Diákkorom két olvasmányélménye még papíron látott napvilágot, és határon túli volt. Az Újvidéken szerkesztett folyóirat, az Új Symposion 1965-től és a Bukarestből működtetett A Hét 1970-től. Az egyik 1992-ben szűnt meg, a másik 2003-ban. Látásmódjukkal és hangvételükkel azonban még ma is kiegészítik a meglehetősen befelé forduló nyilvánosságunkat. Közülük most a hetilapról tűnődnék.

Ceausescu a múlt század hatvanas éveiben külön útra tért. Nem csatlakozott például a Csehszlovákiát megszálló szocialista országokhoz. S hogy belső bázisát megerősítse a külső (moszkvai)  nyomással szemben, kapcsolatot teremtett az erdélyi magyar értelmiséggel is. Ennek lett eredménye a Kriterion könyvkiadó, a bukaresti magyar hetilap és a Román Televízió nemzetiségi szerkesztősége. A Hét élére Huszár Sándor érkezett a kolozsvári színházból, és hozta magával helyettesnek a rutinos lapcsináló Földes Lászlót is.

A debreceni egyetem könyvtárában szájtátva böngésztem Szász János laza és olvasmányos esszéit az utolsó oldalon, Bajor Andor váradias szellemiségű humoreszkjeit, Majtényi Erik és Veress Dániel jegyzeteit. A lap segítségével fedeztem föl az erdélyi színházakat és grafikusokat is. A Hét számait az is megkülönböztette például az ÉS-től, hogy erős természettudományos rovatot vitt, olykor különszámokat is megjelentetett. Ezeket egy fiatal fizikus-újságíró szerkesztette. Ágoston Hugó, aki néhány évtizeddel később Marosvásárhelyen létrehozta a néhai hetilap digitális (határtalan) folytatását.

Az ÚjHét.com, amelyet házi használatra uhc-nek neveztem el, azt is tartalmazza, melyet annak idején a bukaresti hetilap inkább csak érinthetett. Úgy ad teret az erdélyi magyar világnak, hogy magától értetődő természetességgel emel át írásokat a magyarországi nyilvánosságból is. Egyszerre olvasható benne Szász János hajdani olvasónaplója és Veress Dániel archivált esszéje a 70 éves Németh Lászlóról, Majtényi Erik tárcája a korabeli Temesvárról és Szerb Antal Újságírás és irodalom című matuzsálemi korú, de meglepően friss szemléletű tanulmánya.

Egy számomra eddig ismeretlen közíró, a Pécsről a bukaresti egyetem hungarológia tanszékére elszármazott Krebsz János tollából pedig bejegyzést találtam arról, amelynek első két mondatából kiderül a mondandója: „Rémlik, hogy egyszer már átéltük ezt a helyzetet. Többségben a változást akarók, de minden eszköz a hatalom kezében.” (ujhet.com, 2021.04.17.) Ennél velősebben aligha fejezhető ki, miként látnak minket a határon túlról az értelmiségi sorstársaink, akik bennünk magukra ismernek.        

Két bejegyzést is írtam a kormánypárti és az ellenzéki sajtó hangerejéről. Ez késztette az egyik olvasót arra, hogy elküldje Deutsch Tamás minapi eszmefuttatását. A Fidesz-politikusról tudni érdemes, hogy az első Orbán-kormányba nem nevezték ki sportminiszternek, amíg meg nem írta szakdolgozatát a nyugat-európai országok médiapolitikájáról. Aztán letette az államvizsgát, diplomára tett szert, és doktori címet is kapott. Hivatalból ért tehát a médiához (is), amelyről néhány napja ezt találta mondani: „Ma az ellenzéki média hangereje azért is erősebb, mert …az ellenzéki politikacsinálást az ellenzéki sajtó vette át.” (Telex.hu, 2021.04.06.) A kipontozás nem tőlem származik, hanem az olvasótól.

Deutsch doktor téved abban, hogy az ellenzéki sajtó hangereje erősebb. Amit ő hangerőnek vél, az inkább az, amit Dr. Varga István, a KESMA-kuratórium elnöke fogalmazott meg. Interjút adott a békéscsabai tévének, és ezt mondta: „Ebben a pillanatban ennek az oldalnak nincs komoly sajtója.” S hogy véletlenül se értsük félre, hozzáfűzte: „Igényes, jó tollú újságírókat a másik oldalon látok.” (Behir.hu, 2019.02.01.) Mire a stúdióból a pártközpontba érkezett a hangja, Varga doktor már meg is szűnt a kormánypárti sajtót közös szervezetbe tömörítő nonprofit alapítványt elnökölni. Ami pedig az ellenzéki sajtó politikacsináló szerepét illeti, abban azért van a Fidesznek is némi szerepe.

Kétszer is megszavaztatta a parlamenti ellenzékkel a képviselők fizetésemelését, és a nyilvánosság eszközeiben korlátozott politikusok most jó pénzért érzik rosszul magukat az országgyűlésben. De ha a végrehajtó hatalom (a kormányzat) létrehozza „Őfelsége ellenzékét”, és maga alá gyűri a törvényhozást (országgyűlést) meg az igazságszolgáltatást (ügyészséget, bíróságot) is, akkor az ellenzéki médiumok hajlamosak átvenni a kormány fürkészését a végrehajtó hatalom ellenőrzésére szakosodott két hatalmi ágtól. Ezzel magyarázható, hogy akadnak olyan újságírók, akik a negyedik hatalomnak nevezik a médiát. Néhány napja pedig a Magyar Rádió egyik vitaműsorában egy kormánypárti elemző kifejtette, hogy van már ötödik hatalom is: az internet révén a Facebook és a Twitter.  

Dr. Deutsch Tamás becsületére válik, hogy médiapolitikai életművéből nem telt a negyedik és az ötödik hatalom tévképzetére. Egyelőre beéri az e bejegyzés elején idézett eszmefuttatással, és felkínálta a lehetőséget a cáfolatra. Köszönet érte.

Tíz mondat Varga Istvánról

Elkövetett egy kis hibát. Őszinte volt. Még aznap ki is végezték. (Hadházy Ákos volt LMP-politikus, Facebook.com, 2019. február 4.)

Azért mondott le, mert ő maga is belátta, hogy hibát követett el. (L. Simon László Fidesz-politikus, Klubrádió, 2019. február 5.)

Az egyesített fideszmédia főkurátora őszintén megmondta, hogy mit gondol a fideszmédiáról, és már szóltak is neki, hogy lemondott. (Andor Mihály szociológus, Facebook.com, 2019. február 5.)

Igazat szólt, és betörték a fejét. (Tóta W. Árpád publicista, hvg.hu, 2019. február 5.)

Államtitkot árult el azzal, hogy az ÉS meg a Narancs jobb, mint a kormánypárti sajtó. (Gábor György vallástörténész, Facebook.com, 2019. február 5.)

Utoljára még szúrni akart azon, akinek át kell adnia a zsíros állást. (Szele Tamás újságíró, FüHü.hu, 2019. február 5.)

Mintha Goebbels ’44-ben azt írta volna a Völkischer Beobachterben, hogy hülyeség volt azt a sok könyvet elégetni. (Nimmerfroh Ferenc újságíró, SzabadPécs.hu, 2019. február 5.)

Ha nem a spekuláns Soros szőrös mancsa van szokatlan őszintesége mögött, akkor csak arra gondolhatunk, hogy az az egybites kommunikáció, amit a Fidesz folytat, még saját verőlegényének is sok. (Kerényi György újságíró, ÚjSzó.com, 2019. február 8.)

A kirúgott Varga Pistának igaza lehet, ezek tényleg átjárnak a túloldalra rendes szövegekért. (Rab László újságíró, Facebook.com, 2019. február 8.)

Varga István bűnt követett el, hogy közölte: létezik sajtó, méghozzá szigorúan az Orbán-birodalom határain túl. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.blog, 2019. február 11.)

„Ezek a kütyük ráadásul még meg is sokszorozzák az emberek hangját” - mondta miniszterelnökünk március 26-án, a Magyar Rádió stúdiójában. A digitális eszközökre utalt, tágabb értelemben az összes hangerősítőre. De hogy is állunk ezekkel a kütyükkel?

Az állam hangja mindig messzebbre hallatszott. A kommunikáció szakos tanítványokkal írattam néhány száz szemináriumi dolgozatot a településük nyilvánosságáról, és a kétezres évek elején még találtak nyugalmazott kisbírókat, akik elmesélték, hogyan álltak ki az utcasarokra. Sőt, az egyikük azt is elmondta, miért kecsegtetett legmesszebbre hangzó dobpergéssel a szamárbőr. Aztán recsegett a tanácsháza tetején a megafon, majd ennek mobil változata, a hangszóróval fölszerelt autó. Ma ott tartunk, hogy a magyar állam egy Megafon nevű nonprofit szervezettel képezteti ki a trollokat. Gőzerővel készül a jövőre esedékes országgyűlési választásra.

Ennél rosszabb helyzetben vannak a publicisták és jegyzetírók, akik kritikus szemmel figyelik a kormány tevékenységét. Mint a tegnapi bejegyzésben is írtam, óhatatlanul bezárkóznak a saját véleménybuborékukba. S bár a kormánypárti véleményformálóknál egyénibben, oldottabban, tartalmasabban fejtik ki az álláspontjukat, a hangjuk nem hallatszik az égig. Kétségkívül minden ellenzéki pártnak van egy portálja, amely azonban azzal csorbítja a függetlenségét, hogy kizárólag a pártvezetők bejegyzéseit emeli ki a fészbukos buborékból.

Az Újnépszabadság.com nem pártszínek alapján válogat  Kereszty András a legjobb blogokat részesíti előnyben, naponta akár húszat is közöl. Tovább gyűrűztetett olvasottságuk már tízezrekre rúg, és még így is szerénynek mondható. Pedig ha nem egyedül teremtené meg a hangerősítés körülményeit, a nyilvánosság egyik csomópontjává tehetné a portált. Ehhez persze föl kellene ismerni az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekben rejlő lehetőséget. De tételezzük fel, hogy a választási szövetségbe tömörült ellenzéki pártok létrehoztak egy nyilvánossággal foglalkozó munkacsoportot is. Nem lepődnék meg, ha a tagjai most fölkapnák a fejüket, és azt tudakolnák egymástól: Mi is az az Újnépszabadság.com?

Vajon nem kéne Keresztynek és a többi „megafonnak” némi pénzt adni, hogy ne a saját zsebükből fizessék a hangerősítés költségeit? Vagy legalábbis megveregetni a vállukat, hogy felhívták arra a figyelmet, miként lehetne sokszorosára növelni az ellenzék hangerejét.     

A legutóbbi napokban Orbán törzsözött, Lendvai orbánozott, Dobrev vigyázott, Szanyi gyökerezett, Kupa egypártozott, Jakab pedig vonázott. Lefülelt mondatok.

A két országban minél lesújtóbb a fertőzöttek és halálesetek száma, annál nagyobbak a sikerélmények. (Végel László Szerbiában élő magyar író, Mozgó Világ, 2021/4.)

Előbb-utóbb minden fontos intézkedési javaslatunk meghallgatásra talált, legfeljebb nem akkor, amikor javasoltuk. (Oroszi Beatrix járványmatematikai modellező, Népszava, április 12.)

A Fidesz önmaga állampárti paródiája lett. (Holoda Attila volt energetikai államtitkár-helyettes, ATV, április 12.)

Attól, hogy valakinek hányingere van a narancstól, még nem fog ráfanyalodni a moslékra. (Schiffer András volt LMP-politikus az ellenzéki koalícióról, Facebook.com, április 12.)

Idegesít, hogy az ellenzéknek semmi se jó. (Nagy Feró rockzenész, 24.hu, április 12.)

Itt a „dafkén” kívül nincs semmi. (Dézsi Csaba András győri polgármester a városházi ellenzékről, Telex.hu, április 13.)

Vigyázzunk egymásra, mert a kormány nem vigyáz ránk. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, április 13.)

Nem lehetne egy olyan vezetőt találni, akinek a mi életünk a rögeszméje? (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, április 13.)

Orbán Viktor örök. (Lázár János Fidesz-politikus, volt kancelláriaminiszter, Mfor.hu, április 14.)

Az orbáni politika gyökeret vert a magyar országgyűlési ellenzékben is. (Szanyi Tibor ISZOM-politikus, Szócikk.hu, április 14.)

A pocakomat levitte a Covid. (Köstner Vilmos kézilabda-mesteredző, Hajdú Online, április 14.)

Nehéz úgy lázadni, hogy az mégse zavarjon senkit. (Urbán András szabadkai rendező, Magyar Narancs, április 15.)

A sok szürke hegedős tömegében egy politikus felvette a láthatósági mellényt. (Tömpe István közgazdász Jakab Péterről, Népszava, április 15.)

Már nem Vona Gábor a Jobbik elnöke, hanem én, aki büszkén vállalja, hogy zsidó felmenői is vannak. (Jakab Péter Jobbik-politikus, Szabad Európa Rádió, április 16.)

Az ellenzéki táborra ráfér az aktivizálódás. (Závecz Tibor szociológus, ATV, április 16.)

11 év után ez az egypártrendszer unalmas és fárasztó. (Kupa Mihály volt pénzügyminiszter, Válaszonline.hu, április 16.)

Inkább érzem magam az Operatív Törzs vezetőjének, mint miniszterelnöknek. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, április 16.)

A magyar kormány betömte a brüsszeli hanyagság által létrehozott vakcina-bombatölcsért. (Csizmadia László civil aktivista, Magyar Hírlap Online, április 17.)

A 13. kerületben lakom, ahol csak a baloldal szokott nyerni - emiatt a jobboldali ember szinte csak kalandvágyból jár el szavazni. (Apáti Bence publicista, Origo.hu, április 17.)

Ezzel a családi háttérrel nagyon erősen bizonygatnia kell Ungár Péternek, hogy ő ellenzéki politikus. (Hende Csaba Fidesz-politikus, Vaol.hu, április 17.)

Bármennyire összefognak, még mindig külön-külön beszélnek. (Hann Endre szociológus az ellenzéki pártokról, Népszava, április 17.)

A nyilvánosság kormánypárti fórumain újra meg újra visszatérnek a Facebook-jelenségre. A nem hivatalos választási kampány beindítása ugyanis arra ösztökélte a közösségi oldal irányítóit, hogy visszafogják a politikai véleményeket. A kormánypárti politikusok úgy vélik, hogy ez hátrányukra válik, mert az üzeneteik kevesebb emberhez jutnak el, mint amikor még nem is kampányoltak.

Ebben van igazság, azt azonban „elfelejtették” hozzáfűzni, hogy ugyanezt a hátrányt érzékelik az ellenzéki politikusok is. Ám az ő hangjuk halkabb, elmosódóbb, mert amikor ezt szóvá teszik, azt nem erősíti fel a kormány tevékenységét bíráló sajtó. Azon oknál fogva, hogy a kormánypárti nyilvánosság fórumai hálózatot alkotnak, és bár a vélemények kevésbé egyéniek, messzebbre hallatszanak. Az ellenzéki álláspontok előnye és hátránya egyszerre, hogy egyénibbek, érdekesebbek, tartalmasabbak ugyan, de a véleménybuborékon belül maradnak.

Nekem is van buborékom. A fészbukos üzenőfalra csak olyan digitális ismerősöket engedek föl, akik profilképpel jelentkeznek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy világnézetileg szűröm őket. Abból indulok ki, hogy a konzervatív oldalon is vannak értelmes emberek. Átnéztem a digitális ismerősök listáját, és azt vettem észre, hogy például Belénessy Csaba, Bencsik Gábor, Böszörményi Zoltán, Dávid Ibolya, Giczy György, Kázmér Judit, Matuz Gábor, Pálfy G. István, Pelle János, Somogyi Zoltán, Szombathy Pál, Tolnai László, Turi Gábor vagy Zsohár Melinda hozzám fűzött megjegyzéseit szívesen olvasom, mert…

Mert kulturáltan fogalmaznak, érveik elgondolkoztatnak, szellemileg megmozgatnak. Kirajzolódik belőlük az enyémtől eltérő értékrendszerük, amelyben mindig találok figyelemre méltó mozzanatokat. Ha nem akarok bezápulni a saját buborékomba, akkor rászorulok a kritikájukra, mely nem a dühükből, hanem az érdeklődésükből fakad. De amennyire rászorulok az érveikre, annyira nem igénylem a kéretlen megnyilvánulásokat. Az üzenőfalon nem szívesen látom például Apáti Bence, Kubatov Gábor, Németh Szilárd, Rákay Philip, Varga Judit egyenirányított álláspontját, elvégre őket olvashatom a kormánypárti sajtóban is.

Bejegyzéseiket egyes digitális ismerőseim osztják meg, többnyire nem az egyetértés szándékával. Vagy pedig, gondolom, állami szervek fizetik be őket a Facebookra, esetleg kormány közeli alapítványok. S hogy ne legyen félreértés, azt is kéretlennek minősítem, amit az ellenzéki pártok küldenek. Bár a jelek arra utalnak, hogy nekik kevesebb pénzük van a kampány-üzemmódra.

Egy kommunikáció szakos diáknak szakdolgozati témát ajánlok, hátha érdekli a két lábon járó mikronállványok sorsa. A hazai nyilvánosság első számú kedvezményezettjei ugyanis hajlamosak arra, hogy az újságíró-társadalomból kiválasszanak egy-egy embert az edzőpartneri szerepkörre. Hagyományosan két feladata van. Feladja a szólabdát az ország első emberének, aki aztán kíméletlenül lecsapja. A másik feladata meg az, hogy véletlenül se hozza zavarba a főnököt.

Kádár edzőpartnere Megyeri Károly volt. Orbánéit a legutóbbi 11 évben nem jegyeztem föl a névsorba, de az egyik már nem a közszolgálatban dolgozik, a másik Pekingből küld haza tudósításokat, a harmadik pedig eltűnt a nyilvánosság elől. Korunk megyerikárolyát Nagy Katalinnak hívják. A koronavírus-járvány óta hetenként szembesül a miniszterelnökkel, tegnap ezt firtatta: „A külügyminisztérium államtitkára összeszámolta, hogy három nap alatt hetven oltásellenes cikk született a magyar sajtóban.” (Magyar Rádió, 2021.04.16.) A kijelentés alkalmat teremtett arra, hogy a kormányfő kifejthesse kedvenc teóriáját az ellenzéki politikusok oltásellenességéről.

De mit is mondott valójában Menczer Tamás? A tájékoztatásért felelős külügyi államtitkár gondolatmenete az M1 híradójában arra vezethető vissza, hogy a kínai járványügyi hatóság vezetője egy tudományos konferencián megpendítette: lehetne jobb is a védőoltásuk hatékonysága. Másnap visszaszívott szavait világszerte több ezer újságíró kommentálta, köztük magyarok is. Az államtitkár egyébként arról beszélt, hogy „az elmúlt napokban hetven olyan cikk jelent meg a baloldali sajtóban, amelyek a kínai vakcinát támadják”. (Magyar Távirati Iroda, 2021.04.15.)

Ha a támadás azt jelenti, hogy az itthoni értelmezők képviselni próbálták a kínai vakcinával beoltott félmillió magyar állampolgár érdekét, akkor az enyémet is képviselték. A második oltás után sem éreztem mellékhatást, cikkírás helyett azonban fölhívtam egy magáncéget. Hétfőn megyek védettségi szintet vizsgáló tesztre 11 ezer forintért. De vajon a kínai vakcina hatékonyságát feszegető írásokból hogyan lett Nagy Katalin előadásában „hetven oltásellenes cikk”? Ha jóhiszemű akarok lenni, akkor a műsorvezető felületesen tájékozódott. Elképzelhető persze az is, hogy tudatosan „csúsztatott”. Labdája az asztal szélét súrolta, és a kínai sportágnak számító pingpongban nem igazán lett alkalmas arra, hogy a miniszterelnök leüsse.

Tíz mondat az átpolitizált járványról

A magyar ellenzék a vírusnak drukkol. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, 2020. április 4.)

A kormány és az ellenzék közös karanténban köhög egymásra. (Dalos György író, Mozgó Világ, 2020/5.)

Lehet, hogy vannak érvek a kínai vakcina mellett, de ezeket a nemzet miniszterelnöke olyan sikeresen titkolja a hazai nyilvánosság előtt, hogy még senki sem hallott róluk. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, 2021. január 15.)

A vakcinakérdés az ellenzék fő politikai fegyverévé kezd válni nálunk is. (Pokol Béla alkotmánybíró, Magyar Nemzet Online, 2021. január 23.)

Nem a nyugati oltóanyag a jobb, hanem a nyugati hatósági eljárás a szigorúbb. (Élő Anita újságíró, Válaszonline.hu, 2021. január 25.)

A járvány elleni küzdelem egy év után mintha kezdené megtépázni a Fidesz kormányképességébe vetett hitet. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, 2021. március 12.)

Nem tud olyan magas lenni a fertőzöttek és halottak száma, hogy kormányzati és ellenzéki politikusaink elszakadjanak egymás gyalázásától. (D. Magyari Imre újságíró, Facebook.com, 2021. március 12.)

Az orbáni állam nem fékezi, hanem gondatlanságával szinte ösztönzi a fertőzés terjedését. (Bauer Tamás DK-politikus, Facebook.com, 2021. március 31.)

A kormány a vírust akarja legyőzni, a vírus az országot, az ellenzék pedig a kormányt. (Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Népszava, 2021. április 8.)

A cél az lehetett, hogy a Covidot a baloldali összefogás hetedik „pártjaként” állítsák csatasorba. (Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója, a KESMA-kuratórium elnöke, Magyar Hírlap Online, 2021. április 9.)

Soha nem akartam a múltammal foglalkozni, mindig a jövőm érdekelt. (Vigília 1998/3.)

A színészetet csak nagyon szemérmes emberek művelhetik, ők képesek igazi kitárulkozásra. (Magyar Hírlap, 2000. augusztus 26.)

Mindig újabb és újabb generációk fedeztek fel maguknak. (Index, 2007. december 14.)

Ha mint színész nem alakítok valamit, hanem saját személyemben jelenek meg, akkor zavarban vagyok. (Délmagyarország, 2008. június 30.)

Csupa ránc az arcom, hajlott a hátam, egyedül, igen, a lábam még most is elfogadható. (Nők Lapja, 2009. február 4.)

Most már, ha főzök vagy vásárolok, az körülbelül olyan, mintha Shakespeare-t próbálnék. (Vas Népe, 2009. augusztus 1.)

Én csak a tehetséges embereket tudom szeretni. (Népszava, 2010. november 23.)

Nem foglalkozom az elmúlással, de bárhová megyek, visszaköszön a múltam. (HVG, 2013. április 6.)

Valami kerekes székes szerep, az még beleférne. (Origo.hu, 2019. június 24.)

Én már a múlthoz tartozom, és ma a múltra nincs idő. (Színház Online, 2020. november 23.)

Vékony mezsgye választja el a magánügyet a szakmai ügytől. A kényes egyensúlyt nem mindig sikerült megtartani, hátha most sikerül.

Meghalt a sógorom. A közösségük szokása szerint nem hamvasztották, hanem gyorsan eltemették. Fia, aki ügyvédként dolgozik Dallasban, a magyar konyhanyelvet beszéli, ezzel magyarázható, hogy 44 évesen is „apukám” elmúlásáról számolt be a fészbukos üzenőfalán. Még karonülő volt, amidőn szülei nálunk töltötték az utolsó itthoni éjszakájukat, máskülönben hajnalban nem értek volna ki a ferihegyi repülőtérre. A lakásban nem beszéltünk arról, amivel a csecsemőn kívül mindenki tisztában volt, hogy Gyuriék nem jönnek vissza Amerikából. Mi ketten, a férfiak azonban sétáltunk egyet a mátyásföldi lakótelepen.

Gyuri elmesélte, hogy a vidéki városban, ahol az egyetemi rádió műszaki vezetője volt, rosszul érzi magát. A zsidóságát nem tudja megélni, és New York-ban a rokonok tárt karokkal várják. Csodálkoztam, hogy a gój sógornak kiönti a lelkét, de ha nem érzi hazájának ezt az országot, akkor kár lebeszélni a disszidálásról. Vagy tíz évvel később meglátogattam Brooklynban. Futószalag mellett dolgozott egy telefongyárban, egy szinttel lejjebb, mint itthon, a műszaki hierarchiában. De végre olyan közösségben létezhetett, amelyben kiélhette magát. Búcsúzóul adott egy kerti telefont.

Az idő tájt egy hetilap főszerkesztő-helyettese voltam, és egy budai hegy aljában éltem. A társasházi lakásban nem volt telefon, ám annyira nem voltam fontos ember, hogy vezetéket húzzanak a hegytetőn lévő villanyoszlopról a völgybe. Ha kerestek, vagy a szerkesztőségben hívtak, vagy táviratot küldtek. A kapcsolatteremtést úgy könnyítette meg a kerti telefon, hogy 150 méternyire, a fenti társasházban élt egy baráti házaspár, az ő számukat adtam meg az ismerősöknek, kollégáknak. Fentről leszóltak, hogy keresnek, ilyenkor kettesével vettem a 120 lépcsőfokot, hogy beszélhessek az illetővel.

Ma már nem veszem kettesével a lépcsőket, és épp ama napon tűnődöm a néhai sógorról, amidőn 1944-ben a magyar hatóságok fölállították az első gettót. Nem sokkal később a 171 ezer négyzetkilométernyire megduzzadt ország háromnegyed millió zsidó lakosából 437 ezret állami segédlettel deportáltak külföldre. 360-390 ezren nem tértek vissza a koncentrációs táborokból. Gyuri majdani szülei visszatértek, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy ő a múlt század hetvenes éveiben jól érezze magát egy vidéki városban. A helybéli zsidók kihűlt helyén.             

Tíz mondat a zsidókról

Zsidókérdés akkor lesz Magyarországon, ha a modernizáció befullad. (Vajda Mihály filozófus, Magyar Hírlap, 1990. március 3.)

A fenti bűnbak a zsidó, a lenti bűnbak a cigány. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, Magyar Hírlap, 2000. december 9.)

A zsidót irigylik, a cigányt lenézik. (Kopátsy Sándor közgazdász, Magyar Hírlap, 2003. február 22.)

Ahová a magyar csapatok 1938 és 1941 között bevonultak, ott azonnal érvénybe is léptették a zsidótörvényeket. (Deák István amerikai magyar történész, Népszabadság, 2011. április 11.)

Olyan országban, ahol nem jó zsidónak lenni, ott nem-zsidónak lenni sem jó. (Föld S. Péter újságíró, Népszabadság Online, 2013. január 26.)

Az áldozatok többsége magyarként élt, de zsidóként halt meg. (Ungvári Tamás művelődéstörténész, Galamus.hu, 2014. március 10.)

Zsidónak lenni nehéz, de érdekes. (Szegedi Csanád volt Jobbik-politikus, Magyar Rádió, 2015. augusztus 14.)

A zsidó származású polgárok Magyarországon a kormány védelme alatt állnak. (Orbán Viktor miniszterelnök Izraelben, Origo.hu, 2018. július 19.)

A hazai zsidóságot nem megvédeni kellene, hanem békén hagyni. (Iványi Gábor lelkész, FüHü.hu, 2018. július 20.)

Nagyváradon a „zsidó” egy ember, Budapesten egy sértés. (Szele Tamás újságíró, Facebook.com, 2020. január 19.)

Köszönöm a hozzászólásokat az Orbánék mit veszíthetnek jövő tavasszal? című, tegnap megjelent bejegyzéshez. Az egyik nyilvános válaszra is ösztönöz. Hajdani kollégám az ifjúsági hetilap szerkesztőségéből ama mozzanatot ragadta ki okfejtésemből, hogy a legutóbbi 13 hónapban százezrek fanyalodtak a családon belüli kapcsolattartás digitális formáira, „mellesleg” pedig feltárultak előttük az alternatív tájékozódás csatornái is. És ez csökkenti az Orbán-kormány választási esélyeit.

Korrekt módon foglalta össze a gondolatmenetemet, egy ponton mégis módosítanám az értelmezését. Azokat is az alternatív tájékozódók közé soroltam, akik nem öregek, hanem a 6-19 éves iskolások szülei. Középkorú százezrek, akik kényszerűségből jelentős szerepet játszottak a digitális távoktatásban, eközben viszont óhatatlanul megismerkedtek a politikai tájékozódás korszerű lehetőségeivel is. De üsse kő, hagyjuk őket figyelmen kívül, a termékeny vita kedvéért összpontosítsuk érdeklődésünket az öregekre.

A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2 és fél millióra rúg a számuk, de közülük „csak” 2021864 az öregségi nyugdíjas. Ma már közéjük tartoznak a Ratkó-gyerekek is. Az abortusz megszüntetése-büntetése Ratkó Anna egészségügyi miniszter nevéhez fűződött, és a Rákosi-korszakban, az ötvenes évek első felében sokkal több gyerek született, mint amikor indokolt esetben újra lehetővé vált a terhesség megszakítása. Márpedig a mostani 65-70 éves Ratkó-gyerekek a rendszerváltás után még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy a kilencvenes évek végétől elfogadják a digitális forradalom kihívásait.

Ezt azért érdemes megjegyezni, mert 2008-ban szakemberek mérték fel a nyugdíjasok sajátos viszonyát a világhálóhoz. A Ratkó-gyerekek akkor még nem vonultak nyugdíjba, ezzel is magyarázható, hogy a felmértek mindössze 3.9 százaléka netezett. Ez 2,5 milliónál százezer, 2 millió öregségi nyugdíjasnál nyolcvanezer. 2017-ben készült a második felmérés, amely a megváltozott összetételű nyugdíjas társadalomban már 600 ezer netezőt talált. Ez 2,5 milliónál 24 százalék, 2 millió öregségi nyugdíjasnál pedig 30 százalék.

Innen már csak egy lépés a koronavírus járvány digitális következménye. A Ratkó-gyerekek nyugdíjazásával odáig „fajult” a helyzet, hogy immár minden harmadik öregségi nyugdíjas él (vagy élhet) az alternatív tájékozódás világhálós lehetőségével. Így jutottunk el 13 év alatt a 80 ezer digitális bevándorlótól a mintegy háromnegyed milliónyi koros, de tevékeny netezőig.

Tíz mondat a világhálóról

A világháló valójában csak csövek és drótok hálózata. (Kelen András sajtólevelező, Népszabadság, 2000. december 19.)

Jelenleg leginkább virtuális kuplerájnak, informatikai Las Vegasnak érzem a világhálót. (Kornis Mihály író, 168 Óra, 2001. november 22.)

Szanyi Tibor, a világháló falurossza. (Pilhál György újságíró, Magyar Nemzet, 2002. január 8.)

Egy olyan országban, ahol még mindig kevesen férnek hozzá a világháló szolgáltatásaihoz, ezzel a hibás döntéssel még lassúbb lesz az internet elterjedése. (Nyitrai Zsolt Fidesz-politikus a tervezett internetadóról, Fidesz.hu, 2008. június 11.)

A világháló a szabadság birodalmaként jött létre. (Majtényi László alkotmányjogász, az Országos Rádió és Televízió Testület elnöke, Népszabadság, 2008. november 3.)

A világhálón chattelni lehet, megérinteni, megsimogatni egymást nem. (Kertész Ákos író, Klubháló.hu, 2009. október 14.)

Elképedve látom, mennyit segít például a XXI. század elejét meghatározó világháló a hülyeséghez való jog kiteljesítésében. (Nagy Feró rockzenész, Heti Válasz, 2013. július 25.)

Játszótérnek handabandázásra ott a világháló. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2015. szeptember 17.)

A világhálóval ki lehet váltani a nyomasztó médiafölényt. (Kéri László politológus, ATV, 2018. január 19.)

A világhálót azért találták ki, hogy bárki használhassa. (Frank Richárd kanadai magyar informatikajogász, Klubrádió, 2019. augusztus 14.)

A kormánypárti sajtó kádergondokkal küszködik, mert egyik képviselője, Gajdics Ottó halmozza a funkciókat. Egyszerre volt a Szabad Föld című hetilap főszerkesztője, az országos hálózatot építő Karc Rádió főszerkesztője és lett a Hír TV tartalomért felelős igazgatója is. Az újság vezetéséről már lemondott, hogy energiáit a másik két feladatra összpontosíthassa. Meg a cikkeire. Legutóbb a cenzúráról értekezett, egy Facebook-döntés következtében ugyanis visszaesett a politikus-bejegyzések olvasottsága.

Téved abban, hogy a politikai tartalmak visszafogása csak a kormánypárti politikusokat érinti. A közeledő választási kampány túltengéseit előzné meg a Facebook - szerintem ügyetlenül. Engem azonban más érdekel Gajdics Ottó okfejtéséből. Erre kaptam föl a fejem: „A kizökkent idő mára helyrebillent. Népszabadság nincs, Magyar Nemzet pedig van. csak közben alapvetően megváltoztak a médiafogyasztási szokások.” (Magyar Nemzet Online, 2021.04.12.) Miközben tehát az Orbán-kormány a hagyományos sajtóban rendezkedett be, a világ elszaladt mellette. Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor döntése nem a digitális bevándorlóságából következik.

Inkább abból, hogy a Simicska Lajossal való szakítása után újjá kellett szerveznie a kormányzati médiahálózatot. Ehhez 2015. február 6-a után nem az internet megszállására volt szüksége, hanem a megyei sajtóéra. A vidéki Magyarországon elodázta a digitális átállást, máskülönben a falvak népe nem maradt volna a hagyományos sajtó bűvkörében. Választási győzelme azért bizonyult pirruszinak, mert a saját (Médianéző Kft) felmérése szerint is túlsúlyra tett szert a papír alapú sajtóban, a rádióban és a televízióban, ám az online sajtóban az ellenzék 79 százalékával szemben csak 29-et képes felmutatni. A falvak népe révén Orbán 2018-ban hozta a kétharmadot, az viszont tragikai vétségnek bizonyult, hogy a világhálón hátrányba került. 

A koronavírus miatt karanténba szorult százezrek azóta ráfanyalodtak a netre, hogy láthassák a gyerekeiket és az unokáikat. A távoktatás miatt pedig szülők százezrei tanulták ki a digitális kapcsolattartás rejtelmeit. S mert feltárultak előttük a tájékozódás alternatív csatornái is, a kormányzatra most veszély leselkedik. Gajdics Ottó szerint „a jövő évi választások múlnak ezen”. Azt már én fűzöm hozzá, hogy az Orbán-kormányt egyelőre nem a bukás veszélye fenyegeti, hanem „csak” az, hogy a szinte korlátlan hatalomgyakorláshoz szükséges kétharmadot veszítheti el.