A véletlen úgy hozta, hogy a Népszava mai számában továbbgondolásra késztető összeállítás látott napvilágot. A kulturális oldal Lapszél című hírblokkjában a szerkesztőség négy halálesetről számolt be, más nem is jelent meg a szomorú válogatásban. 96 éves korában elhunyt Bródy Vera báb-, díszlet- és jelmeztervező, Bozsán Eta (75) színházi újságíró, Móger Ildikó balettáncos és koreográfus (63), valamint Huszár László (42) grafikus. Különböző korú művészek távoztak az élők sorából, nyilván különböző betegségek vitték el őket.

Ilyenkor azonban, a pusztító járvány kellős közepén, amidőn volt olyan nap, hogy a Covid kétszáz magyarországi áldozatot is szedett, óhatatlanul felötlik, vajon az említettek közül melyik halhatott bele a vírusfertőzésbe vagy annak szövődményeibe. Korántsem a szerkesztőséget hibáztatom, mert nem elégítette ki ebbéli érdeklődésünket. Inkább azon tűnődöm, hogy a kultúránkban nincs, nem alakult ki hagyománya a halálok firtatásának. Mintha ebben az esetben a szükségesnél jobban tisztelnénk a személyiségi jogot, amelyhez egyébként nem is biztos, hogy ragaszkodnának az örökösök.

Ha viszont beírjuk a digitális keresőbe, hogy „Covid 19” és „died”, akkor a nemzetközi érintkezés nyelvén ismeretlen világ tárul föl előttünk. A világhálón már tavasszal, az első hullám idején is megjelentek a tíz-tizenöt perces összeállítások az úgynevezett celebritásokról. Azokról az emberekről, akiket nem neveznék celebnek, Veress Jenő kollégám hajszálpontos meghatározásával „képesség nélküli hírességnek” (Népszava, 2014. január 2.). Inkább olyan személyiségnek, aki művészeti teljesítménnyel vívta ki magának az ismertséget. A figyelemre méltó válogatások készítői általában fekete alapon sárga betűkkel adták közre a híres emberek évszámait bölcsőtől a koporsóig, és a halál okát sem hallgatták el.

Sőt, a világhálón tucatjával keringenek olyan összeállítások is, amelyek a Covidra szakosodtak. A legtöbb háttérzenéje ugyanaz a méltóságteljes, idegnyugtató szignál, és hirdetések szakítják meg a néhány mondatos, tárgyszerű bemutatásokat. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy élelmes cég látott fantáziát a médiafogyasztói érdeklődés kielégítésében, és jól meg is él belőle. Annyi érzéketlenséget, részvétlenséget, szívtelenséget vettünk át a fránya kapitalizmustól. Vajon miért éppen azt hanyagoljuk el, amely úgy üzlet, hogy közben a megbecsülést, a tapintatot és az emberséget sem nélkülözi?