Nemcsak azért ódzkodom a reggeli tévézéstől, mert helyette inkább megírom a napi penzumot. Azért is, mert szakmai együttérzésből sajnálom a műsorvezetőket. Futószalagon érkeznek hozzájuk a vendégek, és általában egy nő meg egy férfi próbálja elhitetni velünk, hogy felkészült belőlük. Amit pedig láttam, hallottam, azt sem élő adásban kísértem figyelemmel, hanem felvételről. Azóta is foglalkoztat.

Az Erdélyből áttelepült Tompa Andrea egyre jobb regényekkel véteti észre magát. Most épp azt írta meg, amit csupán egy olyan emigráns vethet papírra, aki nem nyelvet, nem is hazát cserélt, hanem „csak” a határ másik oldalára költözött. A romániai és a magyarországi idegenségérzetet írta ki magából, és a Haza című könyve teremtett alkalmat egy jó kis beszélgetésre. Vele szemben foglalt helyet a régi bútordarab (Kárász Róbert) és egy nála talán ismertebb, de az ATV-nél nemrégiben kezdő riporter (Veiszer Alinda). Az utóbbi igyekezett feloldani az írónő szemmel látható feszültségét. Sikerült is neki, ezzel magyarázható, hogy elégedetten adta át a szót kollégájának.

A rutinos reggeli műsorvezető száját pedig ez a kérdés hagyta el: „Miről szól a regény?” Azért nem omlott össze bennem a világ, mert nyilvánvaló, hogy lehetetlen felkészülni az összes aznapi vendégből. Ez a kérdés azonban csak akkor marad ki az újságíró repertoárjából, ha legalább egy évtizede figyeli a vendég szépirodalmi tevékenységét. Nincs túl nehéz dolga, mert a jó írók nem föltétlenül arra törekszenek, hogy termékenyek legyenek. Tompa Andrea például 2010 óta négy regényt jelentetett meg, időrendben utolsó köztük a Haza.

A másik műsorvezető ekkor vette vissza a szót, és azt firtatta, mi a különbség a pesti meg a kolozsvári ivóvíz között. Az interjúalany arca földerült, mert megértette, hogy legalább az egyik újságíró olvasta a könyvét. Elmesélte, hogy a városi ivóvíz illatából, ízéből érzi meg, hol otthonosabb. Az ügyesen megválasztott kérdés csalogatta elő belőle azt a választ, amelyet akár át is emelhetnék a szállóigék gyűjteményébe: „Ma már naponta járhatok a hazáim között.” (ATV, 2020. július 13.)

Veiszer Alinda olyan finoman, gyengéden, kulturáltan szégyenítette meg az idősebb, tapasztaltabb, kiégettebb futószalag-szakmunkást, hogy az talán észre sem vette a szakmai megsemmisülést. Vajon fásultságából, tompaságából telt-e a felismerésre, hogy a körülmények ellenére is érdemes lett volna készülnie Tompa Andreából?