A miniszterelnök engem Végh Antalra emlékeztet. Az író ötvenkötetnyi életműve egyelőre a feledés homályába merült. Inkább csak a Miért beteg a magyar futball? című könyvére emlékeznek, amely 750 ezer példányban jelent meg. Kétpercnyire lakott, és a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben gyakran jártam nála.

Az írószövetség elnökével együtt épített házat a budai Hűvösvölgyben. A tulajdonostárs halála után a házrészt kivásárolta az örököstől, és a rokonai családostul foglalták el a lakásokat. Esténként szobájába hívta őket, libasorban álltak, és a Gazda elmondta nekik, hogy másnap kinek mit kell csinálnia. „Te sógor a kistraktort kezeled, Maga ángyom segít a konyhán.” Ebben a stílusban osztotta ki a feladatokat. Másnap reggel kiment a birtokára, a pilisi domboldalon ugyanis felépítette az ősei szatmári udvarházát nyári konyhával, kukoricagóréval. Meg az istállóval, amelyben 11 birkáját tartotta, és egy Szepesinek nevezett szamárral őriztette.

A gazda-mentalitást érzékelem a miniszterelnök viselkedésében is. Ő az országgal csinálja azt, amit az író a rokonságával. Tegnap például beszédet mondott Sátoraljaújhelyen, egy turul szobornál, néhány méternyire a határtól. Nacionalista beszéd volt, mielőtt azonban hívei megrökönyödnének a rossz csengésű jelzőtől, a szónak abban az értelmében használom, hogy a nacionalizmus az etnikum összefogására irányuló kísérlet. A meghatározásba belefér, amit a tegnapi beszédből igazságnak vélek, hogy „Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs.” Az már nem, hogy miniszterelnökünk megfenyegette azokat, akik ezzel nem értenek egyet.

Mindebből még Trianon 100. évfordulóján sem föltétlenül következik, hogy Orbán vissza akarja foglalni az 1920-ban elcsatolt területeket (köztük az őseim földjét is). Azt azonban nem rejtette véka alá, hogy a Kárpát-medencében magának és „országának” tartja fenn a vezető szerepet. Azt pedig az utána következő nemzedékre bízza, vajon e célt békés úton akarja-e megvalósítani. Egyetlen gondolatmenete azért kiborított. Szerinte az asszonyok arra valók, hogy a hazának szüljenek. „Nekik köszönhetjük, hogy mi vagyunk a túlélés európai bajnokai.”

Két feleségem volt, és három gyermeket köszönhetek nekik. Még a legintimebb pillanatban sem súgták a fülembe, hogy hadra fogható vitézt és iparos akarnak szülni a hazának. Azt sem, hogy azért adnának életet a gyermeknek, mert pótolni szeretnék a vérveszteséget. Ez egyébként Végh Antalnak sem jutott az eszébe. Ő csak az írásaival akart hatni, a focikönyvvel sikerült is.

Tíz mondat Orbán Viktor ünnepi beszédéből (Miniszterelnök.hu, 2020.06.06)

Különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk.

Az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték.

Voltak már rosszabb határaink is, mégis itt vagyunk.

Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez a törvény. Van, aki ezt megértette, és van, aki nem. Akik még nem, jobban tennék, ha megértenék, mert fogytán az idejük.

Számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük.

A Trianon utáni száz év karantén, a száz év magány korszaka véget ért.

Mára ismét mi lettünk a Kárpát-medence legnépesebb országa.

Minden megszülető magyar gyermek újabb őrhely is.

Mindig az asszonyok pótolták a vérveszteségeket. Hol országvédő katonák, hol országépítő mesteremberek hadait adták a hazának. Mindig azt adták, amire éppen szükség volt.

Nekik köszönhetjük, hogy mi vagyunk a túlélés európai bajnokai.

Az a bizonyos kommentelő, akinek a forintos kérdésére tegnap válaszoltam, a maga sajátságos modorában ezt is firtatta: „FB-posztok mint téma? Nevetséges.” Szerinte reggelenként azért böngészem a fészbukos üzenőfalat, hogy találjak témát a Médianapló számára. Hát, van benne valami.

A Parlament előtti tömegben, 1989. október 23-án határoztam el, hogy a nyilvánosság számára dokumentálom a közhangulatot. Azóta majd’ minden héten megjelenik egy összeállításom Lefülelt mondatok címmel. Az első éveket a hagyományos sajtóból való mondatok uralták, a kétezres évektől kezdett felzárkózni a digitális sajtó. A kérdésre adott válaszom pedig az, hogy például az idén a Facebook vezeti a listát 87 mondattal. A kormánypárti sajtóból a Magyar Rádió 19-cel vétette észre magát, a Magyar Nemzet 16-tal, a Miniszterelnök.hu 7-tel, a Mandiner.hu 6-tal, a Magyar Hírlap, az M1 és az InfoRádió 5-5-tel, az MTI, a Hír TV és a PestiSrácok.hu 4-4-gyel, a Mozgástér.blog és a Vasárnap.hu 3-3-mal, a Demokrata, az Origo.hu és a 888.hu 2-2-vel. A véletlen úgy hozta, hogy ez is 87, összesen.

Ha ez nem volna kielégítő válasz, akkor a miniszterelnök fészbukos üzenőfalának 650 ezer követője volt, a legutóbbi hetekben pedig a koronavírus-járvány miatt millió fölé emelkedett a számuk. S ha rajta kívül van bejelenteni- vagy bírálnivalója Deutsch Tamásnak, Kovács Zoltánnak, Németh Szilárdnak, Szijjártó Péternek, Varga Juditnak, ezt többnyire a fészbukon teszik meg. (Az ellenzéki politikusokat most nem sorolom fel.) Ami a publicistákat illeti, előnyös helyzetben vannak, akiknek sikerült státuszban lenni vagy maradni. A kiadóhivatalok ugyanis takarékoskodnak a honoráriummal, és csökkentették vagy meg is szüntették a külső szerzőknek szánt pénzeket.

Ez a kormány tevékenységét kritikusan értelmező szerkesztőségekben befelé fordulást eredményezett, nekem pedig föl kellett fedezni a közösségi oldalt, mint a publicisztika első számú műhelyét. Van közíró, aki kizárólag a fészbukon adja közre a jegyzeteit, és van, aki olykor más fórumon is. Megemlítek néhányat, akinek adok a véleményére. Bruck András, Föld S. Péter, Gábor György, Hell István, Hollósi Zsolt, Jámbor András, Lévai Júlia, Porcsin Zsolt, Révbíró Tamás, Somogyi Zoltán, Szekeres István, Szombathy Pál, Szele Tamás, Tamás Ervin, Vásárhelyi Mária, Veress Jenő. Ha a modortalan kommentelő olvasná őket reggelente, talán nem is tartaná annyira nevetségesnek azokat a fránya FB-posztokat.

Tíz mondat a Facebookról

A magyar választási kampányban mi a választást javarészt a kontrollálhatatlan interneten és a Facebookon nyertük meg. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Nemzet, 2011. január 22.)

A Facebook kommunista közösségi oldal lett sajnos. (Orbán Viktor miniszterelnök, Facebook.com, 2018. március 16.)

Orbán kiakadt a Facebookra, amit a Facebookon jelentett be. (Kovács István újságíró, Zoom.hu, 2018. március 22.)

A Fidesz országosan jelentkező problémája a Facebook. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, ATV, 2018. október 16.)

Az, hogy egyáltalán létezik még az ellenzék, javarészt a Facebooknak köszönhető. (Ceglédi Zoltán politológus, 168 Óra, 2019. április 18.)

Nem lehet Facebook-oldal nélkül politizálni. (Cseh Katalin Momentum-politikus, Népszava, 2019. április 24.)

Remélem, Varga Judit igazságügyi miniszter megtalálja a jogi megoldást Zuckerberg úr vállalatának megrendszabályozásához. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2019. augusztus 17.)

A Facebook csak egy eszköz. Nem misztifikálnám túl. (Kósa Lajos Fidesz-politikus, Heti TV, 2019. december 3.)

Ma a kormány legnagyobb ellenfele a Facebook. (Vásárhelyi Mária szociológus, HírKlikk.hu, 2020. március 21.)

Fontos fejlemény, hogy felállításra került a Facebook Felügyelőbizottsága. (Varga Judit igazságügyi miniszter, Facebook.com, 2020. június 2.)

Fiatal újságíró koromban rengeteg interjút készítettem. Leginkább tudósok társaságát kerestem, ők pedig szívesen beszéltek a kutatásaikról. Egy történésszel például havonta találkoztam a lakásához közeli kávéházban. Amikor már tegeződtünk, elmesélte, hogy azért szeret velem beszélgetni, mert kimozdítom a komfortzónájából. Fölteszem neki azokat a kérdéseket, amelyeket a kollégái épp a felkészültségük miatt nem fogalmaznak meg.

Felsőoktatási intézményekben dolgozó médiatanárként és a kommunikáció szakos diákoknak írott tankönyv szerzőjeként így vagyok most egy kommentelővel. Már letegezett, bár még sosem találkoztunk. De ha mondandójáról lehántom a digitális kocsma stíluselemeit, akkor kirajzolódik előttem a forintos kérdés, amelyről a sajtószakmában nem nagyon szoktunk beszélgetni. (Erről árulkodik a bejegyzés után közölt idézet-összeállítás is.) Azzal mozdított ki a komfortzónámból, hogy azt firtatta: vajon az egyik Médianapló-bejegyzésben miért neveztem újságnak a 444-et?

Kétségtelen, hogy az újság fogalmába a sajtó szorult. A szinonima-szótárban is az olvasható, hogy újság a lap, a hírlap, a sajtóorgánum, a sajtótermék. Az tehát, amit nyomtatnak. Aminek alapanyaga a papír. Aminek színe és szaga van (nekem illata). Ami lapozható és mérgünkben akár még a sarokba is hajítható. Az új-sághoz, az újdonsághoz, az újdonsült, a friss, a korszerű jelzőhöz a mögöttünk hagyott évszázadok művelődéstörténetében a hagyományos sajtó kapcsolódott. De a világháló korszakában miért ne tekinthetnők újságnak a portál elnevezésű digitális terméket is?

Különösen akkor, ha a hírszerzésben és a híradásban az online szerkesztőség gyorsabb, sőt sokkal gyorsabb, mint az offline napilap. Amelynek az utolsó kinyomtatott számát 2043-re extrapolálja (múltbeli adatok alapján jövőbeli időponthoz köti) Philip Meyer amerikai médiakutató. Digitális újságnak tartom nyilvánosságunkban a Debreciner.hu-t, a 24.hu-t, a hvg.hu-t, az Index.hu-t, a Mandiner.hu-t, az Origo.hu-t, a szombathelyi Nyugat.hu-t, a PestiSrácok.hu-t, a SzabadPécs.hu-t. Vannak persze olyan portálok is, amelyek anyagi okból vagy szemléleti megfontolásból nem alkalmaznak hír-újságírókat (hírlapírókat). Inkább „csak” értelmezik, kommentálják, magyarázzák a tőlük függetlenül készített híreket. Őket nem is nevezném újságnak.

Bár speciel a kommentelő által említett 444.hu nyugodtan vélhető annak. Már ha nem ragaszkodunk mereven ahhoz, hogy újság kizárólag a hagyományos sajtó papírra nyomtatott terméke lehet.

Tíz mondat az újságról

A napilapot azért hívják újságnak, mert új dolgokról számol be. (Nemes György író, Bal-jobb, bal-jobb, Szépirodalmi Kiadó, 1989)

Van, akinek némely újság a tévé folytatása más eszközökkel. (Bodor Pál író, Nógrád Megyei Hírlap, 1996. május 6.)

Amit a médiából megtudhat az ember, azt az újság összezavarja. (Kvári Sinkó Zoltán humorista, Napló, 1996. augusztus 9.)

Ami a távolban történik, újság, ami velünk, az szociológia. (Temesi Ferenc író, Magyar Nemzet, 2000. szeptember 9.)

Az internet nem médium, az ott közzétett tartalmaknak csak egy kis hányada jelenik meg újságszerű formában. (Kelen András sajtólevelező, Népszabadság, 2000. december 19.)

Az internet nem csökkenti a nyomtatott újság iránti vágyat. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Amőba. hu, 2006. február 7.)

Mindenki más újságot olvas. (Tarr Béla filmrendező, ATV, 2007. június 6.)

Nyissák ki az újságot, és azt fogják hallani. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2011. július 23.)

A magyar sajtó német véren nőtt fel, amikor a kép nélküli, szövegcentrikus újság volt a példakép. (Keleti Éva fotóriporter, Hetek, 2011. szeptember 2.)

Nem a seregnek írjuk az újságot. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, 2016. július 9.)

Gyógyszerész Feri osztálytársam volt a középiskolában. Kérte, hogy csatlakozzak a felhíváshoz, miszerint „Szóljanak a harangok!” ma délután 16.32-kor. Van okom a csatlakozásra.

Anyai nagyapámat a Zenta melletti Adáról vitték a háborúba. Az olasz fronton, gáztámadásban ment tönkre a tüdeje. S mert vallásilag a kalocsai érsekséghez tartozott, az érsek összegyűjtötte a határon kívül rekedt hadirokkantakat is az 1923-ban átadott Rokkant-telepen. Nagyapám kitanulta a kosárfonást, nagyanyám szerint piacképes holmikat készített ugyan, ám a bevételt elitta a kocsmában. 1932-ben, 42 éves korában halt meg. Anyám 6 évesen lett félárva.

Apai nagyapám 20 éves korában, az aradi kaszárnyából került ki az orosz frontra. Négy évvel később gépfegyverrel tért haza, Erdőhegyre. Harcedzett unokatestvéreivel beásta magát a Körös folyón átívelő vasúti híd lábához, és napokig tartották fel a román hadsereg Temesvárról Nagyváradra igyekvő szerelvényeit. Azzal büntették őket, hogy csütörtökönként jelentkezniük kellett a milícián. Néhány pofon után a pincében éjszakáztak. Nagyapám tüdőgyulladást kapott, és 1926-ban meghalt. Apám 6 évesen lett félárva.

1940 őszén sorozták volna be a román hadseregbe. A zöldhatáron szökött át a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe. Kolozsvárott barátkozott össze a kalocsai Rokkant-telepről érkezett nagybátyámmal. Anti bácsi a román állammal együtt távozott buszsofőröket pótolta, vele jött a felesége és a kisfia, pesztonkaként pedig a kamasz húga. Így ismerkedtek meg a majdani szüleim. Apám magyar katonaként harcolta végig a második világháborút. A szovjet hadifogságból nem mehetett haza, mert a román törvények szerint szökevénynek számított.

Anyai nagyanyám meglátogatta a csecsemő unokáját. Lefizetett egy gazdát, akinek a határ mindkét oldalán volt földje. Üreget képezett ki neki a kukoricával telerakott szekéren, ám a román határőr szuronnyal ellenőrizte a szállítmányt, és átszúrta nagyanyám combját. Amíg lábadozott, vigyázott e sorok akkor még gőgicsélő írójára, majd ugyanezen az úton visszament a falujába. 51 éves korában halt meg. Apám nem lehetett jelen a temetésén, mert még 1951-ben is katonaszökevénynek számított.

Csatlakozom tehát a keresztény civil szervezet felhívásához. Ma délután 16.32-kor pedig a zöld és talán baloldali főpolgármester javaslatára egy percig vigyázzban is hallgatom a Lehel-téri templom felől érkező harangzúgást. Három nagyszülőmre gondolok, akik nélkül nem jöhettem volna létre, bár soha nem beszélgettem velük.

Tegnap két egybehangzó kijelentést hallottam. Az ATV-ben Török Gábor politikai elemző úgy összegezte a koronavírus-járvány közbeni helyzetet, hogy az ellenzéki pártoknak a legutóbbi hetek tetszhalott állapota után életre kéne kelniük. Imigyen fejezte be a gondolatmenetét: „Ha ez így folytatódik tovább, az ellenzéknek 2022-ben semmi esélye sincs.” Szintén tegnap fejtegette a Klubrádióban Bauer Tamás közgazdász, hogy „A következő, Orbán Viktor szervezte választást nem fogjuk tudni megnyerni.” Azért beszélt többes szám első személyben, mert amúgy a Demokratikus Koalíció tagja is.

Mindketten eredeti szakmájuk legalaposabbjai közé tartoznak, ráadásul adnak arra is, hogy megnyilvánulásaikkal befolyásolják a közvéleményt. S bár világnézetileg távol állnak egymástól, érdemes elgondolkozni azon, vajon miért jutottak ugyanarra a következtetésre. Ott keresném a választ, hogy a két interjúban volt még egy közös mozzanat: kevesellték (hiányolták) az ellenzék mozgósító képességét. Erről pedig beugrott egy harmadik közéleti személyiség kijelentése, mely elsikkadt a járvány-kommunikációban. Hadházy Ákos volt LMP-politikus ezt találta mondani a Népszava május 8-i számában: „Ahhoz, hogy a legkisebb településekre is eljussunk, 20-30 ezer aktivistát kell mozgósítanunk.”

A 2018-as választáson az ellenzéki pártok külön-külön akár két-két ellenőrt is küldhettek volna a tízezernél valamivel több szavazókörzetbe. Több mint százezer aktivistájuk azonban nem akadt e kényes és fontos feladatra. Leginkább a falusi körzetekbe nem jutott emberük, meg is látszott az eredményen. A 20-30 ezer aktivista, akikről Hadházy Ákos álmodozik, értelmezésem szerint azt jelentené, hogy az ellenzéki pártok nem föltétlenül a saját, hanem a közös embereik révén ott is szemmel tarthatnák a kormánypárti szervezőket, ahová tavaly októberben, az országgyűlésinél sikeresebb önkormányzati választáson sem jutottak el.

Az a benyomásom, hogy 2022-ben akkor lesz elég ellenzéki küldött a szavazókörökben, ha a koronavírus-járvány után az ellenzéki pártok végre kiszabadulnak az évek óta tartó politikai karanténból. Közös aktivistáik pedig elvégzik azt az aprómunkát, amely nélkül csakugyan nincs esély a győzelemre. Ha jól értem a jelenleg pártérdekektől független politikust, ők lehetnének azok, akik kétévnyi tapasztalattal a hátuk mögött nem engedik majd, hogy Orbán Viktorék a falusi szavazókörökben félreszervezzék az országgyűlési választást. 

A 444 szerkesztőségében az ügyeletes fölfigyelt egy bejegyzésre. Hajdúböszörményben országgyűlési képviselő látogatott idős emberekhez, két helyi vállalkozó élelmiszer-csomagjait osztotta szét közöttük. Erről maga a honatya, Dr. Tiba István számolt be a fészbukon. Mellékelt néhány fényképet is, amint beszélget a veszélyeztetett korosztály tagjaival. Nincs rajta szájmaszk, ezt pécézte ki Haszán Zoltán.

Cikkét azzal zárta vasárnap, hogy a képviselő pénteken fittyet hányt a koronavírus-járványra, szombati bejegyzésében mégis azt ajánlotta, hogy követői tartsák be „a távolságtartásra és a maszkviselésre vonatkozó szabályokat”, máskülönben nem vehetik elejét „a komolyabb tömeges megbetegedéseknek”. Okfejtését átvették az ügyeletesek a 168 Óra, a HVG, a Magyar Hang, a Mérce, a Hírklikk és a Zsúrpubi szerkesztőségében. Utaltak ugyan a 444-re, de ők sem néztek utána a részleteknek. Holott az Alfahír ügyeletese, Dobos Zoltán észrevette, hogy Tiba Istvánnál a doktori cím orvosi végzettséget takar.

Fogorvos, a fog- és szájbetegségek szakorvosa, gyermekgyógyász szakorvos, sőt egészségügyi menedzseri diplomát is szerzett. Mielőtt honatyaságra adta volna a fejét, az alapellátásra szakosodott Városi Egészségügyi Szolgálat Nonprofit Kft igazgató-főorvosa volt Balmazújvárosban, ahol polgármesterkedett is. Hitvallását így fogalmazta meg: „Szeretek mindenben személyes példával elöl járni, szakmailag mindig a legmagasabbra állítottam a mércét.” (Napkelet arcképcsarnok, 2018.01.17.) Mindez megtudható lett volna a világhálóról, ha a vasárnapi ügyeletesek követték volna Dobos kolléga példáját. Mentségükre szóljon, hogy gyorsan kellett dolgozniuk.

A hétfőn este sugárzott ATV-műsor, A nap híre szerkesztőjének és műsorvezetőjének azonban már volt ideje a tájékozódásra. Nem biztos persze, hogy Krug Emíliának kellett volna bedobnia a figyelemre méltó információt, de ha esetleg a vendégek - az ellenzéki politikus Kuncze Gábor, Lendvai Ildikó és Szél Bernadett - elfelejtettek volna tájékozódni, az orruk alá dörgölhette volna a slusszpoént. Tiba doktor személyében orvos veszélyeztette a hajdúböszörményi öregeket, ám akciója úgy hullámzott végig a kormány tevékenységét firtató sajtón, hogy nyolc szerkesztőség mulasztotta el azt, amit a kilencedik észrevett.

Nem gondoltam volna, hogy épp az Alfahír menti meg az újságírás becsületét. Azt pedig remélem, hogy sikerült válaszolni a címben föltett kérdésre.             

Mr. Algoritmus mostanában halálesetekkel kecsegtet. A világhálón néhány hirdetést is végig kell ugyan nézni, de legalább megtudható, hogy a hírességek miben hunytak el. Kellemes hangú bemondó vagy takaros, monitorra ráférő kisesszé adja közre, vajon a celebritás mivel, miben szerzett magának hírnevet, és hány évet élt.  A halálnemek: öngyilkosság, drog-túladagolás, végelgyengülés, rák. A legutóbbi hetekben pedig a koronavírus, az egyelőre vakcina nélküli Covid-19 szedte az áldozatait.

Füstölöghetünk persze, hogy az amerikaiak még a halálból is üzletet csinálnak. De ha a nyilvánosság felől közelítjük meg a kétségkívül morbid műfajt, akkor eltűnődhetünk, vajon a miénktől eltérő közegben milyen jelentőséget tulajdonítanak az információnak. A netező százmilliók tájékoztatásának vannak előzményei az amerikai kultúrában. Például 1985-ben vastagbélrákot állapítottak meg Reagan elnöknél, és a Time terjedelmes cikket szentelt az államfő betegségének. A nagy példányszámú magazin feltűnő helyén rajzolódott ki, hogy az orvosok miként távolítottak el 61 centit az elnök bélrendszeréből.

A friss, áprilisi és májusi listákban 85 híres elhunytat számoltam össze, közülük 16-an lettek a koronavírus áldozatai. Az arány körülbelül megfelel annak, hogy a „beazonosítható” fertőzöttek közül hány köznapi halandó vesztette az életét. Ilyen összefüggéssel azonban nem traktált bennünket a hazai nyilvánosság. Talán azért nem, mert a magyar reklámipar nem látott üzleti lehetőséget a híres emberek elmúlásában? Logikailag van egy másik lehetőség is. A magyar kutatók feltalálták a koronavírus ellenszerét, de a titkukat nem osztják meg az emberiséggel. Sőt, a magyar társadalom ama részével sem, amelynek tagjai nem képesek megfizetni a vakcina borsos árát.

Nem jött be a miniszterelnök aggodalma. Fölösleges volt felhatalmazást kérnie a rendeleti kormányzásra. Nem tűnt el a kétharmada, elvégre a 133 kormánypárti képviselő közül mindenki életben maradt. A bulvársajtóban akadt ugyan néhány hír arról, hogy magyar celebek is elkapták azt a fránya vírust, de mindannyian megúszták. Kíváncsiságból körbetelefonáltam az újságíró-társadalomból a nálam tájékozottabbakat, és egyikük sem emlékezett arra, hogy idén áprilisban meg májusban bármelyik hírességünk is Covid-17 miatt távozott volna az élők sorából. Miközben lám, tőlünk nyugatra a híres embereket még a pénzük sem óvta meg a járványtól.      

A legutóbbi napokban Orbán Viktor focizott, három volt miniszter (Bod Péter Ákos, Bozóki András és Juhász Ferenc) orbánozott, Lendvai Ildikó visszasírt, Nagy Ferő osztályozott, Bodrogi Gyula pedig szerepezett. Lefülelt mondatok.

A színésznek szerepe van, a közönségnek műfaja. (Bodrogi Gyula színész, Klubrádió, május 24.)

Sok az ügyes gyerek és az ügyetlen edző. (Pintér Attila volt szövetségi kapitány, Kisalföld, május 25.)

Orbánt a parlamentben legyőzni nem lehet. (Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter, ATV, május 25.)

Nálunk nem a piac mondja meg, ki nőhet és ki nem, hanem Orbán Viktor. (Mellár Tamás közgazdász, független országgyűlési képviselő, PécsMa.hu, május 25.)

A maihoz képest már visszasírná az ember az MDF-kormányt. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, 24.hu, május 26.)

Egy rendszert vagy egy korszakot az ír le a legjobban, ameddig az elmegy a kiszolgáltatottakkal szemben. (Fabricius Gábor filmrendező, hvg.hu, május 26.)

A szerző cégére a könyvének. (Grecsó Krisztián író, Vas Népe, május 26.)

A Jobbikból Ballikot csinált. (Kacsoh Dániel újságíró Jakab Péterről, Magyar Hírlap Online, május 27.)

Orbán Viktor felhatalmazta a parlamentet, hogy hatalmazza fel Orbán Viktort a rendeleti kormányzásra. (Bozóki András volt kulturális miniszter, Klubrádió, március 27.)

Minden Felcsút fölsőn - a budai Várban - dől el. (Haskó László publicista, Népszava, május 27.)

Egy ennyire centralizált országban véleménye lényegében csak egyetlen embernek van, a többieknek legfeljebb álláspontjuk lehet. (Bod Péter Ákos volt gazdasági miniszter, Magyar Narancs, május 28.)

Egy világjárvány paraméterei közé szorítva mennyire kisfiú most Orbán. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, május 28.)

A káosz és a diktatúra közötti tisztességes demokráciát meg fogja találni az emberiség. (Csányi Vilmos magatartáskutató, Napló, május 28.)

Nálam a kilenc a legmagasabb pont. A tízest magamnak tartogatom. (Nagy Feró rocker, RTL Klub, május 29.)

Előbb-utóbb mindenki esztergomi lesz. (Tétényi Éva volt esztergomi polgármester az önkormányzatok kivéreztetéséről, ATV, május 29.)

Elszabadult az elmebaj. (Varga-Damm Andrea Jobbik-frakcióból kilépett országgyűlési képviselő, Facebook.com, május 29.)

Azt tanultam a kispályás fociban, hogy a saját öltözőben kell rendet csinálni, nem a másik csapatéban. (Dávid Ferenc közgazdász, Klubrádió, május 29.)

Dzsudzsák jól megnézi, milyen erszényt mutatnak fel. (Kereszty András újságíró, Újnépszabadság.com, május 29.)

Haptákban állni lehet, esetleg menetelni, de futballozni biztosan nem. (Orbán Viktor miniszterelnök, Miniszterelnök.hu, május 30.)

A járvány ellen lesz gyógyszer. De lesz-e az önkény ellen? (Balla Zsófia költő, Népszava, május 30.)

Akinek az igazság rémhír, annak a szabadság rémálom. (Bruck András író, Újnépszabadság.com, május 31.)

„Egyszer már dicsérhetnéd is a miniszterelnököt” - korholt a középiskolai osztálytársam. Figyelemmel kíséri a bejegyzéseimet, és néha fölhív. Eltűnődtem a megjegyzésén. Arra alapozta, hogy mostanában többször is írtam Orbán Viktor kommunikációjáról. Arról, hogy a koronavírus-járvány idején gyakran jelent meg a nyilvánosság fórumain. Három hónap alatt egyetlen pénteket sem hagyott ki a Magyar Rádióban, és egyre kevesebb olyan mondatot találtam az interjúiban, amelyet érdemes lett volna kiemelni a heti összeállításba. Mintha a válság kényszerhelyzetbe hozta volna.

Nem beszélhetett arról, ami nyomta a bögyét - az aktuálpolitikai igényei szerint kellett fogalmaznia. S mert ezt meg is írtam, hajdani osztálytársam dohogott. Most végre dicsérhetem a miniszterelnökünket. Tegnap élete egyik legjobb beszédét mondta el. Felcsúton bemutatót rendeztek a Puskás Ferenc Akadémia konferenciatermében. Elkészült egy könyv, amelynek a Labdarúgás és a tudomány címet adták, és zsinórmértékül szolgál majd a magyar fociért dolgozók számára. Orbán Viktortól régen olvastam ennyire felszabadult szöveget. Szavaiból az bontakozott ki, hogy a terjedelmes tankönyvnek szívesebben adta volna a Foci és művészet címet, de nem akart beleszólni a tudósok munkájába.

A közreműködők közül mindenkit a keresztnevén szólított. A Lajost sikerült azonosítanom Mocsaival, a Testnevelési Egyetem rektorával, a Sándort Csányival, az MLSZ elnökével, a Pilu pedig Vincze István, a volt válogatott balszélső lehetett, bár ebben már nem vagyok biztos. Akadt még egy rejtély. A miniszterelnök többször emlegette „Misit”, akit végképp nem tudtam azonosítani. Felvilágosításért a Magyar Távirati Irodához fordultam. A tudósításból kiderült, hogy ama bizonyos Misi vezetékneve Takács. Ő a felcsúti akadémia igazgatója, és bábáskodott a vaskos kötet születésénél.

Miközben kerestem őt, feltűnt, hogy Orbán Viktor szerint „haptákban futballozni nem lehet, csak menetelni”. Csakhogy a Miniszterelnök.hu-n nem ezt olvastam, márpedig a honlap szó szerint szokta idézni az ország első emberét. A kormányfő így fogalmazott: „Haptákban állni lehet, esetleg menetelni, de futballozni biztosan nem.” Ismerjük vonzódását a katonai dolgokhoz, aligha berzenkedett a vigyázzban menetelés ellen. De ha már a focit művészetnek tartja, megengedte magának, hogy a felcsúti akadémia tizenéves hallgatóit gyorsabb, kiismerhetetlenebb mozgásra noszogassa. Egyetértek vele, ezt most talán javamra írja a hajdani osztálytárs.

A Beszéljük meg! című rádióműsorban mindig akad betelefonáló, aki nehezményezi, hogy az ellenzéki pártok ódzkodnak az együttműködéstől. A műsort vezető Bolgár György egyetért velük, sőt e sorok írója is. Aztán eltűnődöm, és a morfondírozásból valami egészen más sül ki.

Orbánék bedobták a köztudatba a felhatalmazási törvény (a rendeleti kormányzás) ötletét. Március 21-én a legnépesebb MSZP-szervezet, a fővárosi elnöke, Molnár Zsolt kifejtette: „Több érv szól amellett, hogy támogassuk, mint hogy nem.” Nem sokkal később a párt elnöke, Tóth Bertalan viszont így fogalmazott: „Az MSZP nem lesz partner abban, hogy segítséget nyújtson egy olyan törvény elfogadásához, amely határozatlan időre kiszolgáltatná Magyarországot, a magyar embereket Orbán Viktor szeszélyeinek.” Néhány nap múlva Mesterházy Attila a parlamentben békejobbot nyújtott a miniszterelnöknek. Ez annyira meglepte Orbánt, hogy a gesztust meg is köszönte az MSZP volt elnökének. Az MSZP elnöksége azonban elhatárolódott a párt egyik befolyásos tagjától.

S hogy még egy példát említsek a magyar szocialisták viszontagságos közelmúltjából, 2017 nyarán, az egyik reggel az MSZP parlamenti frakcióvezetője, Tóth Bertalan arról beszélt, hogy törvényjavaslatuk megakadályozná a plakáthely-tulajdonos Simicska Lajos és a hirdető Jobbik további együttműködését. Néhány órával később megalakult az Országos Választási Bizottság, amelynek vezetője, Botka László miniszterelnök-jelölt az MSZP-ben átvette a hatalmat. Rögtön meg is vétózta a frakció törvényjavaslatát, sőt a párt sajtófőnöke révén kizárással fenyegette azokat, akik a potenciális szövetséges korlátozásában együttműködnének a Fidesszel.

De visszatérve 2020-ba, április végén a kormánypártok benyújtották az elektronikus információkat szabályozó törvényt. A jogszabály-tervezet felhatalmazta volna a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot és a Katonai Biztonsági Szolgálatot, hogy „ideiglenesen”, 90 napig hozzáférhetetlenné tehessék a „honvédelmi vagy szövetségi érdekeket sértő” tartalomszolgáltatókat. Az ellenzéki együttműködés mellett immár elkötelezett Jobbik képviselői váratlanul megszavazták a törvényt. Majd az elnökség utólag már nem vállalt közösséget Varga-Damm Andreával, mert a téma vezérszónokaként káros döntésre bírta a képviselőtársait. A honanya kilépett a Jobbik-frakcióból.

Vajon mi, választópolgárok elvárhatjuk-e, hogy az ellenzéki pártok megegyezzenek a követendő stratégiáról, ha még arra is képtelenek, hogy a pártjukon belül megegyezzenek egymással?