Nemcsak azért ódzkodom a reggeli tévézéstől, mert helyette inkább megírom a napi penzumot. Azért is, mert szakmai együttérzésből sajnálom a műsorvezetőket. Futószalagon érkeznek hozzájuk a vendégek, és általában egy nő meg egy férfi próbálja elhitetni velünk, hogy felkészült belőlük. Amit pedig láttam, hallottam, azt sem élő adásban kísértem figyelemmel, hanem felvételről. Azóta is foglalkoztat.

Az Erdélyből áttelepült Tompa Andrea egyre jobb regényekkel véteti észre magát. Most épp azt írta meg, amit csupán egy olyan emigráns vethet papírra, aki nem nyelvet, nem is hazát cserélt, hanem „csak” a határ másik oldalára költözött. A romániai és a magyarországi idegenségérzetet írta ki magából, és a Haza című könyve teremtett alkalmat egy jó kis beszélgetésre. Vele szemben foglalt helyet a régi bútordarab (Kárász Róbert) és egy nála talán ismertebb, de az ATV-nél nemrégiben kezdő riporter (Veiszer Alinda). Az utóbbi igyekezett feloldani az írónő szemmel látható feszültségét. Sikerült is neki, ezzel magyarázható, hogy elégedetten adta át a szót kollégájának.

A rutinos reggeli műsorvezető száját pedig ez a kérdés hagyta el: „Miről szól a regény?” Azért nem omlott össze bennem a világ, mert nyilvánvaló, hogy lehetetlen felkészülni az összes aznapi vendégből. Ez a kérdés azonban csak akkor marad ki az újságíró repertoárjából, ha legalább egy évtizede figyeli a vendég szépirodalmi tevékenységét. Nincs túl nehéz dolga, mert a jó írók nem föltétlenül arra törekszenek, hogy termékenyek legyenek. Tompa Andrea például 2010 óta négy regényt jelentetett meg, időrendben utolsó köztük a Haza.

A másik műsorvezető ekkor vette vissza a szót, és azt firtatta, mi a különbség a pesti meg a kolozsvári ivóvíz között. Az interjúalany arca földerült, mert megértette, hogy legalább az egyik újságíró olvasta a könyvét. Elmesélte, hogy a városi ivóvíz illatából, ízéből érzi meg, hol otthonosabb. Az ügyesen megválasztott kérdés csalogatta elő belőle azt a választ, amelyet akár át is emelhetnék a szállóigék gyűjteményébe: „Ma már naponta járhatok a hazáim között.” (ATV, 2020. július 13.)

Veiszer Alinda olyan finoman, gyengéden, kulturáltan szégyenítette meg az idősebb, tapasztaltabb, kiégettebb futószalag-szakmunkást, hogy az talán észre sem vette a szakmai megsemmisülést. Vajon fásultságából, tompaságából telt-e a felismerésre, hogy a körülmények ellenére is érdemes lett volna készülnie Tompa Andreából?    

A címbéli úr helyezkedik a médiapiacon. Alapít, ad, vesz, cserél. Legutóbb eladta cégét a 168 Óra tulajdonosának, aki felfogadta vezérigazgatónak. A hetilap néhány munkatársának például kifejtette, hogy kiegyensúlyozottabban kéne működni, máskülönben csak a baloldali és a liberális médiafogyasztók olvassák. Az elképzelés „némi meghökkenést” váltott ki. Pedig Milkovics Pál szándékának van előzménye.   

Mintegy két évtizede Orbán Viktor miniszterelnök tanácsadója, Elek István vitatkozott a Magyar Hírlap egyik munkatársával. Cikkét a főszerkesztő közölte, sőt felajánlotta a szerzőnek, hogy szívesen látja többi írását is a liberális napilapban. Felhorkantak a belső munkatársak, az értelmiségi holdudvar még a bojkottot is megpendítette. A főszerkesztő visszakozott. Másfél évvel később Kerényi Imre, a miniszterelnök tanácsadója portrékat vázolt, a sorozat első darabját a Népszava egyik publicistájáról írta. A baloldali lap főszerkesztője közölte a cikket, sőt rovatot is ajánlott a rendezőnek. Szándékát felzúdulás követte, még a bojkott is szóba került. A főszerkesztő visszakozott.

Vajon mi motiválta a két ellenzéki főszerkesztőt? Az alkalmazkodás kényszere? A nyitottság? Vagy csak az, hogy a tulajdonosok nyereséget várnak tőlük? Egy napilap akkor lehet nyereséges, ha egyre többen olvassák. Akkor nőhet a példányszám, ha az újság minél többféle véleményt közöl. Ha csupán liberális szerzők írják tele a Magyar Hírlapot, a nem liberális médiafogyasztók kevésbé olvassák. Ha csak baloldali szerzők írják tele a Népszavát, a nem baloldali médiafogyasztók kevésbé kísérik figyelemmel. Lám, az átlagos megyében egyetlen napilap jelenik meg, és a főszerkesztő igyekszik kiegyensúlyozni az újságját. Foglalkoztat egy konzervatív és egy szociálliberális publicistát, és az a „művészete”, hogy a különféle értékeket ügyesen keveri.

Évezredünk elején a politikailag tömbösödött országos napilapok veszteségesek voltak, a politikailag kiegyensúlyozottabb megyei napilapok azonban nyereségesek. Azóta úgy változott a helyzet, hogy a 2010-ben ismét hatalomra jutott miniszterelnök emberei felvásárolták a megyei sajtót, és a vidéki napilapok hasábjairól eltűntek a kormány tevékenységét firtató írások. Az országosok után a megyei napilapok is tömbösödtek, és elvesztették a példányszámuk felét, sőt olykor kétharmadát. Már nem az előfizetők és az utcai vásárlók teszik őket nyereségessé, hanem az állami hirdetések. Ez a sors vár a 168 Órára is?    

Korunk rögtönítélő bírósága a nyilvánosság. Bár ma már ritkán hirdetnek statáriumot a parlamentek, az olykor évekig húzódó igazságszolgáltatás próbára teszi a közvélemény tűrőképességét. Márpedig az állampolgárokat bosszantja, dühíti a késlekedés. Különösen akkor, ha végül is egy súlyos bűnügyben súlytalan ítélet születik. A Kaleta-féle gyermekpornográfia alkalom a felháborodásra.

A felfüggesztett börtönbüntetés általános elégedetlenséget keltett. Szülők és nagyszülők százai mentek az utcára még a koronavírus-utójárvány idején is, hogy hangot adjanak a felháborodásuknak. Nem csoda, hogy még az ellenzék is fölismerte, haszon húzható a volt perui nagykövet végre nyilvánosságra hozott szenvedélyéből. Pontosabban szólva nem is az ellenzék igyekezett kihasználni a gyerekek iránt érdeklődő diplomata ügyében rejlő kommunikációs lehetőséget. Az ellenzéki pártokat kísértette meg a politikai haszonszerzés gondolata. Tegnap három interpelláció is elhangzott az országgyűlésben.

Mesterházy Attila az MSZP nevében rótta föl a kormánynak, hogy a titkosszolgálatok nem vették észre a karrierdiplomata zsarolásra alkalmas szenvedélybetegségét. Demeter Márta az LMP képviseletében kérte számon, hogy a külügyminisztérium miért titkosította tíz évre a Kaleta-botrány részleteit. Ander Balázs pedig a Jobbik nevében követelte, hogy az állam regisztrálja a pedofilokat, akik nyilvánosan számon tartva kevésbé juthatnának a gyermekek közelébe. Kérdéseikre államtitkári szinten válaszolt a kormány, már ha az előre gyártott elemekből összerótt megnyilvánulásokat válasznak lehet tekinteni.

A kommunikációs akció hamvába holt, holott alkalmas lett volna arra, hogy szélesebb körben jusson el a nyilvánossághoz. A föltett kérdések mögött ugyanis nem rejlett ideológiai különbség, amely megosztotta volna az ellenzéki pártokat. A gyermekpornográfiát aligha értelmezik merőben ellentétesen. Ha politikai tőkét akartak volna csiholni belőle, és ha működne köztük valamiféle együttműködési mechanizmus, akkor egy A/4-es papírlapon, 20 sorban egységes keretbe foglalhatták volna a titkosszolgálati mulasztást, a kínos ügy titkosítását és a belőlük fakadó következtetés levonását.

Ezt elmulasztották az összefogásról papoló, de azt következetesen mellőző ellenzéki pártok. Noha közös fellépésüket már nem intézhette volna el államtitkári szinten a kormányzat, ráadásul a hangjuk is nagyobbat szólhatott volna.      

Vitapartnerem, T. G. újságíró, diplomata, egyetemi oktató - még Debrecenből ismerjük egymást. Nyitott vagyok az érveire, mert a magyar dzsessz egyik legjobb szakértője. Most azonban mintha azért szűkítené eszmecserénket a könnyűzenére, mert a „társadalmasitására” felkért kormánybiztos elképzeléseiről keveset tudunk.

Csábító lehet persze a Demeter Szilárd által beígért 25 milliárd forint. Különösen akkor, ha az Illés-együttes után néhány évtizeddel ismét akad valaki, aki magyar szövegekkel akarja felváltani a zenekarok angolságát. Engem viszont az is foglalkoztat, vajon ama könnyűzenei koncepció milyen összefüggésbe ágyazódik. Elvégre az Országos Széchényi Könyvtár sorsáért is Demeter úr felel, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója szintén ő, a Digitális Irodalmi Akadémiát is a szárnyai alá vette, és a könyvkiadók szintén vele egyeztetnek. Itt-ott elejtett szavaiból arra következtetek, hogy a PIM-nek helyet adó Károlyi-palotát a legszívesebben eladná, és az árából beszállna egy építkezésbe. Az új kulturális központban pedig elirányítgatná a múzeumot, a könyvtárat, a digitális, a kiadói és a könnyűzenei igazgatóságot.

Az egyik interjúban „eltartott kisujjú” értelmiségiekről beszélt, meg arról, hogy a kortárs irodalomnak „nagyobb a füstje, mint a lángja”. (Reaktor podcast, 20.07.08.) Bejelentette, hogy a járvány miatt elhalasztotta ugyan az országjárást, ősztől azonban adja majd a pénzt útiköltségre, napidíjra, máskülönben az írók-költők nem szembesülhetnek azzal, hogy amiért tapsot kapnak a Petőfi Irodalmi Múzeum belterjes rendezvényein, az unalomba fullad „Csajágaröcsögén”. Neki olyan irodalom kéne, mely kielégíti a professzorok esztétikai igényét, és szórakoztatja az asztalosinasokat. Ezt az elképzelést átéltem már a múlt század hetvenes éveiben. Az lett belőle, hogy a művészeti termékek szórakoztatták a professzorokat, és kielégítették az asztalosinasok esztétikai igényét.

Egy másik interjúban Demeter urat megkísérti a gondolat, hogy megbukhat, ha túl nagyra nő. Hát igen, előttem is kirajzolódik az Orbán-kormányokból Stumpf István, Lázár János és Navracsics Tibor sorsa. Korunk omnipotens kultúrpolitikusa számot vet azzal, hogy esetleg épp egy másik Erdélyből érkezett végrehajtó, Szakács Árpád támadja majd meg a kijelentésért, miszerint „A magyar kultúra akkor kerek, ha minden oldal benne van.” Hm. Talán arra utalt, hogy a rendszeren belül vita zajlik arról, kik lehetnek a nemzeti kultúra szerves részei?

Tíz mondat Demeter Szilárdtól

A magasirodalom lába nem ér le a földre. (Pestihirlap.hu, 2020. február 18.)

A korona után megváltozunk. (Hajónapló.ma, 2020. április 30.)

A magyar kultúra fejnehéz, Budapest-központú. (Népszava, 2020. május 6.)

Az én feladatom nem az, hogy tartalmi kérdésekben döntsek. Az én feladatom az, hogy infrastruktúrát építsek, és lehetőségeket biztosítsak. (Mandiner.hu, 2020. június 26.)

Elég nagy médiarendszer van a kormány kezében. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Ma már információt 80 százalékban online szerzünk be. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Online térfoglalást kell végrehajtanunk, tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

/3 éves fiáról/ Azt szeretném, ha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott. (Reaktor podcast, 2020. július 8.)

Számomra a magyar kultúra akkor kerek, ha minden oldal benne van. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

Ebben a rendszerben is megbukhatok, ha túl nagyra növök. (Válaszonline.hu, 2020. július 9.)

A legutóbbi napokban Orbán gazdálkodott, Mészáros Lőrinc gazdagított, Kubatov futballozott, Nagy Feró dörzsölődött, Korda György hajazott, Karácsony pedig nem választott elő. Lefülelt mondatok.

Amúgy kulturált, művelt, tájékozott embernek ismertem meg. (Bródy János dalszövegíró Demeter Szilárd könnyűzenei kormánybiztosról, Válaszonline.hu, július 6.)

Ha működőképes rockzenét akarsz, annak valamilyen szinten dörzsölődnie kell a hatalomhoz. (Nagy Feró rockzenész, HVG, július 6.)

A hosszú élet titka a várólista. (Veress Jenő újságíró, Facebook.com, július 6.)

Hiába van 16 ezer lélegeztetőgépünk, szakemberhiány miatt nem tudunk megfelelősen lélegeztetni. (Dr. Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára, Népszava, július 7.)

A markáns többség patriotizmus által vezérelve nem kér az anarchistákból, a külföldről fizetett ügynökszervezetekből és bértollnokokból. (Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, Demokrata, július 7.)

Demokrácia csak akkor van, ha úgy teszünk, mintha lenne. (Ungváry Krisztián történész, Azonnali.hu, július 7.)

Az Indexről már régen leválasztottak mindent, amiben pénz van. (Plankó Gergő újságíró, 444.hu, július 7.)

Festetlen hajjal sosem léptem közönség elé. (Korda György énekes, 24.hu, július 7.)

Tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal. (Demeter Szilárd Fidesz-kultúrpolitikus, Reaktor Podcast, július 8.)

A magyar férfiember archetípusa mégiscsak a gazda. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, július 9.)

Az a tiltakozás, amely nem veszi célba az államot, nem ér semmit. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Magyar Narancs, július 9.)

Enyém a felelősség, de csapatban gondolkodom. (Rudolf Péter, a Vígszínház újdonsült igazgatója, Kultúra.hu, július 9.)

Annak örülnék a legjobban, ha volt futballistánk megvásárolná a Lokit. (Gondola Zsolt debreceni önkormányzati képviselő Dzsudzsák Balázsról, DigiSport.hu, július 9.)

A magyar futball rengeteget fejlődött, remek meccsek vannak. (Kubatov Gábor Fidesz-politikus, az FTC elnöke, Üllői út 129, július 10.)

Gyurcsányék a vörös sarok. (Kiszelly Zoltán politológus, Hír TV, július 10.)

Nem látom, hogy az ellenzék formában és lendületben lenne. (Böcskei Balázs politológus, ATV, július 10.)

Nem az újságírók lettek gyengébbek, hanem a kormány lett érzékenyebb a kritikára. (Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Magyar Hang, július 10.)

Mindenkit néznek valakik. (Forgács Iván tévékritikus, Népszava, július 11.)

Nem indulok az előválasztáson. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester az ellenzéki miniszterelnök-jelöltségről, Azonnali.hu, július 11.)

Lenne helye a válogatott csapatkapitányának az NB I-ben is, de a Debrecen nyilván érzelmi kérdés Dzsudzsáknak. (Szilágyi László újságíró, Magyar Nemzet Online, július 11.)

Ami itt létrejött, az az egész országot gazdagítja. (Mészáros Lőrinc, a felcsúti Puskás Akadémia kuratóriumi elnöke, Nemzeti Sport, július 12.)

Az újságíró szövetség szép kezdeményezése az Aranytoll. Évente idős tollforgatókat tisztel meg az életművüket elismerő kicsiny jelvénnyel. Elnökünk, Szále László honosította meg az Aranytoll-sztorikat, e sorozatban jelent meg A legendás sajtóhibák és sajtóhiba-legendák című visszaemlékezésem. A sajtóhiba-legendát egy szóbeszéd képviselte, melyhez figyelemre méltó utóhang fűződik.

Mi, a Magyar Ifjúság hajdani munkatársai ötévente találkozunk, és mindig szóba kerül az úgynevezett ebsztori. Története dióhéjban az, hogy Sztálin 1948-ban kitagadta Jugoszláviát a szocialista országok közösségéből. Vezetőjét, Tito marsallt pedig egy orosz közmondás alapján („Olyan igaz, mint a láncos kutya”, vagyis amire ráengedik, ahhoz láncolódik) az amerikai imperializmus kiszolgálójának titulálta. A Láncos kutya lett Tito eposzi jelzője, és a Szabad Nép meg a Ludas Matyi hasábjain rengeteg karikatúra jelent meg róla, amint Uncle Sam vasláncon vonszolja maga után.

E képzettársítást igyekezett elkerülni a Kádár-korszakbeli sajtó. Már csak azért is, mert 1956. november 3-án, Brioni szigetén, Tito és Hruscsov találkozóján dőlt el, hogy Kádár János lesz nálunk az első ember. Igen ám, de az ifjúsági hetilap oly nagy méretben látott napvilágot, hogy hosszú címek fértek ki az első oldalára. Például az, hogy „Tito hazánkba érkezett”. A gyanútlan tördelőszerkesztő pedig vele egy sorba biggyesztette a súlyemelő Európa-bajnokságot is. Némi rövidítéssel így: „Budapesten az EB.” A diplomáciai botrány miatt állítólag több munkatársat megbüntettek, csakhogy ennek részleteit egyelőre nem sikerült feltárni.

Visszaemlékezésem július 6-án jelent meg a Múosz.hu-n, és tegnap átvette az Újnépszabadság.com is. Hamarosan hozzászólt Kocsis Tamás. Szintén aranytollas kollégám kifejtette, hogy 1968-ban a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként bejáratos volt a belgrádi nagykövetségre. Épp egy fehér szőrű kutyát hoztak ki láncra kötve az épületből, és mint megtudta, „Otthonról küldték, Titóé lesz.” Azonnal lehívatta Marjai József nagykövetet, és rámutatott a gyönyörű eb nyakában lógó vasláncra. Írását így fejezte be: „Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg - Kádár János ajándékát.”

Azt már én fűzöm hozzá, hogy Marjait 1970-ben visszahívták Budapestre. Külügyminiszter-helyettes lett, 1978-tól pedig miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Vajon karrierjében milyen szerepet játszott, hogy a lánc kicserélésével megakadályozott egy diplomáciai botrányt?

Tegnap este rácsodálkoztam egy hírtévés vitaműsorra. Publi Café a címe, és a kormánypárti sajtóban meghonosodott kifejezések ritkán hangzanak el benne. Az ellenzéki politikusokkal szemben kultúremberek védelmezik a kormányt. A műsor egyik vendége volt Kiszelly Zoltán politológus, aki otthonosan mozog Nyugat-Európában, különösen német nyelvterületen. Volt egy eszmefuttatása, mely továbbgondolásra késztet. Azt állította az ellenzéki orgánumokról, hogy lemondtak a kormányzati reklámok közléséről. Kivételként a Népszavát említette.

Néhány napja terjedelmi okból nem tértem ki a patinás újság hirdetéspolitikájára, és azt ígértem az ezt kifogásoló olvasónak, hogy alkalomadtán visszatérek rá. Íme, itt az alkalom. Nem tudok arról, hogy az ellenzéki szerkesztőségek „lemondtak” volna a kormányzati reklámok közléséről. Azt viszont olvastam, hogy a Népszava főszerkesztője, Horváth Gábor interjút adott egy szaklapnak, és kifejtette, hogy szívesen közlik a kormányzati hirdetéseket, ő azonban megvétózhatja azokat, amelyek megítélése szerint nem férnek el a hatalom tevékenységét elemző, sőt bíráló újságban. Már nem ő a 147 éves napilap főszerkesztője. Lehetséges, hogy az utód nem örökölte a vétójogát?

Szegényes a felhozatal, hetek óta ugyanaz a kormányzati reklám jelenik meg. A sok portréval ellátott „A te országod, a te hangod”, amely szorgalmazza, hogy a Népszava olvasói válaszoljanak a nemzeti konzultáció kérdéseire. A mai számban a harmadik és a negyedik kérdés jelent meg, egy-egy oldalnyi terjedelemben. A kolumnányi hirdetés úgy egymilliót kóstál, a kiadóhivatal tehát naponta mintegy kétmillió forintnyi bevételt könyvelhet el. Sokkal többet aligha, mert mindössze egy-két apróhirdetés lát még napvilágot. Ama állami cégek ugyanis visszavonultak, például a Szerencsejáték Zrt és a Magyar Villamos Művek Zrt, amelyek semlegesebb tartalmú reklámokkal tartották életben az újságot.

Vajon érdemes-e közölni a képmutató nemzeti konzultációhoz kedvet csináló hirdetést naponta két újságoldalnyi terjedelemben? Nem venném magamnak a bátorságot, hogy ezt eldöntsem a kiadóhivatal helyett. Az a fránya kétmillió forint azonban legföljebb arra elég, hogy pótolja az immár egyetlen ellenzéki napilap napi veszteségét. A jóllakáshoz sok, az éhenhaláshoz kevés. A sors iróniája és a sajtótörténet fintora, hogy ezt a helyzetet már akkor is átélte a Népszava, mikor még Gyurcsányék kormányozták az országot.

Tíz mondat a Népszaváról

Amikor Gyurcsány Ferencet szembesítettem azzal, hogy a Népszavának valamilyen módon mégiscsak illene támogatást kapnia, azt mondta, nem adok nektek lopott pénzt. (Andrassew Iván újságíró, Balpart.hu, 2012. szeptember 3.)

A tény, hogy Simicska finanszírozta a lapot, az abszurditás végkifejlete. (Vásárhelyi Mária szociológus, Index.hu, 2014. július 10.)

A Népszava nem fog leleplezni repkedő bulibárókat, férjjellegüket elvesztő bankelnököket. Nincs rá erő, ember, pénz, tudás. (Dési János újságíró, a Népszava volt főszerkesztő-helyettese, B1, 2016. október 15.)

Az MSZP örült, hogy a Népszava nem az ő gondjuk, de azért úgy akarták használni, mintha az övék lenne. (Bartus László újságíró, Amerikai Népszava, 2016. október 22.)

Semmi kifogásunk az ellen, hogy mondjuk hirdetéseket helyezzünk el a Népszavában, ha mondjuk a Népszava új tulajdonosa ezt kéri. (Rogán Antal miniszterelnöki kabinetirodát vezető miniszter, ATV, 2016. november 8.)

Ha tartósan működtetni akarjuk, akkor ez üzleti vállalkozás. (Puch László szocialista politikus, a Népszava tulajdonosa, ATV, 2016. december 20.)

A Fidesz hirdetésekkel tartja lélegeztetőgépen a Népszavát. (Volner János Jobbik-politikus, ATV, 2017. június 19.)

Olykor van benne kormányzati hirdetés, ami javítja a kiadó mérlegét. (Horváth Gábor főszerkesztő, Népszava, 2018. január 29.)

Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. január 10.)

Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el. (Orbán Viktor miniszterelnök az országgyűlésben Leisztinger Tamásról, Mérce.hu, 2019. november 18.)

Asztaltársaságban gyakran kerül szóba a miniszterelnök. Vajon szerepet játszik-e, amikor a keresztény hitvallásra és életformára buzdít? Az a benyomásom, hogy Orbán nem keresztény, hanem keresztyén politikus. Az ipszilon nélküli jelzőt csak azért használja, mert Magyarországon több a katolikus, mint a református. Az ipszilonos jelző azonban belülről jön. A betűnyi különbséget Max Weber dolgozta ki. A német szociológus és történetfilozófus arra építette máig ható okfejtését, hogy a katolikusok a túlvilágon akarnak boldogulni, a protestánsok viszont még az életükben.

Márpedig a protestáns etika óriási gazdasági föllendülést eredményezett. Ezzel magyarázható, hogy például az apai rokonságban, a református ágon csupa gazdaembert tarthatok számon. Kevés készpénzük volt, de elég sok ingó és ingatlan vagyonelemre tettek szert. Anyai (katolikus) ágon be kellett érnem zsellérekkel és kubikusokkal, akik képtelenek voltak egyről a kettőre vergődni. Ha anyámon múlt volna, én meg a húgom aligha szereztünk volna diplomát. Miniszterelnökünk az atyai ágról ismerős gazdatípust testesíti meg. Egy mezőgazdaságról szóló könyv bemutatóján tegnap ki is fejtette, hogy szerinte „A magyar férfiember archetípusa mégiscsak a gazda.”

Azt már én fűzöm hozzá, hogy láttam, amint a gazda ősformája, az „archetípus” reggelente körüljárja a birtokát, vajon a vadállatok nem rongálták-e meg a kerítést, a cigánygyerekek nem dézsmálták-e meg a cseresznyefa termését. A kertből látta el a konyhát, a házat saját kezűleg húzta föl, legföljebb a szomszédok segítségét vette igénybe, a disznót is maga vágta le, és dolgozta fel. A miniszterelnök egyik, május közepi megjegyzéséből pedig  megtudhattuk: Karácsony Gergelyt, választott ellenfelét még arra sem tartja képesnek, hogy megállja helyét a falusi disznóvágáson.

Szüleim ellentétes életfelfogásából azt a következtetést vontam le, hogy csak úgy kerülhető el a gazdaemberi mindenhez konyítás, ha olyan mesterséget választok, amelyet alaposan kitanulok. A szakértelemért kapott pénzből pedig megfizetem ama szakemberek szolgáltatásait, akik komfortosabbá teszik az életemet. Jobban járok, mintha mindent magam bütykölnék meg. Elismerem, hogy nehezen képzelhető el olyan magyar miniszterelnök, aki előnyben részesítené a városi polgárokat és a szolgáltatóiparban dolgozókat. Olyan már inkább, aki a szociálpolitika révén egyről kettőre juttatná a szegényeket. Az viszont kifejezetten elvárható a mindenkori miniszterelnöktől, hogy ne tekintse uradalomnak az országot.  

Figyelemre méltó jelenséget tűzött tollhegyre a Népszava egyik munkatársa. Varga Péter azt írta meg a mai szám utolsó oldalán, ahol a bulvárosabb jellegű cikkek látnak napvilágot, hogy az amerikai sajtóban feltűnt egy Raphael Badani nevű újságíró. Némi sztárkodás után derült ki róla, hogy voltaképpen szélhámos.

Hozzáértésről árulkodó okfejtéseit a közel-keleti helyzetről konzervatív értékrendű újságok közölték, mondandója ugyanis illett a vonalvezetésükhöz. A szerző hitelességét egy pillanatig se vonták kétségbe a szerkesztők, bár utólag bebizonyosodott, hogy fényképét egy kaliforniai startup-cég honlapjáról kölcsönözte, és azok a felsőoktatási intézmények sem tartották számon a diákok között, amelyeket hajdanában állítólag megtisztelt a jelenlétével. Jellemző a nemzetközi karrierjére, hogy a Jerusalem Post is szívesen közölte a cikkeit. Leleplezése után a Twitter felfüggesztette a fiókját, tizenöt másik, leginkább a digitális sajtóban garázdálkodó ál-újságíróéval együtt.

A jelenségen azért nem lepődtem meg, mert az újságíró szemináriumon minden évben levetítettük A hazugsággyáros című filmet, amely a kommunikáció szakos diákok körében nagy visszhangot váltott ki. A forgatókönyvet Billy Ray rendező írta egy brutálisan őszinte önéletrajzi regényből. A történet dióhéjben, hogy a múlt évezred utolsó éveiben már akadt digitális szerkesztőség az Egyesült Államokban, ahol az online újságírók alig várták, hogy leleplezhessék a papír alapú sajtót, amely lassú, mint a tetű, és szétterül a nyilvánosságban, mint a köd.

Véletlenül pattant ki, hogy a menő hetilapnál nem stimmel valami. Lassanként kibontakozott, hogy a legolvasottabb cikkekből egy szó sem igaz. A gyanútlan szerkesztőségben elképesztő fantáziájú tehetség tobzódott, aki a legapróbb részleteiben is elhitette a meg nem történt eseményeket. A film végén megszégyenítették a húsz év körüli álriportert, aki bánatában íróságra adta a fejét, elvégre épp ama adottságokra volt szüksége a szépirodalmi érvényesüléshez, amelyek miatt kirúgták a sajtóból.

Azóta fordult a kocka. A hagyományos sajtó haldoklik, a digitális pedig kattintásvadászatból éldegél. A szerepcseréből adódik a lehetőség, hogy a papír alapú sajtó munkatársai végre visszaadják a több mint két évtizede kapott „kölcsönt”. Vajon elképzelhető-e, hogy nekidurálják magukat, és külön rovatot nyitnak az online sajtóban elharapózott fake news-jelenség leleplezésére?

Tíz mondat az újságíróról

Amíg a Fidesz a parlamentben van, nem kell félniük az újságíróknak. (Orbán Viktor Fidesz-politikus, Népszabadság, 1992. február 7.)

Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába. (Katona Tamás MDF-politikus, Népszabadság, 1993. október 16.)

Az újságírók korán halnak, kivéve azokat, akik túlélik önmagukat. (Gyarmati Béla miskolci újságíró, Észak-Magyarország, 1996. július 27.)

Az újságírónak nehéz az élete, mert minden tévedését nyilvánosan követi el. (Bodor Pál újságíró, Esti Hírlap, 1996. október 1.)

Az újságíró csak két esetben kerülhet konfliktushelyzetbe: ha hazudik, és ha igazat ír. ( Donát Róbert veszprémi tanár, Napló, 1998. december 30.)

Az újságíró csatorna, amin keresztülfolynak az infók az olvasóhoz. (Pocsaji Richárd békéscsabai újságíró, Békés Megyei Hírlap, 2003. március 22.)

Az újságíró nyilvános számonkérő. (Holoda Attila energetikai szakértő, ATV, 2019. október 15.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, 2019. november 26.)

Ami az egyik embernek álhír, az egyik másiknak - például egy újságírónak - eltitkolt hír is lehet. (Sajó András alkotmányjogász, a Facebook működését ellenőrző tanács tagja, Népszava, 2020. május 21.)

Újságíró az, akinek van véleménye. (Juszt László újságíró, 168 Óra, 2020. június 11.)

Létezik egy magát civilnek mondott szervezet, amely a kormányzatot káder-utánpótlással kecsegteti. Az Alapjogokért Központot néhány éve pályakezdő jogászok alapították, és a szervezetükből most vált ki a stratégiai igazgató (vagy csak úgy tett, mintha kivált volna). Kovács István hozta létre a Megafon jobboldali hangosbeszélőt, és beköszöntőjében kifejtette: „Egyfajta balliberális véleménycunami jön velünk szembe a közösségimédia-felületeken.” (888.hu, 2020. július 4.)

Ama bizonyos tenger alatti földrengés 2004. december 26-án az Indiai-óceán térségében rombolt. A halottak számát 230 ezerre becsülték, a sebesültekét 110, az eltűntekét 80 ezerre, a hajléktalanná váltakét pedig 1 és háromnegyed milliónyira. A több emeletnyi tengerár például szállodák százait sodorta el, és a karácsonyi nyaralók közül csupán azok maradtak életben, akik épp kirándultak a közeli hegyekbe-dombokra. A cunami ellen nincs menekvés, Kovács István mégis mozgolódik. Talán nem is indokolatlanul. A nyilvánosságból hatalmas részt hasított ki ugyan a kormányzat, a nehezen ellenőrizhető világhálón azonban korántsem eszköztelen az a fránya ellenzék.

Ennek okaira most nem térek ki, mert kell a hely ahhoz, hogy megírhassam: a megafonos kezdeményezés annak beismerése, hogy az úgynevezett KESMA-jelenség, vagyis a médiumok központosítása nem oldotta fel a kormányzati nyilvánosság egyik ellentmondását. Arra talán alkalmas, hogy az újságok, portálok, rádiók és tévék egymásra való hivatkozásai a hatalom közelében tartsák a kevésbé iskolázott választópolgárokat. Ám a legutóbbi néhány hónapban olyan sok réteget sikerült megsérteni az iskolázottabbak közül, hogy magasabb helyen szükségét érzik egy olyan közvetítő és közvetlen meghatározó médiumnak, amely fölerősíti a kormány hangját.

E célra a Mandiner.hu aligha alkalmas. Olyan utánközlő portál, amely kormánykritikus szövegek révén igyekszik a kiegyensúlyozottság látszatát kelteni. A Megafon dolga pedig épp az volna, hogy a bíráló szavak közlése helyett leordítsa a másik Magyarország fejét. A déli Földtekét elárasztó cunami emlegetése talán távoli képzettársítás volt, de azért figyelmeztető jel lehetne, hogy a jobboldali hangosbeszélő alaphangját Tarlós István adta meg. Az önkormányzati választás előtti hetekben a legnagyobb visszhangot az váltotta ki, hogy a budapesti főpolgármester Tordai Bence ellenzéki politikus arcába nyomta a véletlenül magával hozott megafont. El is vesztette a hivatalát.