász János, Hoppál Péter és Fekete Péter), akiknek inkább víziójuk volt, mint intézményteremtő képességük. Az Erdélyből érkezett Demeter Szilárdnak nincsenek látomásai. Ugyanebben az interjúban így jellemezte önmagát: „Az én feladatom nem az, hogy tartalmi kérdésben döntsek, az én feladatom az, hogy infrastruktúrát építsek, és lehetőségeket biztosítsak.”

Ha jól értem, akkor a kultúráról egyedül Orbán Viktornak lehet víziója, aki pedig vállalkozik arra, hogy intézményesítse a látomást, pénzt kap a megvalósításhoz.  A könnyűzene „társadalmasítása” például 25 milliárdot ér a miniszterelnöknek, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója gondoskodik arról, hogy a kormányzati üzenetek a slágerek szárnyán jussanak el a mai magyar fiatalokhoz. Az a fránya film még megoldandó feladat. Andy Vajna megreformálta a forgatókönyv-írást, és aratott a nemzetközi fesztiválokon, ám a filmjei nem jutottak el a magyar fiatalokhoz. De ha a főigazgató úr kezébe veszi a filmgyártást is, akkor van még remény.

Volt már ilyen a kultúrpolitikában. Horváth Márton a könnyűzenét nem társadalmasította ugyan, Révai József helyetteseként azonban szerkesztette a Szabad Népet, majd a pártközpontban vezette az agitprop osztályt, aztán visszatért a pártlap főszerkesztői székébe, 1956 után pedig igazgatta a Petőfi Irodalmi Múzeumot, és egy filmstúdiót is irányított. Amidőn pedig lapátra tették, megírta a Holttengeri tekercsek című könyvét, amelyben leszámolt a múltjával. Demeter Szilárd írónak készül, és az a benyomásom, hogy ehhez miniszterelnöki megbízottként gyűjti a tapasztalatokat. Érdemes volna elolvasnia a szintén vízió nélküli előd önéletrajzi ihletésű kisregényét.

Tíz mondat Demeter Szilárdtól

Az írás csak a hobbim és szenvedélyem. (Origo.hu, 2017. november 24.)

A magyar kultúra fejnehéz. (Magyar Hang, 2019. március 29.)

Amit ma kultúrharcnak hívunk, az csak lökdösődés, helykeresés. (168 Óra, 2019. június 6.)

Első körben alanyt és állítmányt egyeztetni tudó újságíróra van szükség. (Magyar Távirati Iroda, 2019. július 17.)

Nacionalistáknak kell lennünk, mert a körülöttünk lévők is azok. (Origo.hu, 2019. július 26.)

Senkiházizhat engem Radnóti professzor úr, ettől még minden papírt én írok alá. (Origo.hu, 2020. február 1.)

Az irodalmi infrastruktúrát rakjuk össze. (888.hu, 2020. február 4.)

A magasirodalom lába nem ér le a földre. (Pestihirlap.hu, 2020. február 18.)

A korona után megváltozunk. (Hajónapló.ma, 2020. április 30.)

Én úgy vagyok zenész, mint ahogyan író. (Mandiner.hu, 2020. június 26.)

Kiszivárgott egy videó az újbudai önkormányzat üléséről. A polgármester szerint „’36-ban vagy ’37-ben a Time magazin Hitlert az év emberének választotta. Megérdemelte? Meg.” A DK-s politikus kifejtette, hogy 1933 és 1938 között a kancellár tevékenysége „Németország felemelkedését hozta”, „Aztán ami utána történt, az nem igazán fér ebbe a képbe bele.”

A ’nem igazán’ kifejezést akkor használják a kommunikáció szakos diákok, ha a vizsgán belekezdenek valamibe, de elbizonytalanodnak, és próbálnak kikecmeregni a csapdából. László Imre tapasztalt egészségügyi menedzser, talán városgazdának is jó, a történelemhez azonban annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez. A ziccert ki is használta a kormánypárti sajtó, mert azonnal megindult az összehangolt támadás az ellenzéki politikus ellen. Azt is megírta valaki, hogy „Hallgatásba burkolózott a baloldal.”

A baloldal nevében nem nyilatkozhatom, ám azt nem fogadom el, hogy kettős a mércém, ahogy az egyik telefonáló mondta: „Bezzeg amikor kormánypárti politikusokat kell simfelni”. Épp ellenkezőleg. A kormánypárti politikusok elszólásai kevésbé érdekelnek, mert Németh Szilárd vagy Kósa Lajos félműveltsége nem fáj, inkább szórakoztat. Meg is néztem az Elszólások fájlt, a legutóbbi évtizedben a kormánypárti politikusoknál hat marhaságot tettem szóvá, az ellenzékieknél kétszer annyit. Élen járt Kunhalmi Ágnes és Bangóné. A hozzájuk most csatlakozott László Imre úgy keveredett a kimagyarázhatatlan okfejtésbe, hogy az autópályák lebegtek a szeme előtt.

Kétségkívül felszívták a munkaerő-fölösleget, csakhogy más célt is szolgáltak. A Blitzkrieg-et, hogy a Wehrmacht-tankok gyorsabban érjék el a környező országok határát. Egyébként 1933 és '36/37' között már voltak koncentrációs táborok, bár akadtak még bírók, akik igazságot szolgáltattak a hitleri államszervezet vádjaival szemben. 1938. november 9-ről 10-re virradóra a Kristallnacht, vagyis a zsidó üzletek szétverése és a zsinagógák felgyújtása tette diktatúrává a nácik lopakodó hatalomgyakorlását. Ama címlap 1939. január 2-án látott napvilágot, az 1938-as év emberének választott Hitler arcképével.

László Imre szerencsétlen kijelentése azért szivároghatott ki az újbudai önkormányzat üléséről, mert nemcsak jegyzőkönyvet vezetnek, hanem videófelvételek is készülnek. Vajon az Orbán-kormány ülésein milyen történelmi okfejtéseket engednek meg maguknak a miniszterek? Ezt azért nem tudhatjuk, mert az elhangzottakról nem készül jegyzőkönyv, és operatőr sincs a teremben. Pedig igény volna rá.

Tíz mondat Goebbels naplójából

Ha egyszer hatalomra kerülünk, megfizetünk ezeknek a hébereknek. (1932. január 7.)

Most megmutatjuk nekik, mit lehet kezdeni az államigazgatás szervezetével, ha ért hozzá az ember. (1933. február 20.)

Nem vagyunk alkalmasak a hóhér szerepére. Nehéz kötelesség. (1934. július 4.)

Mesés plakátok készültek. Főleg sikereink adatait ábrázolják. Én magam is sok szöveget írok. (1936. március 10.)

Ha vége az olimpiának, durvábbak leszünk. (1936. augusztus 8.)

Azt tanácsolom a Führernek, hogy a lehető legrövidebb időn belül szüntesse meg a bírói függetlenséget. (1937. szeptember 10.)

Nagyszabású politikai és nemzeti filmeket kell gyártani. (1938. január 14.)

A vezető munkatársak listájáról eltávolítom a Frankfurter Zeitung két vétkes szerkesztőjét. Közülük az egyiket, aki félzsidó, le is tartóztattatom. (1938. január 27.)

Kiadom az utasítást, hogy a zsidók számára tilos a színházak és a mozik látogatása. (1938. november 13.)

A politikai viccet kiirtjuk. (1939. február 3.)

A legutóbbi napok az Index körül kialakult válság jegyében teltek. Orbán Viktor pedig katonáskodott, a kultúrpolitikus Demeter Szilárd zenélve írt, a momentumos Orosz Anna taszigált, a volt főpolgármester Demszky Gábor összehasonlított, a volt műsorvezető Friderikusz Sándor pontosított. Lefülelt mondatok.  

Az a módi, hogy amit a regnáló hatalom a fejébe vesz, azt bármi áron megvalósítja. (Tompa Andrea író, 24.hu, június 21.)

’88 és ’90 között a magyar sajtó szabadabb volt, mint most. (Demszky Gábor volt budapesti főpolgármester, Klubrádió, június 22.)

Az Indexszel együtt az emancipált, hírfogyasztó, városi értelmiséget vették célba. (Batka Zoltán újságíró, Újnépszabadság.com, június 22.)

Bálint György a tanácsadás zsenije volt. (Szále László újságíró a 101 éves korában elhunyt Bálint gazdáról, Múosz.hu, június 22.)

Nekünk, a közélet katonáinak a kormányzás az eszközünk. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, június 23.)

Inkább Orbán éli túl az Orbán-rendszert. (Vásárhelyi Mária szociológus, HírKlikk.hu, június 23.)

Valóságérzékét elveszítő, ámokfutó kormánnyal áll szemközt súlytalan, széteső ellenzék. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, június 24.)

Ezek az elévülésre játszanak. (Veress Jenő újságíró, Facebook.com, június 24.)

A sajtót nem irányított gazdasági viszonyokra találták ki. (Szele Tamás újságíró, Zónapörkölt.blog, június 24.)

A legolvasottabb napilap nem tudott megélni, az alig olvasott kormánylapok viszont képesek. (Stumpf András újságíró, Válaszonline.hu, június 24.)

A magyar média olyan test, amelynek csak végtagjai vannak, de szíve és lelke és feje nincs. (Kácsor Zsolt tárcaíró, Népszava, június 25.)

Szeretem az Indexben, hogy igyekszik pontos lenni. (Friderikusz Sándor műsorvezető, Index.hu, június 25.)

Az egészségügyi veszélyhelyzet elmúlt, de a szociális része még tart. (Neményi András szombathelyi polgármester, Nyugat.hu, június 25.)

A legszebb éveink mennek el arra, hogy a NER-ből próbáljuk meg kitaszigálni az országot. (Orosz Anna Momentum-politikus, Azonnali.hu, június 26.)

A rendszert, amikor felülről mondták meg, hogy mit szabad és mit nem, már egyszer leváltottuk. (Sodró Eliza színésznő, Magyar Hang, június 26.)

Ha valaki azt állítja, hogy gittegylet vagyunk, szerintem túlmegy a jó ízlés és a normális közéleti kultúra határán. (Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke, Magyar Nemzet, június 26.)

Én úgy vagyok zenész, mint ahogyan író. (Demeter Szilárd könnyűzenei kormánybiztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Mandiner.hu, június 26.)

A támogatók listája olyan, mintha kinyomtatták volna a közbeszerzési értesítőt. (Haszán Zoltán újságíró a felcsúti focicsapatról, 444.hu, június 27.)

Lélegeztetőgép-nagyhatalom lettünk egy kihalt piacon. (Friss Róbert újságíró, Népszava, június 27.)

Orbán elmegy Bálint György temetésére? (Laczik Zoltán újságíró, Facebook.com, június 27.)

Azért adnak pénzt, hogy ne legyek olyan, amilyen vagyok. (Szervét Tibor színész, Klubrádió, június 27.)

Nem vagyok fociszurkoló, tegnap este óta mégis szomorúság kerített hatalmába. A DVSC kiesett a nemzeti bajnokság első osztályából. Ez az egyetlen klub, amelyhez érzelem fűz. Öt évet töltöttem a debreceni egyetemen, és ösztöndíj-kiegészítést köszönhetek az egymás közt csak Lokinak becézett csapatnak.

Nagybátyám cukrász volt a Bem-téren, félúton a Nagytemplom és a Nagyerdő között. Amikor a Loki játszott a régi stadionban, megindult a város népe, és betért fagyizni. A meccs után szintén, pláne ha győzött a Loki. A fémpénzek egy hatvankilós zsákban kötöttek ki, amelynek tartalmát a hétfői szünnapon, ebéd után a konyhaasztalra öntöttük. Az azonos nagyságú érméket a Hajdú-bihari Napló kiolvasott oldalait szétollózva csavartuk rollniba. Ezt a csomagot szatyorban vittem át a közeli OTP-fiókba. A papírpénz tíz százalékát kaptam, ami néha meghaladta az ösztöndíjat is.

Az egyetemi barátok közül hárman jöttünk a fővárosba dolgozni: Pista, Laci és én. Ha a Loki Pesten játszott, a meccsen találkoztunk. A szotyola akkor még nem volt miniszterelnökhöz köthető jelkép, pirított napraforgót ropogtatva beszéltük meg ország-világ dolgát. Fél szemmel pedig figyeltük a focistákat, akik néhányszor bajnokságot is nyertek az NB I-ben. A Loki után mentünk akkor is, ha Budapest közelében, egy száz kilométernyi sugarú körön belül játszott. Pista most külföldön él, Laci beteg, én eladtam az autómat, a Loki pedig az utóbbi néhány évben DVSC-vé züllött a szóhasználatunkban.

Tegnap este a tévé képernyője előtt, úgy a hatvanadik perc táján elérkezett a megvilágosodás pillanata. A csapatkapitányi karszalagot viselő játékos, aki nyugat-európai klubból érkezett haza levezetni, legendás bal lába elé tolta a labdát. Átívelte a másik oldalra, hogy a felfutó hátvéd akadálytalanul törhessen előre. Az a fránya labda azonban nem elé érkezett, hanem vagy tíz méterrel mögé. Ekkor derült ki, hogy a DVSC kifulladt, a játékosok már nem képesek parancsolni a lábuknak. Nyilvánvaló lett, hogy edzettségi állapotukból nem telik az első osztályra.

Nem leszek persze hűtlen a Lokihoz. Épp van egy ifjú tehetségekből verbuvált kézilabda-csapata, amelyet egy öreg edző rakott össze. Egyik kedvenc tanítványom a nyíregyházi főiskoláról, Ardelean-Kocsik Viktória ódákat zengett Köstner Vili „bácsiról”, akinek lányai hatvan perc alatt többet futnak, mint kilencven alatt a DVSC focistái. Ha a lokis lányok Pestre jönnek, rám számíthatnak az MTK- vagy a Fradi-csarnokban.

Tíz mondat az NB I-ről

A Parlamenten kívüli pártokból egyedül mi lehetünk azok, akik a választási másodosztályból feljuthatunk az NB I-be. (Thürmer Gyula munkáspárti politikus, Heti Délkelet, 1997. április 6.)

Ha Orbán Viktor nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna. (Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitány, Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)

Varga Zoltán mindent, mindenkit űberolhat, ha bajnokcsapatot csinál Győrött. Csak azt ígérje meg, hogy ez az NB I-ben lesz. (Horváth Cs. Attila újságíró, Kisalföld, 2001. augusztus 28.)

Nem a pálya alkalmatlan az NB I-re, hanem a csapat. (Jakab József újságíró a soproni focistákról, Népszabadság, 2001. október 15.)

A nyomorgó Magyarországról körülbelül annyi szurkoló biztatta a csapatot ott kint, Londonban, mint amennyi egy NB I-es labdarúgó mérkőzésen összegyűlik. (Aczél Endre újságíró a férfi kézilabda válogatottról, Galamus.hu, 2012. augusztus 5.)

Abszurd, hogy a hétvégeken hat-hét meccset közvetítenek az NB I-ből, amikor egyet sem lehet végignézni. (Esterházy Péter író, Délmagyarország, 2013. október 27.) 

Hajnal Tamás fél év után belátta, hogy felesleges tovább várnia valami kecsegtetőbb ajánlatra, inkább ő is beült Gera Zoltán mellé az NB I-nek nevezett brűgölőbe. (Csurka Gergely újságíró a hazaszerződőkről, Nemzeti Sport, 2014. december 30.)

Az NB I. kétharmada hitelből van. (Muszbek Mihály közgazdász, Sport TV, 2015. október 28.)

Az NB I-es csapatok a 2010-es pénzük négyszeresével gazdálkodnak. (Jandó Zoltán újságíró, ATV, 2018. augusztus 29.)

A mai NB I. jelképe a pénzzel kitömött törpe. (Hegyi Iván újságíró, Népszava, 2020. június 3.)