Nem vagyok fociszurkoló, tegnap este óta mégis szomorúság kerített hatalmába. A DVSC kiesett a nemzeti bajnokság első osztályából. Ez az egyetlen klub, amelyhez érzelem fűz. Öt évet töltöttem a debreceni egyetemen, és ösztöndíj-kiegészítést köszönhetek az egymás közt csak Lokinak becézett csapatnak.
Nagybátyám cukrász volt a Bem-téren, félúton a Nagytemplom és a Nagyerdő között. Amikor a Loki játszott a régi stadionban, megindult a város népe, és betért fagyizni. A meccs után szintén, pláne ha győzött a Loki. A fémpénzek egy hatvankilós zsákban kötöttek ki, amelynek tartalmát a hétfői szünnapon, ebéd után a konyhaasztalra öntöttük. Az azonos nagyságú érméket a Hajdú-bihari Napló kiolvasott oldalait szétollózva csavartuk rollniba. Ezt a csomagot szatyorban vittem át a közeli OTP-fiókba. A papírpénz tíz százalékát kaptam, ami néha meghaladta az ösztöndíjat is.
Az egyetemi barátok közül hárman jöttünk a fővárosba dolgozni: Pista, Laci és én. Ha a Loki Pesten játszott, a meccsen találkoztunk. A szotyola akkor még nem volt miniszterelnökhöz köthető jelkép, pirított napraforgót ropogtatva beszéltük meg ország-világ dolgát. Fél szemmel pedig figyeltük a focistákat, akik néhányszor bajnokságot is nyertek az NB I-ben. A Loki után mentünk akkor is, ha Budapest közelében, egy száz kilométernyi sugarú körön belül játszott. Pista most külföldön él, Laci beteg, én eladtam az autómat, a Loki pedig az utóbbi néhány évben DVSC-vé züllött a szóhasználatunkban.
Tegnap este a tévé képernyője előtt, úgy a hatvanadik perc táján elérkezett a megvilágosodás pillanata. A csapatkapitányi karszalagot viselő játékos, aki nyugat-európai klubból érkezett haza levezetni, legendás bal lába elé tolta a labdát. Átívelte a másik oldalra, hogy a felfutó hátvéd akadálytalanul törhessen előre. Az a fránya labda azonban nem elé érkezett, hanem vagy tíz méterrel mögé. Ekkor derült ki, hogy a DVSC kifulladt, a játékosok már nem képesek parancsolni a lábuknak. Nyilvánvaló lett, hogy edzettségi állapotukból nem telik az első osztályra.
Nem leszek persze hűtlen a Lokihoz. Épp van egy ifjú tehetségekből verbuvált kézilabda-csapata, amelyet egy öreg edző rakott össze. Egyik kedvenc tanítványom a nyíregyházi főiskoláról, Ardelean-Kocsik Viktória ódákat zengett Köstner Vili „bácsiról”, akinek lányai hatvan perc alatt többet futnak, mint kilencven alatt a DVSC focistái. Ha a lokis lányok Pestre jönnek, rám számíthatnak az MTK- vagy a Fradi-csarnokban.
Tíz mondat az NB I-ről
A Parlamenten kívüli pártokból egyedül mi lehetünk azok, akik a választási másodosztályból feljuthatunk az NB I-be. (Thürmer Gyula munkáspárti politikus, Heti Délkelet, 1997. április 6.)
Ha Orbán Viktor nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna. (Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitány, Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)
Varga Zoltán mindent, mindenkit űberolhat, ha bajnokcsapatot csinál Győrött. Csak azt ígérje meg, hogy ez az NB I-ben lesz. (Horváth Cs. Attila újságíró, Kisalföld, 2001. augusztus 28.)
Nem a pálya alkalmatlan az NB I-re, hanem a csapat. (Jakab József újságíró a soproni focistákról, Népszabadság, 2001. október 15.)
A nyomorgó Magyarországról körülbelül annyi szurkoló biztatta a csapatot ott kint, Londonban, mint amennyi egy NB I-es labdarúgó mérkőzésen összegyűlik. (Aczél Endre újságíró a férfi kézilabda válogatottról, Galamus.hu, 2012. augusztus 5.)
Abszurd, hogy a hétvégeken hat-hét meccset közvetítenek az NB I-ből, amikor egyet sem lehet végignézni. (Esterházy Péter író, Délmagyarország, 2013. október 27.)
Hajnal Tamás fél év után belátta, hogy felesleges tovább várnia valami kecsegtetőbb ajánlatra, inkább ő is beült Gera Zoltán mellé az NB I-nek nevezett brűgölőbe. (Csurka Gergely újságíró a hazaszerződőkről, Nemzeti Sport, 2014. december 30.)
Az NB I. kétharmada hitelből van. (Muszbek Mihály közgazdász, Sport TV, 2015. október 28.)
Az NB I-es csapatok a 2010-es pénzük négyszeresével gazdálkodnak. (Jandó Zoltán újságíró, ATV, 2018. augusztus 29.)
A mai NB I. jelképe a pénzzel kitömött törpe. (Hegyi Iván újságíró, Népszava, 2020. június 3.)
