A koronavírus-járvány áldozata lett, elsőként a költők közül. A rendszerváltás óta sok alkalmi tisztséget vállalt, főmunkatársként azonban kitartott közös barátunk, Böszörményi Zoltán aradi folyóirata mellett. Az Irodalmi Jelen augusztusi számában látott napvilágot posztmodern, jókora vendégszöveget tartalmazó és dús képzeletről árulkodó írása arról, amely végül is elvette az életét. Amiből idézett, 1997-ben jelent meg magyarul A sötétség szeme címmel.

Szerzője, Dean R. Koontz azt írta meg, hogy Vuhan-400 elnevezéssel a kínai hadsereg egy biológiai fegyvert hozott létre, melynek dokumentációját az Egyesült Államokba vitte a laboratórium egyik munkatársa. Amerikában is kitenyésztették a vírust, hogy kipuhatolják a gyengéit, ám egy laboratóriumi munkatárs felelőtlensége következtében rászabadult az emberiségre. A sci-fihez Szőcs Géza néhány mondatot fűzött, miszerint az Egyesült Államokban letartóztattak egy Lieber nevű professzort, aki havi 50 ezer dollárért (15 millió forintért) biológiai fegyvert gyártott a kínaiaknak. Összeesküvési elmélet irodalmi köntösbe öltöztetve? A történetben egyelőre majd’ minden bizonytalan, azon kívül, hogy Szőcs Géza augusztusban szinte megjövendölte tegnap bekövetkezett halálát.

Államtitkárként nem föltétlenül a kormányt akarta képviselni a kultúrában, inkább a kultúrát a kormányban. Ez nem sikerülhetett neki. Értékválasztására jellemző, hogy tiltakozott a Parlament melletti József Attila-szobor elmozdítása, majd a Népszabadság megszüntetése ellen. Költői életművét a saját szavai alapján pedig úgy foglalnám össze, hogy a verseit nem értették a politikai barátai, akik viszont értették, nem voltak a politikai barátai. Készülő prózai kötetéből az Irodalmi Jelen sok részletet közölt Naplójegyzetek címmel. Indázó mondatok kipontozásokkal, amelyek helyett talán a teljes szöveget is olvashatjuk majd, ha megjelenik a könyv, amelyben miniszterelnöki főtanácsadás közben szerzett benyomásait fogalmazta meg az ország első emberéről.

Nem állítom, hogy ő ismerte legjobban Orbán Viktort. Azt sem, hogy a kormányfő legalább annyira bizalmába fogadta, mint ő Orbánt. Az viszont nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök környezetében neki volt a legbővebb szókincse, ő képes leginkább kifejteni a gondolatait történelmünk egyik legvitatottabb személyiségéről. Lehetséges, hogy a posztumusz kötet koronázza meg a koronavírus járványban elpusztult író terjedelmes és szerteágazó életművét?         

Tíz mondat Szőcs Gézától

Magyarországon nem szövegeket közölnek, hanem szerzőket. (Heti Válasz, 2004. június 17.)

/Orbán Viktorról/ Szívesebben függök egy embertől, mint soktól. (Magyar Narancs, 2010. augusztus 5.)

Ott van botrány, ahol valakinek szégyellnie kell magát. (Magyar Nemzet Online, 2012. október 15.)

Ha nyilvánosan megszólaltam, bürokrata énemmel szemben a szabadon gondolkodó énemnek adtam hangot. (Index.hu, 2012. június 13.)

/Orbán Viktorról/ Nem fogadja meg minden tanácsomat, de ha mindet megfogadná, akkor lényegében én hoznám a döntéseket. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Mi vagyunk a legnyugatibb ázsiai és a legkeletibb európai nemzet. (Népszabadság, 2014. február 24.)

Legutoljára a politikus tudja meg, hogy mi következik. (Magyar Rádió, 2015. február 4.)

Akik értették és szerették a verseimet, nem fogadták el, hogy mások a politikai barátaim. Akik pedig közelebb álltak a politikai világképemhez, a verseimet nem annyira kedvelték. (Magyar Nemzet, 2015. március 16.)

Orbán olyan Kasszandra, akinek akkor sem hisznek, miután kiderült, hogy igaza lett. (Irodalmi Jelen, 2017/október.)

Az urizálás nemcsak nem elegáns, hanem politikailag is káros. (24.hu, 2018. július 17.)

A Magyar Távirati Iroda szerint a közszolgálati médiumokat működtető MTVA 2021-ben költségvetési bevétel címén 110 milliárd forintra számíthat. Ebből a közszolgálati hozzájárulás 97 milliárd forint lesz.

Medgyessy Péter miniszterelnök annak idején 70 milliárdra becsülte a közszolgálati médiumokra szánt pénzt. Figyelembe véve az inflációt, e 2002-es összeg körülbelül megfelel az MTVA jövő évi támogatásának. Vannak persze állami cégek, például a Szerencsejáték vagy a Magyar Villamos Művek, amelyek hirdetnek az M12345-ben, a Dunában és a Magyar Rádióban is. Ez azonban benne van a 7,8 milliárdra tervezett kereskedelmi bevételben. Mindehhez jön még a Rogán Antal vezette propaganda minisztérium 50 milliárdos kommunikációs kerete, ebből is jut majd a közszolgálati médiumoknak.

Zsebünkhöz mérve fölfoghatatlan, hogy mennyi ezermillió, azaz egymilliárd forint. De ha abból indulunk ki, hogy Szijjártó Péter fürkészői és portyázói 300 milliárdért vettek 18 ezer lélegeztetőgépet, talán érzékelhető a közpénzből működtetett médiumok jelentősége. Például abból, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a gazdasági háttér-emberével, Simicska Lajossal való összeveszése után néhány héttel így fogalmazott: „Van egy zavar. Nem az erőben, hanem a tájékozódásban. Ennek az az oka, hogy elvesztettük a médiánkat.” (Echo TV, 2015. május 1.) S mert Simicska magával vitte a gondjaira bízott magánmédiumok terjedelmes hányadát, a kormány kezében maradt közszolgálati médiumok óhatatlanul felértékelődtek.

Az ellenzéki pártok képviselőit a G-nap előtt se nagyon hívták meg a közszolgálati műsorokba, a 2015. február 6-i kenyértörés óta azonban mintha nem is létezne számukra az Alaptörvény szerint kiegyensúlyozott tájékoztatásra köteles médiumok invitálása. Nincsenek illúzióim. Amikor a másik politikai oldal volt hatalmon, szintén fontosnak tartotta, hogy az ő emberei legyenek a közszolgálati műsorok élén. Ám vigyázott arra, hogy a kiegyensúlyozottság látszata megmaradjon. Nos, a G-nap után a látszat maradéka is megszűnt. Orbán Viktor bizalmi emberei fölvásárolták az országos terjesztésű sajtó jelentős részét, és az ellenzéktelenített rádiók-tévék segítségével beszűkültek a tájékozódás lehetőségei.

Nem vonom kétségbe, hogy a sokrétű tájékozódásnak maradt néhány csatornája, ehhez azonban szellemi igényre, megfelelő jövedelemre és digitális szemléletre van szükség. Nem vagyunk kevesen, nagyjából az ország egyharmada.             

Tegnap a hírportálok véleményformáló tevékenységéről tűnődtem. A digitális sajtóból ugyanis azt a szerkesztőséget tartjuk tiszteletben, annak van respektje, mely két lábon áll. Sok újságíró buzgólkodik a hírrovatban, mindazonáltal nem árt, ha akad néhány publicista is, aki értelmezi a kollégái gyártotta híreket. Igen ám, de a legtöbb hírportál oly sok energiát fordít a hírekre, hogy nem marad ereje, talán kedve sem a saját véleményre. Vajon ellenkező alapállásban mi a helyzet? Erre utal e bejegyzés címe.

Készítettem egy összeállítást a véleményportálok mondattermő képességéről. Hétről hétre válogatom a releváns (fontos, lényeges, szellemes) mondatokat, és íme, a fél évtizedre visszanyúló eredmény. HírKlikk.hu: 66 ütős gondolat, Azonnali.hu: 58, Mérce.hu: 47, Válaszonline.hu: 42, Bekiáltás.blog: 26, Újnépszabadság.com: 25, 888.hu: 20, Mozgástér.blog: 19, Nyugat.hu: 16, Látószög.blog: 15. A tízes listán akad csekély létszámú és egyszemélyes szerkesztőség is. Jellemző rájuk, hogy miközben szerepet játszanak a véleményformálásban, nincs pénzük, vagy van, de nem áldoznak a hírgyártásra. Jobboldaliként leginkább az állami Magyar Távirati Iroda híreit értelmezik, a kormányzat tevékenységét firtató szerkesztőségként pedig a viszonylag független hírportálok híreit dolgozzák fel, gyakran a hírportálok helyett.

Kevésbé foglalkoztat, vajon a G. Fodor Gábor egyetemi tanítványaiból összeállt 888, a Schmidt Máriához tartozó Látószög vagy a belőle kivált Lánczi Tamás-féle Mozgástér miért hagyatkozik a Magyar Távirati Irodára, miért nem növesztette meg a respekthez szükséges hírlábat. Annál inkább foglalkoztat, vajon a tavaly október 13-i önkormányzati választás után megfogalmazott javaslat, miszerint a Szabad Városok Szövetsége összeadott pénzeiből kéne megalapítani az ellen MTI-t, miért talált süket fülekre az ellenzéki pártoknál.

Megértem persze a Mérce vagy az Újnépszabadság anyagi nehézségeit. Azt is, hogy a magukat baloldalinak valló pártokat zavarja a Mérce fiatalos hetykesége, a régi baloldalt is fürkésző újbaloldalisága vagy az Újnépszabadság sokféle álláspontot összefogó utánközlése. Azt is látom, hogy az ellenzéki pártok sem dúskálnak a pénzben, és amijük van, abból szívesebben támogatják a saját honlapjukat (digitális faliújságjukat). Mégis respektálnám, ha a Templom Egere-frakcióba sorolható véleményportálok hírrovat híján a közös ellenzéki hírügynökség közleményeit értelmezhetnék. 

„Nyolc hete dolgozik az új stáb a bombatölcsér helyén” - írta tegnap közösségi üzenőfalára Szombathy Pál. Az új Index szerkesztése közben szerzett tapasztalatait foglalta össze. A múlt heti olvasottság napi átlagát 831 ezer látogatóban rögzítette, a telefonos alkalmazással együtt 900 ezerben. Ez elmarad a régi Index tavaszi, „vírusos” egymillió fölötti átlagától, de több a nyári „bombatölcsér” mélypontjánál. Egy-egy ilyen bejelentés után persze azonnal megindul a számháború. Ebből kivonnám magam, mert más foglalkoztat.

Az Index és sajtópiaci versenytársai okkal nevezik magukat hírportálnak. Részben ezzel magyarázható a régi Index válsága is. A mintegy százfőnyi szerkesztőségben háromműszaknyi újságíró váltotta egymást a hírgyártásban, ezt azonban nehéz volt kigazdálkodni, mert a hírekért a magyar netezők nem fizetnek. Megnéztem a mértékadó hírportálok impresszumát, és háromnál találtam adatokat a tekintéllyel kecsegtető hírszerkesztőségről. Az első szám a munkatársak összességét jelenti, a / utáni pedig a hírújságírókét. Origo.hu: 83/30, 24.hu: 70/21, új Index.hu: 62/17. Ilyen bontást nem találtam a többinél, például a Telex.hu (a lebombázott Indexből kiváltak csapata) 63 munkatársat alkalmaz, a hvg.hu 50-et, a 444.hu pedig 38-at.

Igen ám, de egy magára adó márkának nemcsak saját hírekre van szüksége, hanem saját véleményekre is. A régi Index sebezhető pontja az volt, hogy alig maradt energiája a véleményekre, ám hogy ez az aránytalanság ne derüljön ki, a hiányzó álláspontokat a vele szövevényes gazdasági viszonyban álló Blog.hu-tól kölcsönözte. (Ráadásul a bloggerek véleményei pénzbe se kerültek.) Az új Indexnél egyelőre nem zavar az efféle „munkamegosztás”, mert nyolc hét után még csak ott tart, hogy kevesebb hírújságíróval is megszilárdíthassa helyét a hírportálok mezőnyében. Előbb-utóbb eljut a felismerésig, hogy saját publicisztikára is szüksége lesz.

Kóstolónak egy emésztésre alkalmas számsor a legutóbbi fél évtized mondatterméséből. Amennyire ugyanis a saját hírek megbízhatóvá tesznek egy márkát, a saját véleményekből való ütős (szellemes, korjellemző) mondatok elgondolkoztatják az olvasókat. 2016 elejétől 2020 október végéig a következő sorrend alakult ki. Hvg.hu: 295 releváns (fontos, lényeges) mondat, 24.hu: 222, Index.hu:176, 444.hu:70, Origo.hu: 62. Íme, a kérlelhetetlen számok, amelyekről már nem nekem kéne eltűnődni, hanem a véleményformáló hírportálokat szerkesztőknek.       

Öt évtized alatt rengeteg újságírót ismertem meg, a sporttal foglalkozók azonban nem tartoztak közéjük. Csupán annyit tudok Bernau Péterről, hogy a Népszava sportrovatát szerkeszti, és ma érdekes cikkel vétette észre magát. Közhelyparádéra hívta föl a figyelmet. Arra, hogy a fociedzők, focisták, focistából lett hírmagyarázók és felszínes műsorvezetők előre gyártott kifejezésekkel próbálják kiszúrni a szemünket. Jegyzete látlelet a labdarúgás hazai állapotáról. Jó, hogy megírta, mégis lehetett volna visszafogottabb is. Miközben a fociról véleményt formálók szemében meglátta a szálkát, a sajátjában nem vette észre a gerendát.

Néhány napja olvastam a Népszavában egy cikket arról, hogy útilaput kötöttek a felcsúti fociakadémiát irányító főigazgató (a miniszterelnök volt személyi edzője) talpára. A szerző, Vincze Attila kitért a körülményekre is, és azt fejtegette, hogy „Minimum 60, egyes számítások szerint már 80-85 milliárd landolt ebben a néhány utcás Fejér megyei faluban, amelynek leghíresebb szülötte Orbán Viktor.” Az október 28-án megjelent cikk tévedését nem akartam szóvá tenni, mert október 8-án már hasonló ügyben marasztaltam el a szerkesztőséget, és nem életcélom havonta kétszer megírni, hogy a Népszavában nem tudják, hol született a miniszterelnök.

De a mai számban közölt és tartalmában hiteles jegyzet után mégiscsak érdemes szóba hozni, hogy a miniszterelnök számomra ismeretlen okból falut választott magának, és minden földi jóval ellátja. Ebből Bernau Péter valószínűleg azt a következtetést vonta le, hogy aki ennyire nyomja a pénzt az 1812 lakosú településbe, az csak a szülőfaluját áraszthatja el a kegyeivel. Mással aligha magyarázható, hogy leadta kollégája leleplezőnek szánt, de korántsem hibátlan cikkét.  

Ha már a Népszava ily gyakran foglalkozik azzal a fránya Felcsúttal, érdemes volna olvasni Orbán Viktor megnyilvánulásait. Ő soha nem mondta vagy írta, hogy Felcsúton látta meg a napvilágot. Alcsútinak vallja magát, a lexikoncikkek alapján pedig a székesfehérvári kórházban született. A kettő egyébként nem zárja ki egymást, ha annak idején az édesanyját Alcsútdobozról szállították a megyeszékhely kórházába. Eme összefüggést azonban pontosítani kéne, talán épp a sportrovatban, ha már rendszeresen tollhegyre tűzi a miniszterelnök költséges hobbiját. Nem állítom, hogy az anyakönyvi kivonat megszerzése befolyásolná a nemzet sorsát, az egyetlen ellenzéki napilap hitelességét azonban növelné.             

A legutóbbi napokban Orbán rendszerezett, Palkovics balhézott, Fürjes vírusozott, Karácsony hatalmazott, Jakab krumplizott, Csillag pedig szocizott. Lefülelt mondatok.

Orbán már több mint 30 éve koronavírusos. (Szabó Imre közíró, Facebook.com, október 26.)

Krumplikirályságban élünk. (Szilágyi György Jobbik-politikus, ATV, október 26.)

A miniszterelnök egy zsák krumplival szúrja ki a magyarok szemét. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, október 27.)

Ez a rendszer hazafiasabb, nemzetibb lett, de a krumpli ugyanaz. (Mikus Anikó közíró, Facebook.com, október 27.)

Nem szeretnék úgy miniszterelnök lenni, hogy egy korrupt kormányt kellene irányítanom. (Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester, Index.hu, október 27.)

A világ azoké, akik teleszülik. (Kövér László Fidesz-politikus, Szabolcs Online, október 27.)

Azé lesz a világ, aki teleszűri. (Somogyi Zoltán szociológus a tesztelésről, Facebook.com, október 28.)

Nem szeretem a hatalmat annyira, hogy még többet akarjak. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Népszava, október 28.)

A tervezett koalíciót a résztvevők gyengesége fogja össze. (Buják Attila újságíró az ellenzéki pártokról, 168 Óra, október 28.)

A balliberális kultúra régen viszonylag tartalmas volt, de ma már állateledelnek se jó. (Szakács Árpád publicista, PestiSrácok.hu, október 29.)

Megszoktam már, hogy én viszem el a balhét a kormányban. (Palkovics László innovációs miniszter, Mandiner, október 29.)

A tartalék pénzeimet lábtörésre tettem félre, nem világjárványra. (Mészáros Máté színész, Magyar Narancs, október 29.)

Olcsó sajtómunkásnak híg a leve. (Pór Vilmos újságíró, Facebook.com, október 29.)

Vesztünkbe rohannak. (Révbíró Tamás műfordító a hatalmon lévőkről, Facebook.com, október 30.)

Mindenki a saját rendszerében bízik. Én is így vagyok ezzel. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, október 30.)

Pozsonyban és Prágában nincs hurok a kultúra nyakán. (Szabó G. László pozsonyi újságíró, Klubrádió, október 30.)

Én nem politikus vagyok, nem hazudhatok. (Bán János színész, Magyar Hang, október 30.)

Rossz szerzők is sokat olvasnak. (Spiró György író, Könyvterasz.hu, október 30.)

Ez most nem valami jó ország. (Márton András színész, (HírKlikk.hu, október 31.)

A csekket nem tudjuk benyújtani a vírusnak. Csak közös teherviseléssel lehet kigazdálkodni. (Fürjes Balázs Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár, Magyar Nemzet, október 31.)

Miféle szabadság az, amikor mi, polgárok a nemzeti szocialisták és a nemzetietlen szocialisták közül választhatunk? (Csillag István volt SZDSZ-politikus, Népszava, október 31.)

Tegnap és ma százezrek látogattak, látogatnak a budapesti temetőkbe. Többnyire idősebbek, a koronavírus veszélyeztette korosztályokból. E fertőzési gócpontok nem érinthetnek, nincsenek ugyanis rokonaim a fővárosi sírkertekben.

Akik föld alatt nyugosznak, egy partiumi faluban élték le az életüket. Utoljára vagy tíz éve kerestem fel őket, kiderült azonban, hogy a református egyházközség felszámolta a temetőt. Már csak egymásra dobált fejfákat találtam. Ezt akkor felpanaszoltam egy bejegyzésben, és egy álneves kommentelő leszúrt, mondván: miért jár a szám, miért nem intézkedtem. Nem vitatkoztam vele, de azért gondolatban a halottak napján most is az őseim sírjánál vagyok.

A dédszüleimet még ismerhettem. A nagyszüleim közül a nagyapámat nem ismertem, mert korán halt meg. A nagyanyámra pedig nem emlékszem, mert csecsemőkoromban látogatott meg bennünket, és csak addig maradt, amíg a sebe begyógyult. Embercsempész hozta át a zöldhatáron, akinek mindkét oldalon voltak földjei. Leszedte a kukoricát, és a szekéren alatta üreget alakított ki. Egy román határőr szuronnyal végigdöfködte a halmot, így találta el nagyanyám combját.

A temetőben volt egy félóra, midőn apámat magára hagytam, hadd beszélgessen a szüleivel. Nézegettem a fejfákat, és azt vettem észre, hogy a férfiaknál vagy tucatnyi magyar vezetéknév ismétlődik, és a feleségek lánykori neve németesnek hat. Apám elmesélte, hogy a református papnak feltűnt: sok a debil gyerek a rokonházasságok következtében. Azzal tisztában volt, hogy a folyó másik oldalán lévő magyar falu túlnyomórészt katolikus lakosságával az itteni református magyarok nem keverednek, ezért ősztől tavasz végéig nem havonta rendezte meg a bálokat, hanem hétvégenként. Arra számított, hogy a szomszédos sváb faluból a lutheránus gazdák átküldik a lányaikat. Birtokukat az elsőszülött fiúk örökölték, a lányok pedig stafírungot kaptak, ha magyar legényhez mentek feleségül.

A tiszteletes úr számítása bevált, a falunkban elszaporodtak az értelmileg ép gyerekek. Ahogy telt az idő, a folyó két partján elterülő magyar falvak között csökkent a vallási feszültségből fakadó idegenkedés. S mert a román kormányzat közigazgatásilag a túlsó településhez kapcsolta a miénket, a református sírkert jelentősége is csökkent. Nagyanyám húgát, Zsuzsa nénit már a túlparti ökumenikusban temettük el, mert a férje, Gyuri bácsi odaáti katolikus volt. Mostanra már csak az ő fejfájuk maradt meg a határon túli rokonságból.         

Végre nem az ál-Bangónét láttam, hanem az igazit. A szeme alatt karika, amit a tévésmink se tüntetett el. Arca fáradtságot tükrözött. Haja nélkülözte a fővárosi fodrász művészetét. Ruhája pedig majdhogynem otthonkának hatott. Egyedül az emlékeztetett a kipihent arcú, különleges frizurájú és pesti szalonból rendelt ruhakölteményben pompázó „honanyára”, hogy a lábait előírásszerűen 45 fokos szögben oldalra csúsztatta, és egymásra helyezte.

Az MSZP vezetői között mindig akadt egy -né. Kezdetben Szöllősi Istvánné, a kemény pedagógus érdekvédő. Aztán Kósáné Kovács Magda, a művelt tanárból lett politikus, aki már megtartotta a lánykori nevét is. Most pedig a dadából lett megmondó-ember, Bangóné Borbély Ildikó, aki spontán alakításokkal vétette észre magát a nyilvánosság fórumain. Nem élvezkednék a magányos patkányozáson vagy a Kunhalmi Ágnessel közösen felmutatott szövegen, miszerint „Képviselőkbe folytani a szót illendő?” Nem az érdekel, hogy mit mondott, inkább az, hogy miként mondta. Az említett tévéműsorban számára az emberi kapcsolat kontakt lett, és a kormánypártok nem gerjesztették, nyomatékosították, szították, táplálták a közhangulatot, hanem generálták.

Csaknem harminc évig tanítottam a felsőoktatásban, és megismertem a levelező hallgatók egyik jellemző típusát. Abban különbözött a nappali tagozatostól, hogy a diploma megszerzéséhez szükséges 2000 óra helyett csupán néhány százat töltött az intézmény falai között. Meglátszott rajta az időhiány. Az összefüggések megértése helyett csak arra telt az erejéből, hogy ismételgesse ama szakkifejezéseket, amelyeknek nincs tisztában a jelentésével. Ez azért nem zavar, mert illik Bangóné lefokozott jellegéhez. A rögtönzései után eldugták a nyilvánosság elől, most pedig már nem a puccos dáma jelent meg előttünk, hanem egy karikás szemű kabai asszony, aki önmagát adta. Inkább együttérzést keltett bennem, mint a szerepjátszó politikusnak kijáró kárörömet.

A minapi tévéműsorban ezt is mondta: „Gondolom, nem fog az összes kormányzati médiából ez folyni.” A média ugyebár a nyilvánosság eszközrendszere, és a sajtót, a rádiót, a televíziót meg a világhálót tartalmazza. Következésképpen csak egy van belőle, ami médiának nevezhető. Az összes jelző inkább azokat a fránya médiumokat illeti. Az idézet szakmai értelmezésében biztos vagyok, abban viszont bizonytalan, hogy az élő beszédet helyesen rögzítettem-é. Vajon nem úgy kellett volna írni, hogy fojni?           

Juhász Béla sződligeti polgármester tegnap azon töprengett, hogy a falujában 17 koronavírus-fertőzött van. Megnéztem, hányan élnek a Budapest vonzáskörzetében lévő településen. 4529-en, ehhez kéne mérni az „igazolt” fertőzöttek számát. Íme, a helyzet, amely megmozgatja egy digitális naplóíró képzeletét. A polgármester ama bloggerek közé tartozik, akiknek adok a véleményére. Van néhány ilyen véleményformáló a digitális környezetemben.

Például Bauer Tamás közgazdász (volt politikus), Bognár László pécsi gerillamarketinges, Kabai Domokos Lajos budapesti-kabai újságíró, Korbely György orosházi informatikus-újságíró, Lévai Júlia budapesti rádiós újságíró, Szele Tamás budapesti-nagyváradi újságíró, Varga Papi László szegedi helytörténész. Korlátozzák magukat a szűkebb érdeklődési körükre, és névvel vállalják a véleményüket. Ellentétben azokkal a bloggerekkel, akiknek szintén méltányolható a véleményük, de álnév mögé bújnak. Nekem rokonszenvesebb, ha valaki kiáll a nyilvánosság elé, és azt mondja: ez vagyok én, így vélekedem erről, és úgy teszek, mintha jogállamban élnék.

Ettől persze még érthető, hogy az anonimusok politikai vagy más okból névtelenül vélekednek. De az utánközlő portálok is szívesebben jelentetik meg a neves, mint a névtelen bloggerek bejegyzéseit. A liberális közgazdász Bauer Tamás posztjait épp úgy átveszi az Újnépszabadság, mint a Mandiner, holott nem esznek egymás tenyeréből. Lévai Júlia szintén a Facebookon dolgozza ki a témáit, és amelyikben több fantáziát lát, azt kibontja az ÉS Páratlan oldalán. Szele Tamás szellemi kútfejéből telik arra, hogy több portált is életben tartson. Például a Forgókínpadot és a Zónapörköltet, bár az utóbbit épp most hekkelték meg a kínaiak.

Domokos Lajos orosz-ukrán tájékozottságát és politikai kommunikációban való jártasságát az Index hasznosítja. Blogjából, a Bekiáltásból nálam az idén 13 mondat harcolta be magát a legütősebb mondatok közé. A korántsem egyszemélyes szerkesztőségek közül a Magyar Hírlapból 10, az Origóból és a Pesti Srácokból 9-9, a Demokratából 6, a Vasárnapból és a 888-ból pedig 5-5 gondolatot sikerült beválogatni, noha ügyeltem arra, hogy a Lefülelt mondatok című összeállítások szemelgessenek a másik oldal sajtójából is.

Ha a kormánypárti főszerkesztők is elfogadják, hogy a jó (korjellemző, releváns, szellemes, ütős) mondat a hírszolgáltatás mellett a redakció másik pillére, akkor érdemes volna eltűnődniük az egyszemélyes blogok mondattermő képességén.

Az ellenzéki nyilvánosságban ama mondata váltott ki tiltakozást, miszerint „A világ azoké, akik teleszülik.” Kijelentése a Népszava karikaturistáját, Pápai Gábort is megihlette, rajza a mai számban látható. A mondás egy Cégénydányád nevű szatmári faluban hangzott el. A 641 lakosú települést sokáig a Kölcsey-család birtokolta, a leghíresebb sarj, Ferenc egyik versrészlete ott díszeleg a kastély homlokzatán. Szobrot is avattak, ezen tette tiszteletét Kövér László.

Az országgyűlés elnöke hajdani elődje előtt hajtott fejet. Gróf Tisza István az első világháború előestéjén elfogadtatta a parlamenti többséggel az úgynevezett véderő-törvényt, majd a tiltakozó ellenzékieket rendőrökkel vezettette ki az ország házából. A szoboravatás után interjú készült Kövérrel, és a Kelet-Magyarország című nyíregyházi napilap főszerkesztője szóba hozta a világok harcát. Megemlítette, hogy az egyik tábor hívei „nem akarják teleszülni a világot”. Ezzel Szél Bernadett ellenzéki politikus egyik parlamenti megnyilvánulására emlékeztetett. Az országgyűlés elnöke így válaszolt: „Megfellebezhetetlen igazság, hogy a világ azoké, akik teleszülik.” A botrányt keltő kijelentést megelőzte tehát egy félmondat, amely utalás a szállóige előzményeire.

Németh Szilárd Fidesz-politikus 2017 májusában lakossági fórumon fejtette ki, hogy „Aki teleszüli a világot, azé a világ.” Ezt kérte számon rajta az akkor még LMP-hez tartozó Szél Bernadett. Ennél persze messzebbre nyúlik vissza a szállóige története. A két világháború között Márton Áron, az erdélyi katolikusok legendás püspöke arról beszélt, hogy „Erdélyt azok a román asszonyok hódították meg, akik szültek, és azok a magyar asszonyok veszítették el, akik nem szültek.” Ravasz László, az Erdélyből Magyarországra áttelepült református püspök pedig megadta a publicisztikai alaphangot: „Azé lesz Erdély, aki teleszüli.” Ez visszhangzott a kormánypárti sajtóban, majd néhány évtized múlva Hegedűs Zsuzsa református lelkipásztor támasztotta föl.

A határ túlsó oldalán, Cégénydányádtól néhány kilométernyire, Szatmárnémetiben ezt mondta: „Nem azoké az ország, akik meghalnak érte, hanem akik teleszülik.” (Szatmári Friss Újság, 1999.09.16.) Azóta a nyilvánosság fórumain el is vettek belőle, meg hozzá is tettek, és most a legismertebb formáló nevével azonosítják. Kövér Lászlóéval, holott nem tőle ered a gondolat. Ő „csak” betetőzi, ha úgy tetszik, állami szintre emeli.

Tíz mondat a teleszülésről

Nem azoké az ország, akik meghalnak érte, hanem akik teleszülik. (Hegedűs Zsuzsa református lelkipásztor, MIÉP-politikus, Heves Megyei Hírlap, 2000. február 24.)

Az ország azé, aki teleszüli. (Szathmáry István szolnoki közíró, Szoljon.hu, 2013. március 28.)

A Föld azé, aki teleszüli. (Kővári László blogger, 72Vármegye.hu, 2015. november 16.)

A haza azé, aki teleszüli. (Tiffán Zsolt baranyai Fidesz-politikus, Bama.hu, 2015. december 18.)

Azé a világ, aki teleszüli. (Németh Szilárd Fidesz-politikus, Hír TV, 2017. május 24.)

Nem azért vagyunk, hogy teleszüljük a világot. (Szél Bernadett LMP-politikus, Népszava Online, 2017. május 29.)

Európa azé lesz, aki teleszüli. (Kötter Tamás író, Magyar Nemzet Online, 2017. június 18.)

A Föld, a jövő azé, aki teleszüli. (Gábor Bertalan szepsi plébános, Felvidék.ma, 2019. december 28.)

A világ azoké, akik teleszülik. (Kövér László Fidesz-politikus, Szabolcs Online, 2020. október 27.)

Azé lesz a világ, aki teleszűri. (Somogyi Zoltán szociológus a koronavírus-járványról, Facebook.com, 2020. október 28.)